2011. december 6., kedd

Viki novellája - Melory Glane - Egy pillantás a múltból



Szörnyű fejfájással ébredtem aznap reggel. A szerelmi bánatra ugyan nem a legjobb gyógyír hat ( vagy ki tudja hány ) doboz sör, de legalább segített felejteni. Fekete, kusza hajtincseimet hátrasimítottam, majd rágyújtottam egy cigarettára. A kőkemény helyzet az, hogy tegnap kidobott. Próbálta finoman tálalni a sztorit, de a szakítás az szakítás. Nincs mit szépíteni rajta. Szerinte nem illettünk össze.Túl lázadónak és meggondolatlannak tartott, ami az ő higgadságával és mindent megtervező precizitásával nem férhetett össze.
Most, így tiszta fejjel belegondolva lehet benne valami igazság. A hiúságomat viszont sértette, hogy előbb hagyott ott, mint én őt.
Körülnéztem a lakásban. A látvány kiábrándító volt: pillanatnyi lelkiállapotom hű tükröződése. A szoba közepén egymáson tornyosultak a dobozok, tele ruhákkal és mindenféle kacattal. Odacammogtam az egyik félreeső dobozhoz, és kihajtottam a fedelét. A dobozban könyveim voltak, rég elfeledett olvasmányok. Az egyik kedvencemet kiragadtam, majd belelapoztam. A könyv lapjai közül egy fénykép csusszant a kezembe: egy lány képe.
 Milyen rég is volt..Melory Glane, az első szerelmem. Tíz év csak úgy elrepült, huss, mintha nem is lett volna. A kép az utolsó randinkon készült a szülővárosomhoz közeli erdőben. Mennyire oda voltam érte, istenem. A szemei egyszerűen megbabonáztak, és a kacaja...kecses volt és izgató. Boldog voltam vele, igazán boldog. Imádtam benne, hogy mindig meg tudott nevettetni. Vajon mi történhetett vele? Valószínüleg már családja van, és apró gyerekeit kísérgeti az óvodába .
Amikor vége lett az utolsó gimis évnek is, azt ígértem, hogy tartjuk a kapcsolatot. Dehát a távolság nagy úr. A londoni egyetemi élet magával sodort, és a nyugalmas Brentwood lassacskán a múlt homályába merült vele együtt. Milyen más volt, mint Leona. Vicces és meggondolatlan, mint én. Na és persze nem én voltam az egyetlen fiú, akit természetes bája levett a lábáról.
Végigsimítottam ujjaimmal a képen. Szinte éreztem mogyoróbarna hajának selymességét, és elöntött a vágy, hogy újra láthassam. Megfordítottam a képet, amin balra döntött, szépen ívelt betűkkel ez volt írva: 
Vicnek az utolsó nyár emlékére, M.G.
Előkotortam a farmerzsebemből a mobilom, és feltárcsáztam anyámat.

-Drága egyetlenem, milyen jó hallani végre a hangod.
-Szia anya, hogy vagytok? Minden rendben otthon?
- Fogjuk rá, a bolt tűrhetően megy, amúgy az élet csendesen zajlik. Inkább te mesélj, mi van veled?
- Én jól vagyok, csak ti hiányoztok. Mondd csak, anya, hallottál valamit Melory Glane-ről?
-Melory? Nemrég nyitottak egy kávézót, ott dolgozik, de miért kérded?
-Semmiség, csak eszembe jutottak az otthoni idők. Mi történt vele, bizonyára férjhez ment, ugye?
- Nem tudok róla. Talán volt egy vőlegénye, valami Scott. Csak nincs valami baj közted és Leona között?
-Köszi anya, most le kell tennem, a jövő hétvégén hazautazom. Csók.
- Vic, ott vagy még...?

Anya a két év alatt megszerette Leonát, ezért okosabbnak láttam személyesen közölni vele a szakításunkat. Reménytkeltő hirek. Vajon gondolt rám az elmúlt évek alatt?
A fényképet az ágyam melletti kis éjjeliszekrényre tettem. Elmerengtem a közösen eltöltött , boldog nyarakon, és egyre inkább az az érzésem támadt, hogy valamit elveszítettem. Mióta elhagytam, nem tudtam már úgy nevetni. Csibészes, kacér pillantásával csábított el, valami megfoghatatlan erő áradt belőle, ami egyszerre volt könnyed és magával ragadó.
Bepakoltam a legszükségesebb holmikat a kocsiba, majd vetettem egy utolsó pillantást londoni legénylakásomra. Úgy éreztem, egy percig sem bírnék tovább maradni. Eldöntöttem, hogy a vizsgaidőszakot otthon töltöm a meleg családi fészekben. Elfordítottam a kulcsot a zárban, és elindultam a Brentwood felé vezető úton.
Ahogy távolodtam Londontól, a kép kezdett kitisztulni. Világossá vált számomra, hogy a boldogságom a múltban felejtettem. Otthon anyám forró ölelése fogadott. Finoman tapogatózva kifaggattam, (mintha csak futólag érdekelne) hogy hol található az a híres kávézó, aminek a neve: Brenton's Heart. Majd másnap reggel arra hivatkozva, hogy szívok egy kis otthoni levegőt, elindultam a belvárosba. Bár nem tartom magam romantikus léleknek, a lágy, ritmikus ütemben aláhulló hópelyhek látványa elbűvölt. A friss hó ropogott a talpam alatt, Brentwood utcácskáit fehér, gézszerű hólepel fedte be. Amikor végre rátaláltam a "Brentwood szíve" feliratra, megtorpantam. Odaléptem az üvegfalhoz, és köralakban lesatíroztam a fagyott zúzmarát, hogy bekukkantsak a kávézó belsejébe. Az egyik asztalnál ott állt ő, lófarokba összefogott hajjal, tálcával a kezében. Tekintetünk egy másodperc töredékére összeakadt, de ez elég volt ahhoz, hogy megbotoljon, és a tálcán lévő kávékülönlegességek a padlóra hulljanak Meloryval együtt.
Segíthetek, kisasszony? -rontottam be az ajtón, majd remegő kezekkel szedegetni kezdtem az összetört porcelán darabjait...


3 megjegyzés:

Jandra írta...

Hol merre a folytatás? =D Nagyon tetszik!

Viki írta...

Sajnos nincs folytatás, visszatalált a régi szerelméhez, és ezért lett itt vége. Bár lehet,hogy igazad van, és tovább írhattam volna. Köszi a véleményt, örülök:))

Lilla Lábady írta...

Ne már! :( Olyan jó lett volna, ha tovább folytatódik. Egyébként remek történet! :)