2012. január 28., szombat

Demz - Minden hazugság volt - Penna Galéria




,,A hazugság elpusztítja az embert, megöli a boldogságot. A hazugság ingovány, nem lehet rá építeni.’’



- Igen anya. Hát persze. Jövőhéten találkozunk és együtt megyünk ki apa sírjához. Persze, hogy jól vagyok.
Ekkor már kénytelen voltam lerakni a kagylót, mert attól féltem, hogy a hangom elárul. Hiába, amikor az magamfajta tudatában van annak, hogy életében utoljára hallja édesanyja hangját nehezen uralkodik érzelmein. Amikor az agyamba villant a tény, hogy Árpádhoz hasonlóan én is hazugság mögé rejtőztem akaratlanul is sírni kezdtem.Viszont hogyan mondhattam volna anyának, hogy nem vagyok jól, hiszen félek a haláltól?
Apára gondoltam az alatt, míg felöltöttem földig érő, sötét ruhámat. Mesébe illő halált képzeltem el. Ó, de a mesékben talán senki nem lesz öngyilkos... Akkor majd az én mesémben az lesz. 
Apa arcát idéztem magam elé miközben rohantam az erdő felé. Ha apa még élne tudna tanácsot adni arra, amikor elköltözöl otthonról, otthagyod az egyetemet és összeköltözöl egy nálad pár évvel idősebb férfival, akinél szebbet, okosabbat és jobbat előtte el se mertél képzelni. Csak apa tudna megvigasztalni amikor lehul a lepel, és megtudod, hogy a te Székely Árpádod férjes ember, akinek két gyereke van és hetente kétszer hazajár, hiányzását pedig gyönyörűnek tűnő hazugságvárba rejti el. Mindez tudtával úgy éreznéd véget akarnál vetni mindennek. Én megteszem.
Távolról már láttam a síneket, de egyúttal éreztem ahogyan lábaim remegése egész testemre átárad. Gondolatvillanásnyi időre a földbe gyökerezik a lábam, végül újra elindulok. Beteges mosoly terjed szét arcomon a kellően drámai helyszín láttán. A szél játszik a hajammal, a ruhámmal, szinte velem is, olyan bizonytalanul lépkedek. Undorodom már az itteni fáktól, a nap jelenlegi állásától, minden egyes kavicstól, mégis leginkább a sínektől. Szinte érzem a hideg fém érzését halvány bőrömön, pedig még lépések választanak el.
Teljes testemben remegek amikor valóban érintem a síneket, érzem őket, most már minden félelmetesebb a képzeltnél. Túllép még a fantázia határain is mindez. Lassan válok mozdulatlanná, talán a rémület bénít meg. Mióta mindezt kieszeltem talán először gondolok a következményekre, másokra. Arra a maréknyi emberre akinek csöppet is számítottam valaha. Anyára, aki egy év alatt mindkettőnket elveszített, apát rákban, engem döntésem miatt... Apára is gondolok, tisztán látom előtt csalódottságát: a harcos természetű lánya végül feladta. Árpádot is csukott szemeim előtt látom, őt, aki megtanított szeretni, majd megmutatta mi az a reménytelenség. A vonat vezetőjére... Istenem, mit érez majd?
Én mit érzek, én?! Életre szóló csalódottságot. Ebben az az ironikus, hogy most halok meg, látom már a fényt. Igen, a fényt látom. Túl késő, már megbántam, felakarok állni és elfelejteni, hogy minden egyes a szerelmem által kiejtett szó, az elmúlt év, minden hazugság volt. Már tehetetlen vagyok, elkéstem. Már vége. Szeretlek apa, hamarosan látlak.

Nincsenek megjegyzések: