2012. január 28., szombat

Gondolatok szárnyán - Eredményhirdetés




Szép napot mindenkinek! Már meg is érkeztem az eredménnyel, amelyre sokan kíváncsiak vagytok. Nem volt egyszerű dönteni, hiszen megint csak kitettetek magatokért és nagyszerű műveket írtatok. Örülök, hogy a képek így inspiráltak benneteket, mert ezek szerint, jókat sikerült kiválasztanom. Elgondolkodtató történetek születtek, amelyek némelyike szomorú volt, valamelyik lenyűgöző, s nem utolsó sorban, mindegyik fantáziadús és ötletgazdag. Köszönöm, hogy alkottatok és örülök, hogy részt vettetek a feladaton. Most pedig mondanám is azoknak a nevét, akiknek vendégírói szerepet szánok.


4. Pokol vagy mennyország? - KiTe

"Időkerék, rabságba rejt, 
Időkerék, nem felejt, 
Ezt a kört nem te írod, 
Idegen toll serceg papíron." 

Végtére is mindegy volt, hogy került ide Alfons. Csak az volt a fontos, hogy mindenki Alice-nek szólítja, a hernyó, a félőrült kalapos alak, meg az el-eltünedező macska is. Ez bosszantó. Pedig ő minden alkalommal elmondta, hogy őt Alfons Richternek hívják, és éppen iskolába igyekszik. 
De sajnos ebben a világban minden máshogy működik. Hiába sietne, minduntalan feltartják az újabb és újabb kerge idegenek. 
- Miért vagy bosszús, Alice? – vigyorgott a macska a közlekedési lámpán. Zöldnél állj, pirosnál mehetsz, itt ez a szabály. 
- Alfons – vakkantotta a fiú. - Merre kéne mennem? – kérdezte az állattól, amiből mostanra csak egy széles vigyor maradt. 
- A könnyű út a nehezebb, és a nehezebb a könnyebb, de az időd fogytán, ne feledd! 
- Ezt hogy értsem? – követelőzött. Válasz helyett eltűnt a macska minden testrésze. Al mérgesen toppantott meztelen lábával. Mostanra belenyugodott, hogy a pizsamáját viseli. 
A ketyegő napóra lenyugodni készült a horizonton, vörösre festve a sárga felhőket, bizarr árnyékot vetve a csenevész fáknak. Al megdörzsölte a bal szemét, mert port ment bele. Abban a pillanatban az út jobb fele tündökölni kezdett. Ezüstkristállyá váltak a fák, a fűszálak a felhők könnyed fehérségével hajladoztak a lenge szellőben. Az egyik ágon aranyhajú angyal hegedült, rézszeme vidáman fürkészte a vándort. 
Kinyitotta a másik szemét is, ám ekkor elmúlt a varázs. Megint behunyta, megint kinyitotta a bal szemét. Pompa, erdő, pompa, erdő. A kíváncsiság beivódott a csontjaiba, izgalommal fűtve fiatal testét. Most a jobb szemét hunyta le, és a bal oldalra tekintett. 
Meghűlt a vér az ereiben. A fák lobjai égtek, törzsük halott feketében nyöszörögött a fullasztó szélben. A föld keserű volt és tűzszagú, s a legmagasabb fa tetején a Zord Kaszás fuvolázta szívbe markoló dalát. S mégis, Alt nem az angyal vidám játéka, hanem ez az édeskés-szomorkás dallam fogta meg. Megbabonázva nézte a fürge ujjakat, melyek gyengéden simultak a hangszer nyílásaira. És abban a pillanatban a csuklyás rém felpillantott, Al pedig meglátta az osztálytársát, aki pár hónapja meghalt. 
Rémülten kinyitotta mindkét szemét, zihált, kapkodta a levegőt. Ez abszurdum, ilyen nincs! Silvia autóbaleset áldozata lett, mikor együtt sétáltak hazafelé. Az orra előtt ütötte el a lányt az a Volkswagen. 
Futva ment tovább, mert a napóra (vagy óranap?) rendíthetetlenül süllyedt, és a kovácsoltvas kapu a kismutatón már majdnem belesüppedt a semmibe. Égett a tüdeje, szúrt az oldala, de ő futott és futott. A macska biztatta őt, hátára fekve szállt mellette a levegőben. 
Végül elérte a gigászi ajtószárnyakat, amik legapróbb érintésére meglepően könnyedén és gyorsan tárultak fel. Nem törődött a fekete falak rideg szépségével, sem a fekete boltívek hívásával. Egyenesen a fekete pulthoz sétált, ahol fekete köpenyben egy fekete porfelhő kavargott. 
- Neve? – kérdezte a porfelhő. 
- Alfons Richter. 
- Á, a legújabb Alice! – hallatott bugyborékoló kacajt az alak. – Nos, tessék tovább fáradni, balra a második ajtó. 
Al benyitott, s az imént látott halott táj tárult fel a szeme előtt. Vissza akart fordulni, itt valami tévedés történt, de a pult és az óra és minden más eltűnt. Csak ő volt, és Silvia, a Zord Kaszás. 
- Hát itt vagy, drága! – mosolygott derűsen. – Azt hittem, örökre szellemként szándékozol élni a Földön. Jól tetted, hogy végigjártad az utat, mert ha leléptél volna az ösvényről, ugyan könnyedén bejutottál volna ide, ám csontvázzá váltál volna. De így nem lesz neked olyan rossz itt, csak meg kell tanulnod zongorázni. Zongoristánk még nincsen. 
Így döbbent rá Alfons Richter (akit a Csodaország-béliek joggal hívtak tudatlan Alice-nek), hogy abban a balesetben ő is meghalt, és hogy zongorázni nem is olyan egyszerű. A macska elégedetten ballagott vissza a helyére, és leste a következő vándort. Mert végtére is mindegy volt, hogy került ide Dimitrij… 

2. Végzetes keret - Izzyfrom 

„Csak szerepet játszom, 
Hát ki az aki rám szól? 
Ments meg kérlek! 
Egyedül eltévedek!” 


Az ágyamon feküdtem, éjsötét hajam szétterült arcom körül, mint a sötét, alvadt vér. Ha behunytam volna a szemeimet, és elfelejtettem volna lélegezni, egyértelműen halottnak tűntem volna. Bárcsak az lehetnék! 
Az arcom elé emeltem az aprócska, ezerszer összegyűrt fotót, amin én és Ő szerepeltünk. Arcainkat szorosan összepréseltük, és belevigyorogtunk a fényképezőgép lencséjébe. Az alakja mögött ott ragyogott a nap, felségesen és vidáman, testét körülvette az élettel teli lüktetés és az ártatlanság, míg mögöttem árnyak húzódtak. Szemeimbe a boldogság mellé enyhe keserűség is vegyült, egyfajta általános, mély szomorúság, ami a Sötét Utas egyik mellékhatása volt. Ez a lény volt a legsötétebb titkom – belülről emésztette fel a valódi énemet, és nem tudtam őt kiirtani, bekebelezte az agyamat. Mindig is tudtam a létezéséről, de sohasem sejtettem, hogy ilyen messzire is képes lenne elmenni. 
Szinte láttam az árnyékát a vállaimon csücsülni, kezei megragadták a vállaimat, és erőszakos dolgokat sugdosott a fülembe, miközben az életerős és tökéletes Kyle mit sem sejtve ölelt magához. A Sötét Utas pontosan tudta, hogy sosem lennék képes ártani neki, de őt nem érdekelte, hogy én mit akarok. Az övé voltam, nem tudtam kiszakadni az irányítása alól. A démonom tettre kész volt, és az uralma alá akart hajtani. 
Mindig is szerepet játszottam, előadtam a leggondtalanabb lány álcáját, de senki sem vette észre, hogy belülről milyen gyilkos gondolatok emésztenek. Még Ő sem… Ennek ellenére segíteni akart rajtam – mindig azon dolgozott, hogy én boldog legyek, és azt mondta, a mosolyomért már megéri élni… Ha szomorú voltam, azt mondta, legyek erős és lendüljek túl a bánatomon. 
Erős akartam lenni a kedvéért,csakhogy boldognak láthassam, de a démonom legyőzött. 
Megöltem a Napot az életemben, és eltévedtem. A sötétség megkaparintott, a Sötét Utas pedig minden emberi érzést kitörölt belőlem; a rabszolgájává tett. Képtelen voltam Kyle nélkül továbbra is tartani az álcámat. Sosem voltam normális ember – de legalább Őmellette egy kicsit annak érezhettem magamat. Most viszont elvesztem. 
Könnycseppek szaladtak végig az arcomon, és hulltak a vékonyka fényképre. Kyle arcára barázdákat varázsolt a szorításom, de még ennek ellenére is mosoly ült az arcán. Milyen ironikus, gondoltam. A boldogságom végzetes keretek közé szorult. Örökre ott ragadt, emlékeztetve arra a véres éjszakára, amikor a Sötét Utas átvette fölöttem az uralmat, és végleg a semmibe taszított. Csak Kyle emléke maradt nekem… az egyetlen, amiért képes voltam tovább élni a démonaimmal együtt. 

Gratulálok mindkettőtöknek! Nagyszerű történetet alkottatok, amelyek megfogtak, lenyűgöztek és tényleg minden elismerésem. Kiemelkedőek voltak a megadott kategóriában. Viszont, a másik két képhez is érkeztek be írások, amelyek közül kettőnek szeretném megadni a különdíjazott lehetőséget, hogy novellaként bekerüljenek a Penna Galériába, mégpedig a történetiségük miatt. Az egyik ilyen lenne Dia, a másik pedig Demz novellája. Nagyon tetszett, ahogy ti legfőképp meséltetek és alakítottátok a cselekmény szálait. A műveitek megérdemlik, hogy a kitüntetettek közé kerüljenek az oldalon. A mellékelt kép pedig, mindannyiótoké. Mind a vendégíróké és a különdíjasoké. Köszönöm, hogy írtatok és mindenkinek sok sikert és ihletet kívánok a jelenlegi, újabb feladathoz! :)

5 megjegyzés:

KiTe írta...

Amikor így délben felnéztem az oldalra, és megláttam, hogy a nyertesek között vagyok, csak bámultam bambán a képernyőt. Mostanra viszont teljesen átjárt az öröm. Köszönöm szépen, és gratulálok a többieknek! :D

Szatti írta...

Megérdemled KiTe. Már első olvasásra lenyűgözött az írásod olyannyira, hogy később felolvastam barátnőmnek is :) Nagyszerű, tényleg nem lehet igazán jelzőt találni rá. A kategóriában, mint Mennyország vagy Pokol, a legkiemelkedőbb voltál, már az első pillanatban :) Puszi és gratulálok!

Izzyfrom írta...

Ó, ez most feldobta a napomat, köszönöm szépen! :D És gratulálok mindenkinek :)

Demz írta...

Nagyon szépen köszönöm a különdíjat! Amikor megpillantottam a nevem (ami azóta egy betűnyit változott :D ) először el se akartam hinni... Gratulálok mindenkinek!

Mili és Kylie írta...

Sziasztok!
Gratulálok mindenkinek, nekem is KiTe alkotása tetszett a legjobban.
Kylie