2012. január 14., szombat

Gondolatok szárnyán - Gyakorlati feladat


Szép napot mindenkinek! Már meg is érkezett az újabb feladat, amelynek témája a képekhez alkotott történetek. Mint azt már megszokhattátok, nincs egyéb feladatotok, mint a képek mögé látva írni egy történetet, amely visszaadja a kép hangulatát, mondanivalóját. Elemezzétek őket, mi is történhet, miért és hogyan. Teremtsetek egy különleges világot, amelyben ti alakítjátok a szereplők cselekedetét és az eseményeket. 
Amelyekhez ragaszkodnotok kell, azok a megadott címek. Ezek mind a képek címei, amelyeket magyarra fordítottam. Kérném, hogy ezeket írjátok a történetetek elé, valamint további kérés lenne még az íráshoz, hogy a történetet előzze meg egy mottó, amely lehet rímbe faragott vers vagy egy idézet is, ha a rímelés nehezebben megy. A lényeg, hogy legyen egy gondolat, amely magába foglalja a történet főbb mondanivalóját. Jó munkát és ihletben gazdag alkotást kívánok nektek!:)

1. Minden hazugság volt

2. Végzetes keret

3. Lángra lobban

4. Pokol vagy mennyország?

36 megjegyzés:

Kiara Anne Femor írta...

Minden hazugság volt
"Hazudtam, mikor azt mondtam, nem szeretlek!
Hazudtam, mikor azt mondtam, hogy már nem kellessz!
Hazudtam és eldobtalak magamtól, de ez neked a legjobb!"
Egy napot még végig tudok játszani, most elérkezett az idő. Semmi sem változtat rajta. Próbálkoztam, de nem ment, elszöktem, mindig megtalált, Jeremy, a kis öcsém is megbűnhődött. Miattam. De ezt senki sem tudja, és nem is fogja. A barátaim, a tanárok, a szomszédok, nem sejtenek semmit. Csak egy valaki…De annak véget vetettem, mielőtt neki is bántódása eshetett volna.
Meg kell jelennem a bálon, amit én rendeztem, csak azért, hogy ne okozzak csalódást, mert már régen elvállaltam,és el kell játszanom a szerepem.
Amilyen halkan csak tudok elfordítom a kulcsot a pinceajtóban, már csak itt lent érzem magam biztonságban, felszaladok a pincelépcsőn, a nappaliba. Felemelem földig érő fekete selyemruhám alját, nehogy egy törött üvegek felszakítsa. Elfintorodok, amint megcsapja orromat az alkohol bűze. Körbenézek, hátha nincs itthon. Lassan nyomom le a kilincset, mert nem hallok mozgást, de ez volt a legnagyobb hibám, mert pont Ő áll előttem, az apám. Legalábbis egy torz mása. Erőszakosan megragadja karomat, mire én felsikítok.
-Nehogy azt hidd Natalie, hogy megint elmehetsz!– bűzlik a bagótól és a piától.
-Semmi közöd hozzám, eressz el!–próbálom felfeszíteni kezeit, de billincsként szorulnak csuklóm köré.
-Hát nem tanulsz semmiből!?–szegezi rám ördögi tekintetét.–Soha nem fogsz innen elmenni, Jeremy megtette, és mi lett a vége!?–elneveti magát.–Ott pihen a kert végében!
-Ne merd a szádra venni a nevét! Undorító vagy!–kiáltom az arcába, erre hirtelen a falnak csapódok, érzem, ahogy egy üvegszilánk felsérti a hátamat.
-Te átkozott kis…-nem tud válaszolni, mert hirtelen fejbe vágom a cipőm sarkával, erre elterül.Gyorsan ellenőrzöm a pulzusát, akármennyire gyűlölöm is, én sosem tudnám azt tenni amit ő Jeremyvel.
Néhány perc alatt odaérek a suliba, ami csodálatosan néz ki.Már javában tart a bál. Egyszerre Valerie, az egyik barátnőm hangját hallom a színpadról.
-…és akinek köszönhetjük ezt, amire már fél éve készül, az nem más, mint Natalie Richardson!-körülöttem mindenki tapsol, én csak felöltöm magamra a már megszokott mosolyomat, és elindulok. Átölel, és egy csokor rózsát nyom a kezembe.
-Srácok, örülök, hogy itt vagytok!–szólok a mikrofonba.–Érezzétek jól magatokat, és ne feledjétek, ez a mi esténk!–újabb ováció fogad, majd elindulok lefelé a lépcsőn.
-Azért ne tűnj el annyira Natalie, mert hamarosan bálkirálynőt választunk!–kedvesen elmosolyodok, de tudom, hogy én már nem leszek itt addigra, csak egy kicsit szeretném élvezni a bált.
Hirtelen két erős kar megpördít és már a táncolók között vagyok, szembe egy rabul ejtő szürke szempárral.
-Gyönyörű vagy, mint mindig.–a szívem gyorsabban ver, az egész testem bizsereg, de ezt nem szabad.
-Eric, azt hiszem ezt megbeszéltük.–az egyetlen ember, aki közelében biztonságban érzem magam, de amikor apám megtudta, hogy együtt vagyunk feldühödött, és mellettem ő is veszélybe került volna. Ő volt az egyetlen, aki tudja, hogy az apám milyen ember. Muszáj volt megbántanom, másképp most nem lenne itt. Úgy a szívébe tapostam, mint még senkinek, pedig mindennél jobban szeretem.
-Kérlek…-szomorúan lepillant a földre.–Csak táncolj velem.–nem bírok a szemébe nézni, ezért csak vállára hajtom a fejem, nem láthatja, hogy sírok. Ekkor megérinti a sebhelyem, amit otthon szereztem.–Ez meg micsoda!?–ijedten nézek rá.–Ugye Ő volt…-megkeményednek vonásai, mire én szaladni kezdek. A nagy órára pillantok a folyosón. Még időben vagyok. A hold fénye megvilágítja a síneket. Így lesz a legjobb mindenkinek, nem esik bántódásuk. Lassan lépek rá a vasra, mikor a fák szélén meglátok egy alakot.
-Eric, ne gyere közelebb!–remeg a föld, éles fütyülés hallatszik.
-Ly, én ismerlek, és lehet jobb életed, életünk!–elindul felém, de ekkor megvilágít egy éles fény oldalról.
-Ennek így kell lennie.–egy könnycsepp gördül végig arcomon.
-Neee, én szeretlek!–fut felém, én némán tátogok: SZERETLEK! Majd szembe fordulok a fénnyel.

Szatti írta...

Szia Kiara!

Először is köszönöm, hogy alkottál a feladatra. Izgalmas, eseménydús és fordulatos volt, amelyben jól teremtettél hangulatot és a gyors történések ellenére tetszettek az érzések, gondolatok, amelyeket megfogalmaztál. Talán kicsit siettetve éreztem az olvasást, hirtelen váltakoztak az események, a jelenetek, de tetszett és gratulálok neked! Köszönöm, hogy írtál, szép estét neked!

KiTe írta...

Pokol vagy mennyország?

Időkerék, rabságba rejt,
Időkerék, nem felejt,
Ezt a kört nem te írod,
Idegen toll serceg papíron.

Végtére is mindegy volt, hogy került ide Alfons. Csak az volt a fontos, hogy mindenki Alice-nek szólítja, a hernyó, a félőrült kalapos alak, meg az el-eltünedező macska is. Ez bosszantó. Pedig ő minden alkalommal elmondta, hogy őt Alfons Richternek hívják, és éppen iskolába igyekszik.
De sajnos ebben a világban minden máshogy működik. Hiába sietne, minduntalan feltartják az újabb és újabb kerge idegenek.
- Miért vagy bosszús, Alice? – vigyorgott a macska a közlekedési lámpán. Zöldnél állj, pirosnál mehetsz, itt ez a szabály.
- Alfons – vakkantotta a fiú. - Merre kéne mennem? – kérdezte az állattól, amiből mostanra csak egy széles vigyor maradt.
- A könnyű út a nehezebb, és a nehezebb a könnyebb, de az időd fogytán, ne feledd!
- Ezt hogy értsem? – követelőzött. Válasz helyett eltűnt a macska minden testrésze. Al mérgesen toppantott meztelen lábával. Mostanra belenyugodott, hogy a pizsamáját viseli.
A ketyegő napóra lenyugodni készült a horizonton, vörösre festve a sárga felhőket, bizarr árnyékot vetve a csenevész fáknak. Al megdörzsölte a bal szemét, mert port ment bele. Abban a pillanatban az út jobb fele tündökölni kezdett. Ezüstkristállyá váltak a fák, a fűszálak a felhők könnyed fehérségével hajladoztak a lenge szellőben. Az egyik ágon aranyhajú angyal hegedült, rézszeme vidáman fürkészte a vándort.
Kinyitotta a másik szemét is, ám ekkor elmúlt a varázs. Megint behunyta, megint kinyitotta a bal szemét. Pompa, erdő, pompa, erdő. A kíváncsiság beivódott a csontjaiba, izgalommal fűtve fiatal testét. Most a jobb szemét hunyta le, és a bal oldalra tekintett.
Meghűlt a vér az ereiben. A fák lobjai égtek, törzsük halott feketében nyöszörögött a fullasztó szélben. A föld keserű volt és tűzszagú, s a legmagasabb fa tetején a Zord Kaszás fuvolázta szívbe markoló dalát. S mégis, Alt nem az angyal vidám játéka, hanem ez az édeskés-szomorkás dallam fogta meg. Megbabonázva nézte a fürge ujjakat, melyek gyengéden simultak a hangszer nyílásaira. És abban a pillanatban a csuklyás rém felpillantott, Al pedig meglátta az osztálytársát, aki pár hónapja meghalt.
Rémülten kinyitotta mindkét szemét, zihált, kapkodta a levegőt. Ez abszurdum, ilyen nincs! Silvia autóbaleset áldozata lett, mikor együtt sétáltak hazafelé. Az orra előtt ütötte el a lányt az a Volkswagen.
Futva ment tovább, mert a napóra (vagy óranap?) rendíthetetlenül süllyedt, és a kovácsoltvas kapu a kismutatón már majdnem belesüppedt a semmibe. Égett a tüdeje, szúrt az oldala, de ő futott és futott. A macska biztatta őt, hátára fekve szállt mellette a levegőben.
Végül elérte a gigászi ajtószárnyakat, amik legapróbb érintésére meglepően könnyedén és gyorsan tárultak fel. Nem törődött a fekete falak rideg szépségével, sem a fekete boltívek hívásával. Egyenesen a fekete pulthoz sétált, ahol fekete köpenyben egy fekete porfelhő kavargott.
- Neve? – kérdezte a porfelhő.
- Alfons Richter.
- Á, a legújabb Alice! – hallatott bugyborékoló kacajt az alak. – Nos, tessék tovább fáradni, balra a második ajtó.
Al benyitott, s az imént látott halott táj tárult fel a szeme előtt. Vissza akart fordulni, itt valami tévedés történt, de a pult és az óra és minden más eltűnt. Csak ő volt, és Silvia, a Zord Kaszás.
- Hát itt vagy, drága! – mosolygott derűsen. – Azt hittem, örökre szellemként szándékozol élni a Földön. Jól tetted, hogy végigjártad az utat, mert ha leléptél volna az ösvényről, ugyan könnyedén bejutottál volna ide, ám csontvázzá váltál volna. De így nem lesz neked olyan rossz itt, csak meg kell tanulnod zongorázni. Zongoristánk még nincsen.
Így döbbent rá Alfons Richter (akit a Csodaország-béliek joggal hívtak tudatlan Alice-nek), hogy abban a balesetben ő is meghalt, és hogy zongorázni nem is olyan egyszerű. A macska elégedetten ballagott vissza a helyére, és leste a következő vándort. Mert végtére is mindegy volt, hogy került ide Dimitrij…

Szatti írta...

Szia KiTe!

Nos, őszintén szólva, egy értelmes szót sem tudok jelenleg kinyögni az írásod után. Ez... bármilyen szót mondanék rá, meg sem közelíteni azt, amit tényleg gondolok. Eszméletlen, nagyszerű, fantasztikus, lenyűgöző, humoros, fantáziadús, frappáns... nem sorolom :) A lényeg, hogy gratulálok neked és köszönöm, hogy megírtad, elolvashattam és véleményezhettem :) Puszi!!!

Dem13 írta...

Minden hazugság volt
,,A hazugság elpusztítja az embert, megöli a boldogságot. A hazugság ingovány, nem lehet rá építeni.’’
- Igen anya. Hát persze. Jövőhéten találkozunk és együtt megyünk ki apa sírjához. Persze, hogy jól vagyok.
Ekkor már kénytelen voltam lerakni a kagylót, mert attól féltem, hogy a hangom elárul. Hiába, amikor az magamfajta tudatában van annak, hogy életében utoljára hallja édesanyja hangját nehezen uralkodik érzelmein. Amikor az agyamba villant a tény, hogy Árpádhoz hasonlóan én is hazugság mögé rejtőztem akaratlanul is sírni kezdtem.Viszont hogyan mondhattam volna anyának, hogy nem vagyok jól, hiszen félek a haláltól?
Apára gondoltam az alatt, míg felöltöttem földig érő, sötét ruhámat. Mesébe illő halált képzeltem el. Ó, de a mesékben talán senki nem lesz öngyilkos... Akkor majd az én mesémben az lesz.
Apa arcát idéztem magam elé miközben rohantam az erdő felé. Ha apa még élne tudna tanácsot adni arra, amikor elköltözöl otthonról, otthagyod az egyetemet és összeköltözöl egy nálad pár évvel idősebb férfival, akinél szebbet, okosabbat és jobbat előtte el se mertél képzelni. Csak apa tudna megvígasztalni amikor lehul a lepel, és megtudod, hogy a te Székely Árpádod férjes ember, akinek két gyereke van és hetente kétszer hazajár, hiányzását pedig gyönyörűnek tűnő hazugságvárba rejti el. Mindez tudtával úgy éreznéd véget akarnál vetni mindennek. Én megteszem.
Távolról már láttam a síneket, de egyúttal éreztem ahogyan lábaim remegése egész testemre átárad. Gondolatvillanyásnyi időre a földbe gyökerezik a lábam, végül újra elindulok. Beteges mosoly terjed szét arcomon a kellően drámai helyszín láttán. A szél játszik a hajammal, a ruhámmal, szinte velem is, olyan bizonytalanul lépkedek. Undorodom már az itteni fáktól, a nap jelenlegi állásától, minden egyes kavicstól, mégis leginkább a sínektől. Szinte érzem a hideg fém érzését halvány bőrömön, pedig még lépések választanak el.
Teljes testemben remegek amikor valóban érintem a síneket, érzem őket, most már minden félelmetesebb a képzeltnél. Túllép még a fantázia határain is mindez. Lassan válok mozdulatlanná, talán a rémület bénít meg. Mióta mindezt kieszeltem talán először gondolok a következményekre, másokra. Arra a maréknyi emberre akinek csöppet is számítottam valaha. Anyára, aki egy év alatt mindkettőnket elveszített, apát rákban, engem döntésem miatt... Apára is gondolok, tisztán látom előtt csalódottságát: a harcos természetű lánya végül feladta. Árpádot is csukott szemeim előtt látom, őt, aki megtanított szeretni, majd megmutatta mi az a reménytelenség. A vonat vezetőjére... Istenem, mit érez majd?
Én mit érzek, én?! Életre szóló csalódottságot. Ebben az az írónikus, hogy most halok meg, látom már a fényt. Igen, a fényt látom. Túl késő, már megbántam, felakarok állni és elfelejteni, hogy minden egyes a szerelmem által kiejtett szó, az elmúlt év, minden hazugság volt. Már tehetetlen vagyok, elkéstem. Már vége. Szeretlek apa, hamarosan látlak.

Szatti írta...

Szia Dem!

Nagyszerű volt az írásod, lenyűgözött. Hiába történt sok minden ahhoz képest, ahonnan indult a történeted, hiszen meséltél előzményekről, eseményekről, amelyek ide juttatták a főszereplődet, mégsem éreztem magam siettetve, volt időm haladni a történettel. Ez nagyon tetszett és örülök, hogy így oldottad meg. Nagyon jól teremtettél hangulatot, átérezhető és elképzelhető volt minden. Remek alkotás, nagyon-nagyon tetszett és köszönöm, hogy elküldted! Gratulálok!

Izzyfrom írta...

Végzetes keret

„Csak szerepet játszom,
Hát ki az aki rám szól?
Ments meg kérlek!
Egyedül eltévedek!”

Az ágyamon feküdtem, éjsötét hajam szétterült arcom körül, mint a sötét, alvadt vér. Ha behunytam volna a szemeimet, és elfelejtettem volna lélegezni, egyértelműen halottnak tűntem volna. Bárcsak az lehetnék!
Az arcom elé emeltem az aprócska, ezerszer összegyűrt fotót, amin én és Ő szerepeltünk. Arcainkat szorosan összepréseltük, és belevigyorogtunk a fényképezőgép lencséjébe. Az alakja mögött ott ragyogott a nap, felségesen és vidáman, testét körülvette az élettel teli lüktetés és az ártatlanság, míg mögöttem árnyak húzódtak. Szemeimbe a boldogság mellé enyhe keserűség is vegyült, egyfajta általános, mély szomorúság, ami a Sötét Utas egyik mellékhatása volt. Ez a lény volt a legsötétebb titkom – belülről emésztette fel a valódi énemet, és nem tudtam őt kiirtani, bekebelezte az agyamat. Mindig is tudtam a létezéséről, de sohasem sejtettem, hogy ilyen messzire is képes lenne elmenni.
Szinte láttam az árnyékát a vállaimon csücsülni, kezei megragadták a vállaimat, és erőszakos dolgokat sugdosott a fülembe, miközben az életerős és tökéletes Kyle mit sem sejtve ölelt magához. A Sötét Utas pontosan tudta, hogy sosem lennék képes ártani neki, de őt nem érdekelte, hogy én mit akarok. Az övé voltam, nem tudtam kiszakadni az irányítása alól. A démonom tettre kész volt, és az uralma alá akart hajtani.
Mindig is szerepet játszottam, előadtam a leggondtalanabb lány álcáját, de senki sem vette észre, hogy belülről milyen gyilkos gondolatok emésztenek. Még Ő sem… Ennek ellenére segíteni akart rajtam – mindig azon dolgozott, hogy én boldog legyek, és azt mondta, a mosolyomért már megéri élni… Ha szomorú voltam, azt mondta, legyek erős és lendüljek túl a bánatomon.
Erős akartam lenni a kedvéért,csakhogy boldognak láthassam, de a démonom legyőzött.
Megöltem a Napot az életemben, és eltévedtem. A sötétség megkaparintott, a Sötét Utas pedig minden emberi érzést kitörölt belőlem; a rabszolgájává tett. Képtelen voltam Kyle nélkül továbbra is tartani az álcámat. Sosem voltam normális ember – de legalább Őmellette egy kicsit annak érezhettem magamat. Most viszont elvesztem.
Könnycseppek szaladtak végig az arcomon, és hulltak a vékonyka fényképre. Kyle arcára barázdákat varázsolt a szorításom, de még ennek ellenére is mosoly ült az arcán. Milyen ironikus, gondoltam. A boldogságom végzetes keretek közé szorult. Örökre ott ragadt, emlékeztetve arra a véres éjszakára, amikor a Sötét Utas átvette fölöttem az uralmat, és végleg a semmibe taszított. Csak Kyle emléke maradt nekem… az egyetlen, amiért képes voltam tovább élni a démonaimmal együtt.

Amanda írta...

Pokol vagy mennyország?

„Az emberi élet igen kiszámíthatatlan. Az, hogy hová jutunk, sok mindentől függ csakúgy, mint az is, hogy kik kísérnek el.”

Amíg fiatalok vagyunk, kevés olyan dolog van, ami igazán számít, viszont amikor már idősek leszünk, olyasmiket tartunk fontosnak, amelyek korábban jelentéktelenek voltak számunkra. Ez valahogy az emberi kapcsolatokkal is így van. Fiatalon úgy véljük „jó nekünk egyedül”, viszont megöregedve sokszor megbánjuk ezeket a felelőtlen kijelentéseket, és úgy érezzük, hogy bárcsak itt lenne velünk valaki, de sajnos már nem találunk olyat, akinek ezt el tudjuk mondani.
Én a 86 évemmel már igen idősnek számítok, és már sok jó és rossz dolog volt, amit átéltem. A férjem, akit már oly régen elvett tőlem a háború lehet, hogy már valahol egy távoli sírban fekszik, és most a sors, vagy az elfáradt testem úgy döntött hamarosan követnem kell őt valamerre, amerre most ő is jár.
- De hol is van ez a valamerre? – teszem fel magamnak a kérdést, hiszen annyi lehetőség van a halál pillanata után.
Mivel világéletemben katolikus voltam, úgy vélem, ha lejár az időnk, akkor vagy a mennyországba vagy pedig a pokolba kerülünk attól függően, hogy miként éltünk, cselekedtünk. Persze ezt az utat sok tényező is befolyásolhatja, viszont soha nincs késő változtatni. Minden csak döntések halmaza és választások rendszere az életünkben.
Így, az utolsó pillanatokban már nem sok mindenre van időm, hiszen egyre jobban úgy érzem, hogy a halál csak jön, jön, egyre csak közelebb hozzám s így érezteti azt, hogy hamarosan útra kell kelnem. Délelőtt még az unokám is meglátogatott. Ekkor búcsúztam el tőle, persze csak lágyan, és bárminemű célzás nélkül, hiszen azzal megbántottam volna kicsiny lelkét. Ugyan úgy, mint mindig, amikor meglátogatott egy csokor orgonát tett le az éjjeliszekrényemre, majd egy mese könyvel a kezében odabújt hozzám.
- Nagyi, ugye ma is olvasol nekem egy mesét? – Kérdezte, majd kikeresett egy rövid történetet abból a könyvből, amelyet utoljára adtam neki pár héttel ezelőtt, úgymond búcsúzóul.
- Valamit biztos megérzett - gondoltam magamban, amikor a mese végén puszit nyomott az arcomra és búcsút intett, majd szomorúan kilépett az ajtón.
Kifelé menet még visszanézett rám csöppnyi szemeivel és megkérdezte: „Ugye mi még találkozunk nagymami?”, mire én csak annyit mondtam neki, hogy „kis unokám, az élet tele van meglepetésekkel és választásokkal. Ha a jó utat választjuk, akkor mindig találkozni fogunk azzal, akit igazán szeretünk, hiszen a szívünkben él.”
- Te mindig a szívemben élsz nagymami – mondta nekem válaszul, majd kilépett az ajtón.
Ez a mondat volt az, amely örökre a lelkembe ivódott. Sajnos, a rohanó életben még egyetlen gyermekem is csak ritkán tud időt szakítani rám, hiszen mindig dolgozik, és most is, amikor látni szerettem volna, értekezletre rohant mondván, hogy holnap majd benéz hozzám.
- Egyedül ő, a kis unokám gyermeki szeretete az, amely soha nem okozott nekem csalódást. Neki mindig volt egy pár kedves szava hozzám, s számomra csak ez számít. Ezek a mondatok azok, amelyeket magammal fogok vinni az előttem álló útra. – Gondoltam magamban, miközben mély álomba szenderültem s lelkem tovaszállt az ismeretlenbe. Oda, ahol már nincs jelentősége az időnek.
Az, hogy valaki a mennyországba vagy a pokolba fog kerülni, csak életünk végén derül ki. Abban viszont biztos vagyok, hogy a kis unokámmal még találkozni fogunk odafent.

Szatti írta...

Kedves Izzyfrom!

Lebilincselő és érdekes volt a történeted. Tetszett, ahogy folyamatosan bontakozott ki a cselekmény, s hogy a végére nyert minden értelmet, minden rejtett szavad, amely mögött lapult a titok. Nagyszerű alkotás, gratulálok neked! :)

Szatti írta...

Kedves Amanda!

Szép, elgondolkodtató történetet írtál. Tetszett a karaktered életszerűsége, ahogyan megteremtetted, s mely által elképzelhető volt ő maga, s átérezhető minden érzése és gondolata. Nagyszerű történet, köszönöm, hogy elküldted és gratulálok hozzá! S nem utolsó sorban, az idézeted is nagyon tetszett! Puszi :)

Viky írta...

Sziasztok, az én történetem:

Minden hazugság volt


"Azt állítani, hogy megszűntél szeretni azt, akit valaha jobban szerettél bárki másnál a világon, az hazugság lenne. De továbblép az ember. Nem igaz? Tovább kell lépni." (Hazudj, ha tudsz c. film)


Végzetes találkozás volt. Végzetes, de gyönyörű. Apám cipelt magával arra a partira, amit Lora néném tartott vidéki villájában. Pezsgőszín selyemruhámban feszengtem, és illedelmes vigyort erőltettem az arcomra. A társaság zöme párokba rendeződött, én pedig félszegen behúzódtam a sarokba, kezemben egy pohár itallal. Mi a fenének jöttem el? Legszívesebben letépném magamról ezt a göncöt, a bőröm iszonyatosan viszket alatta. És ez a szűk magassarkú. A franc essen bele!- szitkozódtam magamban, majd végigpásztáztam az ünneplő forgatagot. És ekkor megpillantottam őt. Tekintete belém fúródott, nem akart ereszteni többé. Lassú, megfontolt léptekkel indult meg felém, majd megállt előttem és halkan duruzsolva a fülembe súgta: -Megmutatom a kertet, ha akarod. Persze, hogy akartam, képtelen voltam ellenállni szeme csillogásának.
Szótlanul haladtunk a lugason keresztül, zöld burjánzó növények között, egyre beljebb a selymes éjszakában.
Úgy csókolt, ahogy kívántam: vadul, érzékeimet felborzolva.
Szerettem, de csak titokban. Ha kiderült volna, apám véget vetett volna a kapcsolatunknak. Vincenzo ugyanis más körökből származott: az utca nevelte fel. Nem maradt más, csak a szökés. Az utolsó éjjel fekete ruhát vettem magamra, apám emlékére. Imádta ezt a ruhát, azt mondta, úgy festek benne, mint egy igazi dáma. Választút elé érkeztem, és én Vincenzot választottam.
Már a kapuban várt rám, ujjaival átkulcsolta a tenyerem, úgy rohantunk a vasútállomásra. A vonat ablakából néztem a sötét árnyú fákat, ahogy integetnek felém. Ez az élet rendje, a szerelem mindenek fölött, gondoltam,majd elhúztam a vonatablak függönyét.
A fiú mobilja jelzett, mire ő felpattant, és kilépett a fülkéből. Te csak maradj, rögtön jövök, nyugtatott.
De én nem nyugodtam, utánaeredtem...
-Megvan a lány, holnap már ott leszünk. Ne aggódj, hibátlan szépség, a papírjai is rendben. Hogy mennyit?Meg vagy te huzatva? Annál többet kérek!-suttogta a fiú füstös hangján a peron végében. A telefonbeszélgetés hallatára arcom jéggé dermedt. Megfordultam, és futni kezdtem az ellenkező irányba. Mikor a vonat lassítani kezdett, nagy levegőt vettem és ugrottam. Gerincem megrándult, ahogy a kemény sínekre csattant testem, fájdalmat mégsem éreztem. Üres tekintettel követtem, ahogy a vonat sárga fényét felfalja a távolság.

Dorka írta...

Lángra lobban

"Az élet kegyetlen. Hiába áltatjuk magunkat az ellenkezőjéről, a végén úgyis szembe kell néznünk az elkerülhetetlennel. "

Álmosan forgolódtam az ágyamban. Éjféltájt járhatott már az idő, minden porcikámban éreztem a fáradtságot, mégsem birtam lehunyni a szememet. Rettegtem az elkerülhetetlennek tűnő rémséges álomképektől, melyek már évek óta félelemmel töltenek el. Hiába próbáltam felidézni egy szép emléket, egy boldog pillanatot az életemből, amibe belekapaszkodhatok, ha feltünnének a rémképek, minden próbálkozásom kudarcba fulladt. Egyetlen rövid mozzanatot sikerült felidéznem, de hamarosan az is visszasüllyedt az elmém legeldugottam zúgába. Ezt a pillanatot semmiképpen sem nevezhetnénk boldognak, mégis én akkor éreztem a legfelszabadultabbnak, legvidámabbnak magamat. Ezen az átkozott napon töltöttem be a tizennyolcadik életévemet és váltam hivatalosan is nagykorúvá. Ezen a napon nem csupán belépést nyertem a felnőttek világába, a természetfeletti világ is kitárta előttem kapuit. Ezen a rejtélyes napon derült fény arra a képességemre, amely már azóta bennem lakozott, hogy először megláttam a napvilágot.
Gondolkodás céljából, gyors ötlettől vezérelve hagytam el a szobámat. Uticélomat elfedte a szürke köd, szinte nesztelenül lépkedtem a néptelen folyóson anélkül, hogy körülnéznék, hová is tartok. Miközben egyik lábamat a másik után téve haladtam a kihalt helyiségben, gondolataim véres csatába elegyedtek egymással. Visszaemlékeztem a születésnapomon történtekre, amikoris kiderült, hogy boszorkány vagyok.Egy igazi hús-vér boszorkány, a tűz erejét birtokolva.Egy undoritó vasorrú bábának képzeltem el magam, mig csak egy alig nagykorusitott lányka voltam. Időközben feladtam a sétát és térdre estem. Azon a napon mikor felfedték előttem az igazi kilétemet, belépett még egy férfi is az életembe. Patrick Jacobs, egy hirhedt boszorkányvadász és életem szerelme is egyben. Az idő elteltével forró szerelem szövődött közöttünk. Túl későre eszméltem rá,hogy végig becsapott, csak az erőmre fájt a foga.
A fájdalom a szivembe hasitott, minden akkori érzelmem a kétszeresére duzzadt. Gyülőltem egyrészt magamat is, de javarészt inkább Őt. Éreztem ahogy az összes eddig felgyülemlett haragom egyszerre készül kitőrni a testemből, ezzel is örökre megpecsételve sorsomat. Mindezek ellenére nem ellenkeztem. Tudtam, ha most engedek neki, talán nem csak a fájdalmaim semmisülnek meg, hanem a létezésem is. De nem bantam. Szabad utat engedve felgyülemlett vágyaimnak engedtem, hogy vörös hajtincseim egyenkénk lobbanjanak lángra. Egyetlen személyre gondoltam azokban a percekben. Patrick arca úgy keringett fel-alá az elmémben, mintha belevésődött volna a fejembe. Egy latin varázsigét kezdtem el mormolni, közben végig a gyűlölt férfi arcára fókuszálva, mignem szerelmem hús-vér alakot nem váltott előttem. Nem hezitáltam, folytattam a varázslatot, amig a tűz maga alá nem taszitotta a romlott férfit. A férfi lángra gyulladt, én pedig kárörvendően nevettem az arcába, amig a Vég utol nem ért.

Szatti írta...

Szia Viky!

Nagyon jól kaptad el a történet fonalát, tetszett a kezdet, ahogy elmesélted a történéseket. Szerintem lett volna még helyed, hogy kicsit bővebben írd le a dolgokat, mert az elején még megvolt a részletezés, a végére viszont elsiklottál felette és csak a tények maradtak. Bővebben, kicsit több információval teljesebb lett volna. Kicsit félkésznek érzem. A történet maga nagyon jó, érdemes lenne jobban kidolgoznod mind a sztorit és a lezárást is. Köszönöm, hogy olvashattalak!

Szatti írta...

Szia Dorka!

Jó történet, jó karakterek, tetszett a megfogalmazás is. Kicsit a The Secret Circle-t juttatta eszembe:) Jól vitted végig a történetet, volt eleje és vége, valamint az idézet is tetszett. Kerek, remek kis mű. Talán nálad is a részletezést hiányoltam kicsit. Így sem volt rossz, de néhány magyarázó, kitöltő mondattal még jobb lehetett volna. Köszönöm, hogy írtál és gratulálok neked! Puszi

Cynthia Cylise Cullen írta...

Hali! :)
Na, én is megérkeztem. :) Remélem tetszeni fog. A történet az első képhez íródott.
Bocs az előzőért, fáradt vagyok már... :$
Puszi:
Cylise

Minden hazugság volt

„Az élet szép.
Kérlek, lásd a fényt!
Ha keserű a helyzet, hidd el,
Mindig lesznek, akik szeretnek!”

Az égen felhők vastag, szürke takarója úszott. A levegő nyomott volt, meleg és párás, benne rozsda és földszag terjengett.
Az erdőből egy fekete madárraj rebbent fel a vonat dudájának hangjára. Károgásuk libabőrt varázsolt a hátamra. A halál madarai. Nem tudom, ki mondta ezt, de teljesen igaza volt. A föld rengett a közeledő monstrum alatt. Az utolsó perceim, az utolsó lélegzeteim közt nem tudtam megállni, hogy ne gondoljak rá. Rá, arra, hogy átvert, felültetett, becsapott. Hogy egyszerűen csak beletaposott a szívembe, hogy nem érezte kimondott szavai súlyát.
A hideg fém csípte a bőröm, de tudtam, hamarosan vége. Mindennek. A fájdalomnak, ami a szívemet marcangolja, a könnyeknek, melyek forró tűkként szúrják szemeimet, mikor látom. Mert nem látom többet. Nem hallom többet hazug ígéretekkel kecsegtető hangját, nem érzem többé csókjainak lángolását.
Ha valaki megkérdezné, mi a legnagyobb hazugság, amit valaha hallottam, azt mondanám, a „szeretlek” az ő szájából. Nem szeretett. Játszott velem. De őszintén, hogy is remélhettem, hogy egy olyan fiú, mint ő, szerelmes belém. Úgy látszik, túl sok romantikus regényt olvasok. Azt hittem, hogy a rossz fiú is lehet jó. Azt hittem, hogy szerethet önzetlenül, hogy meg lehet benne bízni, hogy ugyanúgy tud rajongani, mit bárki más.
A vonat zakatolása hangosodott, vele együtt a szívem dobogása is erősödött.
Kihasznált, ami ráébresztett arra, mennyire nem érek semmit. A szüleim észre se vették, hogy megváltoztam, hogy le vagyok törve. Folyton dolgoznak. Nem is tudom, miért vállaltak gyereket… De ez már mindegy. Csak könnyebbé teszem az életüket. Talán ha lettek volna barátaim, figyelmeztettek volna a vakságomra, majd segítettek volna talpra állni. Csakhogy nincsenek, ellenben van ezernyi ellenségeim. Olyanok, akik kiröhögnek és pletykálnak a hátam mögött. De mindegy. Már soha többé nem bánthatnak.
Éreztem, ahogy egy könnycsepp lángolva végigszaladt az arcomon. A zakatolás egyre erősödött, a dobhártyám majd beszakadt, de nem bántam meg a döntésem. Viszlát, sötét világ!

2012. 01. 14. Szombat

Helyi hírek - Towcester

Tragikus baleset a vonatsíneken

Ma reggel két túrázót iszonyatos látvány fogadott az erdőn átvezető sínszakaszon. Nicky Portmant, a helyi diáklányt holtan találták. Családját és barátait mélyen megrázta a hír. Állítólag a lány, miután szerelme szakított vele, sötét depresszióba esett, melyben a halál jelentette neki a fényt. Ez a szörnyű öngyilkosság ismét arra példa, hogy mennyire mély károkat okozhat a lelki terror. Felhívnám embertársaim figyelmét erre. Ne bántsuk egymást! Hisz mindannyiunknak vannak érzései, s mindannyiunknak fájnak a sértések. Szükségünk van egymásra. Emberek! Kérem! Ne hazudjunk és szeressük egymást!

Ezzel a kis cikkel szeretnék részvétet nyilvánítani a családnak és mindenkinek, aki szívébe zárta a gyönyörű, kedves és okos lányt.

Egy ismerős, aki későn jött rá, hogy mennyire fontos neki Nicky. (És nem csak volt. Emléke bennem, bennünk él.)

Szatti írta...

Szia Cylise!

Nagyon tetszett a leírás az elején, ahogy bemutatod a tájat, a helyszínt a különféle jelzőkkel. Szépek voltak a gondolatok, amelyeket leírtál- már ha mondani lehet az öngyilkos gondolatokra -, az érzések, maga a cselekmény megteremtése, ismertetése is jó volt. Kicsit talán általánosnak éreztem a témát magát, az öngyilkosság okát, de alapjába véve jól oldottad meg, nagyot dobott rajta a fogalmazásmódod, ahogyan leírtad a történéseket, valamint a cikk is adott egy keretet, lezárást a történetnek. Tetszett és nagyon szépen fogalmaztál. Köszönöm, hogy olvashattalak és gratulálok :) Puszi!

Blissz írta...

Sziasztok!

Új vagyok még itt, de nagyon jók, ösztönzőek ezek a feladatok. Ezért gondoltam jelentkezek én is. Remélem tetszeni fog a történetem nektek!

Lángra lobban

„ A szeretet előtt nincs gát; mindent áthág, nem köti semmi sem.
Nincs vége, kezdete, nyitja, kitárja szárnyát örökre, szüntelen.”
Matthias Claudius

A vihar egyre jobban tombolt. A köpenyem már teljesen átázott. Nem tudom, mióta állhattam már itt, a Bazilika ajtaja előtt. Kopogok, s a nehéz faajtó azonnal kinyílik. Egy alak, kin ugyanolyan köpeny van, mint rajtam, intett, hogy kövessem. A kísérőm egy fáklyákkal kivilágított terembe vezet. A Nagy Tanács már várt. Beáll a többiek közé, kik az oszlopokkal övezett falaknál álltak. Mindegyikük arcát eltakarja a köpeny csuklyája, mint nekem is. A Nagy Tanács hét tagja hét, díszesen faragott karosszékben ül. Érzem, hogy az összes tekintet rám szegeződik. Eddig mindenki, aki a Nagy Tanács elé lett idézve mind elmenekült, s a Vadászok megölték őket. Akik elmenekülnek a Nagy Tanács elől, azoknak nincs kegyelem. Nem mintha nekem majd lesz, hiába jöttem önként. Tudom, mert megszegtem a Törvényt.
A Nagy Tanács egyik tagja feláll. Szavait a jelenlévőkhöz intézi. Beszél a Törvényről, s annak keletkezéséről. Nem tudok rá figyelni. Gondolataim máshol járnak. Csak Rá tudok gondolni. Rá kell jönnöm, hogy önző voltam. Azt akartam, hogy boldog legyen. Segíteni szerettem volna neki. De mindezt csak úgy tudtam megtenni, hogy közben megszegtem a Törvényt. Ez pedig következményekkel jár.
„Mi lesz vele ezek után?”
Ekkor a beszélő átadta a helyét a Tanács vezetőjének, ki hozzám kezd beszélni.
– Lépj közelebb, s mutasd arcod!
Engedelmeskedem, s leemelem a csuklyát a fejemről. A terem morajlik. Sokan felismertek és talán el sem hiszik, hogy én vagyok a vétkező.
– Vétkeztél, megszegted a Törvényt! Beismered a bűnösséged? – hallatszik a Tanács vezetőjének menydörgő hangja.
– Igen! – felelem.
– Megbántad vétked?
– Igen és nem!
Újra felmorajlik a tömeg.
– Magyarázd meg!
– Nem bántam meg, mert megmentettem egy életet, egy lelket. De ezt úgy tettem, hogy közben megszegtem a Törvényt. Ezért büntetés jár, s elveszik a megmentett lélek is, ha én is elveszem.
– Vállalod hát a büntetést?
– Nem tehetek mást.
– A Törvény egyértelmű! Megszegéséért a büntetés halál! Nincs kegyelem! Tűz emészti tested, lelked pedig az örök sötétségbe zárattatik! – mondják ki rám az ítéletet.
Ekkor meggyullad a padló körülöttem, s belekap a köpenyembe. Forróságát nem érzem, mert lelkemet erősebb tűz mardossa. Szívem tüze. Rá gondolok, érte ég. Féltem Őt, mert mindennél jobban szeretem. Most pedig magára marad. Szinte érzem fájdalmát. Nagyon fáj! A tűz égetését nem is érzem, pedig már a hajam is lángol. Hirtelen az arcomhoz kapok. Könnyek! A földre rogyok. Nem érzek semmit. A terem ragyog. Kinyitom a szemem, de a terem üres. Felállok, s ledobom magamról a megpörkölődött köpenyem. Kellemes szellő csap az arcomba. Széttárom a szárnyaim. Hófehér tollak kavarognak a levegőben. Az én tollaim. Egyre több hull ki a szárnyamból. Ekkor a fényből egy hang szólal meg.
– Mert szíved utolsó pillanataidban is egy másik szívért aggódott, megbocsátást nyernek a bűneid! De törvényszegésed nem marad megtorlatlanul! Ezentúl emberként kell élned és meghalnod!
Letörlöm könnyeim. Mire kilépek az éjszakába, az utolsó tollam is kihullik. Már nem egy angyal vagyok, hanem egy ember a sok közül.

Szatti írta...

Szia Blissz!

Nagyon örülök, hogy új tagként megpróbálkoztál a feladattal és írtál nekünk :) Érdekes, izgalmas volt a történeted, nagyon tetszett. Szépen vitted végig a cselekményt, jól építetted fel a sztorit és a lezárás is nagyon jó volt. Egyszerűen, de mégis nagyon elképzelhetően fogalmaztál, ez nagyon tetszett az egészben. Arra ügyelj csak, hogy mit írsz múlt és mit jelen időben. Ne keverd a kettőt, válassz közülük, mert néha zavaró tud lenni olvasás közben. Ezt főleg az elején éreztem, a végén már jelen időben írtál mindvégig. Köszönöm, hogy írtál és gratulálok a művedhez! Puszi :)

Mili és Kylie írta...

Helló! Mili vagyok.

Pokol vagy mennyország?

„Álom vagy valóság, néha a kettő ugyanaz”

- Meghaltam… vagy csak álmodom? – ez volt az első gondolatom, valósnak tűnt minden mozdulatom, minden érintésem és lélegzetvételem. Kihalt úton ácsorogtam egymagam.
- Hol lehetek? – vívódtam magamban - Hová vezethet ez a végtelennek tűnő út? - hangzottak el bennem a kérdések.
Emlékeztem… aludni készültem.
- Álmodom… - feszengve néztem körül, nem volt ismerős semmi. Éreztem, jelentősége van annak, hogy itt vagyok. Azt nem tudtam megmondani, hogy mi, és miért álltam és bámultam a semmibe, mint aki vár valamire. Megannyi megválaszolatlan kérdés…
- Igen… ez vagyok én, kérdések sorozata, válaszok nélkül – suttogtam csak magamnak, mindig a válaszokat kerestem.
- Most elérkezett az idő, hogy válaszokat kapjak!? – kiáltottam, hangom visszhangzott a távolból.
Egy fekete madár röppent a színtiszta kék égbolton keresztül, egyenesen a lámpára erősített útjelző táblára. Megdöbbenve figyeltem, értetlenül álltam az események előtt. A semmiből került elő a jelzőlámpa, a táblára írva volt valami, nem bírtam kibetűzni, idegen nyelven íródhatott.
Melegség söpört végig a tájon, éreztem, ahogy a fuvallat felborzolja a fűszálakat. Tekintetem egy pontra fókuszált, a távolban egy csillogó fénygömböt láttam. Ahogy közeledett egyre jobban hatalmába kerített a félelem, megmagyarázhatatlan érzés telepedett rám. Egyszerre volt hátborzongató és édes nyugalmat árasztó. Egyre közeledett… elsöpörte minden józan gondolatom.
Tágra nyílt szemekkel meredtem a hihetetlen csodára, amint megállt előttem egy gigászi óra számlapja. Forróságot hozott magával, felnéztem és egy csodálatos teremtményt pillantottam meg. Az angyal zöld levelek közt ülve hívogatott, nem hallottam szavát, inkább testemben éreztem. Öröm és boldogság öntötte el szívem.
- Hogyan jutok fel hozzád? – törtek ki belőlem kételyeim.
Éles fájdalom hasított tudatomba, eddig elkerülte figyelmem, az órának a másik oldala. Tűzzel borított kénköves pokol, lángolt az égbolt is utána. A csapdosó lángnyelvek közül egy sovány csuklyás alak, görbe kaszával, felém intett.
Tekintetem a két jelenség közt kapkodva, gondolkodni próbáltam. Értelmet erőltetni eme értelmetlen dolognak.
Egy harang kondult iszonyatos robajjal, beleremegett a föld, az óra számlapjára pillantottam, tizenkettőt mutatott. A halál felírat díszelgett alatta cirádás betűkkel.
- Megértettem… - formáltam hangtalanul a szavakat, már tudtam nem álmodom…

Szatti írta...

Szia Mili!

Érdekes és magával ragadó volt a történeted. Nagyon tetszett a fogalmazásmódod, ahogy a szavakat és kifejezéseket használtad. Tanulságos és elgondolkodtató történet. Köszönöm, hogy elküldted és gratulálok hozzá!

Mili és Kylie írta...

Helló! Én is írtam egy kis történetet.
Kylie

Miden hazugság volt

„Szólnék… mesélnék, de nem merek… félelmeim rabja vagyok! Nem akarok a halál mennyasszonya lenni!”

Fekete alak állt az eresz alatt. Köpenye a poros földet súrolta, ahogyan hangtalanul indult meg. Vigadalomra készülődött a vár népe. A templom régi pompájában díszelgett. Fehér tornyán, fent a harang tövében, fekete madarak károgtak. Rózsák és fehér szegfűk szegélyezték az ablakok párkányát. A koszorúslányok buggyos ruháikban, ide-oda szökkentek, telt keblű asszonyságok sürögtek szorgosan. Már réges-rég nem volt menyegző ezen a vidéken.
Az uraság leánya hintóval közeledett. A macskakövön csúszva fékeztek le a táltos paripák. Egyszerre szólalt meg a nyolc trombita, melyet nyolc aranyruhás délceg fújt. Sorfalat álltak az érkező mennyasszonynak. A kíséret ütemes ritmusra lépkedett az oltár felé.
A sorok közt idős asszonyok lélegzet visszafojtva figyeltek. Minden szempár az ünnepeltekre szegeződött. Az örömapa egy cseppet idegesen kulcsolt bele lánya karjába így vezette az oltár felé.
Fekete alak állt a vőlegény jobbján. A pap bólintott, kezdődhetett a szertartás. Feszült figyelem követte szavait. Az atya félszegen tette fel a kérdést. Hangja megremegett.
- Van-e itt… élő vagy holt ki ellenvetéssel bír?
Kérdését csend követte, amit hangos moraj, aztán az örömanya velőtrázó sikolya tört meg. Döbbenet ült ki az arcokra. Az ara hófehér ruhája feketén csillogott. Jelezvén, hogy megérkezett hites ura a Halál.
- Hazugság minden szó, mit asszony kiejt a száján, lány ne higgye anyja boldog szavát! A menyegző napján eldől sorsotok! – kántálta a fekete alak vőlegény jobbján, hipnotizálva az összegyűlt násznépet. Hosszúkás arcát megvilágította az enyhe fény, mosolya egyszerű volt, de ahogyan beszélt jéghideg dermedtség lett úrrá mindenkin. Hűvös fuvallat szaladt végig a padsorok közt, kitárult a templom ajtaja, varjak százai reppentek be. Kárálásuk elnyomta a rémült sikolyokat.
Fekete tolltenger vette körül a rémülettől reszkető arát és mellette álló törvényes urát.
Szemek százai szegeződtek rájuk, de megállítani nem tudták a Halált, ki elragadta a vár urának kisebbik lányát.

Tilda mezítelen talpa alatt érezte a remegő fémet, pulzálása ütemes volt és egyre erőteljesebb. Karcsú testét megbénította a félelem, mozdulni nem tudott, dermedten állt egyhelyben. Szellő fújta fekete ruhája lágy anyagját.
- Jöjj kedves! – duruzsolta a Halál.
- Minden hazugság volt… - nézett félszegen az égkék szempárba.
Sorsa megpecsételődött.
A Halál lágyan ragadta meg íves derekát és a birodalmába vezető vonat elé fektette a sínekre…

Jega írta...

Szia Szatti! Alig tudtam megszabadulni ettől a 4096-s túllépés hibától. Át kell írnom hosszú, hiába húzom össze a sorokat.

Szatti írta...

Próbálj visszavenni úgy a hosszúságból, hogy nem hagysz helyet a vesszők és pontok után. Azzal is csökkentheted. Remélem, sikerül átírnod és elküldened. Kíváncsian várom :) Puszi és jó munkát, kitartás!

Szatti írta...

Szia Kylie!

Ismét elbűvöltél, nagyszerű történetet írtál. A gondolatok, a szavak, ahogy megteremtetted a hangulatot és képet adtál erről az eseményről, bámulatos volt. Egyedül talán csak abba tudok belekötni, hogy gyakran alkalmazol tőmondatokat, amely szaggatottá teszi a művedet. Alkalmazz több kötőszót, szebben mutatnak majd így a mondataid. Amúgy nagyszerű volt, gratulálok neked és örülök, hogy olvashattalak :)

Dia.(: írta...

Sziasztok. Itt az én történetem.

„Ami te vagy, annak kilencvenkilenc százaléka láthatatlan és érinthetetlen.”
/Richard Buckinster Fuller/

Lángra lobban

Gyermekkorom óta mondogatják, hogy különleges vagyok. Nagy, vörös hajjal születtem, szőke anyától és a szintén szőke apámnak bizonyosságot adott, hogy nem vér szerinti gyermeke vagyok. Ő ennek ellenére is mindig szeretett és soha egy szóval nem vádolta anyámat. Úgy hitte, ennek így kellett történnie. Gyermeket nem adhatott a világnak, csak lehetőséget egy kisbabának, hogy övé legyen a világ. Amikor megtudta, hogy milyen képességekkel bírok, még boldogabb volt. A szívemben tűz égett, örök, kiolthatatlan láng. Szenvedély, szerelem, erő, fény, melegség keveréke. Bármire képes voltam. Egyetlen pillantásommal eldönthettem egy csata kimenetelét, befolyásolhattam az embereket, és körülöttem sosem volt sötét vagy hideg. Képességemet állandóan izzó hajam árulta el. Hullámos volt, mint a lobogó lángnyelvek és sosem aludt ki a fénye. Minden csodám ellenére nekem is volt gyenge pontom. Nem érinthettem vizet. Tejben fürödtem és figyelnem kellett ha eső közeledett. Télire a kastélyba voltam zárva, minden lépésemet őrök vigyázták, nehogy bajom essék. Az életem csodásnak, varázslatosnak számított, és soha sem voltam boldogtalan. Hiába szelídíthetetlen természetem, még apám döntését is elfogadtam, miszerint a huszonegyedik születésnapom után férjhez kell mennem egy szomszédos királyság trónörököséhez. A herceg figyelmes volt, kedves, de félt tőlem. Pár lépés távolságot tartott, ahányszor csak találkoztunk. Fájt, de nem mondhattam ellent apámnak. Sorsomba beletörődve vártam az esküvőt, de mint mindenki mást, engem is megtalált a végzetem. A születésnapom éjszakáján bált rendeztek nekem. Az ünneplés már javában tartott, amikor egyszer csak kitárult a nagyterem ajtaja, és belépett rajta egy férfi a kíséretével. Hófehér ruhát viselt, világoskék páncélja csak úgy ragyogott a fényben. A haja olyan fehér volt, akár a tej, amiben fürödtem. Vakító kék szemeit még a terem másik végéből is észre vettem. Megbabonázott a tekintete. Apám az őrök kíséretében üdvözölte.
-Hélia hercegnőhöz jöttem. -jelentette ki tisztán csengő hangon
Anyám aggódása ellenére léptem apám mellé köszönteni őt.
-Jó estét herceg! A nevem Hélia, üdvözlöm a születésnapomon. -hajoltam meg
-Kérem Hercegnő, enyém a megtiszteltetés. A nevem Philiph herceg, és személyesen jöttem átadni a jókívánságaimat. Úgy hallottam ön olyan akár egy lobogó láng és én nem titkolhatom rajongásom a tűz iránt. -nézett a szemembe
Nem értettem mi vonzott hozzá. A további órákban egyedül csevegtünk a vőlegényem nem kis rosszallására, de képtelen voltam ott hagyni őt. Egyszer véletlenül hozzá értem a kezéhez, amitől a fehér homlokán gyöngyözni kezdett az izzadság. Magam is megszédültem kicsit, mert hirtelen fázni kezdtem. Ő zavartan pillantott félre, de én nem tulajdonítottam neki jelentőséget. Táncolni hívott, de nem értünk egymáshoz. A teremben olyan volt a levegő, mintha vihar közeledne, mint mikor hideg és meleg találkozik. A táncunk végeztével kisétáltunk a teremből. A kastély hosszú kőfolyosóján lépkedtünk egymás mellett. Hol izzottam, hol remegtem, nem találtam a helyem. Aléltan nekidőltem a kőfalnak, ő pedig felém magasodott. Elvesztem szemei végtelen kékjében és az arcához hajoltam, mire ő ijedten ugrott hátra.
-Nem csókolhat meg hercegnő! – kiáltotta rémülten
- Ugyan miért nem? -a hajam addigra már izzott, a bőröm felhevült
-Mert bennem jég lakozik, önben pedig tűz. Összeférhetetlen, hatalmas erők. -mondta már lágyabban
-Nem hiszem! – erőszakoskodtam. A szenvedély egyre kiolthatatlanabbul égett bennem.
-Megmutatom. -tette a vállamra a kezét. Ekkor olyat éreztem, mint még soha. Hatalmas dörgést hallottam, elsötétült előttem a világ és a hideg földre rogytam. A herceg eltűnt, én pedig a kőpadlón vártam, hogy a szívem újra lángra lobbanjon.

Jega írta...

Megfogadtam a tanácsod kedves Szatti, sőt töröltem egy egész bekezdést is. Hiába nem sikerült Sajnálom, ha többet törlök belőle, már nem lesz jó. Majd a következő pályázatnál figyelek. Puszi Ibolya

Jega írta...

Még csak annyit, hogy azért még sem volt hiába számomra ez a pályázat, mert az írás megmaradt. A blogomban http://ibolya.blog.nlcafe.hu/ olvasható A szerencse lánya címmel.

Szatti írta...

Sajnálom, hogy nem sikerült. Megértelek és semmiképp se csonkítsd meg a műved, ha kárát látja, de örülök, hogy megírtad és az oldaladon olvasható. Ha megengeded, a gyakorlati feladat lejárta után, feltenném a Galériába. Köszönöm, hogy alkottál és már megyek is hozzád olvasni :) Puszi és köszönöm a kitartásod!

LauraL írta...

Újra itt, közöttetek! Bár mostanság eléggé el vagyok havazva, nem tudtam ellenállni ennek a feladatnak, Szatti!

Penna feladat, Gondolatok szárnyán


Végzetes keret


„Rád veti magát, s felfal.
Belülről emészti fel lényedet.
Lelked lassú haldoklása,
bűntudatod oltja ki fényedet!”


Hajnalodik! Hála Istennek, felkel a nap!
Egy részem ujjongott, hiszen megmenekülhetett a Pokol tornácáról, azonban lelkemnek egy szeglete csordultig telt gyásszal és fájdalommal. És már két hete így keltem minden reggel. Tizenöt nappal ezelőtt, még ismeretlen volt előttem az efféle gyötrődés, de ez egy pillanat alatt megváltozott.
Csengével a suliba készülődtünk. Húgom, jó szokásához híven, tornádó üzemmódban tombolt.
– Elkésünk! Gyerünk már!
– Mintha bármi érdekesről lemaradhatnánk az életben azért, mert én két perccel tovább sminkelek – morogtam.
– Induljunk, Eni! Már ott kéne lennünk.
Bárcsak még jobban elhúztam volna az időt!
De nem tettem. Helyette gyorsan végighúztam ajkamon a szájfényt, és már rohantunk is a kocsihoz. A reggeli csúcsban kerestem a réseket, hogy átcsusszanva rajtuk, hamarabb érjünk célba. A lámpa idegesítően sokáig piroslott. Ahogy váltott, már ki is lőttem.
Ha várok még tíz másodpercet, ha csak egy perccel tovább szépítkezem, nem történik meg.
– Nemsokára ott leszünk! – nevettem rá Csengére. Nem kacagott vissza. Rettegő szemmel meredt valamire a vállam fölött. Sikolya még most is a fejemet hasogatja.
Kórházban ébredtem. Anyám szétázott arccal hajolt fölém. Tőle tudtam meg, hogy Csenge elment, és soha többé nem bújhatunk össze visongva a takaró alatt. Kezdetben nem értettem, aztán apám a kezembe adta Csenge imádott fényképezőgépét.
– Fogd! – A zokogó szóból áradt felém a szemrehányás. Pedig tudom, apám nem érzett semmi ilyesmit. Csupán én hallottam így. Magamat hibáztatom azóta is.
Az első éjszaka, mikor végre magamra maradtam, könnytelenül meredtem a mosdó feletti tükörbe. Kezemben még mindig Csenguc polaroidgépét szorongattam. Érthetetlen belső sugallatra emeltem az arcomhoz, majd kattintottam el. Talán a fájdalommal akartam szembenézni így? Nem tudom.
A pozitív kicsúszott a gépből, kóbor szenderként libegett, majd a végén, képpel felfelé, gonoszan rám vicsorgott. Kifutott lábamból az erő, és mellé roskadtam.
Fehér keretbe zárva, karját felém tárva, sápad, ismeretlen-ismerős arc nézett át a vállam fölött. Csenge!
Minden éjjel együtt vagyunk. Ő menne, én marasztalnám, majd elengedném, de belém ivódott, akár anyagba a festék. Kimoshatatlanul, takarhatatlanul, tagadhatatlanul részem ő.
Minden reggel megváltásra éhezve ébredek. Emlékeim enyhítik, de fokozzák is, ínségemet. Várok hát. Azt mondják: az idő gyógyír. De félek, ha száz évig élek is, akkor sem találok békére.

Szatti írta...

Szia LauraL!

Bámulatosan magával ragadó volt az írásod. Legjobban a fogalmazásod bűvöl el mindig, nagyon szeretlek olvasni téged :) Nagyon tetszett az elgondolásod, az ötleted a feladatra, az egész szuper volt! Puszi, köszönöm, hogy írtál és gratulálok!! :)

Szatti írta...

Szia Dia, ismét! :)

Véleményeztelek tudom, szóval a blogger nem küldhette el a válaszom, elnézést kérek tőled. Nagyon tetszett a műved, a hely, ahol játszódott a történeted, mindez nagyon varázslatossá tette. Nagyon megfogott az is, hogy végig élt a történeted, meseszerű volt, de mégis elképzelhető a gondolatok, érzések által, amelyeket leírtál, elmeséltél. Gratulálok neked és köszönöm, hogy olvashattalak!

LauraL írta...

Köszönöm szépen a szép szavakat, Szatti! Te vagy, aki ilyen jó képekkel felráz, és a felpezsdülő buborékok magukkal rántják a szavakat is. Tehát mindez, nem az én érdemem, hanem a Tied! :)

Becca (L) írta...

Szia Szatti! Nagyon tetszett a feladat! :-)
2. Végzetes keret

„Néha az ember olyan dolgokhoz ragaszkodik, melyeket jobb lenne elengedni…” Gondolta Sarah és újra körbenézett. Idegesen kémlelte a sötétbe burkolózott szobát, amely még régen biztonságot és védelmet sugárzott, de most már… minden megváltozott. . .
Valami kivált a sötétségből. Alig rajzolódtak ki beteges alakjának körvonalai. Valaki volt a szobában, és rá várt…
A torka hirtelen összeszorult, izzadt a tenyere, amit eddig idegesen morzsolgatott, de most mintha megdermedt volna. Teljesen kihűlt a teste és még reszketni is félt. Rettegett. Sőt, még a könny is megtorpant szülőhelyén, rémülettől tág szemében.
Mély csend övezte a helységet. De nem az a kínos csend, és nem is az a nyugodt. Ez a csend zilált levegő vételekkel, rettegő tekintetekkel és ideges pillantásokkal telt meg.
-Ian?- szólalt meg rekedtesen. Ő maga is megijedt, bizonytalan, remegő hangjától. Az is csoda volt, hogy egyáltalán meg mert szólalni. Bár Sarah McFly-t nem úgy ismerte a világ, mint a leggyávább embert a földön. Nem volt egy átlagos ijedős kislány. De attól, ami ebben a szobában történt … félt…
-Ian?- ismételte meg ezt a teljesen bugyuta kérdést. Ian elutazott, egyedül van itthon. Erre a gondolatra megint kirázta a hideg. Az idegen még mindig némán állt, közvetlen előtte. Zokogni kezdett. Úgy fájt neki, úgy félt, mint még soha. Így álltak egy ideig, csak Sarah zokogása és kiáltásai törték meg néha-néha a csendet.
A földöntúli teremtmény közelebb suhant felé, mint valami szellem… gondolta, mire még hevesebben kezdett verni a szíve. Valami lángolni kezdett Sarahban, valami haragos tűz, ami eloltotta a nyomasztó rettegést. És hirtelen mintha valami rémülethullám felébresztette volna kábulatából, megmozdult és egy erőteljes mozdulattal a villany kapcsolója után nyúlt. Izzadó tenyerével és összeszorított foga együttes erejével, szépen lassan lenyomta a gombot. De semmi. A lámpában lévő izzók nem gyúltak fel… Eluralkodott rajta a pánik, és kiszáradt torka új életre kelt, és teljes erejéből sikítani kezdett. Rekedten, de sikított. Kétségbe esetten kutatott valami lámpáért a sötétben, de semmi. Mintha elnyelte volna a sötétség a szobát. Mintha eltűnt volna az élők közül, a szobával együtt. Végül kihalászott a nagy kupiból egy gyufát. Remegő ujjakkal húzogatta össze-vissza, míg ki nem gyúlt egy kis szikra… és fellobbant a tűz. Részben megnyugodott a lány… de másik éne ijedten nézte a folyamatot. Általában, ha valaki meggyújt valamit annak fénye rögtön, abban a pillanatban betölti a szobát. De most nem. A fény komótosan vándorolt át a helységen, lassan kezdte átjárni a szobát. Mintha a vízbe fekete festéket öntenének. Lassan foglalja el a szobát…és így is hagy felfedezetlen zugokat. Most is volt egy ilyen zug, amit nem világított meg a fény. Ez a folt előtte éktelenkedett és mintha egyre nagyobb és nagyobb lett volna. És… újra sötét lett. A fény kialudt. A döbbenettől tágra nyílt a szeme. Dermedten meredt az éjszakába, és könyörgött: Legyen már reggel… süssön ki a nap… csak egy kis fényt…csak egy kis fényt…
-Ki vagy?- suttogta erőtlen hangján… Hirtelen valami nagyon ismerős hang ütötte meg a fülét. A teremtmény nevetett. Igaz torzult, rekedtes hangon, de Sarah felismerte. Ő volt az… csak most nem azt a kis törékeny,ártatlan, boldog lelkét láthatta, hanem egy teljesen új, a velejéig gonosz lényt. Összehúzta értetlenül a szemöldökét –Te vagy az…- susogta döbbenten. És újra zokogni kezdett .- Te vagy az!- összeszorult a szíve…- A húgom… voltál.

Szatti írta...

Szia Becca!

Nagyon érdekes és izgalmas volt a történeted. Nagyon tetszett, ahogyan formáltad a cselekményt, ahogy a feszültség végig érezhető volt, szinte kézzelfogható. Ügyesen használtad a szavakat, hogy ezt elérted. Nagyon tetszett és gratulálok neked. Ügyes munka és örülök, hogy tetszett a feladat :)

Syro írta...

Lángra lobban

„ A hűség a legkegyetlenebb béklyó” Ákos

Érzem Őt, a bennem szunnyadó féktelen erőt, melyet láncra vertek, amit már soha többé nem én irányítok, mert olyan esküt tettem, ami megszeghetetlen.
A Véres Mezőn kezdődött minden, Brielle-tel, a legjobb és egyetlen barátnőmmel élveztük a tavasz első napját. Tisztán emlékszem, ahogy a nap melegítette az arcomat, a friss zöld fű csiklandozta mezítelen talpamat, és a lágy szellő ölelte táncoló testemet. Erre vártunk egész télen, hogy végre szabadok legyünk, mert ez a tavasz más volt mint a többi.
Mindketten a Zentor hegy népének leszármazottai voltunk, és így, hogy elértük a tizenhatodik életévünket, elérkezett az idő, hogy beavatott Zeniszek legyünk, vagyis a népünk védelmezői. Nemzedékenként hárman születnek rendkívüli adottságokkal, ahogy mi is, de hogy ki a harmadik azt nem tudtuk, és a mi kilétünkről is csak a szüleinknek volt tudomása, mert mindig máshova születtek a védelmezők.
Kellemes és tökéletes nap volt, alig vártuk, hogy végre eljöjjön az este, a beavatásunk. A lágy szellővel versenyeztünk, s mint két lepke egymást kergettük a zöldellő réten, ami a szemünk láttára lett egyre üdébb és vidámabb. Délre már szinte az egészet virágok ezrei borították, és bódító illatukat ontották. Leheveredtünk egymás mellé, és a kékebbnél kékebb égen néztük a kóbor bárányfelhőket, és közben azt játszottuk, hogy ujjainkkal egyiket a másikkal elkergetjük. Boldog kacagásunk, mint üde nyári zápor olyan volt, mindig vidámságot loptunk vele az emberek szívébe.
Úgy lekötött bennünk az este kibeszélése, hogy csak későn vettük észre, hogy nem vagyunk egyedül. Néhány fiú közeledett felénk, nem ismertük fel egyiküket sem, biztos egy messzebbi faluból valósiak. Nem volt szabad idegenekkel szóba állnunk, így felkerekedtünk és elindultunk haza. Félúton utolértek minket.
Nem foglalkoztunk velük, mert reméltük, hogy így tovább állnak, de nem tették. Barátnőmet zaklatták, kérdezgették, merre lakik, hogy hívják. Biztos a szép szőke haja volt, ami felkeltette az érdeklődésüket, ugyanis ritka volt mifelénk ez a hájszín. Egymás kezét szorítva mentünk, így igyekeztünk lerázni őket, de nem tágítottak. Próbáltuk kérni őket, hogy hagyjanak, de kinevettek minket. Egyik másik varázsolt is, ki tűzvirágot, ki jeges pihéket, ettől még jobban megijedtünk.
Aztán az egyik pillanatban Brielle még mellettem volt, a másikban meg az egyik fiú kezei között vergődött, mint egy kismadár. Könyörgő tekintete felébresztett bennem valamit, amiről eddig nem is tudtam, hogy létezik. Egyre melegebb, és melegebb lett, de nem éreztem úgy, hogy bajom eshet, de a szorító érzés csak nőt, és nőt, majd olyan erővel tört ki belőlem, hogy azt hittem kiszakad a szívem a helyéről. A fülem zúgott és csak egy vörös fényt láttam magam körül, mást nem. A légzésem lelassult, és úgy éreztem újra a régi vagyok, majd némaságra lettem figyelmes, már nem nevetett senki, nem hallottam barátnőm könyörgését. Pislogtam párat, mire a látásom visszatért. Felsikítottam. Égett emberi maradványok vettek körül, arcukon a rettegés maszkjával, melyet én égettem rájuk.
- Még találkozunk Zenisz – hallottam meg mögülem egy hangot, odafordultam. Az egyik fiú kezében egy lógó anyaggal.
- Brielle! - kiáltottam fel, de mire kettőt léptem már eltűntek egy hirtelen jött ködben. Összeomlottam. Egyik család sem hitte el, hogy bárki is túlélhette az erőrobbanást, így szavamnak se adtak hitelt, hogy a barátnőm és el rablója igenis élnek.
A Zenisz szertartást még az éjjel megtartottuk, hogy biztonságba legyek, de ha jobban belegondolok, inkább magukat féltették. Az esküm életem végéig kötelezett. A hegyen kell élnem egy erődben, melyet csak akkor hagyhatok el, ha veszély fenyegeti a népemet, és az erőmet is csak akkor használhatom máskor soha. Ezt, az ősi rúnák, melyek az aurámba vésődtek gondosan be is tartatták velem. Így csupán folyton lángoló hajam jelezhette lelkem mérhetetlen bánatát.

Szatti írta...

Szia Syro!

Izgalmas és bámulatos volt a történeted, mint mindig. Szeretem, ahogy mesélsz és ahogy igazgatod a történet szálait. Nagyszerű írás, jók a szereplők, a leírás, nem találtam kivetnivalót benne. Köszönöm, hogy írtál és gratulálok neked! :)