2012. január 28., szombat

Mesék világa


Újabb penna feladat... ezúttal ismét meseköntösbe öltözve, amelyre ha jól emlékszem június körül már volt példa a Grimm-mesélve alkalmával. Most újra visszatérne ez a feladat, más mesékre alapozva az írást. Próbáltam olyanokat választani, amelyeket mindannyian ismertek. Láthatjátok, hogy három mesét adtam meg a feladathoz. Ezek közül kell választanotok egyet, és a jól ismert történetet a saját fantáziátokra, elképzeléseitekre alakítani, átírni a megadott főszereplő kiválasztása által, akiknek a nevét feltüntettem a feladatokban. Nyugodtan zavarjátok fel a már megírt cselekményeket és történéseket. Most ti alakítjátok a történetet, ti írjátok a mesét és ti mozgatjátok a szereplők cselekedeteit, életét. 

Segítség - Olvassátok el figyelmesen!
1. Ha kiválasztottátok a történetet, akkor válasszatok egy szereplőt is (Szereplőválasztás), akinek a karakterén keresztül bemutatjátok a történetet és annak cselekményét. A kiválasztott szereplőtök arra szolgál, hogy ő általa mutassátok be a történetet, E/1 személyben, az ő gondolatai, érzései, cselekedetei alapján.
2. Természetesen, ha döntöttetek a két név közül, a másik még szerepelhet a történetben, de már csak mellékszereplőként!
3. A történet íródhat az eredeti mese alapján, átírás nélkül, de akár változtathattok is. Ahogy szeretnétek és ahogy könnyebb, testhezállóbb. Maradhattok az eredeti, már megírt cselekmények mellett, de akár ti is variálhatjátok azokat a történetetekhez igazodva.
4. Persze, nem akarok senki ellen sem lenni, ha például valaki, alkotna, de nem igazán jártas a történet cselekményében. Ha így van, kiragadhattok egy gondolatot, egy érzést, vagy egy rövid jelenetet is a meséből, amely hozzátok közel áll vagy mondatokba tudjátok foglalni. Nem muszáj feltétlen magát a történetet megírni, elejétől a végéig. A hangsúly inkább azon van, hogy visszaadjátok annak a hangulatát, amelyiket választottátok mindazzal, hogy meséltek.
5. Elküldésnél nézzétek meg, hogy feltüntettétek e a megadott címet, valamint a választott karakteretek nevét! Pl: Jégbe fagyva - Gerda


A feladat alatt ne felejtsétek el elolvasni a terjedelmet és a beküldési határidővel kapcsolatos információkat!

1. Csodák országa 
Legyetek Alice, és csöppenjetek a csodák és fantázia világába. Írjátok át, vigyétek tovább a történetet, keltsétek életre a szereplőket, alkossátok meg a saját Csodaországotokat a megtörtént események alapján, vagy akár a saját ötletetekre is alapozhattok!

Szereplőválasztás: Alice - Kalapos



Zene a hangulatért:)

2. Jégbe fagyva
Fagyasszátok jéggé a szíveteket és öltsétek magatokra a Hókirálynő szerepét Andersen meséje alapján, de választhatjátok Gerda avagy Kay szerepét is, akiknek egymás iránt érzett szeretetük/szerelmük legyőz minden akadályt. Egy biztos... a történetben uralkodó a tél, a hideg szívűség, amelynek felolvasztása csak rajtatok múlik, hogy milyen cselekményt, majd véget szántok a történetnek. 


Rövid ismertető a meséről: Andersen, a híres dán meseíró megújította a meseirodalmat, különleges történetei és szereplői világszerte ismertek. A "Hókirálynő" című meséje sok nemzedék gyermekkori alapélményei közé tartozik. Gerda és Kay története a hűség, a szeretet, a szív hatalmának mesés históriája. Andersen sajátos mesevilága minden korosztály számára izgalmas lehet, hisz meséiben, olyan allegóriákkal, motívumokkal, jelképekkel találkozzunk, melyek a történet tanulságát, üzenetét a cselekménybe rejtve őrzik. A Hókirálynő hatalmával babonázza meg, s az értelem, az okosság hideg bűvkörébe vonja a kisfiút, Kay-t azáltal, hogy gonosz varázstükrének összetört darabjai szerteszét hullva a világban, gonoszságot visznek az emberek életébe, így Kay-éba is, akinek szemébe hull egy apró szilánk, és jéggé fagyasztja a szívét. Kay hűséges barátja, Gerda egyedül indul útnak, hogy megmentse a fiút, s útján persze mindig akad hűséges segítőtársa: a jószívű hollópár, a táltosként repülő rénszarvas, a varázslattudó asszony. Amikor Gerda eljut a Hókirálnyő hideg palotatermébe, a jeges szív fagyos béklyóját könnycseppjei forró hatalmával tudja megoldani. Szeretetével megmenti a fiút a szép, de halott világból és felolvasztja jégbe fagyott szívét, megtörve a Hókirálynő átkát.


Szereplőválasztás: Hókirálynő - Gerda - Kay


3. Buborékvilág 
Választhatjátok a víz alatti világot is, ahol egy sellő életébe csobbanhattok az ismert Andersen mese vagy mesefilm alapján, és megismertethetitek velünk, hogy milyen szeretni olyan valakit, aki elérhetetlen számunkra... milyen lehet élni egy olyan világban, amelyről az emberek mit sem sejtenek... milyen lehet vágyakozni a lehetetlen után, hogy ember lehess?

A mesefilmet szerintem mindenki ismeri, de aki szeretne, utána olvashat az eredeti mesének, Andersen által. Néhány különbség van csak a két történet között. Ezen a linken megtaláljátok ---> link

Szereplőválasztás: Sellő - Tengeri boszorka


Zene a hangulatért :)



Veréb Árnika

31 megjegyzés:

Demz írta...

Buborékvilág – Sellő

Elmémben számtalan kétely lebbent fel ismét, majd ismét, miközben hagytam, hogy a hullámok uralmuk alá vegyenek. A testem az áramlatokkal együtt mozgott. A víz egyre melegebbé vált, a szememnek hozzá kellett szoknia a fényviszonyok változásához.
Hirtelen törtem a felszínre. A hideg levegő támadást mért a tüdőmre, a szél felborzolta a hajamat, és csípte a szemem. Igyekeztem minden újonnan felfedezett dolgot érezni, megragadni. A bölcs király elragadóan pillantott rám odafentről, az égről. Azt hiszem ő volt a Nap, legalábbis Lujza így mesélte.
A távolba meredtem, ahol egy hajó haladt a part felé. Nehezen győztem meg magam, de végül a víz alá merültem, és közelebb úsztam a hajóhoz, egyre közelebb. Így száguldva a víz, sőt, a tengerek királynőjének érezhettem magam. Egy voltam a hullámveréssel... Aztán mégis felkaptam a fejem, kíváncsiságom lett úrrá rajtam. Félelmetesen közel voltam a hajó oldalához, így, amikor felpillantottam a lélegzetem is elállt a gyönyörűségtől. Kapkodtam a dermesztő levegőt, szinte kézzel. Hiszen odafent, a hajó korlátjára támaszkodva ott állt a legelbűvölőbb lény, melyet valaha is láttam. Hatalmas óriásnak tűnt, lábakon állt, vékony, erőteljes alkata volt. A szeme akár az óceán, mély és magával ragadó, kék, ahogyan álmomban láttam egyszer. Igen, ő volt az álmaim hercege.
Tekintetét arra a helyre szegezte, ahol én voltam, így kénytelen lettem a mélységbe vetni magam. Amikor eléggé eltávolodtam, ismét a levegőre emelkedtem, szomjaztam az ő látványára. Az elkövetkező események villámként történtek, semmilyen előjel nélkül. A gyönyörű hajó, ugyanis tényleg szép volt, egy sziklának csapódott, majd elmerült a vizek birodalmában.
Én képességeimhez mérten siettem a szerelmem megmentésére, akkor már tudtam, hogy tagadhatatlanul beleszerettem, örökké. Mire megtaláltam, attól féltem meghalt, de szerencsére nem így volt. Csupán eszméletét vesztette. A karjaim közé fogtam, testemhez szorítottam és a felszínre vittem, egy sziklára fektettem. Így, álomba merülve is szépséges volt, lágy vonásai nyugodtságot tükröztek, ezt igencsak furcsának véltem. Mosolygott. Képtelen voltam ellenállni a kísértésnek, sápadt, nedves ajkaira vágyakkal teli csókot leheltem. Rettegtem attól, hogy megébred. Önzőnek, gonosznak hittem magam, amiért kihasználom ilyen sajnálatra méltó állapotban. Mégis ezt volt életem legboldogabb pillanata, és mikor arcára néztem, szívemet elöntötte a melegség, lelkemet a remény és testemet a vágy. Akartam őt, mindennél jobban.
Elengedtem a kezét és visszaúsztam őseim országába, elhatároztam, hogy megvívom a harcot a szerelméért. Hazaérve fel sem kerestem a testvéreimet, sem apámat, sem senkit közülük. Buborék volt az egyetlen, akit mégis. Hűséges barátomat könnyedén megtaláltam, boldogan fogadott, én pedig mindent elmeséltem neki a szívem választottjáról, és a segítségét kértem. Ő azt ajánlotta, keressem fel a vizek legelvetemültebb banyáját, az uszonyos boszorkányt. Megfogadtam tanácsát, és azonnal megtettem ezt. A banya tengerfenéki otthonában fogadott, én pedig elmondtam történetem.

Demz írta...

Buborékvilág - Sellő (folytatás)
- Sellőhercegnő, én egyetlen ajánlattal szolgálhatok. Javaslom, hogy egyezzünk meg. Én lábakat adhatok neked, emberi létet, de cserébe a varázslatos hangodat kérem. – mondta a vén boszorkány.
- Beleegyezek.- válaszolom remegő kezekkel.
Mindennél jobban szerettem volna emberként feküdni az ő karjaiban, átélni ezt a csodát, álomképet. Amikor a rút banya figyelmeztetett, hogy abban az esetben, ha a szerelmem mást vesz feleségül, én meghalok, nem bántam meg semmit. Mert akárhogy legyen is, életemet nem tudtam nélküle elképzelni.
Buborék egy jó ideig kísért az emberek világa fele, majd örök búcsút intettünk egymásnak. A családomtól el sem búcsúztam, emiatt mardosott is a bűntudat. Ám ők nem fogadták volna el a döntésem, nem értették volna indokaimat. Boldogok voltak nélkülem is, nekem viszont szükségem volt a szerelmem figyelmére.
Ezúttal nem éreztem a sodrást, a hullámokat a magamévá, mintha máris megtagadták volna uralmamat fölöttük. A felszínre kerülve a parthoz úsztam, és a puha homokra húzódtam, hirtelen aludtam el, megmagyarázhatatlanul.

Hónapokkal később a hercegem palotájában, az ottani szobámban zokogtam – emberként. Még mindig különös érzéssel szorítottam lábaimat, és hajtottam fejemet térgyeimre. A sírásom megtörte a csendet, könnyeim elhomályosították az ablakon áttörő napsugarak fényét.
- Luszi, én annyira sajnálom! Jól tudod, hogy mennyire fontos vagy nekem. – szólt hozzám bánatosan a hercegem, Dávid. – Viszont szeretem a menyasszonyom, és feleségül fogom venni. Ennek így kell lennie.
Könnyfátylamon átpillantva kémleltem Dávid arcát, de természetesen nem szólaltam meg. Mióta ember voltam, életem némán telt, ez ekkor sem volt másként.
Amint életem szerelme kilépett az ajtón, a nyitott ablakon át ismerős hang szűrődött be. Testvéreim fájdalmas dala hallatszott a sellők birodalmából. Végigrohantam a palotán, egyenesen a sziklás parthoz, majd gondolkodás nélkül felmásztam a legmagasabb sziklára, és a semmibe vetettem magam.
Zuhantam, zuhantam a víz felé. Végül elhalt a megtört szívű sellők hangja, én pedig egy örökkévalóságig odaadtam magam a tengernek. Hullámmá, vízcseppé váltam. Egyek lettünk.
Mióta a víz szolgája vagyok, újra a távolból kémlelhetem a tengerszemű hercegem. Már nem élek, ám érzelmeim nem vesztek oda a testemmel. Most érte viharzik a tenger, iránta érzett szerelmem okozza a hullámzást, az apályt, a dagályt... És az idők végezetéig érte létezem.

Szatti írta...

Szia Demz!

Nagyon tetszett, ahogyan indítottad a történetet. Sejtelmesen, meseszerűen, és nagyon jól ragadtad meg a pillanatot. A történeted elején és a végén éreztem, hogy inkább a gondolatokra és érzésekre összpontosítasz, míg a középrészt a mese cselekményének hagytad, ami nagyon jó megoldás volt szerintem. Így keretbe foglaltad az írásodat és képet kaphattunk mind a cselekményről, de legfőképp arról az érzésről - ez legfőképp a történet végén - amikor nem lehetünk együtt azzal, akit szeretünk és akiért még az életünket is feladnánk. Nagyszerű volt a lezárás is, nagyon tetszett! Csak gratulálni tudok neked és köszönöm, hogy ilyen hamar alkottál a feladatra! :)

Demz írta...

Köszönöm a kedves szavakat, a véleményezést. Különben meg az, hogy ilyen gyorsan reagálok a feladatokra annak köszönhető, hogy nagyon magukkal ragadnak, valamint, hogy mindig örülök annak, ha megtudhatom mások véleményét az írásaimról. Köszönöm a lehetőséget! :D

Névtelen írta...

Dawn írása - Jégbe fagyva - Kay

A vörös virágok kinyújtóztak a fény felé, amit a felkelő nap nyújtott. Nem tudtam, honnan szerezhettek a tél közepén rózsákat, de igazából nem is érdekelt. Elég bajom volt nekem azzal az idegesítő lánnyal és a házvezetővel, nemhogy holmi növényekkel foglalkozzak.
A konyhaajtóban Gerda jelent meg, kezében egy nagy mesekönyvet tartva. Hullámos tincseit szabadon hagyta a hátára omlani, barna szemeit rám emelte, és kedvesen mosolyogni kezdett. Mostanában felettébb idegesített ez a mosoly.
- A rózsáimat nézed Kay? – kérdezte, miközben leült velem szemben az asztalhoz. Elmajszolt egy sütit, és a könyvet kezdte lapozgatni. Nem olvasott csak a képeket nézegette, és ebből már előre tudtam, hogy rajzolni fog.
- Te meg a virágaid – dünnyögtem mérgesen az orrom alatt. – Van jobb dolgom is, mint egész nap őket bámulni.
- De mégis itt vagy – mutatott rá a tényre. – És még csak most felt kel a nap, túlságosan korai vagy. Készülsz valahova?
- Semmi közöd hozzá. – A hangom olyan volt akár a jég. Hideg és törhetetlen. – Nekem veled ellentétben van társasági életem.
Összerándult, és letette a kezében tartott süti maradékát. Pár másodpercig csend uralkodott a szobán olyan fajta, amit Gerda, sosem szokott hagyni. Folyamatosan, beszélt egész nap be nem állt a szája, erre most csöndbemaradt. Talán gyakrabban kellene ilyesmit mondanom neki.
- Lehet, hogy igazad van. – Szemei újra megteltek szeretettel, és bizakodással. – De attól, hogy beszélsz pár emberrel, ugyanolyan egyedül vagy, mint mostanában mindig.
- Miről beszélsz? – kérdezte résnyire szűkült szemekkel. Kezdett nagyon elegem lenni belőle, és a bölcsességeiből.
Nagy őzikeszemekkel meredt rám.
- Nem látod a dolgok szépségét, nem tudsz semminek örülni. Mintha… megfagytál volna odabent.
- Mégis mit kéne látnom? – Felpattantam, és szinte már kiabáltam. – Semmi érdekes nincs ezekben a virágokban.
- Nem a virágokról van szó – felelte nyugodtan. Az évek során megtanulta, kezelni a dühkitöréseimet. – Én lerajzolom azt, amit úgy érzem érdemes. Aminél érzek valami jót. De te nem teszel semmit. Néha… - a hangja elhalkult. – Néha úgy azt hiszem nem is vagy képes érezni.
A végén lehajtotta a fejét, mintha szégyellné, amit mondott. Bár nem mutattam ki igenis fájt, hogy így gondolkodok rólam. Hogy egy érzéketlen tuskónak tart, nem mintha nem érdemeltem meg volna. A dolgok amiket, vele, és amiket ellenne tettem szörnyűek. Az ember azt hinné, ennyi idő alatt meggyűlöl, pedig csak még jobban ragaszkodik hozzám.

Névtelen írta...

Dawn írása - Jégbe fagyva folytatása

Ökölbe szorítottam a kezeim, és pár méretes lépéssel kirohantam az ajtón, ami nagyot csattant mögöttem. A hó teljesen beterített mindent, fehérsége már-már zavarónak tűnt. A város elhagyatottabb részében a fény úgy tűnt el, mint a szívemben a szeretet néhány éve. Ezt azóta, senki sem tudta visszahozni. A lyukat, ami bennem keletkezett, semmi és senki nem tudta betömni. Ahogy Gerda mondta, vannak barátaim, de tulajdonképpen minek? Ők nem tudják, mi játszódik le bennem. Senki sem tudja.
Felsóhajtottam és hirtelen megtorpantam valami különös zajra mögülem. A következő másodpercben egy hógolyó talált tarkón, és előbújtak a támadóim is a bokorból. Kicsi ötéves gyerekek voltak, és hangosan, kipirosodott arccal nevettek.
- Ti meg mit műveltek? – estem nekik azonnal. Megszeppenve húzódtak hátrébb tőlem, és automatikusan egymás kezéért nyúltak. Egy fiú és egy kislány. Eszembe jutott mikor mi csináltuk ezt Gerdával. Annyira jól szórakoztunk minden télen! De aztán jött a baleset, és minden értelmét vesztette.
- Kay?
Gerda dideregve, állt mögöttem. Mikor meglátta a gyerekeket ijedten nézett rám, hogy bántottam-e őket. Közelebb jött és, finom arrébb tolt a srácoktól.
- Hogy hívnak titeket? – kérdezte kedvesen.
- Eliot – válaszolta a kisfiú kihúzva magát. A kislányra nézett, akinek a kezét fogta. – Őt pedig Lilynek.
Gerda, gyorsan hazaküldte a gyerekeket, és megígértette velük, hogy nem csinálnak ilyet többet aztán felém fordult.
- Mit keresel itt? – A nap egyre magasabbra ért az égen, és a hóval együtt valami bennem is olvadni kezdett. Tudtam, hogy ő is arra gondol mennyire hasonlítanak ránk.
- Én csak… bocsánatot szerettem volna kérni.
Biccentettem.
- Megvolt. És most?
- Mindegy. Én… - elcsuklott a hangja. Közelebb lépett, gyorsan átölelt, miközben folyamatosan sírt. Dermedten álltam a szorításában és, akkor magamban befejeztem a mondatát. Akkor finoman magamhoz vontam, és már én öleltem szorosabban.
Eszembe jutott minden kedves gesztusa az elmúlt tizenhét év alatt, ahogy rám mosolygott, ahogy megnevetetett. Mindig próbált egy kis örömöt csempészni az életembe és én eltaszítottam magamból.
Tévedtem mikor azt gondoltam senki nem ért meg. Gerda volt az egyetlen, aki tudta mi jár a fejemben egész életem során. Éreztem, ahogy a szívem feloldódik és rádöbbentem, hogy nem akarom elveszíteni ezt a kincset. Hiszen tulajdonképpen megmentett… egy örökkévalóságig tartó szenvedéstől.

Szatti írta...

Kedves Dawn!

Nagyon tetszett a történeted! Az elejétől a végéig minden, ahogyan fogalmaztál és megteremtetted ezt a télies hangulatot, amely nagyon jól illett Kay karakteréhez. Szépen fogalmazol, elképzelhetővé és láthatóvá válik a történeted a sorok által, tetszett a két szereplőd karakterbeli különbsége is, melyben érezhető volt Kay hidegszívűsége Gerda kedvességével szemben. Elismerésem, gratulálok neked és nagyon örülök, hogy alkottál a feladatra. Ahogy emailben is írtam, nyugodtan bátorkodj máskor is írni!:)

Puszi és további szép napot!

Viki írta...

Hókirálynő - Jégbe fagyva - Hókirálynő



- Halló, tizenkettedik bugyor?
- Eegen, tessék. Ki az, aki éjnek évadján merészel zaklatni?
- Én vagyok az, Hókirálynő. Miért vagy ma ilyen haragos kedvedben?
- Még kérded? Holnap korán kelek, még rengeteg tükörszilánkot kell szétszórnom.
- Ah, vagy úgy. Bocsika, ha megzavartalak szunyókálásodban. Nos, a segítségedre lenne szükségem. Ezek a fiúcskák untatnak. Igaz csinosak, ragyog a szemük a gonoszságtól, és ámulattal hajlonganak előttem. Én mégis egy újabb kihívásra vágyom. Például szívesen megfagyasztanék egy szeretettől túlcsorduló szívet.

- Sze-re-tet. Pfúj, még kimondani is szörnyű. Várj csak... látok egy fiút. Tíz év körüli, tejfelszőke, egy finn falucskában lakik. Émelyítően tiszta a lelke.
- Tökéletes. Mikor mehetek érte?
-Csak lassan a testtel, hölgyikém. Először is, kavarj egy kis havat, azzal kicsalogatod a tisztásra. Van egy befagyott tó, ott szokott korcsolyázni a barátnőjével. Majd én elintézem a többit.
- Köszönöm, Lucikám, a legsötétebb álmokat kívánom. Hálám örökké elkísér!

(Pár nap múlva...)


- Nézd Gréta, milyen nagy pelyhekben hullik a hó, csak tárd ki a kezed, ahogy én. Így, látod?
- A lélegzetem is eláll, úgy táncolnak a levegőben, mintha minibalerinák lennének.
- Milyen komor az ég! Hopp, egy jégdara. A szemebe zuttyant...juj , nagyon csíp.
- Mi történt, Kay, jól vagy? Mutasd a szemed.
- Már el is olvadt, ne aggódj, csak egy pillanatra olyan fura érzésem támadt. De elég a nyavalygásból. Kislányokkal amúgy sem játszom, menj haza a babáidhoz, én inkább csatlakozom a nagyfiúkhoz. Nézd, azokhoz ott, akik az erdő szélén szánkóznak.

- Az veszélyes, a hegyoldal sikamlós, ne menj oda, kérlek!
- Ne oktass ki, te kis csúfság, el az utamból. Odamegyek, és punktum. Gyönyörű az a hintó, és azok a fehér lovak dús sörényeikkel. Megyek, megnézem közelebbről. Rákötöm a szánkóm, hadd röpüljön utána!
-Kay, hogy lehetsz ilyen goromba? Egyedül vagyok és félek. Az erdei ösvényt alig látom a hóeséstől. Kérlek, menjünk haza.
- Állj arrébb, te kis nyafka. Eredj, és bújj bele nagymama szoknyájába. Játszani jöttem, nem siránkozni!

Három héttel később...


-Kay, drága fiam, merre vagy? Hasadra süt a sarki fény! Mi...mire készülsz, és ki ez a lányka a karjaidban?
-Jó reggelt, Hókirálynő. Bemutatom Grétát, a barátnőmet. Teljesen elfelejtkeztem róla, de mikor megölelt, és forró könnyei a mellkasomra hullottak, eszembe jutott a falucskám, és a virgonc hócsaták, amiket a tavon rendeztünk.
- Hát nem tetszik itt? Neked adom kristálypalotám, és az összes jégtermemet. Ha akarod, megtanítalak hófellegeket kavarni : mindenem a tiéd lehet.
- Köszönöm nagylelkűséged Királynő, de nekem csak ő kell. És a nagymama. Most pedig búcsúzóul megölellek, várnak a rénszarvasok.
- Te az enyém vagy Kay, nem hagyhatsz el. Hiszen a te szíved...megfagyott. Hogy lehetséges??

(Kay odalép a Hókirálynőhöz, majd szorosan átöleli a derekát, és csókot nyom dermesztő bőrére.)

- A ruhám fodra csöpög! És az arcom... olvadok! Ki innen, de azonnal. Tűnjetek el a palotámból! Segíítség, Lucifer!!

Szatti írta...

Szia Viki!

Magával ragadó és könnyed volt a történeted. Ez utóbbi a humortól, amelyet ügyesen belecsempésztél. Talán jobban részleteztem volna még a történteket a helyedben, de csak azért, mert még szívesen olvastalak volna :) viszont, így is nagyon jó volt és gratulálok. Nagyon frappáns és találó volt az ötlet, amelyet megragadtál. Köszönöm, hogy írtál! :)

Jega írta...

Csodák országa - Alice
Csak ülök itt a Pápaszemes Vakond túrásán, ahelyett, hogy felvenném a vendégjáró ruhám. Máris öltözöm, de előbb hívok valakit társaságnak, motyogta magának A Pápaszemes Vakond nem beszédes. Ma hivatalos vagyok a Pápaszemes Vakond giliszta vacsorájára. A gilisztát nem szeretem, és nagyon sajnálom is őket, de a vacsora meghívást nem utasíthatom el.
- Miért nem? kérdezi a riadt Egér.
- Mert nem és kész! Gyere velem, nem kell gilisztát vacsoráznod, én sem eszem, csak nézem.
- Inkább úszom a tóban. Na, szia. búcsúzott el a riadt Egér.
Mehetek egyedül a vakond labirintusba, és így egyedül vajon megtalálom a Pápaszemes Vakond konyháját? Morfondírozott magában. Már bújok is vissza, mintha hallanám a Griffmadár vijjogását.
- Hú, de sötét van itt, ki jár előttem?
- Én a csíkos gatyás Földi Pók asszonyság. Segíthetek?
- Igen. Kérlek, vezess át a Pápaszemes Vakond labirintusán, mert meghívott egy giliszta vacsorára a konyhájába, de nem találok egyedül oda.
- Na gyere, úgyis alszanak a porontyaim, van egy kis időm.
Alice óvatosan megfogta a csíkos gatyás Földi Pók asszonyság nyolcadik lábát és elindultak. Hosszú sötét labirintus volt, sok kijárattal. .Egyszer csak a Földi Pók asszonyság megállt és azt mondta: - nem tudlak tovább kísérni, felébrednek a porontyaim és sírni kezdenek. Már hallom is őket. - Alice szomorúan állt a sötétben.
- Majd én elvezetlek!
- Ki vagy?
- Fekete Frakkos Tücsök vagyok. Zenélni fogok a Boszorkák éjszakáján ma éjjel, a vacsora után.
- Jaj de boldog vagyok, veled megyek!
- Megérkeztünk!- kiáltotta a Tücsök.
A pápaszemes Vakond megigazította az orrán a pápaszemüvegét, és vaksin körülnézett.
- Kik vagytok? Vége a vacsorának. Már régen kihűlt a vacsora, és ezért mind megettem. Nektek már nem maradt egy fél giliszta sem.
- Örülök, mert nem szeretem a gilisztát, csak a vanília fagylaltot.
- Zenélek nektek egy kicsit. - mondta a Fekete Frakkos Tücsök, és azzal rá is zendített.
- Hagyd abba! Kiáltott rá a Vakond, megsüketülök.
Alice elszomorodott, szeretett volna egy kis zenét hallgatni. Majd a boszorkák éjszakáján meghallgatja a Tücsök zenéjét, gondolta megnyugodva. Megköszönték a szíveslátást, a vacsorátlan vacsorát és elindultak az erdei tisztáshoz, ahol már gyülekeztek a boszorkák, hogy pontban éjfélkor, amikor a telihold bevilágítja a kis erdei tisztást, hogy megkezdjék szédítő táncukat a Fekete Frakkos Tücsök zenéjére.
Alice nagy szemeket meresztett, ilyen táncot még soha nem látott. Ámult bámult, de nem egyedül csodálkozott. Ott állt a bokroknál a fehér Nyuszi.
- Alice! - szólt halkan. Jobb lenne, ha elbújnál, ide mellém a bokorba, mert ha egy boszorka is meglát, rögtön boszorkává változtat.
- Köszönöm Nyuszi. mondta, és azzal odakuporodott mellé.
Hajnalra a Fekete Frakkos Tücsök elrakta a hegedűjét és elugrált hazafelé. A boszorkák sorban ráugráltak a seprőikre és elsuhantak az erdő felett, messze repültek, a távoli zordhegyi kastélyukba.
Alice megsimogatta a Nyuszi fehér bundáját, nagyot ásított, és azt mondta: ideje hazatérni, és egy jót aludni.

Szatti írta...

Szia Jega!

Igazán varászaltosra és mesésre sikeredett a műved. Nagyon tetszettek a nevek, igazán találó volt mind és nagyszerű, ahogy tényleg egy mesét olvashattunk a sorok által. Kedves kis történet, nekem nagyon tetszett. Köszönöm, hogy alkottál a feladatra és gratulálok a művedhez :)

Jega írta...

Köszönöm Szatti, az éjszaka varázslatos hangulatba kerültem, mert bizony , hogy hűen tudjam megírni Alice további történetét, bele kellet olvasgatnom néhány fejezetbe. Köszönöm a pozitív kritikádat.

Mili és Kylie írta...

Szia! Mili vagyok.
3. Buborékvilág - Sellő
Sellő mese 1

Kicsit félszegen néztem Cliff szemébe, tartottam tőle, ha megtudja az igazat… elveszítem. Bízni akartam benne.
- Az érzések maguktól jönnek. Nem lehet nekik parancsolni. Tudom, hogy a más midig rémisztő, de ha akarjuk meg lehet vele birkózni. Remélem… türelmes leszek, és nem hamarkodok el semmit. Hagyok időt.
- Szeretlek… úgy érzem megváltozattad az életem. Nem gondoltam soha, hogy érezhetek így valaha. Sok minden kavarog bennem, nem tudom, mit tegyek…
- Ez egy kicsit bonyolult, hogy megértsd legjobb lesz, ha az elején kezdem – fogtam bele a mesélésbe.
- Az óceán mélyén csodás kékség vesz körül. Ismered minden zugát, bejártad már vagy ezerszer. A víz bársonyként ölel közre. Ruganyos, áramvonalas tested csak úgy siklik a vízben. Az valami csodás egy érzés. Képzeld el, hogy ott úszol lent a narancssárga korallok felett és bohóchalak röppennek széjjel az árnyékod láttán és tűnnek tova hírtelen. A boldogság járja át a tested, amint a víz lágyan simogatja.
Ebben az idilli környezetben lubickolt a mi kis szerelmes hableányunk is. Gondolatait messze vitték a habok. Hosszú ezüst szőke haja zászlóként lengett utána a víz áramlatát követve. Mosolyát nem lehetett lecsalni tündéri arcáról, nap nem látta hófehér bőrén most pirospozsgás foltok jelentek meg a kékes homályban. Hiszen a szerelem járta át a lelkét. Az érzelmei már rég átvették a hatalmat. Immár nem az esze irányította, a szíve vezérelte tetteit.
Leúszott és íves kanyart téve váltott irányt, oly gyorsan mozgott, hogy emberi szem nem tudta volna követni.
Tudta, hogy elveszett, elveszett egy ember szerelmében. Engedett a bűnös csábításnak, újra és újra felmerészkedett az emberek világába. Fel a naphoz, fel a csillagokhoz, ahol a leheletvékony szellő simogatta puha bőrét. Ahol semminek nem volt súlya, csak a szívnek volt hatalmas ára. Légies közegben a teste elnehezedett. Eleinte fura volt számára ez az ismeretlen fenti világ, de amint megtapasztalta a szerelem erejét nem tudott többé csak sellőként létezni. Kíváncsisága megváltoztatta az életét, mondhatjuk úgy, az egész sellőséget. Attól a perctől kezdve, hogy a kis hableány kidugta szépséges arcát a habok közül és pillantásuk találkozott az ember fiúval, minden addigi életfelfogás elveszett. Onnantól kezdve nem számított a törvény, attól fogva számára a szerelem lett az úr.

Mili és Kylie írta...

Sellő mese 2

Elmesélte társainak repdeső lelkének titkát, azt, hogy egy fenti lény rabul ejtette parányi szívét. Ódákat zengett nekik a víz kivetette földről és a csodás színekről, amelyek a nap arany fényében pompáznak. A pille könnyű térben úszó, megérinthetetlen állatokról és a súlyos érzésről, amikor kidugta a fejét és a mélység belé költözött, mintha marasztalni szerette volna. Amikor féltette a víz, hogy ne veszítse el. Kinevették, nem hitték szavát. Pedig igazat beszélt. Nem értették a lányban dúló kétségeket. Árulónak bélyegezték… féltették titkaikat. De a szerelmes sellőlány nem élhetett többé az egyszerű sellők között, minduntalan a fenti elérhetetlent kutatta. Kedvese gyönyörű szavai csengtek fülében, hívogatóan csábították.
Haragoszöld uszonyán megcsillant a tündöklő nap fénye, táncot járva megannyi kis kívánságot rejtő csillagon. Szörnyű és egyben az egyetlen lehetőséget kínálva fel előtte, hogy boldog lehessen. Hatalmas csobbanással merült el a habokban, könnyei egybeolvadtak az őt körülölelő sós hullámokkal.
Titkos találkánkra sietett, kedvesének hevesen dobogó szívvel életét kínálta fel zálogul, hogy örökké együtt maradhassanak. Lesütött szemmel mesélt a sellők rejtett titkairól, a varázserőről, melyről emberi lények mit sem sejthettek, mert halállal lakolt, ki tudomást szerzett a féltve őrzött titokról.
A férfi annak reményében, hogy soha nem fogja elveszíteni, a sellő uszonyán lévő csillagra helyezte reszkető tenyerét és hangosan kimondta kívánságát. Abban a pillanatban kihunyt a csillag szikrázó fénye, a lánynak kecses lábai lettek a semmiből…
- Érted már? Ezért tudnak a sellők feljönni az óceán mélyéről – sóhajtottam kicsit idegesen – egy ember kívánsága valóra vált és így megváltoztak a sellők, de ez nagy áldozattal járt. Minden kívánság a sellő életerejébe került – láttam értetlen pillantását, gyorsan hozzátettem – tíz csillag ragyog az uszonyunkon, minden kívánság tíz évet elvesz… nekem már csak egy csillagom maradt… – szipogtam, könnyeimmel küszködve – ha kihuny mindegyik csillag, akkor… - nem tudtam kimondani a megváltoztathatatlant, a halált.
Nem szólt semmit csak szorosan magához ölelt, én pedig hagytam, hogy érzéseim előtörjenek belőlem és arcom széles mellkasába fúrva hangos zokogásba törtem ki.

Szatti írta...

Kedves Mili!

Kedves, szívez szóló történet a tiéd. Nagyon tetszett a mese rész, az egész, ahogyan megfogalmaztad. Tényleg varázslatos volt. Az elején kicsit úgy éreztem, hogy túl hirtelen vágsz a közepébe... ezt jobban kidolgozhattad, előkészíthetted volna még, mielőtt a mese kezdődik. Ez pedig ugyanígy volt a végén is, hogy a meséből hirtelen csöppentünk vissza a valóságba és a jelenbe. Az átvezetésre ügyelj, hogy ne szakítsd meg a történet folyamatát. Legyen mindennek íve, lezárása. Ettől függetlenül nagyon szép munka és köszönöm, hogy írtál :)

Veréb Árnika írta...

Szia,
Nos, írtam a feladatra, de nem pont úgy, ahogy a kritériumok szóltak, úgyhogy rád bízom, hogy elfogadod e vagy sem. Mégis, szerintem így kerek:

Csodák országa - Kalapos, majd Alice

Megtöröltem a számat az asztalterítőben, majd hátradőltem. A szék nyomta a vállamat, egy szög beleállt a combomba, a sütemény kellemetlenül felpuffadt a gyomromban, a tea keserű íze pedig még mindig ott lapult a nyelvem alatt. Gonosz bűzével megpróbált szétterjedni a fejemben, ráakaszkodni a gondolataimra és lehúzni mélyre, a föld alá. Semmi sem volt jó.
Úgy éreztem lebegek a saját testemen kívül, valahol, anyagtalanul. Kívülről mustráltam magamat és kelletlenül megállapítottam, hogy a csokornyakkendőmet nem elég elegánsan kötöttem meg. De végül is, mindegy.
Valahol a hátam mögött reccsent egy ág. Hirtelen megpördültem, a könyökömmel levertem néhány teáscsészét, melyek ezernyi darabra robbantak a fűben. Öreg volt már a kerámia. Egy pillanatra hagytam, hogy a remény szikrákat csaljon a szemembe, de gyorsan kiveszett a fény az arcomból. Csak egy őz nyújtogatta a nyakát, hogy elérje a legmagasabban csüngő levelet. Nem ő volt az.
Elment. Engem pedig itt hagyott, a saját, undorító világa érdekében. Azon a rövid időn át, míg itt volt, a színek erősebben ragyogtak, a virágoknak színes szemcsékben hullt az illata, bárányok kergetőztek az égen, a teák pedig régi idők emlékeit hordozták.
Most minden keserű, nyúlós és szürke. A napok nem telnek, az óra megdermedt és halálos csend uralkodik a tájon.
Talán ő volt a cukor a csészében, a csokoládé a süteményben, s a növények az ő bőréből lopták a színeket. Szőke lokniaiból csillagok születtek, a szoknyája ráncaiban pedig az ártalmatlan manók álmodtak gyermekeket. Emlékszem rá.
És sosem fogom már újra látni.

Letettem a szalvétát, finoman összeérintettem az ujjaimat és a csipkét szemléltem a kesztyűm szegélyén. A gyertyafény a kezemre és érintetlen tányéromra vetült. Sárgába vonta az evőeszközöket, bearanyozta a fehér terítőt.
Egy szobalány lépett az étkezőbe, tükrös tálcán kínai festésű csészéket és egy dobozt hozott.
- Válasszon. - szólt, a hangja visszaverődött a poharakról, nekicsapódott a kiskanálnak és milliónyi szilánkra törte a csendet. A lány felnyitotta a doboz tetejét, a teák különleges illata régi idők emlékeit hordozta.
A könnyek csípték a szememet, a ruhám abroncsa szorította a derekamat, s a kimondatlan kívánságomtól viszketett a torkom. Semmi sem volt jó.
Régen sem éreztem úgy anyámnál, hogy ide tartozom, de mióta eljöttem onnan, a ház maga lett a selymekbe és eleganciába csomagolt koporsóm.
A fekete teát választottam, azt, amelyik leginkább hasonlított az ottanira. Bár az íze sosem mesélt. Meleg volt, édes és nyúlós. Ahogy hozzáértem a dobozhoz, úgy tűnt, mintha valami vörös libbenne a hátam mögött. S egy pillanatra éreztem a csokoládés sütemény zamatát a számban.
Ő tette színessé azt a világot. A különlegessége beragyogta minden kis szegletét, színt lehelt a virágokba, meleget kölcsönzött a napsugaraknak. A szemében született a varázs és valahol, a kalapja mélyén rejtegette a csodát.
A színek nélküle szürkévé fakultak, az idő megállt, s én nem tudtam felidézni az okot, amiért visszatértem. Már sosem mehetek hozzá. A selyemkoporsót választottam az élet helyett.
De emlékszem Rá, s a titkok, melyek összeláncolnak bennünket dobogásra kényszerítik a szívem.
De sosem fogom újra látni.

Szatti írta...

Kedves Árnika!

Elfogadom a műved, nem is gondoltam az ellenkezőjére. Egyáltalán nem gond, hogy így oldottad meg. Nagyon tetszett, ahogy fogalmaztál, a gondolatok, apró kis érzelmek, amelyeket a mondataid takartak... elvarázsolt, de tényleg :) Nagyszerű volt és a végén úgy szerettem volna még tovább olvasni :) Bámulatos volt! Köszönöm, hogy megírtad és gratulálok neked! :)

Névtelen írta...

Szia Szatti,

Syro (nővérem) megint molesztált, hogy kéne írni valamit. Az eredeti illetve Burton-féle verzió után szabadon... nagyon szabadon:) Sayrin

Alice Csodaországban - Kalapos

Napban az éj, éjben a nap, s még nem ütötte el a delet sem, máris kavarogtak a gondolatok. Fehér nyúl az ajtóban, a szobában, a kávéscsészében majd az ablakpárkányon, de mindez teljesen normális, azonban sejtelem vette körül a tényt, hogy a virág szára miért van a vázában...? Eszelős kelés van folyamatban. Zokni, kabát, cipő, nadrág és kalap... vagy fordítva? A lényeg a stílus s a tükörbe nézve, efelől semmi kétség, nekem minden megvolt.
A malomház ablakán a szabadba léptem, friss négy óra tizenöt perces levegőt szívtam, majd a terített asztalnál Nyalka újabb bögre törését kommentáltam.
-Késtél! - csattant fel.
-Oh, valóban? - pattintottam fel zsebórámat s jól megfigyeltem mozgását a másik irányba - Lényegtelen, a tea szilárdan is kiváló - nagyot szürcsöltem, s csendben elmosolyodtam.
A világ a szokott őrültségében helyre állt. Fehér Királynő itt, az M pedig ott, törött csészék alatt. Az Idő már nem bánkódott, ment tova, csak nekem hiányzott a világból egy tünemény. Emlékszem ám hajának ragyogását, termetének vidám változását. Álmok jöttek-mentek, ki tudja már mennyi idő telt el, bízza elfelejtett a lány.
-Alice... - motyogtam kalapom alatt.
-Mi van vele? - nézett rám felemás szemével, majd újra maga elé meredt – Csésze...
Nem, nem érti. Túl kerek minden, a víz lefolyik a Holdról s nem ér földet, a pillangók nem ízletesek már, nincs cifra-cafrang csak egyenes. Téboly. Vékony mezsgye elmém és a világ között, s az út sokágú, mind ugyanoda visznek, üvöltő némaságukkal hívnak.
-Hol van a fehér nyúl? - nézek a csészébe önmagam mására - Mit mondasz, megtaláljuk?! Keresd, fuss, a kanyaron túl, majd fel a virágok felé, a csillagoktól jobbra. Havas hegyeken, lankás leejtőkön át, a szikár szikla orma alatt az ovális erdő mélyén az üreg. Ott lesz...
Elindultam, baráti szavak özönével szemben, eszme mosolyával orcámon, a reménnyel. Ő tudni fogja a választ. Girbegörbe úton lementem felfelé, megkerültem önmagam, s kósza gondolataimat kergetve elképzeltem párbeszédemet, mikor elnyelt a lyuk. Tétován megkémleltem a változó tájat, de a mellettem elsuhanó bútordarabok, a gyökerek, a zongora és a szakácskönyv kevéssé döbbentett meg, mint hogy zuhanok. Mikor már kellemesen beletörődtem állapotomba, s órám is tanácstalanul vonogatta mutatóit mióta is haladok így, fény derengett, majd elvakított. Kint voltam. Vagy bent. Valójában pont ott. Egy pedánsan nyírt kert kellős közepén, előttem unalmas színű ház, unalmas tornácával.
A zöldellő pázsiton fényes szál, kérlelte vegyem fel s kövessem. Miért is ne? Kedves teremtmények az álomfonalak, keresztülszövik a világot. Hajnali torna gyanánt ereszmászás, cseréptördelés és egy csinos kis nyíláson távkémlelés. Ijedt arcocska pislogott vissza a szobából, s mire személyét névvel illetem már benn is álltam. Ma reggel az ablakok nagyon barátságosak.
-Kalapos! - ismert fel. Micsoda öröm. Hogy megnőtt...
-Alice! Nem felejtettél el.
-Mondtam, hogy nem foglak - kelt ki az ágyból – De Te hogy kerülsz ide?
-Az út van, de te határozod meg merre megy. Ha hiszed, hogy mindenfelé, akkor minden képtelenség lehetséges.
-S miért jöttél? - jött egészen közel. Annyira hiányzott már...
-Én csupán... - de nehezek idefentlent a szavak – tudni akartam mi a különbség a holló és az íróasztal között. Te talán tudod Alice...
-Semmi, Kalapos - mosolyodott el azon az ámító módján – mi teszünk különbséget.
-Oh.
-Valóban csak ezért jöttél el?
Talán igaza van. Nincs köztünk különbség. Miért is ne?
S életemben először bolondos gondolatom támad: karomba zártam és megcsókoltam.

Névtelen írta...

Alice Csodaországban - Kalapos 2.

-Micsoda őrült ötlet – nézett rám meglepettség nélkül – őrült, de csodálatos ötlet - s visszacsókolt.

Szatti írta...

Szia Sayrin!

Örülök, hogy Syro rávett az írásra :) kár lett volna kihagynod. Nagyszerű, remek, "őrült" kis történet. Tényleg olyan tipikusan Burton általi Alice Csodaországban lett, de nagyon tetszett. Bolondos volt, kissé bonyolultan megfoghatatlan, de mégis minden érthető. Nagyon tetszett a fogalmazásod, teljesen visszaadta a hangulatát a mesének. Gratulálok a munkádhoz és köszönöm, hogy alkottál :)

Helga írta...

Buborékvilág - Sellő I.

Ott álltam a szoba egyik sötétbe burkolózó sarkában. A széles ablak túloldalán tombolt a vihar, ami azóta nem csitult, hogy kedvesem, szerelmem, hercegem már nem volt az enyém. Villámok cikáztak a már-már fekete égbolton, amik egy pillanatra erőszakos fénnyel árasztották el a helyiséget. Innen is hallani lehetett a tenger hullámainak haragos moraját. Az otthonom, az igazi otthonom dühös volt, amiért egyik lányát csúnyán elárulták.
Lábamból lassan, de folyamatosan szivárgott a vér, mint minden egyes pillanatban azóta, hogy léteztek. Ezt azonban csak én láttam, mint ahogy a vele járó kínzó fájdalmat is csak én éreztem. Talán szerencse a szerencsétlenségben, hogy sikolyom is néma volt, köszönhetően a Tengeri boszorkának, aki hátborzongatóan nagy örömmel metszette ki nyelvemet. A sellők között is kivételesen szépnek mondott hangom elveszett. Eladtam a lelkemmel együtt, az örökké sajgó lábakért és Érte.
Megfizettem az árát az örök boldogságnak, de átvertek! Reklamációról azonban szó sem lehetett. Az alku kegyetlen, de félreérthetetlen minden egyes pontja. Nővéreim, a drága lelkek, akik mindig óvtak és vigyáztak rám, a legkisebbre, mégis megtalálták az életmentő kiskaput, aminek tárgya jelenleg is a kezemben pihent. Meg volt az esélyem, hogy visszamehessek a régi életembe, a tenger mélyére, a gyönyörű korallzátonyok közé, ahol testvér, lány és barát voltam. Oly sok áldozatot hoztam ezért a plátói szerelemért! Oly sokat szenvedtem és reméltem... Hiába?
Csak álltam egyhelyben, egyre szorosabban markolva a boszorka tőrét. A szúró fegyver gyönyörűen nézett ki. Markolata gyöngyházfényű volt, de olyan halovány, hogy szinte már áttetszőnek hatott. Pengéjében mintha a tiszta, kék víz hullámzott volna. Lélegzetelállító, éles és halálos.
Halál. Ez volt a megoldás. Azért, hogy élhessek, Neki meg kell halnia. Vérét a lábamra folyatva visszakaphatnám uszonyomat, majd az ablakon kivetve magam újra körülölelhetnének a biztonságot nyújtó, ringatózó hullámok. Egy újabb ár, amit meg kellene fizetnem.
Néztem, ahogy hercegem nyugodtan fekszik a királyi méretű franciaágyban, egyik kezével átkarolva a hozzábújó menyasszonyát. Nekem kellene ott lennem! Engem kéne féltőn és kisajátítón ölelnie, csókolnia, szeretnie! Én voltam, aki kimentette a vízből, amikor fulladozott, én adtam fel érte a családomat, az otthonomat, mindenemet.
Közelebb léptem az ágyhoz.
Rajtam kívül semmi és senki nem mozdult. Mintha megállt volna az idő. Néztem az arcát, a szemébe hulló fekete tincseit, az erőtől duzzadó karját. Bár ostobaság volt, de arra a pillanatra vártam, amikor megzavarodva felébred, mintha nem értené, hogy miért nem én fekszem a karjai között. Felkel, tudomást sem véve hitveséről, felém lépked, majd olyan szorosan, mint egykor régen, magához húz, és a fülembe suttogja azokat a szavakat, amiket én is mondanék, ha megtehetném.
Ekkor váratlanul mocorogni kezdett, oldalára fordult, arccal választottja felé, majd átkarolta őt és belecsókolt a nyakába. Nem ébredt fel, álmában, önkéntelenül cselekedett végtelen nagy gyengédséggel.
Méreg futott át az agyamon, vörös fátyol ereszkedett a szemeim elé. A harag jelei.
Még egy lépéssel közelebb mentem.
Jobb kezemmel megszorítottam a tőr markolatát, majd lassan, de határozottan felemeltem. Csak egyszer kell lesújtani, csak egyszer kell megtenni...
És abban a pillanatban meghallottam, hogy mit mormol a hercegem.
- Ariel! Ariel!
Az én nevem volt, amit hosszú napok elteltével sikerült csak megfejtenie. Akkor még mosolyogtam. Szívem akkor még vidáman vert mellkasom börtönében. Akkor még ő is velem táncolt...
Az emlék hatására könnyek homályosították el a látásomat, kezem megremegett. Elég volt egyetlen apró kis bizonytalanság, és máris elvesztem. Összerogytam közvetlenül az ágy mellett.
- Képtelen vagyok rá - tátogtam, miközben hangtalanul zokogtam.

Helga írta...

Buborékvilág - Sellő II.

Nem tudom, mennyi idő telhetett el, de amikor végre erőt vettem magamon és kimentem a szobából, észrevettem, hogy a villámlás és a mennydörgés megszűnt. Csupán halkan, szomorkásan, egyenletesen pityergett az ég.
Utam egyenesen a kastély melletti sziklákhoz vezetett, ott is a legmagasabbikra kapaszkodtam fel. Bár a kövek csúsztak, és egyik-másik élesebb darab több helyen megvágta meztelen talpamat, mégis viszonylag hamar feljutottam a szirtre.
A szél belekapott a hajamba, körém csavarta, mint egy meleg takarót, mintha meg akarna óvni a hidegtől. Alattam a tenger hullámai folyamatosan csapkodták a sziklákat, erőszakosan egyre feljebb akartak kapaszkodni. Rám vártak. A tajtékzó vízrengeteg tudta, hogy hamarosan az én lelkem is az övé lesz. Távolról hallottam nővéreim leírhatatlanul szép énekét. Szívszorítónak mondanám, de az én szívem addigra már régen meghalt, nem érzett, csak létezett... még.
Ledobtam a tőrt magam mellé, ezt az erőszakos tárgyat nem akartam magammal vinni az örök végtelenbe. A nap kidugta feje búbját a horizonton, vörösen, erőteljesen világított, ellentmondva ezzel az esőnek, a viharnak, minden szomorúságnak. Körülötte a felhők is színes ruhákba öltöztek; narancssárgába, sárgába, rózsaszínbe.
Ezzel a képpel akartam búcsút intetni a világnak, ám egy századmásodperccel a vízbe csapódásom előtt felrémlett bennem szerelmem arcképe, ahogy vidáman mosolyogva táncra perdít a homokos parton.
Érte éltem, érte halok, és a halálom után is érte hullámzok majd a tengerben.

Szatti írta...

Kedves Helga!

Nagyszerű volt a történeted. Ahogyan meséltél, megismertetted velünk a szereplődet, a körülményeket, magát a cselekményt. Nagyon tetszettek a gondolatok, ahogyan megalkottad és felépítetted velük a történeted. Gratulálok neked és nagyon köszönöm, hogy írtál! Puszi :)

Syro írta...

Szia Szatti!
Jelentem fejlődöm, hamarabb teszem fel, mint szoktam. A kis hableányt választottam, és a boszi szemszögéből. Amit még tudni kell, hogy nem ragaszkodtam az eredeti történethez, amolyan Syro-s lett.
A kis hableány - Fájó valóság

Syro írta...

Lebegek, hagyom, hogy az áramlatok kedvükre hordozzanak képzeletbeli tenyerükön. A Nap erősen tűz, de éltető közegünk a víz megtöri, s csak néhány sugarát engedi le hozzánk. Így kellemes félhomályban tölthettem mindennapjaimat s tervezgethettem a jövőt. De legjobban azokat a pillanatokat kedveltem, mikor kiürült az elmém, és még egy apró gondolattöredék sem háborgatott, szerettem a magányt és a csöndet.
A körülvevő hangokat már nem tudtam ilyen jól kizárni, azt az áramlatok szállították rendületlenül. Ennek köszönhetően igen tájékozott voltam a tengerek és az óceánok történéseiről. Ezeket az tudásmorzsákat természetesen igyekeztem a lehető legjobban felhasználni.
Egy kósza északi áramlat énekszót hozott. Hol éles magasba ívelőt, hol mély dörmögőt, gyorsat, cifrásat és nyújtott kényelmeskedőt. Tehát eltelt egy újabb év. A bálnák énekéhez, melyet szerettem, azonban most egy másik hang is társult hozzá. Na, ezt már gyűlöltem, attól a naptól kezdve, hogy meghallottam. Az övé volt a vizek legszebb orgánuma. Akárhányszor, ha csak egy énekfoszlányát is magával hozta az óceán, mindig úgy feldühödtem, hogy minden élő menekült a közelemből.
Régi történet, de sajnos a mai napig elevenen él az emlékezetemben. Egy alig 15 éves sellőcske nemet mondott egy igazán méltányos ajánlatomra. Talán jobb lett volna, ha végzek vele... Kitudja.
Várjunk csak! Ébredt fel bennem valami mélyről jövő kíváncsiság, melyhez egy gonosz sejtelem is párosult, és ez elégedettséggel töltötte meg szívemet. Tehát, ha bálnák vannak arra fent, és ő is a közelében úszkál, akkor az akár érdekes is lehet. Ezt muszáj közelebbről megnéznem.
- Seral!- csattantam fel.
- Parancsodra – hajolt meg előttem egy ifjú sellőfi. Mindig büszkeséggel tekintettem a trófeáimra, és ő közöttük is igen szép példány volt. Alkut kötött velem valami nő miatt, de nem jött be a számítása. Így én nézhetem szomorú vonásait élete végéig, de ellentétben vele, én ettől jól éreztem magam.
- Velem jössz, van egy kis dolgunk – amint indultam, ő szó nélkül követett, mint hűséges árnyékom. Gyors tempót diktáltam, mert nem akartam lemaradni semmiről. Éreztem, hogy jó napom lesz. Hamar meg is találtuk őket. Volt néhány kiszögelés a közelben, ahonnan remek kilátás nyílt a műsorra úgy, hogy a lány nem láthatott minket. Elég szórakoztató a reménytelen szerelem, és ez itt előttünk, ez már régi mese volt, csak új köntösben.
- Seral, jól látsz mindent? - kérdeztem önelégülten.
- Igen jól – horgasztotta le a fejét. Szeretem mikor látja, hogy nem csak ő ostoba, hátha megérti végre, hogy a szerelem egy fölösleges érzelem.
- Helyes, nem venném a lelkemre, ha lemaradnál egy aprócska részletről is – adtam az aggódót.
A műsor pedig máris indult. Az első felvonás mindig ugyan az: jön egy halászhajó, és leöl pár bálnát, amit annak ellenére, hogy nem tartanak jónak, engem is felháborít, de persze nem annyira, hogy közbe is avatkozzak. Úgy a második, harmadik bálna környékén jött a következő felvonás. Míg az Éji Boszorkány fedélzetén véres munka folyt, addig felbukkant a Herceg nevű állatvédőktől hemzsegő kis hajó, és ezzel együtt Arielle is. Rémes, hogy oda volt még mindig a hajó kapitányáért.
- Talán, most nekünk is be kéne szállnunk a mókába... - gondolkodtam hangosan. Hátha végre sikerül megkötnöm azt az alkut a kis pikkelyessel, és ezzel az elhatározásomat tettek követték.
Kiterjesztettem a hatalmamat, s a tengert erős szél kezdte korbácsolni. Hatalmas tajtékok ostromolták a hajókat, úgy dobálták őket mintha csak egy darab deszkák lennének. A halászok a zsákmányukat mentették, s nem foglalkoztak azokkal, akik a hullámsírba kerültek. A Herceg rosszabbul járt a viharral, mert fele akkora hajó volt. Ők nem vesztettek embert, még. A kis szerelmes sellőnk meg nem győzött ide-oda úszni arra várva, hogy mikor esik valaki be a vízbe arról a bizonyos hajóról. Imádta játszani az önzetlen megmentőt. Milyen szánalmas.
A kapitány a fedélzeten próbálta menteni a felszerelésüket, páran segítettek neki, mikor egy erősebb hullám lesodorta őt másodmagával az óceánba.
- Apa! - hallottam meg egy kiáltást.

Syro írta...

- Fiam!? - jött rá a kétségbeesett válasz, de nem találták egymást. Eljött végre az én időm. Örvényt kavartam alattuk, mely a lábuknál fogva egyszerre rántotta őket a mélybe, és húzta egyre lejjebb. Ezt a jelenetet egy éles sikoly tette még élvezetesebbé, csak az volt a gond, hogy nem attól származott, akitől vártam. A felborulás szélén himbálódzó hajó korlátjánál állt egy alak, tőle származott a rémült kiáltás.
Arielle meg azon igyekezett, hogy a felszínre rángassa a két férfit. A kettő együtt nehéz volt, így hol az egyiket hol a másikat húzta fel, de az örvény ragaszkodott prédájához, és nem engedte őket.
- Arielle! - kiáltottam oda neki, mint aki csak most érkezett.
- Segíts kérlek! - küzdött elszántan a két emberrel.
- Szívesen segítek, de annak ára van – mosolyodtam el barátságosan.
- De meghalnak ha nem segítesz gyorsan – nézett egy pillanatra rám elkeseredetten.
- Ugyan kedves, sokan meghalnak közülük, miért kéne, hogy ők érdekeljenek?
- Mert ők... - hagyta félbe mert épp a másik test után kapott – ugyan olyan érző lények mint mi.
- Valóban? - gondolkodtam el egy pillanatra - Alkut ajánlok, ha beleegyezel az egyiket meg tudod menteni, de hogy melyiket, csak rajtad múlik – néztem rá kedvesen. Láttam rajta, hogy azonnal igent mondott volna de mégis visszakozott. Átkozott neveltetés. Bár tény, nem egyszerű a döntés. Szívszerelmét mentse, vagy annak a fiát, aki talán az övé is lehetett volna. A kérdés persze az, hogy mekkora fájdalmat akar okozni a másik nőnek. Ha nekem kéne választanom, én a férfit menteném, és hagynám a fiút veszni. Így bosszút állhatnék, elvégre ha elvette tőlem, akkor maradjon is vele örökre, bár ez én vagyok. Na, vajon a mi kis hableányunk hogyan dönt. Nem hittem volna hogy ilyen izgalmakkal teli napom lesz, kár hogy ritkán adódik ilyen.
- Az egyik élet ára a hangod, és hogy engem kell szolgálnod életed végéig, persze ebből az is következik, hogy soha többé nem láthatod az embereket – tettem meg az ajánlatomat. Igen, ez jó lesz így – veregettem vállon magam. Elvégre nem vagyok én kegyetlen, mégis hogy várhatnám el szegény teremtéstől, hogy miután feláldozta mindenét, még néznie is kelljen a másik boldogságát. Még magam is meglepem milyen nagylelkű tudok lenni.
- Nos, hogy döntöttél? - néztem rá várakozóan - Tudod a világért sem akarlak sürgetni, de az ő idejük véges.
- Rendben, megegyeztünk – nyújtotta felém szabad kezét, és én elfogadtam. Mióta várok már erre a pillanatra. Az alku megköttetett, majd egy utolsó sikoly hagyta el a kis Arielle száját, mikor látta elmerülni élete szerelmét a mélységben. A fiút választotta.
- Látod Seral, mindennek ára van – hívtam fel a szolgám figyelmét a történtek lényegi mondani valójára, és közben csak kacagtam, és kacagtam immár a világ legszebb hangján.
A vihar szinte azonnal csendesedni kezdett, az ég kitisztult, és a tenger is megnyugodott. A Herceg fedélzetén egy nő megtörten bámulta a vizet, és keresett valamit, vagy inkább valakiket? Egészen tisztán lehetett látni, még ilyen mélyről is reményvesztett vonásait, ami valahonnan ismerősnek hatott.
- Neee! - kiáltotta el magát Seral mellettem. Mi van? - döbbentem meg. Mire felé fordultam már alig láttam alakját, ahogy a mélységbe vetette magát. Ez egy kicsit összezavart. Miért megy az ember után? Miért tenne jót Arielle-nek? Sorstársat lát benne, vagy mi? Nagyon furcsák ezek a sellők, lassan már ott tartok, hogy meg sem akarom érteni őket. Morfondírozásom közben felnéztem a hajóra, ahol már húzták fel a fedélzetre a fiút, és akkor, ahogy néztem a nőt, aki a karjaiba zárta, megvilágosodtam. Hát persze! Ekkor Seral majd fellökve engem, a férfit a felszínre lökte, és még pont elcsíptem azt a pillanatot, mikor a sellő és a nő tekintete találkozott. Ááá, kész hányinger, a reggeli alga csak úgy kavargott a gyomromban.
- Indulunk azonnal! – adtam ki a parancsot. Amilyen jól indult a napom olyan pocsék vége lett, legalább az egyik igazán meghalhatott volna, de most komolyan. Na mindegy, amit akartam azt megkaptam, Seralt kivételesen okkal büntethetem meg, a többi nem számít.

Szatti írta...

Kedves Syro!

Nagyon érdekes és különleges történetet írtál. Nagyon tetszett, hogy a tengeri boszorka szemszögéből írtál, érdekes volt így olvasni a történetet, amelyet a saját ötletedre bízva írtál, kicsit elrugaszkodva az eredeti történettől. Így is nagyon tetszett, "Syrosra" sikeredett :) Köszönöm, hogy írtál. Gratulálok neked :)

Konek írta...

Buborékvilág – sellő
Boldogan úszkáltam lent, a tenger fenekén. A hosszú hajam szinte örvénylett körülöttem. Lent minden a megszokott volt. De a felszín! Annyira csábított! De nem mehettem, engedelmeskednem kellett apámnak. Mindig azt mondogatta, hogy mikor elérem a tizenöt éves kort, akkor felmehetek, hogy körülnézzek. Mindig így folytatta: utána nem szabom meg, mikor menj a víz fölé, de ezt nem tanácsolom!
Már nagyon vártam azt a napot. Reggel izgatottan keltem ki a kagylóágyamból, meg se vártam, hogy a nővéreim felkeljenek, hogy elkísérjenek, csak úsztam fölfelé. Úsztam, úsztam, és aztán… a felszín alatt pár méterre megtorpantam. Nem tudtam, hogy mi várhat rám odafönt. Ott már nincsen víz, nem lesz az a megszokott kényelem, mint lent. De mióta az eszemet tudtam, erre vártam. Ezért elindultam.
Szépen lassan haladtam, centiről centire. Egyszer még megálltam, vettem még egy utolsó levegőt, majd kidugtam a fejemet a vízből. A látvány megdöbbentő volt. Sokkal hidegebb volt, mint lent, és sokkal szárazabb is. Egy nagy, narancsszín gömb világította be a tájat, ami csupa kék volt. A látóhatár világoskék. Fehér pamacsok úsztak fönt mindenfelé, és fehér szárnyas állatok szelték át a teret. A színek sokkalta élénkebbek voltak, mint lent a sötétkék mélységben.
Egy barna… úgy hívják, hogy hajó? úszott a víz felszínén. Egy gyönyörű férfi volt rajta. A haja fekete, a szeme kék, mit az ég. És nem uszonya volt, hanem lába. Megkérdeztem édesapámat, hogy az emberek miben különböznek a sellőktől. Ő ezt válaszolta.
Addig nem tudtam, hogyan néz ki egy láb. De akkor láthattam. Hosszú, olyan, mint egy kar, csak épp lapos a vége, és tíz kicsi ujjacska van rajtuk. A hajó lágyan ringott a vízen, semmi sem zavarta meg a nyugalmát. Énekelni kezdtem. Hangom csilingelve szállt tova. Fönt sokkal szebb volt, mint a lent. Tetszett az a világ. Az emberek felfigyeltek a hangomra, és a hajó felém kezdett el úszni. Megrémültem, ezért visszamentem a víz alá. A fent töltött időnek csak egy töredékét meséltem él édesapámnak, féltem mit szólna.
Nagyon hiányzott az a férfi, ezért másnap visszamentem. A felszín más volt, mint az előző nap. A tenger és a látóhatár nem kék volt, hanem sötétszürke, a narancs korong pedig nem látszott. Féltem, mert a hajó csak hánykolódott a vízen. Az emberek fel-alá szaladgáltak a fajón, ordítoztak. Egy hatalmas hullám jött. Az eső eleredt, én pedig egyre jobban rettegtem.
Csak egy nagy reccsenés hallatszott, a hajó pedig megállt. Nekiütközött valaminek. Az idő egy pillanatra mintha megállt volna, mindenki csak nézett előre, teljesen meglepődve. Aztán minden beindult, szép lassan a hajó elkezdett az oldalára dőlni. AZ emberek elvesztették az egyensúlyukat, többen is a vízbe estek. Nem késlekedtem, azonnal utána úsztam. Pár perc múlva pedig már kint is volt a vízből. De nem lélegzett, ne mozgott, mintha halott lett volna. Tudtam, hogy a felszínhez kell vinnem, apám mesélte, hogy ők csak ott tudnak létezni. De merre keressem? Nem tudtam a választ, ezért vaktában nekivágtam a tengernek. Csak úsztam, de nagyon lassan haladtam ekkora teherrel együtt. De hirtelen a távolban egy furcsa alakzat tűnt fel. Tudtam, éreztem, hogy oda kell mennem, ezért egyre gyorsabban kezdtem el haladni.
A folt egyre nagyobb lett, és egyre jobban olyannak nézett ki, mint a szárazföld. A vöröses korong egyre lejjebb került a horizonton. Közben az ember lélegezni kezdett, nagyon gyenge volt, a szemét nem nyitotta ki.
Elértem a partot. A síkot homok borította, majdnem olyan, mint a tenger alját. Az embert kifektettem oda, és néztem, hogy a levegőt veszi. A narancsos kör közben a horizont alá bukott, egy vakító fehér kör vette át a helyét, sok kicsi csillogó fényponttal együtt. A féri lassan ébredezni kezdett. Gyorsabban vette a levegőt, majd kinyitotta a szemét. A tekintete olyan volt, mintha nem tátott volna rendesen. Pislogott párat, eltelt pár perc, mire kitisztult a látása. Rám nézett. A szívem vad táncot járt, ahogy összekapcsolódott tekintetünk.
- Szia – mondtam
- Üdvözlöm, hölgyem – szólt vissza

Konek írta...

A hangja mély és érdes volt, de mintha selyemmel simogatták volna a lelkemet. Utána nem szólt semmit. Körbenézett, arcán felismerés látszott.
- Nekem mennem kell, kisasszony. Ez itt az otthonom.
Lassan fölállt, és imbolyogva elindult az ellenkező irányba. Egyszer még visszanézett, intett, és elment. Én már akkor tudtam, mit akarok tenni. Nem úsztam messzire, tudtam édesapám meséiből, hogy a legközelebbi szárazföld alatt él a boszorkány. Régen ő is sellő volt, mint mi, de a kinti világ megváltoztatta, gonosz lett. De csak neki volt olyan bájitala, ami nekem kellet. Leúsztam a sziklákhoz. Ő ott volt, egy tükörben nézegette magát. Mikor meglátott engem, kéjesen elmosolyodott.
- Mit szeretnél, kedveském?
A hangjából kislányos volt, csak úgy csöpögött a tettetet kedvességtől.
- Lábakat szeretnék
- Lábakat…
- Igen.
- Ez nem lesz olcsó mulatság, kicsikém. Mit adnál érte?
- Bármit! – a válaszom a valóságot tükrözte. Bármit megadnék, hogy megint láthassam őt.
- Nos… A hangod lesz az ár.
A hangom! Félelem járt át. A csillogó hangomat akarta elkérni. Minden sellőnek ez volt a különlegessége, hogy gyönyörűen tud énekelni. A hangom… Azt csak nem adhattam neki oda… De azt feleltem, bármit. Tényleg megteszek bármit!
- Vedd hát el a hangom, tiéd lehet!
- Örömmel. Idd ezt meg, kedveském, és hajnalban hang nélkül, de lábbal fogsz tovább élni. De vigyázz! Ha egy hónapig nem csókol meg életed szerelme, hab leszel a tengeren, s örökre hánykolódni fogsz!
- Köszönöm
Ez volt az utolsó szavam, majd megittam, amit a kezembe adott. Azonnal éreztem, hogy változok. Nem nyitottam ki a számat, tudtam nem jönne ki rajta hang. Odaintettem a boszorkánynak egyszer, és visszaúsztam a felszínre. Ott vártam a hajnalt, közben el-elszundítottam.
Mikor felébredtem, ki akartam úszni a partra már megszokott mozdulattal, de nem tudtam. Nekem is lábam volt, mint annak a férfinak. Próbálgattam a vízben, és lassacskán elkezdtem előrefelé haladni. Végül elértem a partot.
Megpróbáltam lábra állni. Feltornáztam magam, de nagyon nehezemre esett úgy maradni. Először beleestem a homokba. De nem adhattam fel, ezért tovább haladtam, csúszva, mászva, de mentem. A tudat tartotta bennem, tudtam, hogy láthatom őt. Az éhség kerülgetett, sokkal lassabban haladtam, mint az elején. Féltem, hogy nem érek célba, bár nem tudtam, hogy az hol volt. Aztán egyszer csak a sötétség vett körül. Az Ő hangjára ébredtem, azt mondta, hölgyem. Felnéztem a szemébe, aggódást láttam benne. Megkérdezte, hogy én mentettem-e meg őt. Felelni nem tudtam, ezért csak bólintottam. Kiáltott valamit a növények közé, és engem megint elnyelt a sötétség. Féltem. Egy puha ágyban ébredtem fel újra. A férfi ott ült mellettem. Kedvesen mosolygott. Elmondta, hogy felöltöztettek, megmosdattak. Felelni akartam, de képtelen voltam rá. Rosszul esett, hogy ily kedves szavakra nem tudtam válaszolni, ezért csak megsimogattam a kezét.
3 hét telt el, de még mindig nem csókolt meg az életem szerelme. Közel kerültünk egymáshoz, de nem tudtam vele beszélni, távolság maradt köztünk. Láttam a szemében, hogy szeret, de egy herceg nem vehet el egy néma lányt.
Aztán történt valami, ami mindent megváltoztatott. Már csak 4 nap volt a határidő végéig. A legközelebbi királyság hercegnője jött látogatóba. Láttam, hogy változik meg az Ő arckifejezése. Rajongás ült ki rá, megbabonázta a látványa. A fájdalom a szívembe hasított a szívembe. De nem adtam fel, még volt pá napom. Másnap megint meglátogatott minket a hercegnő, a hercegem már egy nap után több időt töltött vele, mint velem. A reményem apadni kezdett. A következő napon a herceg már egyáltalán nem figyelt rám, csak sírtam az erkélyemen. Eljött a 4. nap. Tudtam, hogy nincs esélyem. Még vetettem egy utolsó pillantást a narancs korongra, és elindultam a sziklák felé. A kis ösvényt néztem, amin lépkedtem, amikor lépéseket hallottam magam mögött. Ő volt az. Csak nézett engem, megfogta a kezem és megcsókolt. Talán álmoadom?

Konek írta...

Tehát, bocsi, hogy írok egy harmadik kommentet, de valahová írnom is kell. Remélem még nem csúsztam ki a határidőből ^^
A buborékvilágot választottam a sellő szemszögéből. Remélem jó lett ^^ Puszi*Konek

Szatti írta...

Szia Konek!

Nagyon köszönöm, hogy így az utolsó pillanatokban alkottál :) Érdekes, lebilincselő és meseszerű volt a történeted, szépen vezetted végig. Tetszettek a gondolataid, ahogyan megformáltad a történetet, de valahogy, mégis hiányoltam belőle valami pluszt, valami váratlan fordulatot, amely megdobná a történetet. Tetszett, de kicsit belevesztél a történet elmesélésébe és a vége ellenére nem igazán éreztem a tényt, miszerint a szereplődre tényleg rátalált az igaz szerelem és beteljesült, amire vágyott. Megtörtént, de hiányoltam a váratlan, érzelmi töltetet a leírtak mögött. Átolvasva, talán egyetértesz velem. Köszönöm a munkád, puszi :)