2012. január 2., hétfő

Vendégírónk, ChristinDor novellája - Az idő múlása




Tik-tak… tik-tak… bimm-bamm… bimm-bamm… a hangok egyre jobban összemosódnak. Az agyam zakatol. Ébrednék, de a szemhéjam meg se rebben. Mintha azaz álom, amibe belecsöppentem volna, nem eresztene.
A testem nehéz. Pedig mégis azt érzem, mintha lebegnék. Érzem, hogy a lepel, ami befed pihe-puha lágyságot áraszt. Talán én tévedek, de lehet, hogy az ágyam valamiféle pehelykönnyű anyaggá formálódott alvás közben. S azok a hangok is egyszeribe elhalkultak. Mintha csak azért tették volna, hogy nyugodtabban alhassak, de helyette fészkelődök, mint aki szabadulni akar.
Felnyitom a szemem. Pislákolok. Többet is talán a kelleténél. A szobám tágasabb lett, mint amire emlékszem. És a színek is megváltoztak körülöttem. Józanságom megrészegített volna? Pedig nem mostanában voltam bulizni. Hirtelen egy pillangó suhan el a szemem előtt. Halványan áttetsző, vöröses barna színű szárnyával, mintha megcirógatta volna arcom, azonmód felültem. Körbepillantok. Bizonyára elestem s bevertem a fejem. Vagy hőgutát kaptam a nagy melegben, ami igen szokatlan lenne, hisz tél közepén járunk.
A pillangó, amely végül is arra késztetett, hogy felébredjek ezen a furcsa és szokatlan helyen hirtelen megsokszorozódott a szemem előtt. Kisebb-nagyobb testű pillangók ide-oda repkedtek a kéklő ég felé, ami nem is volt annyira kék. Mintha egybeolvadtak volna a színek, új színárnyalatot adva a természetnek. S amikor a pillangók megpihentek nem messze előttem kérdőn meredtem rájuk. Fal. Egy fal emelkedik toronymagosan az égbolt felé. Különböző mintázatok sokasága telepedett meg rajta, egy különleges falfestményt kreálva ezzel.
Felálltam. Ekkor éreztem meg a talpam alatt a lágyan lengedező füvet, mely beborította az egész helyet. De ahogy alaposabban szemügyre vettem a fű inkább erezetre hasonlított, s ahogy egyre magasabbra emelkedett olyan volt, mintha valaminek a gyökérzete lenne. Ámulatba ejtett ez a különös táj.
Egyik lábamat a másik után helyeztem. Óvatosan nehogy elessek, egyre közelebb s közelebb szerettem volna jutni ahhoz a falhoz, ahol a pillangók pihentek. De az a fal egyre csak távolodott s én kezdtem kimerülni. Megálltam. Talán csak úgy érzem, de mintha szórakozna valaki. Lehet, hogy az agyam egy része teszi ezt velem. A képzelet határtalan, de hogy már ennyire!
Visszafordultam. Megdöbbenésemre a fal olyan közel volt hozzám, hogy az orrom hegye éppen csak hozzáért. Furcsa érzés kerített hatalmába. Álom volna vagy valóság? Hisz ugyanúgy érzek mindent. Ahogy a fal mentén haladtam tovább, úgy változtatta az alakját. Magam is meglepődtem, hogy még nem kértem segítséget, nem kaptam idegrohamot csak azért, mert nem tudom, hol vagyok. A lepkéken kívül mást nem is láttam. Azok úgy tettek, mintha nem is lennék itt. De egyre többen lettek, mintha mégis azért lennének itt, hogy engem megfigyeljenek. Képtelenség! A lepkék nem figyelnek ki senkit. Kíváncsiság talán hajtja őket, de semmi több. Meg aztán hamarabb megijednek az embertől, mint fordítva. Vagy mégsem?
Leroskadtam végül a fal mellé és csak bambán néztem magam elé. Nem telt el sok idő – már ha itt olyat is lehet mérni – s ismét hangokat hallottam. De most nem egy óra tiktakolását, hanem szárnysuhanást. Kíváncsian szemléltem a nem éppen felhőkre emlékeztető gomolyokat. Tudtam, hogy nem kellett volna az Alice Csodaországbant megnéznem. Kislánykoromban is féltem attól a mesétől a képzelőerőmnek hála.
Szárnysuhanás… mintha csak arcon csaptak volna, hogy jelezzék, nem vagyok egyedül. Úgy elrepült valami közvetlenül az orrom előtt… bár magam sem voltam tisztában mégis melyik oldalról érkezett és hová tartott. Felugrottam és keresni kezdtem azt a repülő valamit. Döbbentem meredtem előre. A lepkék már olyannyira belepték a falat, hogy kezdtem félni tőlük. Mi van ha ezek nem is lepkék?
Ezen nem kellett sokáig gondolkodnom, mert a fal megremegett, a lepkék pedig szétrebbentek, mint mikor megijeszti őket valami vagy valaki. Ahogy én is ijedten néztem körbe, hogy megtudjam, mégis mi folyik itt. A lepkék eltűntek. Csak úgy a semmibe. Visszanéztem a falra és csodálkozásomra egy hófehér színű, arany mintázatú ajtó várakozott arra, hogy kinyissák.
Közelebb merészkedtem az ajtóhoz, de az meg se moccant. Nem mintha erre várnék. Egy ajtó csak úgy megmozdulna? Már kezdtem kétségbeesni, amikor ismét hallani véltem azt a szárnysuhanást. Felnéztem az égboltra, mely már nem kéken ragyogott, hanem vöröses barnán. Megráztam a fejem. Lehet most jött el ideje, hogy felébredjek.
Az ajtóhoz érve habozni kezdtem. Végül is nagy bajom nem eshet, ha kinyitom. Vagy mégis? Mi várhat engem a túloldalon? Még több pillangó vagy valami más? A kilincsre helyeztem a kezem. Vártam még néhány percet. Az ujjaim már zsibbadtak. Lenyomtam a kilincset, de mintha valami visszarántott volna attól, hogy kinyissam, hátratántorodtam. Az ajtó a szemem láttára megváltozott. Kopottas faajtóvá vált. Ha megszólal, meghalok! Ez volt bennem, amikor kitárult előttem.
Nagy levegővétellel vártam, hogy valami kiront, s nekem támad. De semmi. Az ajtó mögött szürke köd terjengett. Sehol senki. Ha a szőke herceg lépne elő talán még örülnék is neki, de ennél sokkal ijesztőbbnek tűnik a hely, hogy egy ilyesmi fazon előbukkanjon.
- Hahó!- kiáltottam el magam. A hangom visszhangzott. A fülem is belecsendült olyannyira. Talán egy barlang nyílásánál vagyok? Hogyisne! Bár nem lepődnék meg, hisz a rémálmok általában a félelmek helyét szolgálja.
Károgó hangra lettem figyelmes. Majd kuncogás vette kezdetét. Megint károgás… megint kuncogás. Mintha beszélgetnének egymással a hangok, úgy követték egymást.
- Ideje lenne abbahagyni ezt a tréfálkozást!- vetettem közbe. Kisebb hallgatást eredményezett csak a hangom, majd újból elkezdődött elölről minden.  Csak akkor törtem meg ezt a furcsa párbeszédszerűséget, amikor átléptem a küszöböt.
Egyáltalán nem tetszett ez a mély hallgatás. A következő pillanatban a köd körbe fogott. Átölelt. Éreztem, ahogy megérint. Mint egy selyemből készült lepedőféleség. Beburkolt. Majd szétrebbent s megláttam őket… ismeretleneket… furcsán, régies módon öltözött két fiatal nőt. Az egyiküknek nem volt arca, a másiknak pedig egy fekete anyaggal el volt fedve. Ijesztően festettek, de valamiért mégsem féltem tőlük. Mindketten egy hollót tartottak a kezükben, amelynek nemcsak tollazata fekete, hanem a szembogara is. Ahogy beletekintettem azokba a fénytelen sötétségbe szédülni kezdtem. Soha nem éreztem még ilyet. A sötétség egyre közelebb került hozzám. Nem tudtam eldönteni, hogy magam zuhantam-e bele a mélységes verembe, mely jéghideg borzongásként futott végig rajtam, vagy ő bújt belém, hogy megkaparintson valamit.
A két fiatal nő is egybeolvadt s most már az arcukat is felfedték előttem. A holló pedig emberi hangon szólt hozzám, de mindvégig a lelkem mélyén éreztem őt. Most már tudom. Ez nem holmi álom, amit az ember éjszakánként lehunyt szemhéja mögött lát. A hely, amely körülöttem oly zavaros volt, mindenféle színnel átitatva, csak egy pillanatnyi érzés volt. Nem a képzelet szülte. Hanem az a bizonyos utolsó óra, amelyet az ember akkor él meg, mikor meghal. Csak azt hittem, hogy valamiféle álombéli utazáson veszek részt. Még most is csak lebegek, s közben a lelkem visszhangzik a fejemben. Azok a lányok… most már tudom… én magam voltam. A lelkem két része, mely az életben sosem találták meg az összhangot, de a halállal egyesülni tudtak. A holló pedig az utazásom kezdete. A kísérőm.
Tik-tak… tik-tak… bimm-bamm… bimm-bamm… a hangok egyre jobban összemosódnak. Az agyam zakatol. Ébrednék, de a szemhéjam meg se rebben. Mintha azaz álom, amibe belecsöppentem volna, nem eresztene… nem eresztene… kinyitom a szemem. Nem fáj. Már semmi sem fáj. Tudom, hol vagyok, mi történt velem, s mi mindenen mentem keresztül miközben az idő megfagyott körülöttem. De most újra itt vagyok. Az életben. Abban, amelyből kitaszítottam magam, amit nem tudtam elfogadni, s most mégis ugyanitt, de másképp. Körbenézek. Körülöttem emberek tömege. A város olyan, mint egy tálba töltött pezsgő. Csak úgy pezseg. Mégis keserűen hat az elmémre.
Szárnysuhanás… még egy s még egy. Végül elcsendesült. A vállamra szállt. Ő az. A holló. Az, aki két utat mutatott meg nekem s én választottam. Az idő múlik. Nekem pedig az a feladatom, hogy azokat az embereket, akik ezt nem veszik észre, akik elpazarolják az idejüket, azokat választás elé állítsam. Én választottam.

4 megjegyzés:

Syro írta...

Ez igen :) nagyon tetszett, tökéletesen átjött az elme valóságtól elrugaszkodott álomvilága, mely hiába tiltakozunk mégis csak a részünk. Engem megfogott, köszönöm, hogy olvashattam :)
Syro

Veréb Árnika írta...

Szia!
Valahol tetszik a novellád és valahol nem. Megpróbálom összeszedni a gondolataimat vele kapcsolatban:
- nagyon jó a ötlet, érdekes a gondolat, amit közölni akartál, csak számomra nem jött igazán át.
- nagyon zavarosnak érzem néhol, mintha te sem tudtad volna pontosan, hogy mit akarsz írni. Persze ezt betudhatnám annak, hogy a lány is össze van zavarodva, de szerintem akkor is kissé tisztább képet kéne varázsolni.
- Néhol nagyon költőien fogalmaztál, aztán meg nagyon modernek, a két stílus összeférhet, de nekem kicsit avart volt.
- Nem értem, hogy miből jött rá a dolgokra. Felismerte önmagát? Ebből hogy jön a, hogy akkor most meghalt. Mi a, ami miatt e a kép kitisztult számára?
- Nem értem, hogy miért ilyen nyugodt. Teljesen pánikban kéne lennie, vagy legalábbis kicsit hevesen kéne dobognia a szívének, mert nagyon ritka, hogy csak úgy beletörődik egy ekkora váltásnak, mégha azt hiszi is, hogy álom.
- "Szárnysuhanás… mintha csak arcon csaptak volna, hogy jelezzék, nem vagyok egyedül." - Ez jóóóó! :D
- "Leroskadtam végül a fal mellé és csak bambán néztem magam elé." gondolom itt el akartad ütni a időt, de kicsit, nem is tudom, ebben a pillanatban debilnek éreztem a lányt. A bambán néztem magam elé érdektelenséget és unalmat sugall, pedig egy ilyen helyen neki mindenen ámuldoznia kellene, nem?

Na most hirtelen ennyi jutott eszembe, de csak így tovább, ha kicsit tisztítasz a képen és figyelembe veszed ezeket a dolgokat egy nagyon eredeti, kreatív és jó novellát kaphatunk.

Üdv:
Veréb Árnika

ChristinDor írta...

Sziasztok!
Köszönöm a véleményeket. A saját történetem 50-50%-ban tetszik és nem. Magával a képpel nem volt gondom, magammal annál inkább. Egyrészt tudtam mit akarok írni, másrészt meg nem. Tényleg vannak benne zavart elemek és vannak olyan dolgok benne, amikből nem lehet tudni, hogy mi miért is történik. De ebből tudok a legtöbbet tanulni. Úgyhogy mindkettőtöknek köszönöm a hozzászólást!!! Legközelebb igyekezni fogok, hogy ennél többet tudjak nyújtani.
Christin Dor

Névtelen írta...

Szio :D
Szerintem jó lett, noha nem mindig értettem mit is szeretnél. Kicsit mintha kapkodtál volna(ezt pont én mondom) de egyébként jó lett, csak néha nehéz követni. (látszik hogy reggel van :D)
Puszy és csak így tovább.
Suzy