2012. február 23., csütörtök

Itt a vége, fuss el véle!


A cím ne ijesszen meg senkit! A Penna nem ér véget és nem fut semerre! A cím csak egy bejegyzést takar, amelyre eddig talán még egyszer sem volt példa... igazából, nem is tudom, mikor írtam volna róla, pedig ez is hozzá tartozik egy könyv megírásához, de mégis... ahogy a penna is állandó és egyáltalán nem olyan, mint egy történet, amelynek van eleje és vége - hiszen a témák egymástól függetlenül váltakoznak, semmilyen szabályt, sorrendet nem követve - úgy éreztem, talán még nincs itt az ideje, hogy egy könyv lezárásáról beszéljünk. Viszont, néhány hete kérés érkezett ezzel kapcsolatban, amelynek sajnos, csak most teszek eleget. Elnézést kérek ezért és... vágjunk is bele a témába!

Legyen szó akár történetről, novelláról, de az írástól elrugaszkodva bármilyen filmről, zenéről, mindennek van kezdete és vége. Minden elindul valamiből, egy adott dologból, kibontakozik, szerteágazik, majd a legvégén eggyé válik. Talán így lehetne a legegyszerűbben az írást is jellemezni. Ha megfigyelitek a történeteket, amelyeket ti is olvastok a mindennapokban írott könyvek, blogon található történetek formájában, mindegyik kiindul valamiből. Erről már sokszor volt szó. Ez a kiindulópont természetesen, először is a főszereplő megteremtése, aki a fő mozgatórugója lesz a történetnek. A ti szócsövetek, ha úgy tetszik, akin keresztül bemutatjátok az eseményeket az olvasónak. Ehhez pedig társulnak a különböző helyszínek, események... most a legutóbbin van a hangsúly. Minden történet kezdete egy esemény. Ha az egyszerűbb témákra gondolunk, ez lehet egy veszteség is a főszereplő részéről. 
Teszem azt, elvesztette egy barátját, vagy valamelyik családtagját, esetleg új diák jöhet az iskolába, aki felkavarja a mindennapok szürkeségét ( ez a téma talán a leggyakoribb mostanság, legalább is, én így tapasztalom. A legutóbbi Vörös Pöttyös könyv is, amit vettem, ebből indított és mondhatni, csalódtam. Megfogadtam, hogy több Vörös Pöttyöst nem veszek. Kinőttem már az iskola falait... na de, visszakanyarodom) tehát új diák kerül az iskola és a diákok, szereplők életébe, vagy a másik kedvelt téma, amikor maga a főszereplő vált helyszínt és más városban próbálja megtalálni a helyét, ahol még minden idegen a számára. A lényeg a másságon van minden egyes témában, legyen bármi is a könyv további cselekménye. A másság, a változás a fő... hogy történik valami, ami kibillenti az addigi megszokott helyzetet... amelyről persze, mi olvasók nem tudunk. Minket az író rögtön a történet közepébe invitál, amikor hirtelen történik valami, ami felzavarja az állóvizet és a korábban történt dolgokról vagy csak hallomásokból informálódhatunk, vagy a visszaemlékezésekből, már ha erre van példa. Habár a történet igazán nem is az elejétől indul, mégis annak érezzük, hogy ez a kezdet... az előzmények pedig múltbeli események, még ha azok alakították is úgy a történetet, hogy most olvashassuk és most részünk lehessen benne. Ezen gondolkodtatok már így? 

Na de, hogyan is tudunk végig írni egy történetet? Manapság nem is az a nehéz, hogy elkezdjünk egy történetet, hanem hogy befejezzük, hiszen ötletek mindig vannak egy újabb sztorihoz, novellához és ha egy történet kicsit gyengébb kezdésű is, később lehet úgy alakítani a történetet, amellyel ezt kompenzálhatjuk és az olvasóban csak a jó élmény marad meg a könyv végére. Persze, nem azt mondom, hogy a gyenge kezdés szabály, na de azon még lehet javítani, finomítani, csiszolni... a vég viszont mindig is vég marad. Nem igazán lehet semleges dolgot kihozni belőle. Egy történet vége vagy rossz vagy jó. Vagy az, amire számítottunk vagy meglepetés még nekünk is, amelyet nem vártunk volna... ez utóbbi persze lehet negatív is, miszerint csalódunk, vagy egy olyan váratlan fordulat, ami még inkább csodálattal tölt el minket és megerősíti bennünk, hogy ezt tényleg megérte elolvasni.
A lezárás mindig a legnehezebb... ezzel én is bajban voltam hetekig az egyik történetemnél. Hiába tudtam fejben, hogy hogyan szeretném, mit szeretnék leírni, mégsem jöttek a megfelelő szavak és többször is visszatöröltem, mert sosem éreztem elég jónak. Elég befejezettnek. Rengetegszer átolvastam és úgymond, kóstolgattam a szavaimat, azoknak az értelmét, és próbáltam kívülállóként tekinteni az írásomra és úgy értékelni. Tényleg ez a megfelelő befejezés? Teljessé és lezárttá teszi a történetet? Hiányzik még valami? Elsiklottam valami felett? Talán, amitől ilyenkor a legjobban félünk az, hogy tényleg teljessé tegye a történetet, megkoronázza azt. Igazán szabály vagy módszer nincs erre, hogy miképpen lehet tökéletes véget adni egy történetnek, de mindenképp figyelni kell arra, hogy a kezdetektől mind a végig tudjuk, hová tartunk. Ismerjük a célt, amely felé közelítünk lapról lapra, fejezetről fejezetre, mert csak így juthatunk el a végéig anélkül, hogy a történet felénél feladnánk a dolgokat és őrizgetnénk a gépünk egyik mappájában, folytatásra várakoztatva mindazt, amelyen eddig annyi időt dolgoztunk. Nem éri meg félretenni. Küzdeni kell a végéért, még ha nehéznek is bizonyul.

Viszont, hogy adjak némi támpontot is nektek, érdemes a történet elejétől egészen a végéig főbb állomásokat kitűzni a történetben. Ez nektek segítség. Ha az egész történetet egy hosszú útnak képzelitek el, mindenféle kisebb megállás nélkül, eltévedhettek. Az egész egybefolyóvá válik és nehezebb később átlátnotok a részleteket. Viszont, ha kijelöltök, akár csak gondolatban is olyan főbb történéseket, amelyek kulcsfontosságúak a történetben, akkor apróbb, de biztosabb lépésekben haladhattok és ha útközben esetleg ihlethiány is lép fel vagy elkavarodtok kissé, könnyen visszatalálhattok és nagyobb eséllyel folytathatjátok a történet megalkotását. Ezek az apró megállók lehetnek újabb fordulópontok a történetben. Események vagy újabb szereplők megjelenése. A lényeg, hogy minden segítséget adjon nektek, biztos pontokat a történetben, amelyekre támaszkodhattok. Higgyétek el, ha így szemlélitek a történetet, könnyebben átláttok, végig gondolhattok, megtervezhettek majd mindent és talán ez hozzásegít benneteket ahhoz is, hogy képesek legyetek befejezni. Ez az út a segítséget nyújtó pontokkal együtt a történet írása közben is kialakulhat, hiszen nem feltétlen úgy születik meg egy sztori, hogy részletről részletre kidolgozzátok fejben és csak aztán kezdtek neki az írásnak. 
Nálam is inkább az a jellemző, hogy egy adott pontig (amely lehet egy támasz is a történetben) tudom, mit szeretnék leírni, hogyan szeretném formálni az eseményeket, majd a folytatás csak ez után bontakozik ki bennem, miután ezeket leírtam és tovább gondoltam a esetleges folytatási lehetőségeket. Előre gondolva, nem igazán megy nekem. Ez talán, a novellákra jellemző inkább, hogy képesek vagyunk egyszerre megalkotni őket fejben, hiszen időben és cselekményben is sokkal rövidebbek, tömörebbek egy regényhez képest. Kevesebb a történés, mind a karakterek száma és így nem egyszer volt már velem, hogy hirtelen jött egy ötlet, végig gondoltam és le is írtam, novella formájában. Viszont, a hosszabb történeteken akár fél évig is dolgoztam, mire készen lettem. Csak biztatni tudlak titeket, hogy próbáljatok így gondolni a történetetekre, keressetek olyan pontokat, amelyek fontosak a végkifejlet megalkotásában, keressétek meg azokat a főbb eseményeket, amelyek a lezáráshoz kapcsolódnak... ha ez megvan, meglesz az irány is, amely felé haladnotok kell, meglesz az ihlet és a biztosság is ahhoz, hogy le tudjátok zárni a történetet és kiírhassátok... Vége.

2 megjegyzés:

Anna írta...

van egy könyvem, egy kis emlékkönyv forma, csak vonalas. vázlatfüzetként használom. fejezetenként leírom a főbb dolgokat és cselekményeket, néha megjegyzést teszek hozzá, hogy tudjam, mire gondoltam. nekem nagyon sokat segít, mert átlátom az egészet és tudok rajta javítani. valamint van még egy füzetem, amibe a szereplőket jegyzetelem. leírom a főbb jellemzőiket, a velük történő lényegesebb dolgokat, szokásaikat, hibáikat, kedvenc időtöltésüket és egyéb nyalánkságokat.
én igaz, már többször is belekezdtem egy könyv megírásába, de még sosem sikerült egyet sem befejeznem. talán majd idén nyárra sikerül egyet. remélem segítettem valamennyit.
üdv: Anna
ui. a befejezés néha tényleg nehéz egy dolog. az utolsó fejezet vázlatánál (!) én is mindig megakadok, mi is lenne a megfelelő befejezés, de aztán mindig sikerül valahogyan

Dominika Turnár írta...

Igen, a lezárás nagyon nehéz, hisz több féle dolgot is sugallhat:
- lesz folytatás
- itt a vége, fuss el véle
- érdekes, nem lesz folytatás de olyan mintha (ami szerintem marha érdekes lehet egy misztikus vagy horror könyvnél)
Én azonban a kezdéssel vagyok gondban. A címet egyenlőre hanyagolom, alakítom ki a saját kis világomat, a fajokat, a kultúrát, a nyelvek különböző stílusát stb., sőt, már a történet legvége is lejátszódott a fejemben, nem mint filmbeli képkockák, hanem mint egy könyvben megírt lezárás és szerintem marha jó, de maga ez a "Hogy kezdjem?" kérdés fog csak meg. Tudom hogy lesz, csak a leírok egy szöveget, egy kisebb bevezetőhöz hasonló bekezdést, majd megállok és lefagyok. "Hogy induljon el a cselekmény?" Rengeteg könyvet olvastam, hogy megnézzem egyes írok hogyan indítják be a történéseket és hogyan zárják le, de a zárásnál eddig ez a bejegyzés segített a legtöbbet. :)