2012. február 28., kedd

Olvasói szemmel, avagy a figyelemfelkeltés



Az ihlethiány mellett talán egy író legnagyobb problémája, hogy az olvasók szeressék a történetét. Szívesen olvassák, magával ragadja a figyelmüket és késztesse őket a folyamatos olvasásra, az újabb lapozásra, hogy csillapíthassák a kíváncsiságukat. Kíváncsiság. Figyelem. Érdeklődés. Izgatottság. Mi garantálja számunkra íróknak, hogy amit írunk, ami számunkra érdekes, az mások számára is azzá válik és mások is olyan nagy szeretettel mélyednek majd el a történetben? Ki tud erre biztos ígéretet adni, hogy amit írunk, meghallgatásra és olvasói figyelemre talál?
Megeshet az is, hogy az olvasó pár oldal elolvasása után úgy dönt, hogy nem folytatja és más olvasmány után néz. Az is meglehet, hogy szenved néhány fejezetig, de a lényeg... mi késztetheti arra, hogy letegye? Kicsit talán erősen fogalmaztam, de megpróbálom összeszedni azokat az érveket, amelyek amellett szólnak, hogy az olvasó számára érdekessé és letehetetlennél váljon egy történet. 

Íróként (nekem) és a mások írásait figyelve az a tapasztalatom, hogy a legnehezebb úgy írni, ahogyan mi elképzeljük. Legyen szó akár történetről vagy egy rövid novelláról, teljesen más az, ami a fejünkben és a papíron él. Szerintem legyen szó az életben bárkiről, bármilyen jó íróról, az ami a papíron megnyilvánul, csak egy vetített változata annak, ami igazából megszületik a gondolataiban. Nem azt mondom, hogy nem lehet a papíron lévő történet is épp oly nagyszerű, de sajnos ez egy íratlan szabály... nehéz visszaadni és úgy megírni egy történetet, ahogy megálmodtuk és elképzeltük, viszont mégis erre törekszünk. Hűek lenni mindahhoz, amelyet megalkottunk és mindent úgy tárni az olvasók elé, ahogy bennünk él. Valakinek ez rögtön megy és nem kell gyakorolnia, de vannak olyan írók is, akik csak később találnak rá erre az írói módszerre, önmaguk kifejezésére, amelynek forrása nem más, minthogy amit leírnak, meg is tapasztalják. 
Mindennél fontosabb a tapasztalat. Ez persze nem azt jelenti, hogy egy mély depresszióba esett személynél nekünk is a hangulat legaljára kell ereszkednünk, vagy egy gyilkossági jelenetnél kést kell ragadnunk, hogy megérezzük az ízét az egésznek, de mégis... valahogyan meg kell tapasztalnunk, mit jelent az az érzés, milyen gondolatok ébrednek fel bennünk. Ilyenkor érdemes olyan könyveket forgatni, melyekben ilyen témát örökített meg az író. Ha van elképzelésünk arról, hogy ő hogyan alkotta meg ezt a pillanatot, érzést, helyzetet, bennünk is kialakulhat egy egyfajta alap, amelyre építhetünk a képzeletünkkel és hitelesebben tudjuk visszaadni mindazt, amelyet szeretnénk. A másik lehetőség, ha ilyen típusú filmek után kutatunk és vizuálisan értjük meg. 
Mostanában rákaptam a Castle című sorozatra. Aki nem ismerné a sztorit, annyi a lényege, hogy egy sikeres, befutott krimi író, nevezetesen Richard Castle a könyve kiadása után súlyos ihlethiányban szenved, miután a történetében kinyírta a főszereplőt a megírt cselekmény szerint. Ez viszont teljesen meggátolja abban, hogy újabb könyvet írjon... az olyan mélyen utált írói zárlat, ugyebár. Senki sem szereti. S ekkor, váratlanul belecsöppen egy gyilkossági nyomozásba, ahol az áldozatok a könyvében leírtak szerint halnak meg valaki által. A gyilkosság elkövetőjét persze sikerül hidegre vágni, de Castle-ben ekkor tudatosul, hogy a nyomozás mennyire inspirálóan hat rá... új történet születik meg a fejében, Kate Beckett főszereplésével - könyvében Nikki Heat-ként szerepel majd - akinek az oldalán részről részre újabbnál újabb és érdekesebb ügyeket oldanak meg, s a nyomozások remek ötletekkel szolgálnak neki a történet megalkotásához. 
Amúgy is szeretem a bűnügyi filmeket, érdekes együtt kutatni és találgatni a szereplőkkel, az pedig külön újdonság volt nekem, hogy a nyomozásokat egy író szemszögén keresztül is láthatjuk. Nagyon szeretem a karakterét és ahogy ő íróként próbál helyt állni, úgy nekem is könnyebb átlátni, hogy miképpen is gondolkodik mind ő és mind mi... írók.
A legutóbbi részben ugyanerről a témáról volt szó, mint amiről most a bejegyzés is szól... mi kell ahhoz, hogy hitelesek legyünk? Nem más, mint tapasztalat, ezt pedig Castle szó szerint is megvalósítja. Ahhoz, hogy hűen vissza tudja adni a könyvében Nikki Heat gondolatait és érzéseit, amikor éppen ragasztószalaggal egy székhez kötözik, önmagát is erre ítéli. Maga a sorozat bővelkedik humorban, így ez a jelenet is vicces ahhoz képest, hogy élőben, egy ilyen helyzetben talán nem vigyorognánk, mint főhősünk... de azért eléggé abszurd látvány, ahogy a székkel elevickél a szemeteshez, és egy konzervdoboz tetejét használva szabadítja ki magát a ragasztószalag fogságából. Viszont, ezáltal a saját bőrén is megtapasztalhatja, hogy mit tenne ilyen helyzetben azért, hogy kiszabadítsa magát. Talán elég lenne az írói képzelet is, hogy megoldja ezt a helyzetet, de ezáltal sokkal hatásosabban is képes leírni az adott jelenetet. Ezt azért meséltem el nektek, hogy vannak helyzetek, amelyeket magunk is kipróbálhatunk. Ezzel nem arra buzdítalak titeket, hogy kötözzétek magatokat egy székhez. Nekem gyakran bevált szokásom, hogy fennhangon elolvasom mindazt, amit írtam. Sőt, néha el is játszom a párbeszédeket. Nem mindig, de vannak olyan szituációk, amelyek megkívánják ezt és ilyenkor mindenképp fontos, hogy kimondjam, hogy magam is halljam és ne csak a fejemben létezzenek a mondatok. Talán ez segíthet nektek is, de ahogy minden író különbözik, így az is, hogy milyen módszerekkel tudunk jót alkotni. 
A történet hitelességét illetően tehát volt szó arról, hogy a tapasztalatainkra hagyatkozzunk... de ettől még fontosabb, hogy maga a szereplő is kedvelhető legyen, akin keresztül megismerheti az olvasó a történetet. Ha a főszereplő közömbös vagy unszimpatikus az olvasó számára, akkor teljesen mindegy, mennyire elképzelhetővé tudjuk tenni a cselekményeket, nem fogja szeretni a történetet. Az első pillanat, amikor kialakul egy kötődés az adott könyv iránt, az az olvasó és a főszereplő között történik. Minden más ez után történik. Ez a kötődés pedig akkor érhető el a legjobban, ha az olvasó magára ismerhet a szereplőben. Nem kell teljesen ugyanolyannak látnia önmagát, mint a karaktert, de már ha vannak olyan apró pontok, amelyekben viszontláthatja a saját gondolatait, érzéseit, reményeit, csalódásait, már is kialakul egy láthatatlan kapcsolat, amely hozzájárul ahhoz, hogy a könyv letehetetlenné váljon... hogy érdekelje. 

Érdeklődés... harmadik pontként arról a bizonyos függővégről beszélnék, amelyet minden író és olvasó egyszerre utál és imád. Igazam van, ugye?:) Íróként imádjuk, olvasóként pedig tépjük a hajunkat, amikor egy-egy izgalmasabb résznél véget ér a történet (Pl.: ha egy folytatásos, több kötetes regényről van szó).
Ahogyan azt egy korábbi bejegyzésnél írtam fontos, hogy a történetnek legyen iránya. Kezdete és vége. Ugyanezt fontos megtartani a fejezeteknél is, még ha csak kisebb egységekről is van szó. Mindig legyen kezdete a fejezetnek, kibontakozása, épüljön az előző fejezetre, vezessük tovább és hagyjuk meg magunknak azt az apró örömöt, hogy kétségek között hagyjuk az olvasót a fejezet végén. Persze, nem kell szadista módon megszakítani a történetet, de bizonyos módon, határok mögé szoríthatjuk, hogy meddig írjuk az adott fejezetet és melyek azok a részletek, amelyeket csak később akarunk velük megismertetni. Na persze, arra is ügyelni kell, hogy ennek a függővégnek értelme is legyen. Ha csak hatásvadészként, értelmetlenül hagyjuk befejezetlenül a fejezetet és a folytatásban nem is akkora durranás, ami történik, becsapva érzi majd magát az olvasó. Erre vártam ennyi? Csak ez történt? Nagyobb volt a füstje, mint a lángja- gondolja majd magában. Ügyelni kell a mértékre, de túlzásokba sem szabad esni. Ha képesek vagyunk egy egészséges kíváncsiságot és izgatottságot kelteni az olvasóban, akkor várni fogja a folytatás. 
Mindezek mellett pedig nagyon fontos, hogy az írást szívvel-lélekkel műveljétek, semmit se szégyelljetek papírra vetni. Amit gondoltok és ahogyan, nyugodt szívvel írjátok meg, mert akkor lesztek igazán őszinték az olvasókhoz és önmagatokhoz is. Ez a nyílt őszinteség pedig higgyétek el, rögtön megfogja az olvasókat... érzik majd mindezt a szavakon, a mondatokon, hogy nyitottak vagytok feléjük. 

Várom a bejegyzéssel kapcsolatos véleményeke, hozzáfűznivalókat, valamint az említett Richard Castle könyv,  létezik. Aki kíváncsi rá, megtekintheti ezen a linken: Richard Castle - Hőhullám

4 megjegyzés:

Anna írta...

Kedves Szatti!
Nagyon elgondolkodtató, amit írtál. Néha nehéz úgy nézni a történetre, mint kívülálló, ugyanakkor egyben a főszereplő szemével is látni kell. Átérezzük, átéljük, leírjuk... Hogyan fogalmaznánk meg azt, ami előttünk, bennünk lezajlik? Sosem lesz pontosan olyan, mint amilyen. Tökéletesen igazad van. Az élmény visszaadása csak az írótól függ és, hogy az az író mennyire tapasztalt...

Syro írta...

Szia Szatti!

Mint mindegyik bekójegyzés ez is nagyon hasznos, sőt ez most nagyon jókor jött nekem, sok megfogandó tanáccsot találtam benne.És én is egyet értek azzal, hogy van amit át kell élni a hiteles írás véget, de a filmek és más könyvek is nagy segítséget tudnak nyújtani.
Azt, hogy az író teljesen vissza tudja adni írásban mindazt, amit kigondolt, elképzelt, szerintem lehetetlen, vagy leglábbis csak nagyon közelítőleg lehet megírni, szerintem, mert mindneki másképpen látja ugyanazt a művet. De, hogy menniyre vagyunk sikeresek a gondolataink visszaadásában, az csak rajtunk múlik, és ehhez temérdek gyakorlás szükséges...

Szatti írta...

Sziasztok!

Nagyon köszönöm a véleményeteket és örülök, hogy hasznotokra vált a bejegyzés:) Puszi mindkettőtöknek!

Jega írta...

Nagyon sok hasznos tanácsot adtál. Nekem például szükségem van zenére az íráshoz, hozzásegít, hogy elmélyedjek és csak a történetre koncentráljak, hogy amit írok képzeletemben meg is jelenjen. Van úgy hogy hetekig nem tudok írni, mert nincs elég időm a ráhangolódásra, de hát nem vagyunk egyformák, van író, aki leül és ír.