2012. február 11., szombat

Párbeszédek sűrűjében



Szép napot mindenkinek! Megérkezett az újabb két hetes gyakorlati feladat, melynek témája most a párbeszéd szerkesztés. Jeleztétek néhányan, hogy gyakran vannak problémáitok a megírásukkal, így a feladattal most ezt szeretném segíteni.
A feladat egyszerű: kilenc téma került a jelenlegi feladatba, mind-mind eltérő cselekménnyel, nézőponttal és szereplőkkel. Válasszatok egyet közülük és a megadott párbeszédet szó szerint felhasználva, írjatok köré történetet, ezáltal magyarázatot adva a párbeszéd kialakulására és annak további, lehetséges folytatására. Csak is rajtatok múlik, hogy a történet boldog avagy szomorú véget ér.
Téma: a témák címei útmutatók számotokra, hogy maga a párbeszéd, milyen szövegkörnyezetbe kell, hogy illeszkedjen, hogy tudjátok, milyen belső tartalomnak kell szerepelnie a történetben, de ha akartok, ettől függetlenül ti is adhattok címet a történetnek. A lényeg, hogy a téma megjelenjen a történetben, ezt tükrözzék a soraitok, a benne megnyilvánuló gondolatok, érzések.
Szereplők: láthatjátok, hogy minden feladatnál szerepel egy-egy szereplőpáros (Nő-Nő, avagy Férfi-Nő), akikkel dolgoznotok kell, akiknek neveket adhattok, akik által bemutatjátok a történetet. Mindezzel kapcsolatban elsőként fontos megemlítenem, hogy lényeges a sorrend, ahogyan megadtam nektek a párosításokat. Tehát, hogy érthető legyen, a második témában a nő kezdi a párbeszédet, majd a férfi folytatja a következő gondolatjellel és így tovább. Ez ugyanígy érvényes a további szituációkra. Ezt megfordítani nem lehet! A szereplőpárosok közül választanotok kell egy főszereplőt, akin keresztül ismertetitek, elmesélitek a történetet, E/1 személyben. A másik karakter mellékszereplőként szerepel a történetben, őt a főszereplő gondolatai és érzései alapján ismertessétek. Természetesen, az nincs megkötve, hogy a szereplőpárosok közül melyiket választjátok aktív, elbeszélő szereplőnek. Ez rátok bízott, hogy a párbeszéd mely oldalán szeretnétek állni. Valamint, a ti döntésetek a szereplők korát is meghatározni. Az, hogy megadtam Nő-Nő kapcsolat, nem kell felnőttekre gondolni. Ha a párbeszéd beleilleszkedik egy másik helyzetbe, akkor lehet Anya-Lánya kapcsolat, de lehet szó két kisebb gyerekről is, ha azt a szöveg megengedi korhatárban és lehetséges, hogy tényleg ilyen korúak beszélgessenek. Ezt értelmezve, a korban ti dönthettek. 
A párbeszédek: ezeket a szövegrészleteket mint írtam, szó szerint kell a történetbe írnotok, nem írhatjátok, nem változtathatjátok át őket, valamint a jelenlévő sorok közé sem írhattok plusz sort! Ezek a mondatok egybe tartoznak és csak is így használhatjátok fel a történetbe. Viszont... oly módon bővíthetitek őket, hogy utánuk magángondolatot tüntettek fel. Ez a lehetőség adva van nektek, hogy bővítsétek a megadott mondatokat, de persze, ahogyan az előző pontban írtam, előbb döntenetek kell, hogy melyik szereplőt választjátok aktív szereplőnek, akinek a szemszögéből elmesélitek a történetet E/1. személyben.


A leírtak összesítése alapján, megoldás a harmadik feladat szerint:

3.Téma: Megbocsátás (Cím adható)
Szereplők: Nő - Nő/ az én példám által Dora - Sarah

(történet eleje)... nem tudtam a szemébe nézni, de tudnom kellett.
- Mondd, tényleg megbocsátottad azt a régi vétkem?- kérdeztem Sarah-t, és őszintén reméltem, hogy az eltelt hetek alatt enyhült a dühe irántam.
- Még akkor, a tóparti stégen megbocsátottam, csak még nem voltam tisztában vele. Milyen önfejű voltam! Tudod mit? Legjobb, ha mindent bevallok: az az igazság, hogy azóta is sajnálom, hogy akkor nem ezt tettem- mosolygott és felém hajolt, hogy megöleljen, én pedig boldogan viszonoztam a gesztusát. Megbocsátást nyertem. (történet vége, avagy további folytatás következhet)"

Ha további kérdéseitek lennének a feladattal kapcsolatban, nyugodtan tegyétek fel az üzenőfalon, mert így tudhatom, hogy mi nem lehetett világos és megpróbálok javítani rajta, hogy mindenki sikeresen tudja teljesíteni a feladatot!


Terjedelem: egy komment (4096 karakter)
Tipp a komment rövidítéséhez: kicsit csalhattok a hellyel, ha a vesszők és pontok után nem hagytok szóközt. Ezáltal mindvégig plusz hely szabadul fel, a történeten pedig nem változtat. A megadott párbeszédrészletben is visszatörölhetitek ezeket az apró helyeket, ha szükségesnek érzitek!
Beküldési határidő: március 1.
Eredményhirdetés: március 3.

1.Téma: Kétségek
Szereplők: Nő - Nő
"- A napokban azon tűnődtem, vajon mi a nehezebb? Az elmondás maga, vagy az, hogy kinek mondjuk el. Vagy talán, amikor végre nekikezd az ember, a történet az, ami igazán számít? Nem tudom, hogyan vallhatnám be neki... fogalmam sincs, hogyan kezdjek neki. Te mit tennél a helyemben?"

2.Téma: Viszonzatlan szerelem
Szereplők: Nő - Férfi
"- Te félsz szeretni! Nem mersz szeretni senkit sem! Persze, nem is csoda. Tele vagy sok évszázados, gyógyulatlan sebekkel. Túl fájdalmas lenne neked az igazi odaadás, igaz? Túl veszélyes.
- Már nem így vagyok...
- De igen! Sajnos igen! Véded magad és nem mered élvezni, mert félsz, hogy belehalsz... Jéggé fagyott tűz lángol benned."

3.Téma: Megbocsátás
Szereplők: Nő - Nő
"- Mondd, tényleg megbocsátottad azt a régi vétkem? 
- Még akkor, a tóparti stégen megbocsátottam, csak még nem voltam tisztában vele. Milyen önfejű voltam! Tudod mit? Legjobb, ha mindent bevallok: az az igazság, hogy azóta is sajnálom, hogy akkor nem ezt tettem." 

4.Téma: Kihűlt szerelem
Szereplők: Nő - Férfi
"- Szeretlek! 
- Miért? Hogyan? Mennyire? Hol a szerelmed? Nem látom, nem tudom megfogni, nem érzem... semmire sem megyek a súlytalan szavaiddal."

5.Téma: Álomvilág
Szereplők: Nő - Nő
"- Tudod, miből vannak az álmok?
- Miből lennének? Hisz csak álmok...
- Nem, nem azok. Az emberek azt hiszik, hogy az álmok nem valóságosak, mert nem anyagból vannak, meg részecskékből. Nézőpontokból vannak, képekből, emlékekből... de néha megaláztatásokból, elveszett reményekből."



6.Téma: Barátág/Szerelem 
(amelyik témát megfelelőbbnek érzitek)
Szereplők: Nő - Férfi
"- Tudod… tudod te milyen érzés egyik napról a másikra jelentéktelennek lenni a másik számára? Addig… mindent tudok rólad, és úgy hiszem, hogy minden rendben van, hogy mi olyan barátok vagyunk, akik mindig kitartanak a másik mellett. Jóban, és rosszban… hirtelen mindent elveszítettem. Úgy érzem, mintha belém tapostak volna! Hiányos vagyok, egyedül vagyok. Miért? Miért csináltad ezt? Utálsz, vagy csak rám untál? Mondd, ha nem kellek neked, mondd… és akkor nem leszek a barátod vagy akármi, bármi is van közöttünk!..."
7.Téma: Sorskérdés
Szereplők: Férfi - Nő
"- Azt mondtad, nem hiszel a sorsban.
- Abban nem, hogy a sors elválasztja az embereket vagy, hogy összehozza őket.
- És aki két szék közé kerül? Az is a sors, vagy a mi döntésünk eredménye?
- Nem, csak abban dönthetünk, ami kizárólag rajtunk múlik."

8.Téma: Emlékezés
Szereplők: Nő-Nő
"Csendes, holdvilágos éjszaka volt, az égen csillagok milliója ragyogott.
- Emlékszel mit mondtál nekem gyerekkoromban?
- Mire gondolsz?
- Azt mondtad, a lyukakat az égen apró jégcsákánnyal csinálta egy angyalka, aki azt szeretné, hogy mi is lássuk a mennyei fényt, ami odafenn van.

9.Téma: Elmélkedés
Szereplők: Nő - Férfi
"- Éjjel áll az idő. Csak az óra jár.
- Mégis éjszaka történik minden. Vagy talán éppen azért.
- Minden éjjel történik?
- Éjjel. De csak nappal válik láthatóvá.
- Azt gondolod, hogy mindenféle történik velünk, mialatt alszunk?"




Ab

31 megjegyzés:

Viky írta...

Sziasztok, a 4.feladatot választottam. Főszereplőm a nő.
Szerelmi lecke

Szerelemből mentem hozzá.Karcsi mindent megadott, amire egy nő vágyhat.Gyakran jött elém munka után, hogy elvigyen egy hangulatos bárba, majd egy pohár ital társaságában izgalmas szavakat súgdosson a fülembe.Hétvégeken bepattantunk az autóba, és az utakat róttuk, csak úgy, céltalanul.Hol egy eldugott falu szűk utcácskájában kötöttünk ki, hol egy folyóparton. Életünk minden perce izgalomban telt.Ezek a pillanatok többet jelentettek számomra holmi drága ékszernél, vagy illedelmesen illatozó rózsaszálnál.A férjem megértő volt, sármos és lelombozó,egy szóval:törődött velem.Aztán szép lassan minden megváltozott.Talán a kemény hajtás, a mindennapok egyhangú nyomása miatt? Nem tudhattam,csak a jeleket észleltem.Egyre hidegebb lett,a szó legszorosabb értelmében. Egyre ritkábban érintett meg férfiként: amikor éjjel közeledni próbáltam, megfordult,és némán lehunyta szemeit.A konditerembe járásai is elmaradoztak, pocakot növesztett,pedig még fiatal volt és életerős.
Egy rideg és áthatolhatatlan falat emelt maga köré, amit képtelen voltam lebontani.Vágytam rá, az életre, a romantikára, egyszerűen arra, hogy újra nőként kezeljen, ehelyett maradt az elkeseredés és a magány.Jenő ezt a hullámvölgyet használta ki, nem vesztegette az időt, azonnal támadásba lendült.Egy zűrös munkanap után bevásárolni indultam.A gyümölcsös részlegen gabalyodtunk egymásba, majd a véletlen találkozást titkos randik sorozata követte. Karcsit annyira lekötötte az önsajnálat, hogy még a legnyilvánvalóbb jeleket sem vette észre. Közömbössége szívbemarkolóan dühített, gondoltam,itt az ideje, hogy határozott lépést tegyek ügyünk érdekében.
Este,vacsorakészítés helyett csipkés harisnyába és egy testhez simuló ruhába bújtam.Annyi parfümöt fújtam magamra, hogy még a szomszéd ház lakói is megfulladtak volna, ha kinyitják az ablakot.Semmi hatás.Még a rúzsom hivalkodóan vörös színére sem reagált.Csak annyit mondott, hogy vigyek kulcsot magammal.
Persze könnyes szemmel érkeztem haza.
Aztán pár hét múlva végre előtört belőle a férfiösztön.Új ingeket és kondibérletet vásárolt.Arcáról eltűnt a fásultság, helyére dacos büszkeség költözött.Az éjszakák még mindig eseménytelenül teltek a paplan alatt, de a változás már kézzel fogható volt.Visszatért a régi,erős,önérzetes Karcsi,akibe annak idején belezúgtam.
Egyik este épp a vacsorát készültem tálalni, mikor váratlanul, hidegen közönnyel odavetette:
- Ma későn jövök, állófogadásra hívtak...azért kösz a vacsorát, majd legközelebb.
Szavai letaglóztak, nem akartam hinni a füleimnek.Hogy lehet ennyire érzéketlen tuskó? Csak úgy lelép?Hát ennyit jelentettem neki?
Épp indult volna az ajtó felé, kocsikulccsal a kezében,amikor útját álltam.Felemeltem a kezemet,hogy lekeverjek egy hatalmas pofont, ehelyett csak egy szó csúszott ki a számon:
- Szeretlek!
- Miért?Hogyan?Mennyire?Hol a szerelmed?Nem látom,nem tudom megfogni,nem érzem... semmire sem megyek a súlytalan szavaiddal - tört ki belőle az elfojtott indulat, és abban a percben megértettem, mennyire szenved.És milyen nehéz lehetett neki elfogadni,hogy amíg ő belefulladt a munkába,én mással vigasztalódtam.Én fikarcnyit sem küzdöttem a házasságért, ő pedig csak tűrt...csendben, hűségesen.Megaláztam, és még nekem esett rosszul, hogy túl akar lépni rajtam.
- Drágám.Beismerem, hogy óriásit vétkeztem. Gyáva voltam és ...kegyetlen.De akkor sem engedhetlek el. Szükségem van rád, jobban mondva csak RÁD van szükségem.Mit szólnál hozzá, ha ma este elmennénk valahova?Mint az elején, emlészel?Mondd le a fogadást! -kérleltem, a tarkójába rejtve könnyektől kipirosodott arcomat.Percekig álltunk így összeölelkezve, majd Karcsi lefejtette karjaimat a hátáról, és a szemembe nézett:- Van tíz perced, hogy magadra kapj valamit, addig beindítom a motort.Itt az ideje, hogy kicsit elbeszélgessünk...
-Rohanok!-kiáltottam,össze-vissza csókolva borostás arcát. Hónapok után végre újra boldog voltam,és úgy szaladtam fel a lépcsőn, mint egy tinédzser, aki az első randijára készül.

Kata írta...

Én az 5. témát választottam :).

Némaságba burkolózva feküdtem hanyatt a fűben. A levegő balzsamos és meleg volt. Mély, éjszakai csönd telepedett a környékre, és mégsem - a tóparti békák kuruttyolása, a tücskök ciripelése és a pockok folyamatos motoszkálása éreztette velem, hogy amikor már mindenki alszik, az állatvilág akkor mutatja meg valódi arcát.
Családi nyaraláson voltam, mint minden év augusztusában. A forgatókönyv ugyanaz volt - Anya és Apa a nagy sátorban, a nővérem és én az eggyel kisebben. És ez meg is pecsételte a nyaralás kimenetelét.
Mindenen képesek voltunk összeveszni. Ha én azt mondtam, igen, ő rávágta, hogy nem. Ha ő azt mondta, hogy kék, én azonnal replikáztam, hogy piros. A személyiségünk is tökéletes ellentéte volt a másikénak - ő nyugodt volt, megfontolt és földhözragadt, míg én folyamatos pörgésben éltem, meggondolatlan döntéseket hoztam, és állandóan álmodoztam.
Most is épp ők kergettek ki a sátorból, ahol Janka már békésen aludt. Az álmaim. Mindegyiknek más zamata volt: hol rikító narancssárgák és zöldek, hol egyhangú barnák és szürkék, hol sötétvörösek és mélyfeketék voltak. Olykor ébredés után éreztem a számban édes, sótlan, keserű ízüket.
- Miért nem alszol még? - szólalt meg mögöttem Janka kásás hangja. Ijedtemben összerezzentem, és a szívverésem is felgyorsult.
- Nem hagynak aludni... - motyogtam halkan, szokásom szerint meggondolatlanul. Janka nem az az ember, akinek az ember beszél az álmairól, a színekről és ízekről. Bolondnak hinne.
A nővérem nem kérdezett vissza, kiről vagy miről beszélek, helyette inkább csendesen mellém feküdt, és nézni kezdte az égboltot. Meglepődtem - neki nem szokása éjszaka sokáig fent maradni, és ilyen "hasztalan" dolgokkal töltenie az idejét. Most mégis itt fekszik mellettem. Hallottam a lélegzését, és éreztem a testéből áradó hőt. Hirtelen felindulásból, mégis tétován szólaltam meg.
- Tudod, miből vannak az álmok?
- Miből lennének? Hisz csak álmok... - válaszolt Janka némi értetlenséggel a hangjában.
Elbizonytalanodtam. Még meggondolhatom magam, ha nem folytatom a beszélgetést, úgysem lesz majd furcsa. Számára én magam vagyok furcsa, hozzászokott már. De mégis, valami különös érzés fogott el, hogy most van itt az ideje elindulni a változás útján.
- Nem, nem azok. Az emberek azt hiszik, hogy az álmok nem valóságosak, mert nem anyagból vannak, meg részecskékből. Nézőpontokból vannak, képekből, emlékekből... de néha megaláztatásokból, elveszett reményekből - suttogtam halkan, és óvatosan rálestem a szemem sarkából.
Csönd telepedett kettőnk közé. Janka továbbra is az eget bámulta, de a szája újra és újra megmozdult, ahogy rágcsálni kezdte az ajkát.
- Tudod, az én álmaim egyhangúak. Mindig ismétlődnek, ugyanazok a képek - a kedvenc, gyerekkori barna pulóverem, Nagyi ősz haja, és a tájat belepő hó. Mindig ezekkel álmodom. Imádtam ezeket a dolgokat, de... - a hangja elhalkult, mintha félne kimondani valamit. Végül vett egy nagy levegőt, úgy folytatta:... unom őket. Szeretnék a színpaletta összes árnyalatával álmodni. Új embereket, tárgyakat, megismeréseket belevinni. És azt hiszem, ebben csak te tudsz segíteni nekem - fordult felém a fűben. Szeme lázasan csillogott. Sosem láttam még ilyennek.
És ott, akkor a fűben, egymásba kapaszkodtunk, és órákig el sem engedtük a másik kezét.

Szatti írta...

Szia Viky!

Nagyon fordulatos, igaz és valóságos volt a történeted. Kicsit emlékeztetett egy cikkre a kedvenc magazinomból, amelyben hasonló helyzetről olvastam :) Nagyon jó fogalmaztál, jól kaptad el a pillanatot és a hangulatot egyaránt. Csak gratulálni tudok a munkádhoz, köszönöm az élményt! Puszi

Szatti írta...

Kedves Kata!

Ahogy a főszereplőd álmait színezted, úgy emelted ki színekkel a mondataidat, azoknak mondanivalóját, jelentését. Nagyon tetszett a hangulat, amelyben megteremtetted a történeted, a párbeszéd is jól illett a sorok közé. Köszönöm, hogy írtál és gratulálok neked! :)

Dia.(: írta...

Sziasztok! Én 'Sorskérdés' témát választottam.(:

A kedvenc kávézóm falai olyan ismeretlennek tűntek, ahogy ott ültem, a sarokban, leghátul, mint mindig. A napfény idáig nem jutott el, elrejtőzhettem, azonban én mindenkit teljes megvilágításban láthattam. A fekete-fehér tapétát nézegettem és most annyi év után is találtam rajta új mintákat. Talán az idegesség, talán a zavartság tehetett róla, nem tudom. Elmélkedésemet az ajtó feletti kis csengő szakította meg, ami azt akarta tudatni, hogy új vendég érkezett. Odakaptam a fejem, de nem ő volt, csupán pár iskolás gyerek. Rápillantottam az órámra. Késik, mint ahogy régen is késett.
-Szia Charlotte... -hallottam a nevem
Lassan néztem fel, esdekelve, hogy ne ő legyen az, még nem vagyok rá felkészülve. Magam előtt láttam egy barna szempárt, aminek melegsége nem változott az idők során.
-Chris... -mondtam halkan
Letelepedett velem szemben, összekulcsolta a kezét és várt. Nem nézett rám, én sem rá, mindketten az asztalt bámultuk. Kértünk egy-egy forrócsokit, hogy legyen mivel foglalkoznunk.
-Tulajdonképpen miért is akartál velem találkozni? – kérdezte kavargatás közben
Szólásra nyitottam a szám, de nem tudtam mit mondani. Magam sem tudom, miért ülünk itt.
-Látni akartalak. -böktem ki végül
-Charlotte, figyelj. Nem vagyok rá képes, hogy fesztelenül csevegjek veled. Sajnálom, nekem ez nem megy. -állt volna fel
A szavak hallatán elöntött a düh, ami már hat éve gyűlt bennem.
-Ülj vissza! – mondtam határozottan. Te nem vagy rá képes? Te? Chris, amikor elmentél, úgy váltunk el, hogy két hét múlva visszajössz. Nem válaszoltál a telefonjaimra, e-mailjeimre, semmire! Azt is a szüleidtől tudom, hogy élsz még! Abból a két hétből hat év lett, úgy, hogy vőlegényként jössz vissza és még te mondod nekem azt, hogy nem tudsz velem beszélni? – bukott ki belőlem
-Így könnyebb volt... -sütötte le a szemét
-Nem Chris, nem volt könnyebb. Szörnyű volt. -könnyeztem
Felnézett rám, azokkal a csodálatos szemekkel és megfogta a kezem. Érintésére lassan öntött el a fájdalom. Lassan, mint a lágyan hullámzó tenger. Úgy érte el a szívemet, akár a víz a partot. Már-már gyengéd volt.
-Charlotte, sajnálom. De nem dönthettem másként.
-Ez nem igaz. Mindig van választásunk. Mi irányítjuk a sorsunkat. -húztam ki lassan a kezem az övéi közül
- Azt mondtad, nem hiszel a sorsban. -tűnődött
- Abban nem, hogy a sors elválasztja az embereket vagy, hogy összehozza őket.
- És aki két szék közé kerül? Az is a sors, vagy a mi döntésünk eredménye?
- Nem, csak abban dönthetünk, ami kizárólag rajtunk múlik. -néztem a szemébe
Tudta, hogy mire gondolok. Láttam az arcán. A szeme körüli kis gyűrődés elárulta a fájdalmát.
-Döntöttél Chris... -álltam fel
-De... -vette a levegőt
-Most én is döntöttem... -néztem rá utoljára
Ahogy kiléptem a kávézó ajtaján, és arrébb sétáltam, neki kellett dőlnöm a falnak, hogy megnyugodjak. Láttam ahogy beül a kocsijába és elhajt. Tudtam, hogy nem fogom többé látni, tudtam, hogy most elvesztettem minden jogot arra, hogy tudjam mi történik vele. De végre én is szabadon döntöttem.

Szatti írta...

Kedves Dia!

Érdekes és elgondolkodtató volt a történeted. Jól illeszkedett a választott párbeszéd is a szövegbe, jól írtad körül, nem éreztem vágást és semmi megszakadást a között, amit én megadtam és amit te írtál. Tetszett a vége is, ahová irányítottad a sztorit. Köszönöm, hogy elküldted, s nem utolsó sorban, gratulálok neked! :)

Mili és Kylie írta...

Helló! Én is írtam.
Kylie

8.Téma: Emlékezés
Szereplők: Nő-Nő

Csendes, holdvilágos éjszaka volt, az égen csillagok milliója ragyogott.
- Emlékszel mit mondtál nekem gyerekkoromban?
- Mire gondolsz?
- Azt mondtad, a lyukakat az égen apró jégcsákánnyal csinálta egy angyalka, aki azt szeretné, hogy mi is lássuk a mennyei fényt, ami odafenn van.
- Emlékszem…
- Mi lesz, ha elfelejtem őket? Haragudni fognak rám?
- Nem! Dehogy is! Az emlékezés egy nagyon szép gesztus a hallottaink felé. Nincs vele semmi gond.
- Sokat gondolok rájuk…
- Ez természetes, hiszen a halállal a létezés fogalma nem szűnik meg, mindenki tovább él szerettei szívében. Az emlékek teszik naggyá azokat, akik eltávoztak közülünk. Én is szoktam szép emlékeim közt merengeni. Néha jól esik anyádra gondolni.
- Neked nem fáj?
- De.
- Félek… félek a gondolataimtól. Attól, ha nem gondolok rájuk, elfelejtem őket. Egyszer csak semmivé foszlanak. Néha úgy érzem nem is léteztek… csak képzeltem őket.
- Hidd el, nem képzelted őket. Ha tükörbe nézel, és jó alaposan megfigyeled saját vonásaidat, hol apukádat, hol pedig anyukádat fedezheted fel magadban. Mindig veled vannak, csak hinned kell benne. Igen is léteznek!
- Megbocsátani is tudnak?
- Igen. Én hiszek benne. Mindenkinek szüksége van a megbocsátásra. Gondolom Emili is így gondolta. Esténként lefekvés előtt nyugodtan mondd ki mi szívedet bántja én hiszek benne, hogy meghallják szavaidat. Mesélj nekem róluk?
- Mit mondjak?
- Bármit, ami eszedbe jut. Nyugodtan szólj, ha még nem vagy rá felkészülve! Ráérünk…
- Anyu mindig vidám volt, sokszor elvitt a színházba, ahol dolgozott… piacra is szoktunk járni és turkálóba… imádott vásárolni, de mindig azt mondta csak mértékkel, mert a pénz az hasznos, de ne essünk túlzásba költésével. Állandóan nevetett… csak az utolsó napon nem… akkor nem… megharagudott rám… nem akarok többé vidám lenni!
- Miért? A nevetés a legjobb boldogsághormon termelő. Az öröm hasznos. És épp az imént mondtad, hogy anyád is sokat nevetett. Biztosra veszem, hogy nem örülne neki, ha hallaná, mit mondasz.
- Nem tehetek mást, egyszerűen nem megy!
- Bízz magadban, bízz a szüleid szeretetében! Mutasd meg, Te mennyire szereted őket!
- Azt meg hogy tegyem, és mi értelme van?
- Öntsd szavakba! Mindegy, hogy mit mondasz, csak belőled jöjjön, a saját egyénileg megfogalmazott érzéseid legyenek. Én tudom, hogy annyira szeretem a szüleimet, mint a polipot.
- Tessék?
- Nálam így nyilvánul meg a szeretet, ha szavakba kell öntenem.
- Most csak ugratsz engem!
- Nem. Te azt mondtad, hogy nem tudsz vidám lenni, mert annyira szereted a szüleidet, akkor én miért nem szerethetem az enyémeket annyira, mint a kedvenc kajámat. Imádom a tengeri herkentyűket.
- Ha nevetnék, akkor nem érezném többé a fájdalmat…
- És a fájdalom az jó?
- Nem, de nem emlékezni még rosszabb.

Szatti írta...

Kedves Kylie!

Nagyon elgondolkodtatóak voltak a soraid. Érdekes volt, hogy rögtön a párbeszéddel indítottál, de jól illeszkedett a történetbe. Logikusan és érthetően volt minden felépítve, nem éreztem semmit sem feleslegesnek. Jó ötlet, érdekes elgondolás, hogy a halál köré építetted a cselekményt. Szívesen olvastalak volna tovább, már csak azért is, hogy többet megtudjunk a szereplőidről :) Köszönöm, hogy elküldted, gratulálok neked!

Cynthia Cylise Cullen írta...

Sziasztok!
Megérkeztem, remélem, ezúttal sikerül elküldenem a művecskét.
2. téma
Szeretem... Vajon ő is engem?
Mű a kövi komiban. :)
Puszi:
Cylise

Cynthia Cylise Cullen írta...

Recsegés.Suhogás.Csend.Vajon itt van?S ha itt is van, akarja, hogy tudjam?Vajon tényleg találkozni akar velem,vagy ez már megint csak egy ócska játék,mint eddig minden,ami köztünk volt.A hideg lassan tekergőzött a kabátom alá,és buta módon attól féltem,s abban is reménykedtem,hogy a fagy a szívemet is kihűti,hogy dermedt kezével lágyan borogatja majd sebeimet,melyeket Ő okoz.
Ő…Ha csak rá gondolok,kiráz a hideg,miközben arcomat elönti a forróság.Ha vele vagyok,össze-vissza beszélek,és nem merek a szemébe nézni,mert félek,hogy hülyeséget csinálok.Én elmondanám neki,hogy mit érzek iránta,de Ő annyira más,mint a többi fiú.Van benne valami,ami pont annyira vonz benne,mint amennyire taszít.Lehet,hogy csak túl sok fantasztikus lényekkel teli könyvet olvasok,de szerintem ő nem evilági.Meg kell tudnom,hogy igazam van-e,bár az éjszakai erdőben találkozás nem épp a normális emberekre vall…
Zajt hallottam,mire összerezzentem és megfordultam.Egy portyázni induló bagoly rugaszkodott el az egyik fáról.„Nyugalom,Kelly,semmi félnivalód.Még vársz pár percet,majd hazamész,és lemondasz Johnról.”–hajtogattam magamban,hátha segít,de semmi se lett tőle jobb.
-Mi a baj,kedves,félsz?–hallottam meg a hátam mögül a mély,dörmögő hangot,és mielőtt még gondolkozhattam volna,sikoly hagyta el a torkom.Csak eztán jöttem rá,hogy a hang tulajdonosa az én várva várt fekete hercegem.Megpördültem a tengelyem körül,majd hátrahőköltem.Közelebb volt,mint amire számítottam.A szívem csúcssebességbe kapcsolt,ahogy belenéztem koromfekete szembogarába.Igaz,sötét volt,de éreztem,ahogy átható tekintetével engem vizslat,s ez pírt varázsolt az arcomra.–Csinos vagy–dicsért titokzatos hangon.
-Köszönöm–arcom halványpirosból mélyvörösbe öltözött.Csodás.Ha eddig nem tudta,hogy odavagyok érte,most már biztos.Ezt bizonyítandó halkan kacarászott.–Szóval…-köszörültem meg a torkom.–Miért is vagyunk itt?
Sokáig nem válaszolt.Csendben álltunk a hideg sötétségben,karnyújtásnyira egymástól.Nem hallatszott más,csak halk szuszogásunk.Meghitt volt,mégis valahol rémisztő.
-Hallottam és láttam dolgokat,amikről muszáj beszélnünk-titokzatoskodott.Elgondolkodtam.Mi lehet olyan fontos,hogy az éjszaka közepén meg akarja tárgyalni?Vagy talán nem is a fontossága miatt kell ilyenkor megbeszélni?Talán bántani akar?Aprót ráztam a fejemen,hogy elűzzem az őrült gondolatot.A félelmem vele szemben alaptalan.Elvégre ő is csak egy egyszerű ember.Mert az,amit találtam,ami illik rá,nem lehet.
-Miket?-játszottam az ártatlant,de szemmel láthatóan nem győztem meg.
-Hogy tudod,mi vagyok-közel lépett,fenyegetően magasodott felém,hangja nem volt több dühös morgásnál.Az agyam nagy része azt ordította,meneküljek,de az a pici rész,ami bele volt habarodva,nem engedett.Vad illata egyszerűen megbabonázott.
-Angyal-sóhajtottam kábán.
-Bukott angyal–nem is próbálta tagadni,és ez meglepett.–Tudod mit jelent ez?Azt,hogy rossz vagyok.Nagyon rossz.Nem szabadna utánam kajtatnod,mert még bajod esik.
-Mi?–háborodtam fel.Hogy én,utána,kajtatni?Nevetséges.–Te ráncigáltál ide az erdő közepére.
-Én szerethetlek–suttogta.–Azzal te nem kerülsz bajba,csak én.
Egy pillanatig hittem neki,de aztán eszembe jutott egy korábbi beszélgetésünk a szeretetről.Azt mondta, nem lehetünk barátok, mert neki senki se fontos az égvilágon.
-Te félsz szeretni!Nem mersz szeretni senkit sem!Persze,nem is csoda.Tele vagy sok évszázados,gyógyulatlan sebekkel.Túl fájdalmas lenne neked az igazi odaadás,igaz?Túl veszélyes–hangom hisztérikus volt.Én annyira el akartam hinni a szavait.
-Már nem így vagyok...–szólt közbe hevesen.
-De igen!Sajnos igen!Véded magad és nem mered élvezni,mert félsz,hogy belehalsz...Jéggé fagyott tűz lángol benned–kiabáltam,túl közel hajolva hozzá.Egyszerűen csak magához rántott és csókolni kezdett.Az agyam megálljt parancsolt,de a szívem...A bőre alá akartam bújni,s örökké ott maradni.
Talán tényleg tud már szeretni.Nem tudom,csak sejtés.De valami van a csókjában,ami megfogott,s akkor és ott nem akartam abbahagyni azt a csókot.Csak folytatni.Örökkön-örökké.

Névtelen írta...

Dawn írása - Álomvilág

Mégis mit képzel magáról? – fortyogtam dühösen, átvágva a fák közt. Aggodalom feszítette minden porcikámat, olyan voltam, mint egy ugrásra kész vadmacska.
A park kimondottan békésnek tűnt, gyerekek játszottak a zöldellő fűben, miközben az anyukák biztos távolságból figyelték a kicsik mozdulatait a nyíló virágú fák alatt. A nap már lemenőben volt, mégsem akaródzott még senkinek hazamenni. Látszott, hogy teljességgel beköszöntött a tavasz.
Én viszont nem voltam olyan boldog, mint a körülöttem lévők. A héten már ötödször vagyok itt, miatta és mégis mindig talál valami búvóhelyet.
Kiértem egy kisebb tisztásra, és legnagyobb meglepetésemre még keresgélnem sem kellett. Ott ült egy nagy lapos kövön, bámulva a lemenő nap miatt rózsaszínné vált égboltot. Nyugodtsága tökéletes ellentétben állt az én idegességemmel, amiért legszívesebben cseréltem volna vele.
- Hányszor mondtam neked – fújtattam, míg mellé nem értem. Akkor felém fordította a fejét, hogy belenézhessek ibolyaszín szemeibe – hogy maradj nyugton?
- Ideges vagy – állapította meg lágy gyerekhangján.
- Még szép, hogy az vagyok – csattantam fel, végleg elveszítve a türelmem. Őt nem zavarta, csak halványan elmosolyodott. – Ez már az ötödik eset a héten, hogy elszöksz otthonról. Mi bajod van?
Sokáig nem szólt és visszafordult nézni az eget.
- Tudod, miből vannak az álmok? – kérdezte lassan.
Összezavarodva, rá néztem; a haragomat, mintha elfújták volna, és azon kezdtem gondolkodni, hogy hova is akar majd kilyukadni.
- Miből lennének? Hisz csak álmok...
- Nem, nem azok. Az emberek azt hiszik, hogy az álmok nem valóságosak, mert nem anyagból vannak, meg részecskékből. Nézőpontokból vannak, képekből, emlékekből... de néha megaláztatásokból, elveszett reményekből. – Elhallgatott, várva, hogy mondjak valamit, és mikor nem tettem sem lankadt a mosolya. Mindezt annyira, komolyan ejtette ki a száján, mint egy felnőtt. Nem is… Inkább úgy, mint egy olyan felnőtt, aki már rengeteg mindenen keresztülment. Szinte lehetetlennek tűnt, hogy egy hatévestől hangzottak el a szavak.
- Mennünk kell Hope – szóltam rá, ügyelve, hogy a hangom ne áruljon el semmit. – Anyu már vár minket otthon, talán még sütit is csinált. – Elmosolyodtam, hogy még csábítóbbnak tűnjön az otthon gondolata. Pedig korántsem volt az.
- Komolyan beszéltem Destiny. – Felnézett a szemembe, kis kezecskéjét felém nyújtotta. Azonnal elfogadtam, már csak megszokásból is. – Mindennek jelentősége van. Minden apró dolognak. És az álmok egyáltalán nem aprók.
- Honnan szeded ezeket? – dünnyögtem, miközben finoman felhúztam a kőről.
Nagy ibolya szemeiben vidámság tükröződött, és több bölcsesség, mint ami bármelyik embernek jutott.
- Érzem, tudom. Csak tisztában vagyok a dolgokkal. Hidd el nekem Destiny mindennek van jelentősége. És az álmok nagyon fontosak.
- Azt hiszem, igazad van – mondtam. Tényleg elgondolkodtam a dolgon. – Gyere hugi, menjünk haza.
- Menjünk – bólintott.
Hazaérve levett egy kopott könyvet a polcról és lapozgatni kezdte. A konyhai székről figyeltem minden mozdulatát, a szemeit, ahogy néha felcsillannak a képek láttán, ahogy felnevet, mikor egy viccesebb részhez ér.
Vajon ez lenne az ő álomvilága? Képes lenne még ebben a lepukkadt környezetben is találni magának valamit?
Nagyon úgy tűnik, hogy igen.

Szatti írta...

Kedves Dawn!

Jól indítottad a történetet, jól vezetted a cselekményt. Az elején érezhető volt, hogy valami rejtély lapul a mondataid mögött, amelyre vártam volna a megoldást, de valahogy mégsem kaptam választ. A párbeszéd nekem kicsit hirtelen jelent meg a történetben, valamilyen elővezetés talán még kellett volna, mielőtt beleírod. Nem volt rossz, csak kicsit hiányosnak érzem a történetet. Nem igazán találtam cselekményt, kiinduló pontot, ahonnan elkezdődik minden és amelyből kibontakozik a történeted. Szépen fogalmaztál, csak ügyelj arra, hogy mindig legyen iránya a történetnek. Köszönöm, hogy írtál és hogy elküldted! :)

Becca (L) írta...

Szia Szatti! Lenne egy kérdésem! Az általad megadott párbeszédet muszáj az írásom elejére tenni? Vagy egészében bárhová tehetem?

Szatti írta...

Nem, nem muszáj Becca. Oda teszed a szövegben, ahová akarod. Rád bízott! :)

Szatti írta...

Drága Cylise!

Nagyon tetszett a hangulat, melyet az elejétől kezdve megteremtettél. Ahogy a főszereplőd haladt egyre beljebb az erdőben, én is úgy éreztem, hogy egyre jobban része vagyok a történetnek. Tetszett a fiú titokzatossága, ahogyan Kelly gondolkodott róla, viszont a párbeszéd beillesztése kicsit félkész volt nekem. Maga a megadott szövegrészlet eléggé feszült, ideges és erre a szintre el kell jutni, hogy belepasszoljon a történetbe. Nem egy olyan, amelyet rögtön, bármikor beletehetsz. Ezt az érzelmi állapotot fel kell építeni és habár a szövegkörnyezet megfelel ennek - tehát a történet és a cselekmény - mégis kicsit, hiányosnak éreztem. Valami kellett volna, hogy ez a kifakadás teljes legyen a lány részéről. Ettől függetlenül tetszett, a hangulat nagyon megfogott. Puszi, gratulálok és köszönöm, hogy írtál! :)

Izzyfrom írta...

Sziasztok!
Én is megérkeztem, előre is elnézést, hogy ilyen szerkesztetlen a formája, de sajnos csak így fért bele. A vendégírói feladatommal pedig igyekszem, csak sajnos mostanában sok minden összejött.
Puszi, Izzy

Izzyfrom írta...

Kedvenc italommal a kezemben ücsörögtem a kedvenc báromban,mégsem éreztem magamat boldognak. Feszült voltam.A nő, akit szerettem,velem szemben tekergette a csípőjét a többi férfi előtt,és bár ő egyáltalán nem figyelt rám,az én pillantásom egész este rajta csüngött.Elragadó volt,mint mindig – nem is értettem,miért kellene ezen meglepődnöm? A tűzvörös ruha,ami sokat mutatóan feszült kreol bőrére,a hátára tapadó göndör barna tincsek,a szenvedélyes arckifejezés…gyönyörű volt.Néztem őt,és nem értettem,hogyan lehet velem a világ legszebb nője.Katherine.
-Édes! – Hangja végighasított a termen,a legtöbb férfitársam pedig utána fordult,bár ő észre sem vette őket (vagy csak nem mutatta ki).Egy whiskys pohárral a kezében robogott felém,én azonban annyira elgondolkoztam,hogy észre sem vettem, elhagyta a táncparkettet.
-Kat – leheltem boldog mosollyal az arcomon.A furcsa hiányérzés, ami eddig körbelengett,egy szempillantás alatt eltűnt.Kat olyan messzire űzte tőlem,hogy még a keserű emléke sem maradt meg,bár a frusztráció azért ott lebegett valahol a tudatom peremén.
-Hoztam neked whiskyt, két jéggel, ahogy szereted – magyarázta lelkesen,ám eközben lepillantott a kezemre,és meglátta a teli poharat.–Az előzőt sem ittad meg?
Csinos vonásai fintorba torzultak,láttam rajta,hogy az agyában lévő fogaskerekek hangosan kattognak – mióta ismer,nem látta még,hogy elutasítottam volna ezt a tömény élvezetet.
-Valahogy nem volt hozzá kedvem – vontam vállat.Az ölembe mászott,karcsú karjait a nyakam köré fonta,és lágy csókot lehelt a szám sarkába.
-Mi a baj? – gagyogta édes, álmos hangon.Mintha nem is ugyanaz a lány lett volna,aki egész este idegen pasikat taperolt,míg én itt ültem,a sarokban…sötét árnyként.
-Hagyjuk, Katherine – legyintett egy fáradt sóhaj kíséretében.Nem volt kedvem egy újabb veszekedéshez a kilengései miatt.
-Mit vársz, mit mondjak?–felemelte a fejét,és smaragdzöld szemeit tudakozóan az enyémekbe fúrta. Azt várta, hogy megenyhüljek,mint mindig.De az én türelmem is végesnek bizonyult.
-Mondom,hogy semmit nem kell mondanod, Kat.Fejezzük ezt be!Tudom,mit érzel,mit gondolsz. Ismerlek.Ennek így nincs tovább értelme.
- Szeretlek! – suttogta.Szempillái megrebbentek, apró ujjai az öklöm köré fonódtak.Láttam a szemeiben a könyörgést.A legtökéletesebb lány az én türelmemért fohászkodott.Én pedig mégsem tudtam tovább azt színlelni,hogy nekem ez így jó.
- Miért?Hogyan?Mennyire Hol a szerelmed?Nem látom,nem tudom megfogni,nem érzem... semmire sem megyek a súlytalan szavaiddal.
-Itt,legbelül.Itt van, és sosem fog elmúlni,tudom jól.Tökéletes vagy számomra,te vagy az egyetlen,aki el tud viselni engem úgy,ahogy vagyok! – Hangja megremegett,láttam a pillái mögé rejtett könnyeket.Önzőség volt eltolni magamtól,miközben bennem valami felüvöltött a fájdalomtól,ő pedig a sírás szélén állt,mégis most az egyszer meg akartam tenni,a saját érdekemben.
-Ahogy te is az voltál nekem.
-Tudod, hogy szeretlek!–Az első könnycsepp.Le kellett hunynom a szemeimet,hogy képes legyek válaszolni neki.
-Tudom,Katherine.De az nem mindig elég–feleltem fáradtan.Nekem sokkal nehezebb volt,mint neki,tudtam nagyon jól.Percek alatt találni fog egy másik pasit,aki majd halálosan szerelmes lesz belé,és boldoggá fogja tenni.Én fogom az egész nyomorúságos életemet az ő emlékeivel leélni,magányosan.Mégis meg kellett hoznom ezt az áldozatot.Magamért,érte…magunkért.
-Mit akarsz,hogy könyörgjek?Megteszem,Chris!Könyörgöm,ne csináld ezt!Megváltozom!Ígérem,hogy jobb leszek!
-Nem kell sem könyörögnöd,sem megváltoznod.Te így vagy tökéletes,ahogy vagy.Csak nem számomra. – Óvatosan megemeltem,és leültettem a székre,én pedig felálltam.Megfogtam a poharamat,és bámulni kezdtem a benne lötyögő óarany színű folyadékot.
-De én nem akarok mást–motyogta maga elé.
-Bárkit megkaphatsz-feleltem gyámoltalanul.
-De én nem akarok mást–ismételte határozottabb hangon.
-Sajnálom,Katherine.Tényleg.De ennek itt és most vége.Vigyázz magadra!–Olyan flegmán vetettem oda,amennyire csak tőlem tellett,majd lehúztam az italom maradékát,és kisétáltam a szürke novemberi éjszakába…

Mili és Kylie írta...

Szia! Mili vagyok!

4. Kihűlt szerelem
Nő- Férfi
Bűnbánó szemekkel meredt rám, tekintete szinte perzselte a bőrömet.
Valaha szerettem.
Ezt a tényt nem tudtam tagadni, de biztos voltam benne, hogy a kezdeti fellángoló érzések mára már teljesen elmúltak. Folyton vádolt és sosem bízott bennem.
Hosszú lábait figyeltem, lóbálta, mint mindig, mikor feszült volt.
Nem szólaltam meg, egyszerűen nem tudtam belekezdeni.
- Szeretlek! – törte meg a csendet suttogva, alig hallhatóan.
- Miért? Hogyan? Mennyire? Hol a szerelmed? Nem látom, nem tudom megfogni, nem érzem… semmire sem megyek a súlytalan szavaiddal – zúdítottam nyakába kétségeim minden előzmény nélkül.
- Megértelek…
- Nem értesz semmit! – vágtam a szavába dühösen – Megváltozattad az életem. Sok minden kavarog most bennem… mit tegyek? – kérdeztem csak úgy magamtól, mire szóra nyitotta volna ajkát megadtam a választ - Miért ne gyűlölhetnélek… a legrosszabbat tetted velem, amit a másikkal ember tehet. Elhitetted velem, hogy szeretsz, hogy szükséged van rám. Aztán bebizonyítottad, hogy minden szavad hazugság.
- Nem! – kiáltotta - Csak parancsolni akartam a szívemnek, el akartalak felejteni, de nem sikerült. Rájöttem nem élhetek a tudattal, hogy nem próbállak meg… visszahódítani téged.
- Úgy érzem már késő… az életem romokban hever miattad. Összezavarsz. Azt hittem utálsz. Reménytelen vagyok… kár rám pazarold a szeretetedet. Inkább utálj!
- Mi történt, hol rontottam el? – fakadt ki kétségbeesetten - Azt hittem mást szeretsz, de tudd meg elraboltad a szívem és immár felelős vagy érte – szögezte le határozottan, ajkai remegtek a dühtől.
- Nem rontottál el semmit. Én vagyok a bűnös, mert hittem neked. Felejts el, ez így nem mehet tovább. Lehetett volna másképp, de sajnos ezen nem lehet változtatni. Elegem van az állandó kétségeidből! Értsd meg, vége! – jelentettem ki szemernyi kétség nélkül.
- Ezt nem értem. Azt hittem megcsaltál, láttalak a fekete lánnyal… - szemembe nézett, megfogta reszkető kezem – Neked áll feljebb? – kérdezte gyanakvó pillantással - Te félsz?
- Igen… félek az érzéseimtől, a változástól, mindentől. Semmi sem az, aminek hittem. Nem bízol bennem, így semmi értelme tovább folytatnunk.
- Nem tudlak kiűzni szívemből… utánad vágyik szüntelen. Bánom tettem és szavaim, hiszek neked, csak bocsáss meg – könnycsepp csillant meg az arcán.
- Lehet már késő… elvesztem… magányos szívem melletted nem talál békét.
- Játszunk… leszek a cicád és dorombolok neked… szeretlek – szemében a remény csillant - tudom, sokszor mondtam, de félek, hogy nem hiszed. Attól is tartok, elriasztalak…
- Nem teheted! – elfordultam, nem bírtam elviselni bűnbánó arckifejezését.
- Az érzéseknek nem lehet parancsolni. Ha akarod, türelmes leszek, nem hamarkodok el semmit. Bízom benned, bármi történjék – duruzsolta.
- Gondolom, idiótának tartasz, hogy számodra egyértelmű dolgokon problémázok – félelmeim kezdték elborítani szívem.
- Igen a válaszom határozottan igen. De azt nem mondhatom meg, mit csinálj. Te kell, tudd mit is akarsz az élettől. Én csak magamat tudom adni. Gyere és légy velem – susogta egész közel hajolva hozzám - én tudom, hogy szeretlek és veled szeretnék lenni.
- Az érzéseim nem változtak. Már nem szeretlek… a félelmeim felülkerekedtek. Mi lesz, ha nem felelek meg neked vagy akár a családodnak? Nem vagyok olyan, mint te…
- Nem érdekel! Szeretnék veled lenni örökre. Nem eresztelek. Csak az enyém légy – vágott közbe és csókkal pecsételte szavait.
- Imádom, hogy még mindig ennyire kellek neked – gyomrom összerándult az izgatottságtól, félelemmel vegyes vágyakozás töltött el – de nekem nincs szükségem újabb csalódásra – kibontakoztam csimpaszkodó karjaiból.
Megfordultam és vágyakozó tekintetétől kísérve végleg magára hagytam.

Szatti írta...

Kedves Izzyfrom!

Semmi gond, ha még nem vagy készen a feladatoddal. Csak nyugodtan dolgozz rajta, amíg kell :) Az írásod pedig, tetszett, mint mindig :) A hangulata, ahová elhelyezted, főleg az, hogy férfi bőrbe bújtál, mert ez mindig nagyobb kihívással jár, hogy vissza tudjuk adni egy férfi érzelmeit. Gyakori hiba, hogy nem mindig sikerül az íróknak megalkotni a másik nemet gondolkodásban, érzések terén. Nálad tetszett, ahogyan alakítottad a dolgokat, a szereplőid karakterét és a párbeszédet is stimmelt a szövegben, jól vezetted elő a cselekményt és szépen építetted köré a lezárást is. Gratulálok a munkádhoz és köszönöm, hogy írtál! :)

Szatti írta...

Kedves Mili!

Bámulatos volt az az érzelemáradat, amelyet szavakba és történetbe foglaltál. Kicsit hirtelennek éreztem a párbeszéd indítását tekintve, hogy eléggé feldúlt hangulatú és ehhez szerintem kellett volna egy kis elővezetést, de a folytatással valahogy, mégis kompenzáltad ezt a hiányérzetem. Jó volt a párbeszéd, tartalmas és informatív volt. Gratulálok a munkádhoz, nagyszerű volt. Puszi és köszönöm, hogy alkottál :)

Névtelen írta...

Szia!
Bocsánat, hogy csak beleírok ide a feladatok közé, csak ezt mindenképpen szeretném elmondani. Már jó ideje olvasom a blogot és mindig olvasom a feladatokat, de még egyszer sem írtam rá, valahogy sose jut időm tényleg leírni az ötleteimet. A lényeg viszont, hogy mindig nagyon tetszettek, ötletesek voltak a feladatok, ez viszont kevésbé van ínyemre. Amint láttam Te is észrevetted, hogy erre elég kevesen jelentkeztek. Ha elolvasod a párbeszédeket újra, meglátod mi a baj. Ezek a párbeszédek nem életszerűek. Egy leírásban, vagy a személy gondolataiban teljesen helyén lennének, de párbeszédként nem. Képzeld el, hogy hangoznának ezek, ha a való életben mondaná valaki. Egyszerűen túl erőltetettek. Persze, így is bele lehet építeni egy történetbe, de ahhoz elég különleges személyiségek és helyzet szükséges, és így is nagyon valószínű, hogy esetlennek hangzik a párbeszéd.
Bocsánat, ha ezt a kritikát támadásnak vetted, nem annak szántam. Mióta olvastam a feladatot többször elgondolkodtam rajta és nagyon el akartam mondani. :)
Eszter

Szatti írta...

Kedves Eszter!

Van abban valami, amit leírtál és nincs semmi baj abból, hogy megosztottad velem, velünk. Mindannyian tanulunk másoktól, szóval nem negatív kritikának veszem. Visszaolvastam a párbeszédeket, elég sokszor, még mielőtt fel is tettem és talán kettő van olyan, amely másabb stílust igényel, nehezebb falat, de a legtöbb szerintem elképzelhető, mint lehetséges párbeszéd egy történetben. Köré lehet építeni a sztorit, ha az írónak van hozzá képzelőereje és ihlete. Mindegyiket történetből vettem ki, szóval beleilleszthetők a szövegbe, csak hát, nem a legegyszerűbb feladat. Ahogy te is mondtad, különleges személyek és helyzet szükséges, de nem lehetetlen. Bízom benne, hogy a héten még érkeznek be feladatok és többen megbirkóznak vele. Köszönöm a véleményed és ha ez most kicsit nehezebbnek is bizonyult, megpróbálok a későbbiekben erre figyelni.

Névtelen írta...

Nem feltétlenül nehéz, persze, meg lehet oldani, csak nem hangzanak túl természetesen. :) Szerintem nem szabad, hogy egy történetben és az életben elhangozható párbeszédek között különbség legyen. Az egyetlen, ami más, az az, hogy a történetben meg van szabdalva, nincs benne minden. De aztán lehet, hogy ez csak az én heppem. Mindenesetre most jutott időm írni, ezért mégiscsak alkottam erre. Nem tudtam választani a témák közül, ezért kettőt csináltam egyszerre, de talán ez nem szabályszegés. :)
Szóval 5. és 9. téma, a nő szemszögéből. (A következő hozzászólásban.)
Eszter

Névtelen írta...

Az álmok világában

Olyan kellemes volt csak feküdni. Csak feküdni a fűben és létezni. Belélegezni a friss éjszakai levegőt, bámulni a csillagokat, hallgatni a csendet, és figyelni… figyelni, hogy nem történik semmi. Közelebb bújtam az engem ölelő testhez, fejemet a vállán pihentettem. Nem tudom a bor tette-e, vagy a pillanat meghittsége, de tőlem szokatlan filozofikus hangulatba kerültem.
- Éjjel áll az idő – a mozdulatlan eget vizslattam közben. Mintha tényleg megállt volna az idő. – Csak az óra jár.
- Mégis éjszaka történik minden. Vagy talán éppen ezért.
A hangja olyan volt, mint egy macska dorombolása, képes lettem volna egész éjjel hallgatni, ahogy beszél hozzám. Beszélnie kell, amíg csak el nem alszok. És még tovább.
- Minden éjjel történik?
- Éjjel. De csak nappal válik láthatóvá.
- Azt gondolod, mindenféle történik velünk, mialatt alszunk?
Éreztem, ahogy karjai még szorosabban fognak.
- Nem csak hiszem. Tudom. És ma este már te is tudni fogod.
Nem kérdeztem többet, ez túl zavaros volt, hogy megpróbáljam megérteni. Talán nem is volt értelme. Ő sem szólalt meg aznap éjjel, csak a tücskök ciripeltek, míg álomba nem merültem.

- Tudod, miért vannak álmaink? Tudod, hol készülnek az álmaink? Tudod, hogyan…
Döbbenten forogtam saját tengelyem körül. Próbáltam felfogni mi ez a hely, mi történt velem és kicsoda ez a fura szerzet, aki szünet nélkül teszi fel az újabb és újabb értelmetlen kérdéseket.
Egy aprócska, ablak nélküli, penészszagú szoba közepén álltam. Az egyetlen fényforrás egy pislákoló villanykörte volt, pontosan felettem. A padlásszoba viszont olyan pici volt, hogy még ennek a fényében is láttam mindent. Már amit lehetett. A rozoga, ódivatú szekrény az egyik sarokban és egy sötétlilára festett faláda a másik sarokban. Alattam egy kopottas szőnyeg. Velem szemben pedig egy nő állt. Még soha életemben nem láttam. Nem tűnt nálam idősebbnek. Se magasabbnak…se alacsonyabbnak…se kövérebbnek…se vékonyabbnak. Az az igazság, hogy még az arca is hasonlított az enyémre. Még egy kis pigment foltja is volt a felső ajka felett, pont ahol nekem is. Mindössze egy fűzöld tóga lógott rajta. Vagy inkább csak egy zöld lepedő, amit maga köré tekert, de jobb azt gondolni, hogy az egy valós ruhadarab volt. Még ha rendesen felöltözött volna is, volt benne valami nagyon fura, talán kicsit ijesztő is, ami annyira ellenszenvessé tette.
- Tudod, miből vannak az álmok?
- Miből lennének? Hisz csak álmok – mordultam rá ingerülten.
A nő azonban nem hátrált vissza egyértelmű elutasításom ellenére sem. Sőt… Elmosolyodott, és közelebb lépett hozzám.
- Nem, nem azok – A kezét a vállamra tette és nyomni kezdte lefelé. Megértettem, és leültem a szőnyegre. Ő közelebb húzta a lila ládát, felpattintotta a tetejét, majd törökülésben lekuporodott velem szembe - Az emberek azt hiszik, hogy az álmok nem valóságosak, mert nem anyagból vannak, meg részecskékből – Ahogy felnyitotta a láda tetejét, hirtelen világosság lett a szobában. Valami földöntúli fény derengte be ezt a picike helyiséget. A láda üresnek tűnt első pillantásra. – Nézőpontokból vannak, képekből, emlékekből… - folytatta a nő. A láda belseje mintha füstölni kezdett volna. De ez nem egyszerű füst volt. Színes volt, alakja volt…képek voltak. Az én képeim, az én emlékeim! Az édesanyám arca, az első biciklim, az első csók, a gyerekszobám. - …de néha megaláztatásokból, elveszett reményekből.
A nő befejezte a beszédet, de hiába erőlködnék is, nem tudnám visszaismételni, amit mondott. A ládából felröppenő képek magával ragadtak és el sem engedtek. Annyi emlék, annyi vágy, és annyi álom!
A nő lecsukta a ládám tetejét, és lakatott tett rá, amit kulccsal be is zárt, majd a kulcsot a tenyerembe adta. Nem szólt semmit már, csak felállt, a szekrényhez sétált és szélesre nyitotta. Ez a szekrény nem fénylett és nem is ugráltak elő belőle képek, mint a ládából. Ez a szekrény egy hosszú, sötét folyosó kezdete volt. Egy alak lépett ki belőle. Ő volt az!
- Most már te is tudod - dorombolta és újra éreztem, ahogy karjai szorosan átölelnek.
(Eszter)

Szatti írta...

Kedves Eszter!

Tetszett, ahogyan a két párbeszédet egybe kapcsoltad. Habár nem így volt megadva a feladat, végül is, kizárva sem volt ez a lehetőség, szóval semmi gond, hogy így oldottad meg :) Különleges helyzetet alkottál meg, tényleg álomszerű volt, kicsit zavaros és megfoghatatlan, de csak is pozitív értelemben. Tetszett, ahogyan fogalmaztál, gratulálok és köszönöm a részvételed!

Névtelen írta...

Becca-Elhallgatva

-Koktélt?-nézett rám szenvedélyesen.
Én meg már megint engedtem hihetetlen vonzerejének,és egyszerűen széttéptem az előbb gondolatban írt papírt,hogy többet nem adom meg magam.Kábultan szemébe néztem mely,olyan mélyzöld volt,mint a mocsár,mely sokszor elrabol,odacsábít majd,elsüllyeszt megfojt,s nem hagyja nyugodni nézőjét:Vajon mi rejlik ingoványos felszíne alatt?Talán megtaláljuk az elveszett kincset,vagy a rút boszorka vár minket odalent?Tűnődtem hosszasan,mit egy kérdő pillantás szakított félbe
-Már elkéstél!-jelentettem ki keményen.Egy gyönyörű nevetést kaptam viszonzásul.
-Hű-csúszott ki a számon,s idegesen megráztam a fejem,mire kaptam egy újabb kérdő pillantást,de az a gúnyos,s ellenállhatatlan mosoly,mintha az arcára fagyott volna.
-Jó ideje nem nevettettelek meg-pillantottam rá elégedetten.Mire lenézett egy pillanatra a földre és egy nagyot sóhajtott,mintha csak erőt akart volna meríteni hosszas beszédéhez,ami tuti nem arról szólt volna,hogy milyen rég nevettünk.Keményen a szemembe nézett.Mintha leolvadt volna arcáról a szinte már megrögzült mosoly.S leült a mellettem üresen álló bárszékre.Időt sem adtam neki,hogy elhelyezkedjen,rögtön a lovak közé csaptam.
-Dave várja a válaszomat-nyögtem ki ezt az alapból ismert tényt. Amire nem úgy kéne tekintenem,mint egy nehéz döntésre.Most komolyan,melyik barom venné fontolóra a suli leghelyesebb pasijának-e visszamondhatatlan kérdését, hogy:Laknék-e vele?De előtte nem tudok boldogságot színlelni.
-Tudom-nézett a szemembe hidegen.Már helye sem maradt az egykor laza Chucknak.Arca megfeszült és talán levegőt sem vett.
-Nem válaszolhatok,mert a te válaszodat várom...a kérdésre, amit rég tettem fel-tagoltam szét a szavakat. Próbáltam összeszedni rég romokban heverő önbizalmamat és felhasználni minden maradék erőm,mielőtt lecsapom az asztalra a leglényegesebb kérdést.
-Mik vagyunk mi Chuck?- megrázta újra a fejét és válaszra nyitotta a száját,amiből rögtön tudtam, hogy valami hülye kifogással fog előállni,mire olyan hirtelen kerített magába a düh keserű íze,hogy ott helyben azt sem tudtam mit csinálok:
-Te félsz szeretni!Nem mersz szeretni senkit sem!Persze, nem is csoda.Tele vagy sok évszázados,gyógyulatlan sebekkel.Túl fájdalmas lenne neked az igazi odaadás, igaz?Túl veszélyes.-gúnyoltam ki dühösen
-Már nem így vagyok…-nézett rám fájdalmasan
-De igen!Sajnos igen!Véded magad és nem mered élvezni,mert félsz,hogy belehalsz.Jéggé fagyott tűz lángol benned-az utolsó mondatban,lecsendesült a hangom.Inkább abba hagytam,mielőtt folytatódott volna a vita,ami úgy is kudarcba fulladt volna és nem változtatott volna semmin.
-1 éve azt mondtad nem lehetünk együtt és én hittem neked-mosolya eltorzult,megremegett pókerarca,mit,mintha a múltban faragott volna ki magának,hogy elrejtse érzéseit.De a jégpáncél alatt,ott volt a szíve,az érzései melyek tornádóként háborogtak benne.-De valahányszor tovább lépnék,te megjelensz.És úgy viselkedsz…mintha azt akarnád,hogy én is boldogtalan legyek-mondtam ki végre és lesütöttem a szemem,melybe most ezer eddig várakozó könnycsepp bújt elő.
-Szeretném, hogy boldog légy!-szólalt meg fájdalmasan meleg hangján.
-Akkor nézz mélyen a lelkedbe,mert tudom,hogy van.És mondd meg,hogy amit irántam érzel,igazi-e vagy csak játék?-néztem rá bíztatóan,s nyújtottam ki tétován a kezem felé,de ő mintha idegen lennék, elhúzódott.
-De ha nem az…akkor kérlek Chuck!Engedj elmenni!-s újra elsírtam magam.Chuck mögött,mintha közeledett volna valaki.De nem figyeltem arra,hogy ki az.Nem érdekelt semmi.Csak egy arc lebegett előttem,ami most válaszra nyitotta száját.Én meg, mint valami béna gimicsapat pom-pom lánya ordítoztam magamban:Igazi!
-Csak játék.Szabad vagy!-jelentette ki ünnepélyesen.Megsemmisülten pattantam fel a kemény bárszékről.Szívembe,mintha mérgezett kardot döfködtek volna,s mintha részeg lennék,ügyetlenül lépkedtem a tömeg közt.De még hallottam,a Chuck mögül előbújó Serenát,ki értetlenül meredt felé:
-Miért csináltad?-Chuck mozdulatlanul ült tovább a széken,s keserűen elmosolyodott:
-Mert szeretem.

Szatti írta...

Kedves Becca!

Elnézés, hogy csak mos véleményezlek. A történeted érdekes volt és tetszett, hogy tényleg érezhetővé tetted a feszültséget a két szereplő között. A feszültséget, vagy a vibrálást :) Jól illeszteted bele a párbeszédet is és a vége is nagyon tetszett. Köszönöm, hogy részt vettél a feladaton, gratulálok a művedhez!

Ui.: imádom a Gossip Girlt, és Blair után Chuck a kedvencem :)

Ab írta...

Sziasztok!
( 7. téma = Sorskérdés )
A cigarettám füstje kacskaringósan szállt a plafon felé, kékes derengésbe vonva a kecses óarany kristálycsillárt. Angyalok tartották rajta a gyertyákat, bambán bámult ránk a félhomályban pufók arcuk. Úgy éreztem, mindjárt ránk zuhan a plafon.
Kata lekapcsolta a lámpát, miután levetkőzött. Ellepett minket a csend és a hullámzó sötétség, szerettem volna ebbe a fekete mélységbe úgy elbújni, hogy senki se lásson.
A matrac megnyikordult, éreztem a lány teste melegét, miközben elnyúlt mellettem. Nem értem hozzá, még hiányzott valami, talán az angyalok engedélye, valami, ami azt ígéri, nem ma esik szét darabjaira a világ.
– Azt mondtad, nem hiszel a sorsban – súgtam a sötétbe, és szinte nem is értettem kinek beszélek, Katának vagy a kacskaringós vonalaknak a szemem előtt. Hamarosan nem fog érdekelni semmi sem. De az a pillanat még nem jött el.
– Abban nem, hogy a sors elválasztja az embereket vagy, hogy összehozza őket – válaszolt Kata. Magára vette a kérdést, ha tehette, ő mindent kézben tartott. Most a füves cigimet tapogatta ki a sötétben, először végigsimított a karomon, majd rácsapott, és kihúzta az ujjaim közül. Hagytam, engem már magába vont a köd.
A szemközti lakásban felkapcsolták a lámpát. Bántotta a szemem a távoli, éles fény. Egy család vacsorára készülődött a piros csempével kirakott konyhában, a rádióban a híreket mondták, az evőeszköz csörömpölése a fülembe szökött, nem akarta abbahagyni, körbecikázott minden porcikámon.
– És aki két szék közé kerül? Az is a sors, vagy a mi döntésünk eredménye?- böktem megint a saját kis sötétségünkbe a kérdést. Majdnem felnevettem: olyannak tűnhettem, mint egy rémült kisfiú. Talán az is voltam.
– Nem, csak abban dönthetünk, ami kizárólag rajtunk múlik – suttogta a fülembe Kata. Figyeltem, ahogy a hamvadó cigarettavég sebet üt a sötétségen az ujjai között. Úgy éreztem, mintha a bőröm karcolná vele végig, mintha az életem fölött döntene minden szava. Megbélyegzett a pillanat.
Ha ez a sorsunk, gondoltam, ez a félig kipakolt garzon, ez a pár közös éjszaka, hát legyen.
– Ha pedig nem ez, – mondtam rekedten a sötétségnek – akkor is ezt akarom.
Kata belém kapaszkodott mindkét kezével, mintha hátra húzná valami nagy és megfoghatatlan veszély, mégis, mikor egymáshoz ért a kezünk, hirtelen eltűnt minden gond, megszűntek a szavak és szilánkokra törtek a gondolatok. Darabjaira hullhatott a világ, talán darabjaira is hullott minden. Én biztonságban zuhantam Katával a sötétség felé.

Szatti írta...

Szia Ab!

Lenyűgözőek voltak a soraid... ahogyan a szavakkal olyan finoman, de annál határozottabban céloztad meg a képzeletet. Nagyszerűen írtál le mindent. elképzelhetően, láthatóan, tényleg előttem játszódott az egész jelenet. A párbeszédet is szépen kidolgoztad, gratulálok a munkádhoz! Nagyon tetszett! :) Puszi

Blissz írta...

Sziasztok!
Emlékezés

A reggeli idegességem akkorra már elérte a tetőpontját. Ha a szobám nem lett volna olyan picike amilyen, már rég lyukat jártam volna a padlóba. Ezért csak ácsorogtam az ablak előtt és próbáltam leskelődni kifelé. Az udvaron nagy volt a tömeg. Végül elhatároztam, hogy megpróbálok lemenni a nappaliba. A lépcsőknél óvatosnak kellett lennem, mert ahogy mert ahogy magamat ismerem, képes vagyok legurulni a lépcsőn akár tornacipőben is, nemhogy magas sarkúban. Mikor szerencsésen leértem a nappali ablakai mögül kényelmesen leselkedni kezdtem. Most már felismertem az embereket, igaz én csak Pétert kerestem. De az ő sehol sem volt. A kandallón álló órára pillantottam, és bosszúsan konstatáltam magamban, hogy már csak 5 percünk van az indulásig, de a mai nap másik sztárja még nem érkezett meg. Úgy látszott, hiába mondtam szándékosan neki egy fél órával korábbi időpontot. Nemsokára apu jött be gondterhelt arccal.
- Péter hol van? – érdeklődtem aggodalmasan, miközben igyekeztem nem harapdálni az ajkaimat, ami szokásom, ha ideges vagyok.
- Nem tudom. Hívogatom őt is és a szüleit is. A telefonok kicsengnek, de senki sem veszi föl. Az unokatestvéredet elküldtem a templomhoz, hátha ott vannak, de semmi. – számolt be nekem apu, kin látszott, hogy ha a vőlegény a kezei közé kerül, jó alaposan megrázza, talán fejjel még le is lógatja, hátha az esze visszakerül a fejébe.
Nagyon megijedtem, de reménykedtem, hogy a vőlegény nem felejtette el az esküvője napját. Egy idő után a vendégek is észrevették, hogy itt valami nem stimmel. Egyszer csak egy számomra ismeretlen férfi jelent meg farmerban és pólóban. Apuhoz lépet, mondott neki valamit.
- A lányom, Kitti. Kérem, mondja el neki az üzenetet! – tuszkolta be a házba a rémülten pislogó férfit a dühös apám.
- Jó napot! Péter küldött és azt üzeni, hogy nem lesz esküvő, mert meggondolta magát. Szabad akar lenni és nem szereti magát – hebegte rémülten az idegen. Nem tudtam, hogy újra félre hallok, mint általában, vagy tényleg azt mondta, hogy nem lesz esküvő. A torkomat a sírás szorította el, ezért amikor mondani akartam valamint inkább kacsaként hápogtam. Apu hozzám lépett és megölelt, a rossz hírt hozó idegen pedig ezt kihasználva eliszkolt. Amikor Virág belépett, apu elengedett és kiment, hogy bejelentse az esküvő elmaradását. A húgom is megértő volt, anyámat kivéve.
- Ezt a napomat is elcsesztétek, feleslegesen kellett parádéznom itt nektek, de megkaptátok! – szúrt belém diadalittasan szülőanyám az ajtóból. Tőle nem lehetett mást várni, hisz valami megmagyarázhatatlan okból gyűlölt minket.
Miután mindenki elment és a ház is elcsendesedett kimentem a teraszra. Úgy ahogy voltam, hófehér menyasszonyi ruhámban leültem a lépcsőre és bámultam magam elé. Órák teltek el így s közben egy teljes doboz cigit is elszívtam, valamint véresre haraptam a szám. Csendes, holdvilágos éjszaka volt, az égen csillagok milliója ragyogott, mikor a húgom kijött hozzám.
- Emlékszel, mit mondtál nekem gyerekkoromban? – kérdezte kedvesen, miközben elvette tőlem az öngyújtót és a cigarettát.
- Mire gondolsz? – néztem rá bambán.
- Azt mondtad, a lyukakat az égen apró jégcsákánnyal csinálta egy angyalka, aki azt szeretné, hogy mi is lássuk a mennyei fényt, ami odafenn van. Hogy lássuk a szeretet fényét. Ezen kívül azt is mondtad, hogy ha az egyik csillag leesik az égről, akkor a mennyei szeretetből esik le egy darabka egy olyan ember számára, akinek épp szüksége van rá – világosított fel a húgom, miközben a csillagokat bámulta. Nem értettem mit akart ezzel mondani. Ekkor azonban egy hullócsillagot pillantottunk meg.
- Most neked van szükséged a mennyei szeretetre! – ölelt át szorosan, majd a fülembe suttogva folytatta – Apu és én mindennél jobban szeretünk. Felejtsd el azt a tutyi-mutyi alakot. Az égiek már elküldték feléd az igazit, csak egy kicsit messze ért földet, ezért talán egy kicsit tovább fog tartani, míg ide ér.
Ezekre a szavakra elmosolyodtam és egy hatalmas puszit nyomtam a húgom homlokára, majd karonfogva bementünk a házba. Tudtam, hogy igaza van, mert mindig igaza volt.

Szatti írta...

Szia Blissz!

Érdekes volt a történeted és örülök, hogy a kezdetleges zűrzavar végül boldog véget ért. Jól illeszkedett bele a párbeszéd is, tetszett a leírásod, gratulálok a munkádhoz! Puszi :)