2012. február 22., szerda

Vendégírónk, Helga gondolatai - Olvasd el... érezd át... Félj!


Olvasd el... Érezd át... Félj!

Ahány ember, annyi féle félelem. Legalábbis szerény véleményem szerint. Valaki a pókoktól vagy a csúszómászóktól tud hihetetlenül éles hangon sikítani, mást azonban a magasság vagy éppen a zárt tér akaszt ki. Vicces hangzású, bonyolult elnevezéseik vannak ezeknek és még ezer másik fóbiának. De hogyan érzékeltessük mindezt egy történetben? Hogyan érjük el, hogy az olvasó úgy megrémüljön az adott szituációban, mint ahogy azt az író szeretné? Bevallom, egy-két éves tapasztalatom van csak a „komolyabb” írás terén, de ennyi idő alatt is sikerült felszednem néhány tapasztalatmorzsát a földről. Ezeket szeretném most megosztani veletek.
Mindig azt vallottam – és vallom a mai napig is -, hogy egy író akkor lesz igazán jó, ha el tudja érni, hogy az olvasói bele tudják képzelni magukat a történetbe, átérezzék a főhős örömét, félelmét, megértsék az észjárását, úgymond teljesen magukévá tudják tenni a sztorit az első betűtől az utolsóig. Természetesen egy izgalmasabb jelent is csak akkor lesz igazán lélegzetelállító – vagy inkább lélegzetfelgyorsító -, ha az olvasó megérti, miért kéne éppen izgulnia. Ezt a hatást bizonyos praktikákkal fokozhatjuk.
Vegyünk egy klasszikus példát. A főhős a gyilkos szándékú üldözője elől menekül éjszaka egy erdőben. Gondoljunk bele, hogy mi mit éreznénk hasonló helyzetben. Futsz, zilálsz, szúr az oldalad a kapkodó légzéstől, többször elbotlasz a köveken, kiálló gyökerekben, mivel másodpercenként hátrapillantasz, ellenőrizve, hogy mennyire jár közel a rém. A célunk, hogy az olvasó is átérezze ezt a rohanást, hogy az ő fejében se járjon más, csakhogy menekülni kell, bármi áron. Véleményem szerint ilyenkor célszerű rövid, tőmondatokat használni. Saját magamból kiindulva, ez a szaggatottság fokozza az izgalmat. Elvégre ebben a szituációban ki tudna szép körmondatokban gondolkodni? A környezet leírása bár fontos lehet - hiszen ezzel szintén csak azt segíted elő, hogy az olvasó még jobban beleélje magát a történetbe -, egy ilyen helyzetben senki nem azt figyeli, hogy a feketének tűnő lombkoronán néhol megcsillan a hold ezüstös fénye. Nem. Most szaladunk. Ilyenkor az érzékekre, érzésekre összpontosítunk jobban. Fáj a lábam az erőltetett menettől. A hideg, éjszakai szél csípi az arcomat. Kiszáradt a torkom, mivel a számon keresztül veszem a levegőt. Fázom, mégis izzadok az adrenalintól, ezért a hajam a homlokomra és a hátamra tapadt. Folytathatnám még a sort, de szerintem mostanra már mindenki érti, hogy mire gondoltam.
Azonban nem mindig kell megfuttatni szegény főhősünket. Van, amikor lassú lépésekről van szó, halk neszezésről. Az a tipikus jelenet, amikor pontosan tudod, hogy most meg fogsz rémülni, mégis felsikkantasz a kellő pillanatban. A Hollywoodi rendezők előszeretettel félemlítik meg így a nézőket. Na, igen ám, de ez egy könyvben máshogy megy! Ilyen esetben az előző példa ellentéte az igaz. Itt nem kell kapkodni, nem kell a pár szavas mondatokra hagyatkoznunk. Nyugodtan lehet hosszabban ecsetelni, hogy milyen a környezet, mit hall, mit lát, mit gondol a szereplő. Most is felhozok egy példát, így talán könnyebben el lehet képzelni. A szereplőnk hazaérve látja, hogy nyitva az ajtó, de ennek ellenére persze bemegy a lakásba, ahol minden szanaszét hever. Hirtelen meghallja, hogy az egyik szobában valaki motoszkál. Ekkor már mindenki arra tippel, hogy a betörő még jelen van. A főhős figyelve, hogy semmi zajt ne csapjon, elindul a szoba felé, hogy meglesse, ki vagy mi tartózkodik ott. (Mert természetesen nem fordít hátat, hogy hívja a rendőrséget…) A magam részéről ebben az esetben akár lépésről lépésre leírnám, hogy mi történik. A hangot, amit a szobából hall, azt a pillanatot, amikor belenyúl a vállán lógó táskájába és megmarkolja a benne rejtőző paprikasprayt, amikor kikerüli az egyik felborított és szétszaggatott karosszéket, és a többi aprócska kis mozzanatot. Természetesen ezek a kis semmiségek nem túl jelentőségteljesek a történet alakulását illetően, hiszen kit érdekel, hogy a szereplő kedvenc vázája ripityára törött?! Mégis ezekkel húzzuk az időt, ezekkel fokozzuk az izgalmat, így nagyobbat fog ütni a csattanó a jelenet végén. Gondoljunk csak bele, milyen lehangoló lenne, ha csak annyiról szólna ez a rész, hogy a szereplő hazamegy, nyitva találja a bejárati ajtót, gyanakodva átlépi a küszöböt és máris szembe találja magát a betolakodóval. Szerintem nem probléma, ha az ilyen és ehhez hasonló pillanatokat elodázzuk. Nyilván nem oldalakon keresztül, de vegyük a fáradtságot és szánjuk rájuk egy-két bekezdést.
Nem könnyű elérni, hogy az olvasó teljes mértékben átélje az adott sztorit. Mivel mindenki magából indul ki, bizonyos mértékig az író is azt írja le, amit ő gondol, amit ő cselekedne, hiszen az ő gyermekéről van szó, a karakteréről, a képzelt világáról. Ha feldobnánk egy szituációt, ahány ember, annyiféle történet kerekedne ki belőle, és biztos, hogy mindegyik el fog kápráztatni valakit. Egy ember az elsővel ért egyet, mert a gondolkodásmódjával az a történet van összhangban, egy másik viszont az utolsóval, mert ő mondjuk, racionálisabban szemléli az életet. Ezt nem tudhatjuk előre, de bíznunk kell abban, hogy azok, akiknek valóban szól a könyv, rá fognak találni és bizony a kellő időben fel fog állni a szőr a hátukon!

Nincsenek megjegyzések: