2012. március 27., kedd

Írás előtti pillanatok... a téma kiválasztása


Amikor írni kezdünk, legyen szó akár novelláról, akár egy regényről, először is fejben történnek a dolgok és nem a papíron vagy a wordben. Gondolkodunk, elmélkedünk a lehetséges szereplőkről, eseményekről, gondolatokról és párbeszédekről, fejben dőlnek el a nagy "csaták" és ezeknek csak bizonyos része jelenik meg írott formában. Az, hogy ki miből dolgozik - a saját tapasztalatait használja fel segítségül vagy teljesen, függetlenül minden valóságos eseménytől, a képzeletéből merít ihletet - mindenkire rábízott és nem előre eldöntött tény. Ez függ attól, hogy ki melyik témában, megközelítésmódban érzi magát erősebbnek és magabiztosabbnak, mert érthető módon, nem írunk olyan dologról, amelyben kevésbé vagyunk járatosak. De, nem szabad abba a tévhitbe sem esni, hogy ismerünk valamit, amikor egyáltalán nem így van. Persze, ezt nagyon nehéz megítélni és eléggé elfogultak tudunk magunkkal szemben lenni, amely nem a mi hibánk. Ahogy, arról más sokszor volt szó, a saját hibáinkat nehezen vesszük észre, pontosan azért, mert ismerjük önmagunkat, amiről írunk és ahogyan alkotunk és éppen ezért, nem tűnnek fel a mondatoknál az esetleges szóhibák, szerkezeti értetlenségek, amelyek az olvasók figyelmét rögtön felhívják. Nekünk érthető minden, hiszen ebben a világban élünk mindaddig, amíg megalkotjuk - legyen szó novelláról vagy regényről - éppen ezért saját magunkat sokkal nehezebb véleményezni, még ha rettentő önkritikusak is vagyunk. Amikor írok, mindig átolvasom, többször is a művemet, minden jelentősebb szó-és mondatkapcsolatra próbálok odafigyelni, hogy ne kövessek el semmilyen hibát, amely esetleg összezavarhatná az olvasót. De én is lehetek figyelmetlen. Viszont, örülök annak, amikor felhívják a figyelmem ezekre a kritikus pontokra és így tudom, hogy hol kell még javítanom. 

Tévhit... talán ez a szó a legmegfelelőbb, de most még is ezt fogom alkalmazni. Amikor írunk valamiről, először azt kell eldöntenünk, hogy meddig és milyen formában vagyunk képesek az adott témáról mesélni. Mennyire tudjuk beleélni magunkat és ami a legfontosabb: mennyit tudunk róla? Általában olyan témákat érdemes elővenni és megalkotni, amelyekben otthonosan mozgunk és ismerjük, de persze az írás egyik legnagyobb csodája az is, hogy olyan dolgokról írhatunk, amelyeket még sosem láttunk és mégis, úgy tudunk írni róla, mintha láttuk, érzékeltük, tapasztaltuk, hallottuk volna. Ez a legszebb dolog és egyben a legnehezebb, de megvalósítható. Viszont, erre a szintre el kell jutni és nem megy magától. Nagyon sokat kell írni és gyakorolni, hogy ez rutinossá váljon és olyan témákhoz is legyen bátorságunk nyúlni, amelyek talán az addigi képességeinket meghaladták. Ilyen például egy baleset vagy haláleset, amelyhez senkinek sem kívánok személyes tapasztalatot csak azért, hogy hűen vissza tudja adni a helyzetet. Erre senkinek sincs szüksége. Tapasztalatra viszont igen. A novellák olvasásánál gyakran láttam olyan témára példát, amelyen érződött, hogy az írója még nem elég kiforrott az írásban. Próbálta visszaadni azt az érzést, amely ilyenkor megfogalmazódhat az emberben, de érezhető volt, hogy még soha nem volt hasonlóval sem dolga és ez bizony nagyon tud rontani az összhatáson, pláne, ha észrevehető, hogy ilyen esetben nem így reagálnánk. Egy olyan dolog megalkotásánál, amelyben még soha nem volt részünk, ez a legfontosabb az olvasók részéről: elhinni, hogy megtörténhet. Elhinni, hogy ezt érezhetem. Hinni az írónak, bízni benne. De ha nem tudjuk magunkat kellőképpen beleélni a helyzetbe, azt az olvasó is megérzi. 

Tanácsolni tudom mindenkinek, hogy csak olyanról írjatok, amit tudtok, ismertek és ha bizonytalanok vagytok valamilyen témában, amiről írni szeretnétek, de még sosem volt benne részetek, kérjétek ki bátran valakinek a véleményét, aki őszintén és kritikus szemmel véleményezi a műveteket, előtte felhívva a figyelmét bizonyos részletekre, amelyekkel kapcsolatban kíváncsiak lennétek a tanácsára. Ezzel pedig ti is nagyon sokat tanulhattok és jobbá válhattok:)

Nincsenek megjegyzések: