2012. március 3., szombat

Képekbe zárt történetek



Téma: Láss a képek mögé! Ragadd meg a pillanatot!
Feladat: mint ahogyan azt már ismeritek, ismét egy képekkel kapcsolatos feladat következik, amellyel csak annyi a dolgotok, mindenfajta bonyolultság nélkül, hogy kiválasszatok a megadottak közül egyet és történetet írjatok hozzá, amelyet címmel is elláttok! Figyeljétek meg a kép részleteit, ragadjátok meg a mondanivalóját, hangulatát és alkossatok!
Mindegyik kép többet rejt, mint amennyit mutat. Különlegesek és elgondolkodtatóak, kicsit talán valótlanok, de pont ettől lesz érdekes a feladat, hogy hogyan ihlet meg benneteket és mögé látva mit tudtok kihozni belőlük.
Tipp a történethez: aki szeretne, zenét is linkelhet az írásához, amely még jobban tükrözi majd a történet mondanivalóját. Ez csak ajánlat számotokra,nem muszáj zenét választanotok, viszont ami kötelező, az a címadás!


A megadott képek már nem elérhetőek. Olykor történnek blogger hibák, és ilyenkor elveszhetnek adatok, képek, linkek válhatnak hibássá. Sajnos, nem találtam meg a képeket, melyek ehhez a bejegyzéshez voltak illesztve. Viszont a művek és a véleményezéseik megtekinthetőek. Megértéseteket köszönöm!

13 megjegyzés:

Viky írta...

Sziasztok, a 3. képet választottam.

Az utolsó csók


Juan szavait még hallottam a távolból, majd végleg elnyelt a sötétség. Akkor, a halál pillanatában jöttem rá, hogy vallomását "véresen" komolyan gondolta. A szerelem veszélyes érzés, nem tudhatjuk, hogy a másik mire képes azért, hogy megtarthasson. Talán öl is, ha kell; lényeg, hogy másé nem lehetsz.
Ne higgyétek, hogy nem szerettem! Sőt, anyán és apán kívül ő volt a legfontosabb számomra. Na és persze a pénz. Csak a nyomorból akartam kitörni, ezért kész voltam feláldozni még kedvesem, Juan szívét is.
Rodrigo gazdag volt és könnyen csábítható. Amikor egy kerti partin megpillantotta halványsárga ruhámat és kihívóan domborodó dekoltázsomat, tudtam, hogy a célom megvalósításához egy lépéssel közelebb jutottam. Juan fényképét egy szív alakú medálba zártam, majd a szekrény aljára rejtettem, nehogy meggondoljam magam. Rodrigo epekedett értem, én pedig úgy játszottam vele, akár egy tehetetlen marionettbábuval. Hamarosan sor került a színpompás esküvőre is. Gyémánt ékszerekkel és nemes arannyal hódított meg, hisz jól tudta, mást úgysem adhat. Juan őrjöngött a tehetetlen dühtől. Nem értette, mikor mocskolódott be az a tiszta, szent női lélek, amiért úgy rajongott. Titokban bosszút forralt, míg végül a birtoklási vágy végzetes lépésre kényszerítette.
Éreztem, hogy mennyire szenved. Álmomban gyakran megjelent: olyankor csak a tiszta, mély vágyakozás létezett, és a megnyugtató ölelés, amiben önfeledten forrt össze testünk. Késő volt, mire rájöttem: elvesztettem egyetlen kincsem,ami megmenthetett volna, a szerelmünket. Ócska, hamisan csillogó ékszerre cseréltem.
Egy májusi délutánon sétáltam hazafelé, amikor rám támadt. A kihalt utcán csak lépteim visszhangzottak, a gyümölcsfákról a szirmok ringatózva hullottak alá, tömény virágillat terjengett a levegőben . Egy ilyen idilli pillanatban kinek jutna eszébe, hogy nemsokára gyilkosság áldozata lesz? Juan hangtalanul osont mögém, mint a macska. Izmos tenyerével betapasztotta a számat, majd a szemembe nézett, még utoljára...A penge hűvös volt és éles, amint a húsomba szaladt. A bőröm alól felszökkenő vér ijesztőre festette szerelmem arcát.
- Mondtam, hogy örökké! - suttogta Juan szaggatott hangon, majd fölém hajolt, hogy megérintse a számat. Forró ajkai követelőzve tapadtak rám, mintha egyetlen öleléssel akarná visszaszerezni az elvesztegett perceket. Viszonoztam csókját, de a meleg férfiszájat már nem érzékeltem. Helyette hideg és félelmetes leheletet szippantottam, ami egész testemet letaglózta. Fojtogatóan hatolt le torkomra, és akármennyire küzdöttem ellene, nem eresztett többé...

Szatti írta...

Szia Viki!

Örülök, hogy elsőként sikerült alkotnod a feladatra. Tetszett, ahogy az elején rögtön a lényeggel indítottál és csak később bontakozott ki a cselekmény, később adtál magyarázatot a főszereplőd halálának okára. Gratulálok a munkádhoz és köszönöm, hogy írtál! Puszi :)

Jega írta...

Sziasztok! Én az első képet választottam.

A hegyek lánya
Debóra, a hegyek közötti rengetegben élt anyjával, a vajákos Sárával, egy eldugott barlangban. A bejáratot csak az találta meg, aki ismerte a járást, mert a hegyi ösvény alatti kis szikla kiszögelés mögé volt rejtve. Debóra itt született, soha nem járt másfelé, az anyja titkon nevelte gyönyörű, de együgyű leányát.
Vajákos Sára, lent a völgybe rejtőző kis faluban született, és cseperedett nagylánnyá. Anyja is vajákos volt, és gyógyító Máriának hívták. Ám az emberek hálátlansága miatt, egy tisztázatlan haláleset után, boszorkánysággal vádolták meg. Ha valakinek elpusztult a tehene, vagy hullottak a csirkéi, rögtön ráfogták a rontás gyanúját. Azt kezdték híresztelni, hogy az ördög szeretője lett az ura halála után. Szerencsétlent perbe fogták a környék papjai, és megégették. Vajákos Sára a hegyek közé menekült, és évekig nem mutatkozott a falvakban. Ám az ő sorsa is a gyógyítás volt, nem kerülhette el, és a szükség is rávitte a lánya születése után. Egy nap lement a völgybe a vásár napján a kenőcseivel, hogy eladja. Az emberek kedvesen fogadták, a tanácsait kérték , és vitték a kencéit, mint a cukrot. Eleinte, félve anyja sorsától, nem gyógyított, de egy beteg gyermek láttán, elfelejtette a félelmét.
Debóra folyton anyja szoknyája körül sertepertélt, nézte, hogy dolgozik, járta vele a hegyeket, ahol füveket szedtek, csapdákat állítottak a vadaknak. Nézte , hogy az anyja, miként dolgozza fel a bőröket., füstöli a húst, Kicsi hegedűjét mindenhova magával cipelte, és boldogan hegedült anyjának. A hegedűt, egy gyógyítás fizetségeként kapta, amikor Debóra betöltötte a harmadik évét. A cseppnyi lányka boldogan fogta a kezébe a becses játékot, és miután anyja megmutatta neki a trükköt, amivel hangot tudott kicsalni belőle a vonóval, attól kezdve elválaszthatatlanok lettek. Anyja nem bánta, hogy Debóra együgyű, és azt sem, hogy nem tudja folytatni az ő gyógyítási tudományát, gondolta boldogul majd e képesség nélkül is. A kislány élete csendes boldogságban telt, anyja végtelen szeretettel nevelgette. Ez a gyermek volt minden öröme, boldogsága. Az apjáról, egy erre tévedt vadászról, soha nem beszélt a lányának. Debóra a hegedűjéből egyre szebb dalokat csalt elő, és ez nagy örömükre szolgált. Továbbra is lejárt a völgybe, a heti vásárok idején, és eladta a sebgyógyító kenőcseit. Eljárt a betegekhez, akiknek a panaszait a főzeteivel kúrálta. Cserébe, tojást, csirkét, kölest, vajat és tejet vitt haza. Ám az életéről, a lányáról nem beszélt senkinek, és a barlangról sem árult el semmit.
Sárát is utol érte a végzete, anyja sorsára jutott. Jóságáért, a tudásáért hálátlansággal fizettek. Egy váratlan gyermekhalál után a falubeliek agyonverték., mert szerintük ő ölte meg a főzetével, és különben is istentelen némber volt, mert nem lépte át a templom küszöbét soha. Az anyja is boszorkány volt, mondták, és biztos ő is az ördög szeretője.
Debóra, csak várta, várta édesanyját, ült a barlang előtt és hegedült, majd álomba sírta magát. Bánatában a hegyeket járta, és hegedült, közben anyja nevét kiáltozta. Bogyókon, erdei gyümölcsön élt. Amíg bírta csak bolyongott a rengetegben. Az embereket elkerülte, félt tőlük. A vadászok, félve mesélték, hogy valami különösen szomorú hegedűszó hallik a bérceken át, és egy sírós női hang keresi a Vajákos Sárát. Beleborzongtak, bűntudattal teli félelem költözött beléjük, mert azt gondolták, hogy az anyja, gyógyító Mária szelleme bolyong a hegyekbe és követeli rajtuk a lányát.

Szatti írta...

Drága Jega!

Ahogy mindig, most is egy nagyon fantáziadús és különleges történetet alkottál. Nagyon tetszett a cselekmény, az az apró ötlet, amelyből kibontakoztattad a történeted. Lenyűgöztél, nagyszerű alkotás! Gratulálok neked!

Konek írta...

Sziasztok! Az első, hegedűs képre alkottam. Remélem jó lett.

A hegedűért

Hegedű… Hangja messze száll a térben. Mint egy szivárvány kósza ábrándja. De szól, akár egy álom.
A ruhám bele-bele akadt a levelekbe, de én csak mentem tovább. Képtelen voltam felfogni, mit tettem. Csak úgy elszaladtam a hangversenyről. De nagyon fájt, ahogy ott álltak, ketten…
Megráztam a fejemet, nem akartam emlékezni arra pillanatra. Az erdő látványa magával ragadt. A fák közt átsütő gyenge napfény, a levelektől lehulló esővíz a reggeli eső után.
Felnéztem, majd lerogytam a földre. Hogy lehetek ennyire szerencsétlen? – kérdeztem magamtól. Az a tekintet… Persze, már egy ideje sejtettem, de nem gondoltam volna, hogy pont ezen a napon kell megtudnom. És pont a legjobb barátnőmmel csalt meg… Csillogó könnycsepp folyt végig az arcomon. A hegedűmet még mindig a kezembe fogtam. Akkor játszottam volna a világ legszebb hegedű-zongora duóját, Ave Maria. Vele játszottam volna.
A világos szeme, a félmosolya, a kézfogása, mint ott lebegtek a szemem előtt. De erőt vettem magamon, és felálltam. Nem maradhattam ott az erdőben, egyedül. A cipőm feltörte a sarkam, ezért csak úgy otthagytam egy bokor tövében. Egy útra bukkantam a fák közt. Eszembe jutott az a bizonyos emlék, amikor csak fent ültünk a zeneiskola eldugott sarkában, egy zongorával. Ő játszott, én pedig, mintegy félénk kismadár, énekeltem mellé. Aztán még egy emlék. Kint álltam az erkélyen, a kicsi hangszeremen játszottam, a hangja betöltötte a teret rezgő energiával.
Végül megálltam az úton. Felemeltem a hegedűm, és játszani kezdtem. A virágok életre keltek, a levegő rezgett, a hang szállt, én meg éltem. A dallam szomorú volt, mégis valami reményt tükrözött. A szél szemből fújt, hátam mögé került hosszú hajam.
Mindig is ezt szerettem csinálni. Hegedülni, csak úgy. Nem holmi elém rakott darabokat, hanem azt, ami jön az ember szívéből. Az élet dallamát.
Az erdő, a fák, a virágok. Mind éltek körülöttem, a dallamom utat talált a sűrűségben, és szállt tova. A szememet behunytam.
Tovább indultam az úton. Vissza kellet jutnom a hangversenyre. A hegedő az életem. Nem adhatom fel, csak mert egy kis hiba csúszott a számításomba.
Közben egy mondatot ismételgettem magamban.
A megbocsájtás nem bűn.

Pusziii*Konek

Szatti írta...

Szia Konek!

Kicsit zavaró volt számomra az a kontraszt, amelyet az alkotásodban megírtál, miszerint csalódott a szerelemben(megcsalták) és ehhez társult a hegedű iránti szeretet, amelyet maga a kép is tükröz. Ezzel a két helyzettel nem is volt gondom, de mégsem éreztem teljesnek az összeolvadásukat. Mintha két külön történetet gyúrtál volna össze, amelyben a lány kétségbeesett, majd lelkileg felszabadult, amikor a hegedűn játszva életre kelti a természetet és önmagát is. Jó ötlet, de kicsit hiányosnak éreztem. Köszönöm, hogy elküldted és remélem, egyetértesz a véleményemmel. Nem rossz kritikának szántam :) Puszi

Becca (L) írta...

5. kép

cím: A Holdfény Rabjai

A holdfény mint valami angyali selyem lepedő borította a vidéket. Ezüstös, tompa fénye olyan gyönyörűen járta át arcát, mint valami földre szállt angyalét. S úgy megcsillogtatta káprázatos tengerkék szempárját, mint a szivárvány. Egyszerre volt benne felfedezhető a gyönyör, a törékenység de mintha egy kis csintalanság, gyermekded vidámság s mélyről sugárzó szenvedély is vissza-vissza kacsingatott volna. Földöntúli kecsességgel suhant le a kietlen lépcsőfokokon, azokat szinte nem is érintve, porcelán cipellőjével. Csak ezüstös selyem ruhája súrolta a gránit kőpadlót. Mely, mint a hold simította végig tökéletes alakját, s magával a fehér padlóval versenyző simaságú, sápadt bőrét. Tovább kápráztatta a szemet álomszép szőke hajfonata. Mely, mint valami szeszélyes kígyó tekeredett végig karcsú derekán.

- Aline.- suttogta a férfi olyan halkan s olyan lágyan mintha egy elszabadult kígyót akarna megszelídíteni. Erős alakjára puha bársonyként idomult a reneszánszi öltöny. A nő hangtalanul a férfi elé suhant, mint valami szellem, hogy már szinte összeért holt fehér karjuk.

-Edmond.-lehelte jóképű arcába, melyet a holdvilág tompa fénye világított meg. Mintha jeges vizet csorgattak volna végig erős állkapcsán mely most a gyönyörtől kissé megfeszült.

-Csodaszép vagy.- jelentette ki kicsit sem visszafogottan. Szinte már felidta a tekintetével. A hölgy sem tágított, vékony kis kezével végig simította a férfi mellkasát. És olyan rakoncátlanul, olyan titokzatosan, kissé kegyetlenül s egyben olyan felmérhetetlenül szenvedélyesen elmosolyodott, hogy azt még maga az ördög is megirigyelte volna. Látnia sem kellett, hogy a férfit önkéntlenül is kirázza a hideg.

-Elhoztad amit kértem?- kérdezte egy kissé irónikusan.

-El.- lehelte Edmond, ki most először terelte más felé a tekintetét s belenyúlt zakójába honnan elhúzott egyik mélyen elrejtett zsebéből egy ezüst gyűrűt.

A férfi egy pillanatig tétovázott majd kinyújtotta kezét, melyből Aline, mint holmi vadmacska kapta ki és vette fel a csillogó kis égszert. Mely, mint valami kapocs ölelte át ujját. Hosszasan csodálták az apró kis tárgyat elveszve minden egyes apró részletében. Ha először meglátja az ember egész egyszerűnek tűnik, de abban a pillanatban úgy megbabonáz, hogy utána másra sem tudsz gondolni, elfelejtet mindent. Mintha több lenne, mint holmi ezüst tömb.

-Miért?- csúszott ki a száján hirtelen. A lánynak eddig hívogató, sóvárgó arcáról mintha eloltották volna a tüzes vágyakozást, minek valami nagyon távoli, nagyon zárkózott rettegés vette át a helyét. Minden bizonnyal számított a kérdésre de mégis…a pillanat szüli az igazi félelmet, az igazi meglepetéseket. S úgymond megbízott vonzerejében, hogy az majd elnyeli a komolyabb beszélgetéseket de úgy látszik tévedett. Teljesen kiszáradt a torka és hosszas percek teltek el mire újra meg tudott szólalni.

-El kell valamit mondanom.- a férfi újra a lányra szegezte vágytól még mindig vadul lángoló tekintetét és várta a folytatást.- Azt mondtad bármit is szeretnék örökké mellettem fogsz állni. Akármit.

- Bármit megtennék, hogy újra lássam a mosolyodat.- Aline e mondat után még jobban megrettent ,már nehezebben vette a levegőt is mintha maga is félt volna attól, amit mondani fog.- Ó, Edmond…Úgy sajnálom.-dadogott és hüppögött összevissza. Míg nem kicsordult egy kósza könnycsepp porcelán arcán, melyet még ezer másik követett.

-Aline…Mi a baj?- nézett rá oly’ gyengéden és oly’ fájdalmasan, hogy Aline megint úgy érezte mintha gyomorszájon vágták volna és még jobban eleredtek könnyei. A férfi felemelte meleg kezét és a lány kecses arca köré tette. És mélyen belenézett eddig leplezett szomorúsággal, bűnbánással és félelemmel teli kék szemébe.- Bennem megbízhatsz! Nekem elmondhatsz mindent!- ezeket a kedves, s nyugodt szavakat hallva mintha eltűnt volna minden érzelem Aline arcáról. Minden keserves könnycsepp felszáradt arcáról, s kegyetlenül, hidegen, s kissé tagoltan így szólt:

-Megöltem a bátyád.

Helga írta...

Én az 5. képet választottam.

"Nézz le a Földre, és mondd el, mit látsz!"

Csillag vagyok. Emberek milliói szemében csak egy távoli, apró, fényes pont az ég végtelen sötétjében. Sokan vannak még olyanok, mint én. Erőnknek erejével azon dolgozunk sok száz éven át, hogy a Föld népei minél jobban láthassanak minket. Ők tanulmányoznak, próbálják megfejteni a titkunkat és alakzatainkat tréfás nevekkel látják el.
Ám mi sem vagyunk tétlenek. Ahogy ők figyelnek minket, úgy mi is őket. A különbség csupán annyi, hogy míg nekik alig adatik meg hetven, nyolcvan év, nekünk fél évezredünk is van arra, hogy kialakítsuk a világról alkotott nézeteinket.
Ötszáz év hamar elrepül a számunkra. Olyan, mint az embereknek a gyerekkor. Fiatalon alig várjuk, hogy felnőjünk, de amikor elérkezik a pillanat, azt kívánjuk, bár lehetnénk újra gondtalan gyermekek.
Velem sem történt ez másként. Születésem óta alig vártam a napot, amikor ötszáz esztendős leszek. De most, hogy bekövetkezett, nem tudom, mi tévő legyek.
Ez az életkor hatalmas fordulópontot jelent minden csillag számára. Ilyenkor lehetőségünk van meghozni a döntést, hogy meghaljunk-e azért, hogy emberként újjászülethessünk, vagy inkább örökké élni akarunk az univerzum néma békességében.
Azon a bizonyos napon Holdanyám felém fordult.
- Nézz le a Földre, és mondd el, mit látsz! - szólt. Kifejezéstelenül nézett rám, de tudtam, hogy mindannyiszor, amikor valamelyikünk elhagyja az eget, végtelen nagy fájdalom járja át. Olyankor, ha csak néhány pillanatra is, de elbújt mindenki szeme elől.
Eleget tettem kérésének és lepillantottam a már jól ismert bolygóra. Létezésem óta sok mindennek voltam tanúja. Elraktároztam a látott képeket, hogy a kellő pillanatban el tudjam dönteni, van-e elég jó a Földön ahhoz, hogy érdemes legyen érte meghalnom.
- Sok mindent láttam és látok még most is Anyám. Még egyszer ennyi esztendő sem lenne elég ahhoz, hogy választ találjak a kérdésre, amely születésem óta bennem él: több a rossz, mint a jó ezen a bolygón?
- Most azonban egy másik kérdésre kell válaszolnod - felelt. - Meghalsz azért, hogy megtapasztalhasd a földi életet?
- Kétségek gyötörnek Anyám, amik nem hagyják, hogy nyugodt szívvel döntsek! Láttam fájdalmat, haragot, szomorúságot és bánatot, és ezeknek az érzéseknek már a látványától is sajog a lelkem. Ugyanakkor boldogság, szeretet, barátság és nyugalom is létezik, amikről nem akarok lemondani.
- Nem választhatod szét ezeket az érzelmeket. Az egyik nélkül a másik sem él. Ha az emberi létet választod, sem a rosszat, sem a jót nem kerülheted el.
Elgondolkoztam a hallottakon. Holdanyánk mindenkinél idősebb és bölcsebb volt, hittem benne, hogy amit mond az szent és sérthetetlen.
Újra a bolygóra néztem. Olyan behatóan figyeltem, mint még soha. Próbáltam megtalálni azt a dolgot, amiért érdemes lenne embernek lennem. Láttam csodaszép tájakat és izgalmas városokat, de ezeket csillagként is figyelhetem, ráadásul minden következmény nélkül. Láttam fegyvereket és összeesküvésről suttogó csoportokat, akiktől fintorogva fordítottam el a szemem.
Aztán észrevettem valakit. Egy tündérszép kisfiút, aki egy eldugott kis házikó kertjében fogócskázott a nővérével. Akaratlanul is mosolyogni támadt kedvem. Lestem pirospozsgás arcocskáját, világoskék, csillogó szemeit és a széles mosolyát. Boldognak tűnt. Őt nem érdekelte a világ kismillió problémája. Csupán az, hogy ne kapja el a testvére, és ne szidják le a szülei, ha meglátják összepiszkolt nadrágját.
A Föld bár néha kegyetlen és igazságtalan, mégis odaszületett ez a csöppnyi angyal, ott fog felcseperedni, döntéseket hozni, felelősséget vállalni, szeretni, utálni... élni! Ha egy ilyen ártatlan kisfiú képes lesz rá, akkor én miért ne lennék?
Magabiztosan fordultam Holdanyám felé. Nem mondtam semmit, úgy véltem a tekintetem mindent elárul. Anyám csak bólintott, továbbra is érzelemmentesen nézett rám.
- Nem felejtelek el Anyám! - szóltam, mielőtt lebuktam volna a Földre.
Az utolsó pillanatban szemem sarkából még láttam, ahogy Anyám elfordul az emberiség elől.

Szatti írta...

Kedves Becca!

Nagyon tetszett, ahogy sejtelmesen indítottad a soraid. Visszafogott volt és mégis különleges a jelzőktől, amelyekkel színesebbé tetted az írásod. Arra viszont vigyázz, hogy túlzásokba se ess a külső szépség terén. Nagyszerű dolog használni ezeket a festői jelzőket,de a visszájára is tudnak fordulni, ha sokat alkalmazol egyszerre. Ugyanígy felhívnám még a figyelmed a nyelvhelyességi hibákra is, valamint a mondattagolási problémákra, amelyeket nem egyszer fordultak elő a történet során. Ez legtöbbször akkor fordult elő, ha "mely" szóval kezdted a mondatot. Nyugodtan kapcsolhatod az előzőhöz. Sokkal szebb lesz a szerkezet.

A külső formaságoktól eltekintve nagyon szépen vitted előre a történetet, jól vezetted a cselekményt, igazán váratlan volt a legvége is. Gratulálok a munkádhoz, a külső megjelenésbeli hibákat pedig remélem, építő jelleggel fogod fel, mint kritikát :) Puszi neked

Szatti írta...

Kedves Helga!

Nagyon szép és meseszerű volt a történeted. Tetszett, hogy ilyen módon ihletett meg a történet, nagyszerűt alkottál. Gratulálok a munkádhoz, jó volt olvasni téged! Puszi :)

Syro írta...

Szia Szatti!

Az 5-ös képet választottam. Zenét azért ne mondok házzá, mert többet is hallgattam közben, de nemigen tudnék egyet sem kiemelni hozzá.

Syro

Syro írta...

Két világ gyermeke

Több ezer csillag szikrázott az égen, s fényük alatt, a világ tetején, egy angyali teremtés táncolt. Ahogy ott álltam, és csodáltam karcsú alakját, könnyed mozdulatait, boldogságtól ragyogó arcát, teljesen megfeledkeztem mindenről. Sok idő telt el így, tán évtizedek is, s mégsem múlt el nap, hogy ne gondoltam volna rá. Ha időm, s feladatom engedte, mindig a közelében voltam.
Számomra ő egy csoda volt, egy égi tünemény. Köztünk élt, de ha mégis úgy éreztem veszély fenyegeti, mindig védő szárnyim alá vontam. Képtelen lennék elviselni, ha bármi baja esne.
Teljesen belemerültem táncába, s észre sem vettem, hogy feljött a második hold, mely száz évente csupán egyszer egy hétig vendégeskedik az égbolton. A Kék Holdat csak az égiek láthatták, s csak mi értettük meg varázslatát. Mikor a fejünk fölé ért, és kiteljesedett, a táj megváltozott. Láthatóvá tette mindazt, amit eddig a természet elrejtett a szemünk elöl. A tavak üveggé váltak, s bepillantást engedtek egy másik világba, mely egyszerre volt lenyűgöző és rémisztő. Ha nem volt muszáj nem igen mentem oda le. Heléne-t azonban megbabonázta az ismeretlen világ. Mikor észrevette jelenlétem, még izgatottabb lett.
- Uram – szólított meg, majd meghajolt.
- Igen gyermek?
- Mi az a világ odalent?
- Földnek hívják.
- Föld – ízlelgette a szót, és közben nézte az alatta elterülő várost. Szeme egyre jobban csillogott a kíváncsiságtól, ami nekem nem nagyon tetszett. Néztem őt, és közben olyan érzés tört rám, mintha mindent elvesztettem volna. Nem akartam elhinni, hogy ez lehetséges lenne, de az eszem már tudta, amit a szívem nem akart elfogadni. El fogom veszíteni őt.
- Lemehetek megnézni?- kérdezte.
- Nem!- csattantam fel, mire hátrahőkölt. A mindig vidám szemekben most csalódottság és szomorúság költözött, mivel szavam parancs volt mindenkinek, de Ő, mégis újrapróbálkozott.
- Kérem, Uram – nézett könyörgően rám, de nem hatott meg, még akkor sem, mikor eleredtek könnyei, akár a nyári zápor. Nem engedhettem kérésének, mert ha megteszem, örökre elveszítem.
Sírdogálva, megtörten a döntésemtől, elbotorkált a tó közepéig, és onnan nézte a helyet, ahova sosem juthat el.
- Üdvözöllek Gábriel! - Köszönt rám testvérem. Észere sem vettem érkezését.
- Légy üdvözölve Mihály!
- Mi történt itt? - érdeklődött.
- Igazán semmiség az egész.
- Ne vedd rossz néven, de Atyánk trónjáig hallani lehetett a hangodat – nézett rám mindentudóan. Na, erre nem számítottam.
- Elébe járulok, és bocsánatot kérek – tettem ígéretet.
- Helyes, és akkor most megkérdezem utoljára, MI TÖRTÉNT? - nézett rám átható tekintettel, melyet nem bírtam sokáig állni. Elfordultam, s Heléne megtört alakját figyeltem, de válaszolni nem tudtam.
- Gábriel, enged el! Ő nem tartozik közénk! – mondta, ami inkább hangzott parancsnak.
- Nem tehetem – suttogtam magam elé.
- De még mennyire, hogy teheted. Ő egy nephilim, és nincs helye a Mennyei Városban. Ezt Te is tudod.
- De megígértem az anyjának, hogy vigyázok rá.
- Elég felelőtlen ígért volt. Küld le! Ne vond Atyánk haragját magadra.
- Képtelen vagyok megtenni.
- Akkor megteszem én – és már indult is a lány után.
- Neee! - kiáltottam úgy, hogy még az ég is beleremegett, és Mihály után vetettem magamat, de csak egy pillanattal késtem el. Heléne eltűnt.
- Mit tettél! - ordítottam rá.
- Ő egy fattyú! Az angyalok szégyene! Talán elfelejtetted, hogy mi volt a parancs? Mindet el kell pusztítani, akárcsak áruló testvéreinket, kik emberrel háltak és utódokat nemzettek!
- Nem felejtettem el! De te, ezt úgysem érted!
- Még is mit?
- Azt, hogy Ő, az én lányom – üvöltöttem zihálva, és reszketve az idegességtől.
- Tudom, hogy ki Ő – nézett rám közömbösen -, ezért nem öltem meg. Ezzel hátat fordított és eltűnt. Én meg csak döbbenten bámultam a hűlt helyét.
Megtörten álltam, és néztem azt a förtelmes világot, mely most már gyermekem otthona. Le nem mehettem parancs nélkül, mert abból háború lenne a sötétség és a fény között. Így más lehetőség nem lévén a tó közepéről figyeltem Őt, míg el nem tűnt a Kék Hold újabb száz esztendőre.

Szatti írta...

Szia Syro!

Ismét befutottál a végére, örülök neki :) Nagyon tetszett, ahogy indítottad a történetet, jó az elképzelés és az ötlet is, amelyből kibontakozott a cselekmény. Nagyon tetszett, fordulatos volt és a párbeszéd résznek is volt jelentősége a szövegben. Köszönöm, hogy írtál! Gratulálok neked! :)