2012. március 12., hétfő

Vendégírónk, Ab gondolatai



Kitalált és valóságos személyek élete a papíron…


Elárulok egy titkot. Nem hiszek az élő személyekről formázott karakterekben. Talán még sosem olvastam ilyet, kivéve az önéletrajzi ihletésű regényeket, amik meg pont azért érdekesek, mert kiszíneznek egy vázat, amit egy történelem könyvből ismerünk. Ez valóban izgalmas dolog, főleg ha ugyanannak a karakternek más és más titkát fedezzük fel a feldolgozásban. Ki volt igazából Napóleon? Nem tudhatjuk biztosan, de szórakoztató arról olvasni, hogy milyen is lehetett ő. 

Az élő személyekről mintázott karaktereknél nagy veszélye annak, hogy később az adott személy majd magára ismer. Gyakorta önéletrajzi ihletésű regények ezek, amikben megjelenik valahol az író is. Szórakoztató találgatni, hogy melyik karakter valós és melyiket szülte a fantázia, de a karakteralkotás – még ha élő emberek is voltak az alapok- ennél jóval bonyolultabb.
Különleges megformázása a témának Ian McEwan Vágy és vezeklés című könyve. A történet egy végzetes tévedésről szól, egy kislány előítéletéről, ami szétszakít egy szerelmespárt, s ahogy a világháború minden szálat szétszakít, hiába próbálják helyre hozni a dolgokat, az sehogy sem sikerül. A lényeg, hogy a főszereplőnő vezeklésül megírja a fiktív történetét annak, hogy minden rendbe jött. De a karakterek nem élő személyek – hiába ismerte őket jól-, hisz bármennyit is volt ezekkel az emberekkel, nem ismerte a gondolataikat, másképp olvashatott egy apró grimaszt, más jelentést fűzhetett egy sóhajhoz, mint amilyen jelentése egyébként volt. Az író is ember, és így a saját szubjektív szűrőjén keresztül értékeli a világot, a saját tapasztalataihoz mérten fűz jelentést az előtte zajló jelenségekhez. Hiába írja meg tehát a boldog véget a könyvbeli írónő, rájön, ez csak neki hoz megnyugvást. A szereplői ugyan boldogak, de az emberek, akikről mintázta őket, teljesen boldogtalanok. 

Nagyon érdekes kérdés, hogy mi vezeti embereket arra, hogy élő személyekről mintázzák a szereplőiket. Néha talán a csodálat, néha az, hogy feldolgozzanak valamiféle krízist, néha mert így szórakoztató. Azok, akik írnak, általában másképp gondolkodnak, mint azok, akik nem foglalkoznak az írással. Mi nyitott szemmel járunk, talán jobban rácsodálkozunk a világra, elraktározzuk az apró motívumokat és mozaikokat, amiket majd később feldolgozunk egy későbbi történet során. Nyilván minden egyes szereplő tekintetében mesélhetnénk, hogy egyes vonásaiba kire emlékeztetnek, vagy mit csempésztünk bele. Az egyik karakterem zavarában ugyanúgy pislog, mint a bátyám, a másik jelenleg még félkész szereplőm ugyanúgy reagál az egzakt tudományra, mint az egyik kedves netes barátnőm. De én úgy gondolom, hogy ez akkor működik és akkor jó, ha nem tudatos.
Az én karaktereim szinte önálló életet élnek. Amikor írok, először nem a cselekményt dolgozom ki, szinte nincs is időm megformálni őket, mert már ott toporzékolnak a szereplők az agyamban, kivont karddal vagy kócos frizurával, és nem csinálnak mást, mint sürgetnek, mert élni akarnak, még pedig rögtön. A karaktereim nagyon sokszor a szívemhez nőnek, nehéz őket kordában tartani, hiába írok elő a történetnek egy ívet, ahol haladnia kell, ha a szereplőm nem kíván belemenni, hát picit megváltoztatom. Az ember szerintem érzi, hogy mit akar a szereplője, miközben ír, ha nincs ilyen kapcsolat közte és a karakter között, akivel dolgozik, az írás nem lesz hiteles. Szigorúnak kell lenni velük, de hallgatni kell rájuk. 

Nagyon divatosak most az E/1-ben írt történetek. Az a legnagyobb gond ezzel, hogy sokan arra használják fel ezt, hogy a saját, fiktív személyiségüket építsék be a sodródó hősnő jellemvonásaiba, ezáltal élik ki a kalandvágyukat. Az ilyen történetekről egyszerűen süt, hogy leginkább az író önmagának szánta, érződik, hogy a karakter hangja, egyben az író hangja is. Sajnos olvasás közben, bárhogy is leplezi az író, rájövünk ha a karaktert önmagáról mintázta. Márpedig olvasás közben nem az író titkos vágyaira vagyunk kíváncsiak. 
A karakter akkor sem lesz élőbb, ha élő személyről mintázzuk, hiszen akkor lesz igazán hiteles a szereplőnk, ha ismerjük és szabadjára engedjük. Ha lesznek rigolyái, lesz múltja, hátsó gondolatai, érzelmei, még akkor is, ha azok nem jelennek meg a történetben. Enélkül a karakter papírmasé figura lesz, senkit nem fog meggyőzni. Szóval a véleményem az, hogy az életből kell dolgozni, de teret kell adni a fantáziának, hiszen ez az írás lényege, hogy újra építsünk egy szereplőt, egy világot a minket ért benyomásokból, s szavakba öntve azt, szabadjára engedjük. Egy karakter hitelessége megbélyegzi a megírt művet. Minél többet tudunk róla, annál igazibb lesz, és hiába alkottuk meg fiktív elemekből, az olvasó számára úgy fog tűnni, mintha élő személy lenne. Ha ez nem sikerül, véleményem szerint semmit nem ér az adott írás. 

2 megjegyzés:

Elfinor írta...

Nekem sajnos megvan az a hibám, ahogy írom a történetet, anélkül, hogy észrevenném már rég E/1 személyben írok és javíthatom ki az egészet.

Mikor nekiállok egy részletnek, és elhatározom, hogy hol hogyan kivel és mikor fog bármit is csinálni a szereplőm, a vége mindig az lesz, hogy teljesen máshol kötök ki mint ahogy terveztem.

Mondjuk nem jellemző rám a nagy tervezgetés és a szereplők kidolgozása sem, de igyekszem minél jobban tartani magam az eredeti elgondolásomhoz.
Írás közben elengedem magam és csak jönnek a szavak, a történetek pedig kavarognak a fejemben.

Én rengeteg E/1 személyben írt könyvet olvastam, és engem sosem zavart, hogy így van megírva. Valahogy bele tudtam élni magamat, sodort magával a történet, az, hogy akár én is lehetnék aki meséli a történetet, vagy lehet, hogy egyszer én leszek az aki egy ilyen történetet mesél. Viszont azt nagyon utálom amikor oldalanként váltogatja az író azt a szereplőt akinek a szemszögéből elmeséli az adott cselekményt.

Ab írta...

Az E/1 nézőpont nem jelenti azt, hogy az az író hangja, pont az a lényeg, hogy az E/1 egy fiktív szereplő hangja. Csakhogy kezdő írók gyakran összetévesztik a karakter gondolatait a saját gondolataikkal. Szóval ha benne tudsz maradni a karakter fejében, és úgy írod a regényt, akkor semmi gond.
Nagyon érdekes, mert nekem az E/3 mindig könnyebben megy, most két történetet írok, az egyik E/3, a másik E/1 nézőpontból írva.
A tervezés nekem cselekmény szinten változó- csak a főbb motívumokat ismerem írás előtt. A karaktereket és a világot viszont szeretem jól kiépíteni, még kezdés előtt - de hát azok is változnak írás közben.