2012. március 8., csütörtök

Vendégírónk, Izzyfrom novellája - Reborn




Sosem hittem a reinkarnációban. Úgy gondoltam, egy életem van, az, amit a szüleimtől kaptam ajándékba, és mivel ez az egyetlen, okosan kell kihasználom. Sosem fecséreltem az időmet felesleges dolgokra: hétköznap tanultam, hogy orvos lehessek, hétvégén pedig minden percemet a szeretteimmel töltöttem és kifulladásig buliztam.
 Átlagos lány voltam, átlagos vágyakkal és elérhető álmokkal. Családot szerettem volna, gyerekeket és szerető férjet, egy csodálatos kertes házzal és kutyákkal. Nem voltak flancos kívánságaim. Egyszerű életre vágytam, és úgy nézett ki, meg is kaphatom. Egy karnyújtásnyira volt minden… Nagyon kevés hiányzott, de akkor hirtelen lecsapott rám a halál madara, én pedig nem tudtam elmenekülni előle. Az egész jövőmet elveszítettem.

Minden a születésnapom utáni hétvégén kezdődött. A huszonkettőt töltöttem, nemrég tettem le a félévi vizsgáimat, úgyhogy volt okom az ünneplésre. Szombat este rendesen kirúgtam a hámból, de másnap persze azonnal megbántam az egészet: reggel szörnyű fejfájásra ébredtem. Hasogatott, szaggatta a koponyámat, alig láttam valamit. Furcsa képek villantak fel a szemeim előtt, ám akkor még azt hittem, csak képzelődöm. Mindenhol furcsa árnyakat láttam elsuhanni, mintha homályos lencsén át néztem volna a világot. Emberalakok voltak, mégsem hittem azt, hogy tényleg azok lennének. Inkább tűntek kifakult emlékeknek, mint igazi lényeknek, így nem is igazán törődtem velük. Csak a fejfájásomat akartam legyűrni, más akkoriban nem igazán érdekelt.
Ezután minden ment a rendes kerékvágásban – a saját kis reális világomban éltem, ahonnan senkinek sem sikerült kirángatnia, ugyanakkor a látomások nem akartak szűnni, sőt megszaporodtak. Álmaimban egy fehér hajú lány jelent meg, smaragdzöld macskaszerű pillantással és átlátszó bőrrel. Ijesztően gyönyörű volt, és rémesen hasonlított rám: a megtépázott másom volt, akinek ellopták a színeit. Sehol sem voltak az éjfekete tincseim és a kreol bőröm, csak a zöld pillantás maradt meg, mely mindig vádlón meredt rám. Mintha haragudott volna, amiért elfelejtettem valami fontosat. Szinte éreztem, ahogyan a képembe üvölti a lány, emlékezz már! Nem lehet az agyad ilyen szita! De az volt. Azt hittem, kezdek megbolondulni. Még meg is említettem a barátomnak, Willnek. Ő csak nevetett rajtam.
-Clary! Pont te beszélsz ilyen butaságokat, az én realista és ésszerű barátnőm? Pihenj le, csak ki vagy merülve – mondta ő. Hinni akartam neki, csakhogy addigra már betelt a pohár.
-Jó, de akkor mivel magyarázod ezeket az árnyakat? Most is látom őket, ott vannak mindenhol! – hadartam idegesen. Aprót toppantottam a lábammal, és körbemutattam a szobámon. Nem kellett körülnéznem ahhoz, hogy tudjam, ott vannak, éreztem a jelenlétüket. Éhesen és várakozóan figyeltek engem és Willt, csak a kifakított képmásom volt teljesen nyugodt. Mégis ő rémített meg leginkább. Eddig még sosem jelent meg, amikor ébren voltam, ám eddig még nem is borultam ki ennyire. Talán a félelmem vonzza, abból táplálkozik, söpört végig a fejemben a gondolat. A szemem sarkából rá pillantottam – mosolygott. Olyan mosoly ült sima, áttetsző angyalarcán, amitől még a hideg is kirázott.
-Clary, esküszöm, kezdesz megrémíteni – felelte, miközben az orrnyergét masszírozta. Mindig ezt csinálta, amikor valami olyat akart nekem elmagyarázni, amiben neki volt igaza, de én mégsem akartam elhinni. – Na, jó. Szerinted mik ezek?
Úgy szegezte nekem a kérdést, mintha ő már tudná rá a választ. Engem azonban felkészületlenül ért, így kénytelen voltam beharapni az ajkaimat, megszakítani a szemkontaktust a másommal, és kétségbeesett, könyörgő pillantásokat vetni Willre. Azt akartam, hogy értsen meg, de azt még én sem tudtam, mit gondolok, mi ez? Így Will vezetése mellett visszatértem a földhöz ragadt elméleteimhez. Álmos vagyok és fáradt, ki kell pihennem magamat – az egyetem minden erőmet elszívta, tulajdonképpen hulla vagyok. Csoda, hogy képzelődöm? Nem, innen nézve már nem annyira. Ezeket a szavakat próbáltam magamba sulykolni, de sajnos semmit sem értek.
A képek csak nem akartak szűnni. Mindenhol ott voltak, mindenhová követtek, rettegésben tartva ezzel engem. De az álmaim voltak a legrémisztőbbek. A lány mindig jelen volt, sosem hagyott magamra, valamint mindig egyre közelebb és közelebb araszolt hozzám, mígnem már szinte olyan közel ért, hogy akár meg is érinthetett volna. Rettegtem tőle, de tudni akartam az ittlétének okait.
Az egyik ilyen álmomban végül már nem bírtam tovább.
-Miért kísértesz engem? – fakadtam ki. Fehér szemöldöke a homloka közepéig szaladt, ajkaira gúnyos mosoly ült ki, miközben letelepedett mellém egy faágra. 
-Engem? Engem? Úgy érted, miért kísértenek minket? – kérdezett vissza meglepetten, arcáról eltűnt mindennemű gúnyosság.
-Micsoda? – leheltem meglepetten.
-Ez rémes – mért végig egy fintorral az arcán. Düh szaladt végig a hátamon a tudatlanságom miatt. Éreztem, hogy van valami a felszín alatt, amiről én nem tudok, és ez nagyon zavart. Reális és maximalista voltam, mindent tudni akartam arról, ami körülöttem zajlott. Őrjítő volt, hogy most az egyszer én voltam az, aki felvilágosításra szorult.
-Nem értem, miről beszélsz – morrantam rá faarccal. Felpattantam a lány mellől, és idegesen fel s alá kezdtem járkálni előtte. Lépteim lágy visszhangot vertek a haldokló erdőben.
-Tényleg nem értesz semmit abból, ami történt, és ami történik? – A hangja túl nyugodt volt, mintha pontosan tudná a válaszaimat, és ez elvette a maradék önbizalmamat is. Tuti, hogy megőrültem. Egy halottnak kinéző lánnyal beszélgetek, és azt hiszem, hogy árnyak követnek mindenhová? Rémes, mire nem képes a stressz…
-Nem, úgyhogy nem ártana, ha elmagyaráznád… már ha egyáltalán létezel – feleltem, miközben keresztbe tettem a karjaimat a mellkasom előtt, és megálltam a még mindig halálosan nyugodt lány előtt. Macskaszerű pillantása végigvándorolt a testem minden egyes porcikáján; bizsergés futott végig a gerincemen, de sajnos nem a jobb fajtából.
-Nem létezem, éppen ez a lényeg. Én te vagyok. Egyek vagyunk. – Olyan egyszerűen ejtette ki ezeket a szavakat, mintha csak az időjárásról csevegtünk volna. Bennem azonban minden összedőlt. Ledermedtem, és képtelen voltam megszólalni. Minden egyes szót végig próbáltam a fejemben, de a hangok a torkomra forrtak.
-Nem értelek – suttogtam.
Én, mármint az átlátszó én felemelkedett a mohás fatörzsről, és elindult felém, én azonban amint a közelembe ért, hátrálni kezdtem. Nem értettem semmit.
-Clary, nem akarlak bántani, hallgass végig! Én mind idáig benned éltem, a lelked vagyok. Nem ismersz rám? Úgy nézek ki, mint te! – Hangja határozott volt és dallamos, mégis csendes, mintha egy állatot akart volna engedelmességre kényszeríteni. Szaporán szedtem a levegőt, mint egy ketrecbe zárt vad, félelem ült ki az arcomra.
-Ez lehetetlen – leheltem.
-Nem, figyelj rám. A szellemek tehetnek róla, ők tették ezt velünk. Elszakították a testedet a lelkedtől, legalábbis megpróbálták, csakhogy megszállhassanak. Ha én eltűnök, a prédájukká válsz – hadarta idegesen a lány, aki én voltam. Feldúltnak látszott, és épp úgy ráncolta az orrát, ahogyan én szoktam, amikor hatalmas terhek csücsülnek a vállamon.
-Egyáltalán hogyan volt ez lehetséges? És csakhogy tisztázzunk valamit, én nem hiszek az ilyen természetfeletti dolgokban, valamint van egy kis hiba abban, amit mondasz: ha te a lelkem vagy, vagy mim, akkor én hogyan tudok nélküled élni? – Azt hittem, most megfogtam a lányt, de ő csak lustán és zavartan elmosolyodott, majd belekezdett a mesébe.
-Én egy ősi lélek vagyok, évszázadokon át ugyanebben a formában éltem, meggyengült az erőm. A szellemek nagyon nehezen tudnak testet rabolni maguknak, így mindig nagyon figyelnek az öreg lelkekre, hogy amint megrendül a hatalmuk, megszerezhessék a gazdatestet. Ebben az esetben téged – intett karcsú alakom felé. Végignéztem magamon. Egyáltalán nem tűntem valami különlegesnek, én, ha valami flancos szellem lennék, egyértelműen nem ez után a test után áhítoznék. Vagy ki tudja… talán olyan szörnyű az a lét, hogy bármilyen test megfelelne. Álljunk csak meg! Ez egy álom. Miért kezdtem el hirtelen hinni ezekben a baromságokban?
-Még nem válaszoltál arra, hogy hogyan tudok nélküled élni. – Ez volt az egyetlen racionális dolog, ami eszembe jutott. Ez tartott a realitás talaján, de ha erre is van valamiféle magyarázata… nem tudom, mi lesz. Nem akartam hinni benne. A régi életemet akartam!
-Most a fejedben vagyok, még nem vagyunk teljesen kettészakítva, a kötelék csak meggyengült. Ha az a dolog megtörténne… ha sikerülne engem eltávolítaniuk a közeledből, természetesen meghalnál.
-Természetesen!  - csattantam fel. – Akkor mégis mit tegyek, mit tegyünk? Egyáltalán milyen esélyeik vannak? Megvárjuk, amíg a lelkem meghal, aztán meg hagyjuk, hogy valami gonosz szellem szaladgáljon a testemmel ide-oda a Földön? – kiáltottam. Az ajkaimra haraptam, vér serkent elő, de most még a fájdalom sem érdekelt.
-Reinkarnáció – lehelte.
-Hogy mi?
-Újjászületés. Ha megölöd a testet, a lélek kiszabadul a fogsága alól, szabad lesz. Fel tud töltődni, így ha legközelebb reinkarnálódik, azaz bekerül egy új testbe, ilyen nem fog előfordulni. Valamint, ha a test halott lesz, a szellemek sem vehetik majd birtokukba. Két legyet egy csapásra – összecsapta a tenyerét, mint aki jó munkát végzett. Én azonban… ledöbbent voltam. Üres. Nem akartam felfogni, amit mondott. Nem tudtam elfogadni.
-Azt akarod, hogy öljem meg magam, hogy te szabad és erős lehess. – Nem kérdés volt. Tudtam, hogy erre vágyik, de ki kellett mondanom hangosan, hogy valóságossá váljon.
-Hogy mi szabadok lehessünk. Ne felejtsd el, hogy én és te egyek vagyunk – javított ki.
-Nem fogok öngyilkos lenni. Csodálatos életem van! – ellenkeztem.
Willre gondoltam, a szüleimre, a barátaimra, és a jövőre, amit elterveztem magamnak. Nem akartam elveszíteni ezeket. Mindenem megvolt, amire ember valaha vágyhatott. Eldobni mindezt? Zihálni kezdtem már a gondolatától is.
-Csodálatos életed volt! – Direkt kihangsúlyozta az utolsó szót, csak hogy én is észrevegyem, a múlt idő sokkal ésszerűbb. - Clary, erre nincs időnk! Még ma vagy holnap be fog ütni a krach, és akkor már késő lesz – hadarta.
-Nem tudom megtenni – suttogtam. Könnycseppek záporoztak csukott szemhéjam mögül, és folytak végig kipirult arcomon. Sirattam mindent, ami valaha lehettem volna. A gyerekeimre gondoltam, akik még meg sem születtek, és a házamra, aminek kovácsoltvas kerítése lett volna, ha eljutok odáig, hogy felépíttethessem. Minden, amit akartam messzebb került tőlem, mint eddig bármikor.
-Muszáj, Clary! Erős vagy… és egy napon újra fogjuk kezdeni, feltöltődve, telis tele energiával. Reinkarnáció, emlékszel? Nincs örökre vége! – Hangja bizakodóbbá vált, ahogyan látta az arcomon, kezdem feladni.
Mert feladtam. Elképzeltem, mi történne, ha a szellemeké lenne a testem. Ha hirtelen megváltoznék, rosszá válnék, vajon anyáék mit hinnének? Csalódnának bennem? És Will? Ő sejtené, hogy nem hazudtam, amikor azokról az árnyakról beszéltem, vagy csak úgy tartaná, megbolondultam? Nem. Nem tehettem ki őket ekkora veszélynek.
-Hogy csináljam? – sziszegtem halkan, de nem bírtam a lelkemre nézni. Utáltam mindent, amiért ez történt velem. Miért pont én? Miért nem más? Miért nem az az utálatos Jenna? Majd rádöbbentem, mit kívántam: egy ember vesztét. Nem, azt még a legnagyobb ellenségem sem érdemli meg, hogy ezen menjen át.
-Csak engedj el…

Ezekkel a szavakkal ébredtem. Csak engedj el! Egy pillanat erejéig nem értettem, honnan származnak, mit és miért kéne elengednem, majd minden helyreállt. A szellemek, a lelkem. Reinkarnáció. Öngyilkosság. Zsongott a fejem.
Kimásztam az ágyból, ahol az utolsó óráimat töltöttem, majd homlokon csókoltam az édesen szuszogó Willt. Vajon hiányozni fogok neki? Biztosan. Néztem még őt egy ideig, magamba ittam az egész lényét, hogy sose felejthessem el, majd az ajtó felé indultam. Nem foglalkoztam azzal, hogy lecseréljem Will ingjét, amiben aludtam, valami illedelmesebbre. Meghalni megyek, nem bálba! Oké, ez morbid volt.
Fájdalom mart a szívembe. Mi van, ha az egészet csak képzeltem, és most el fogok dobni mindent magamtól? Már nem hallottam a lelkemet hozzám beszélni, vagy talán eggyé váltunk, és a szellemek is inaktívabbak voltak, mint eddig bármikor, de mi van, ha ez csak a vihar előtti csend? Kételyek gyötörtek. Nem tudtam, hogyan végezhetnék magammal.
Végül a tengerparton kötöttem ki, és anélkül, hogy mérlegeltem volna, belesétáltam a tengerbe. Mellig ért a víz, a jeges szél folyamatosan felém terelte a hullámokat, de én szakadatlanul gyalogoltam tovább. A lépteim egyre nehezebbé váltak, pipiskednem kellett, ha a talajon akartam tartani magamat. Végül, amikor már akkora lett a víz, hogy elmerültem volna benne, ha nem evezek a kezeimmel, a part felé fordultam, hogy utoljára szemügyre vehessem a várost, ahol felnőttem. Minden békés és csendes volt, még nem indult be a reggeli nyüzsgés. Az emberek aludtak, vagy éppen csak, hogy ébredeztek anélkül, hogy sejtettek volna bármit is abból, ami velem történt. Rémes. Meg fognak lepődni, amikor kiderül, hogy eltűntem. Vajon eszükbe jut majd, hogy míg ők élték az életüket, én éppen eldobtam magamtól a sajátomat?
Hirtelen elkapott egy hullám, és beljebb rántott, le egészen a meder aljáig. A lábujjam a kövekbe vágódtak, én pedig akaratlanul is kiáltásra nyitottam az ajkaimat. Nem tehettem róla – így reagált a testem a kínra Sós víz ömlött be a számba, majd végigcsúszott a nyelőcsövemben, felperzselve mindent. Ordítani akartam a fájdalomtól. A nyomás a tenger fenekén tartott, esélyem sem volt a menekülésre. De nem éppen ezt akartam? Akkor miért küzdök még mindig?
 Csak engedj el! Csak engedj el!
Az izmaim elernyedtek, a testem a tenger alja felett lebegett, többé nem hatott rá a gravitáció. Valami elszabadult bennem. Éreztem a megkönnyebbülést, ami elöntött, a szabadság mámorító érzését. A lelkem, ami a halál torkába taszított kilépett a testemből. Én voltam az, aki kilépett. Néhány centiméterrel a testem felett lebegtem, felülről láttam saját magam mozdulatlan mását. Az ajkaim elkékültek, zöld szemeim csukva voltak – pedig még utoljára szerettem volna vetni rájuk egy pillantást, hogy az örökkévalóság további részében is emlékezhessem rájuk.
Egy kéz nyúlt le hozzám, elkaptam a pillantásomat a testemről. Valami vonzott benne, béke öntötte el a lelkemet. Hátravetettem a fejemet, áttetsző tincseim felreppentek, körülölelték halovány testemet, én pedig a kéz irányába lebbentem egy boldogabb élet reményében…

Nincsenek megjegyzések: