2012. március 6., kedd

Vendégírónk, Syro novellája



Üdvözöllek!
     Szeréna vagyok, s életem története egy elfeledett világ legendája. Régen az emberiség hajnalán az Istenek világa volt, imádták s félték őket, nem mertek szembeszállni velük. Az emberek áldozattal hódoltak nekik, ajándékokat vittek a szentélyekbe, s ha az Istenek kegyesek voltak, akkor megkímélték a halandókat. Vajon ma is megtennék ezt az emberek? Hmm. Különös tünemény az idő: megszépíti ezt a korszakot, varázslatossá teszi, s a mai napig megihleti az embereket, pedig ezek a lények, korántse voltak olyan jók és kedvesek, mint amit az utókor képzel róluk. Nem bizony. Én még láttam fenségességüket, hatalmukat, mellyel alázatra és szolgaságra kényszerítették a Gaia népét.

         Apánk, Akhelóosz, folyamisten volt, anyánk a szépséges Melpomené múzsa. Inkább látogatók, mint sem igazi szülőként vettek részt gyermekkorunkban, de ennek ellenére boldogan nőttem fel a testvéreimmel. Egész életünkben sokan irigykedtek ránk anyánktól örökölt gyönyörű hangunk miatt, majd felnőtté válva csábító, érzéki vágyakat ébresztő szépségünk miatt, ami világi örömökre csábított sok férfit. Jobb dolgunk nem lévén egymással versengtünk, hogy ki tud nagyobbat hódítani, elérhetetlennek tűnő férfiakat elcsábítani, de hamar meguntuk. Nem volt senki, aki ellen tudott volna állni kísértésünknek, így más szórakozás után néztünk. Versenyre keltünk a múzsákkal, hogy bebizonyítsuk jobbak vagyunk náluk. Önimádatunk elhomályosította józan ítélőképességünket, és észre se vettük, hogy esélyünk sincs ellenük. Vesztettünk.

         A büntetés fájón érintette hiúságunkat. Bűvös hangú, vérszomjas embermadár szörnyekké változtattak minket, és ezt még azzal súlyosbították, hogy addig kell élnünk, míg valaki meg nem menekül bűbájunk elől. Szégyenünkben elbujdostunk messze az ismert világ legeldugottabb szegletébe. Egymás társaságát se igen kerestük eleinte. Fájt látnunk torz alakunk. Testünket bőr helyett toll borította, a karok helyén szárnyak, a lábak helyén karmos lábak lettek, egyedül arcunk vonásai maradtak meg melyet pihék fedtek.
        
         Mindennapjainkat a bánat és a fájdalom könnyei itatták át, ami véres indulatokat ébresztett bennünk, és általuk született meg a bosszú iránti olthatatlan vágyunk. Ezt az erőt, mely értelmet adott létezésünk új formájának, nem a múzsák ellen fordítottuk. Az túl könnyű lett volna. Fájdalmat akartunk okozni nekik úgy, ahogy ők tették, így pártfogoltjaikat vettük célba. A szóbeszédet, hogy náluk is varázslatosabb lények élnek a tengeren, mi magunk terjesztettük el. A vízen már könnyűszerrel csábítottuk el a halandókat a múzsájuk védőszárnyai alól, s végeztünk velük könyörtelenül. Az amúgy is veszélyes tenger akkor még inkább azzá vált, mindenkit óvva intettek a hajóutaktól, de mindhiába. Sok ifjú kerekedett fel közel, s messze távol, hogy láthasson minket, hogy ihletet meríthessen szépségünkből s elbűvölő hangunkból. Vesztükre. Senki sem tért haza ki a sziréneket kereste. Mindezt élvezettel tettük, és a megbánásnak még csak a szikrája se gyúlt megsebzett szívünkben. De egy nap megváltozott minden, s mi végleg elvesztettük megmaradt emberségünket.
        A végzet egy ifjú képében jött el testvérünkért. A fiú múzsáért kiáltott, de egy szírén válaszolt a hívásra. Próbálkozásunk ellenére nem érintette meg a világi örömöket ígérő bűvöletünk, és csábító hangunk, mely addig ezreket babonázott meg. A szíve másért dobogott, és azt a heves lángot, mely benne égett nem lehetett elcsitítani. Nővérünket visszautasította egy halandó ember, s ezzel a halálba taszította.
A fájdalom kénes tüze égetett bennünket elvesztett szerettünk miatt, és lelkünk bosszúért kiáltott. Sokan jöttek ellenünk, mikor hírét vették, miként lehet végezni velünk. Sok száz éves pusztításunk sokkal mélyebben érintette a múzsákat, mint minket a saját szépségünk elvesztése, és ezzel elértük a célunkat. Fájdalmat okoztunk nekik. Nagyon nehezen viselték, hogy annyi pártfogoltjuk meghalt.

A idő múlt, s azt vettem észre, hogy nincs már kihez szóljak, nincs aki meghallgasson, egyedül maradtam a világ ellen. Az Istenek, kiket egykoron jól ismertem, feledésbe merültek. Újak léptek a régiek helyére, kik már nem szóltak az emberekhez. Nem tudták, hogy kik voltunk egykoron, a rólunk szóló legendákat átformálták, elferdítették, s a valódi alakunkat felcserélték egy általuk kitalált lényével, aminek a sellő nevet adták. Ezek, már nem madár testű női alakok voltak, hanem félig emberek félig halak.
        A halál, amit a múzsák átka óta osztottam egyre kevesebb embert érdekelt. Mindig a természet szeszélyére vagy a véletlenre fogták, de sosem rám. Így jobbnak láttam ha elhagyni a tengert, és meghódítani szárazföldet célba. A hegyek lettek az új otthonom, a helyzet semmit sem változott. Még azon kevesek is, kik látni véltek, nem hittek a saját szemüknek, káprázatnak véltek, és inkább elfelejtették azt, s átkozott alakom feledésbe merült. Legendává váltam, s csupán egy mesealak lettem, semmi több.
        
         Az évszakok észrevétlenül váltották egymást, s én egy hegyi falu közelében vertem tanyát. Ők még félték a régi Isteneket és tudták, hogy ifjú szívekkel lehet megbékíteni. Hát megtették, vándorokat irányítottak fészkem felé remélve, hogy kedvemet lelem bennük, s így őket nem háborgatom. Kimondatlan szerződésünket mindkét fél betartotta. Megint sok évszak szállt tova, mikor újabb utazó találta meg lakhelyemet. Ruháján egy piros virág díszelgett, mely azt jelezte, hogy őt nekem szánták a falusiak, és én, elfogadtam áldozatukat.
        Nem messze tőlem sátrat vert fel éjszakára, ahol meglátogattam őt míg aludt, de képtelen voltam megölni. A vonásaiban volt valami, ami megálljt parancsolt vérre szomjazó lelkemnek. A régi Istenekre emlékeztetett, talán az ősei között is akadt egy. Teljesen megbabonázott markáns,  mégis lágy vonásai, erőt sugárzó termete, akár egy eposzi hős. Éjszakák teltek egymás után, mégsem ártottam neki. Ott álltam alvó alakja felett és csodáltam a hold fényében fürdőző arcát. Halkan, egy régen elfeledett dalt dúdoltam neki éjeken át, s őriztem az álmát. Nappal elszántságát figyeltem, amivel egy legendát hajszolt, hogy bebizonyítsa igen is, létezem. Nap napot követett, de képtelen voltam elé állni. A félelem, hogy visszautasít s többé nem láthatom, megrémített. Ezért csöndes árnyéka, oltalmazója lettem.
        
         Egy reggel összecsomagolt és elment a faluba, amivel nem kis riadalmat keltett. A helybéliek rossz előjelnek vették, s marasztalták még néhány napra, amit az időjárással magyaráztak. Éjjelente forgolódott, nem jött álom a szemére. A közelébe lopóztam és halk énekemmel vittem lelkét a nyugalom szigetére, hol megpihenhetett. A hetek múltak, s a hangom  részévé vált. Már nem akart elmenni, engem keresett szüntelen. Mikor már nem bírtam tovább  nézni gyötrődését, hogy álom-e avagy valóság az, mit hallani vél, feltártam előtte szőrnyű valómat
         Arcán nem láttam félelmet vagy undort csak szeretettet, s ajkáról dicsérő, szerelmes szavak szöktek hozzám megérintve lelkemet. Felé nyújtottam szárnyaimat, ami egykoron a karom volt, s ő azonnal belevetette magát, és úgy ölelt mintha soha nem akarna elereszteni. Ajkával kereste enyémet, és csókot lopott, ízlelgette. Akár a puha bársony olyan volt érintése, melybe még most is beleremegek. Éreztem egyre fokozódó vágyát, mely többet és többet követelt, de még nem adhattam meg neki, amit kívánt, időt kértem és a türelmét.
        
         A falu mágusa nagy tudású volt, de nem mindenható. Varázstudománya mindössze két napra adhatta vissza egykori emberi önmagamat, de nem panaszkodtam. Így, új külsőmmel léptem elé, s akárcsak hajdanán a férfiak, Ő sem tudott ellenállni szépségemnek, s rögvest asszonyává tett. Csodálatos két napot töltöttünk így el, szerelmesen egymás karjaiban. De elárult.
         Az utolsó naplementét csodáltam karjaiban még emberként, mikor félálomban ismeretlen néven szólított. Ez jeges tőrként hasított szívembe és az árulás fojtogató démonként kínozta lelkemet. Kérdésemre, hogy mire véljem ezt, elmondta, hogy asszonya várja, ki egy szem fiának szülőanyja. Elvakult voltam megint, s hiába a szépségem, az elbűvölő hangom, csak a testét tudtam elcsábítani, a szívéhez nem férhettem hozzá, azt más őrizte.
         Mindenre esküdött, amire csak tudott, hogy elhagyja azt a nőt s a fiút, csak bocsássak meg neki. Szavát vettem, levelet írattam ahhoz az asszonyhoz, melyben elmondta, hogy új szerelemre talált, s soha nem tér többé vissza. Azt mondta, elmegy a falujába és elpusztítja őket ha kell, így bizonyítva hűségét és végtelen szeretetét. Ez nemes gesztus lehetett volna, de nem hittem neki, a féltékenység, hogy még egyszer látja azt a másikat, elvette az eszemet, és tombolásom közben elpusztítottam az egyetlent, akit valaha szerettem. Az a fájdalom, melyet éreztem leírhatatlan, sikolyomat még most is hallani vélik a hegyi népek annyi év után. A keserű kín az öntudatlanság szélére sodort, és bevetettem magam a hegyek rejtekébe, hogy a fájdalmam eméssze fel megmaradt lelkemet.
         A hegyek mélyén rejtőző egykor gyönyörű tisztást, dühkitöréseim és pusztítási vágyam végleg elemésztették. Nem maradt ott más, csupán sziklák, por és a megváltás ígérő halál, mely soha nem jött el értem. A természet néhol utat tört magának, de én ott voltam, s csírájában fojtottam el az élet legapróbb megnyilvánulásait is. Képtelen voltam elviselni úgy, hogy ő már nem élt. Néha látni véltem isteni arcát, mely rám mosolygott, de soha sem tudtam megérinteni, pedig másra se vágytam, csak édes lágy csókját újra érezni ajkamon.
        
         Egyszer látni véltem sziklaperemen. Köpenyével viaskodott a szél, hajába bele-bele borzolt. Valóság volt, vagy káprázat? Elkaptam róla a tekintettem, nem bírtam volna elviselni a csalódást, hogy megint elmém űz gúnyt velem. Közeledő lépteket hallottam, amik nem messze tőlem torpantak meg. Éreztem a tekintetét a hátamon. Felborzoltam tollaimat, hátha eltűnik a gonosz árny, mely csúfot akart űzni belőlem. Nem hallottam több neszezést, így megfordultam. Ott állt velem szemben Az idő még szebbé tette, néhány vonása kifinomult, más pedig erősödött, de akkor is ő volt. Kitárt karjaiba vetettem magam, és csak zokogtam és zokogtam, de ezek most az öröm könnyei voltak, nem a fájdalomé. Egyre csak öleltem meleg testét úgy, mint talán soha előtte. Szavak nem kellettek, így is megértettük egymást.
         Már a nap is lement mikor kibontakoztunk egymás karjaiból. Egy szikla tövében telepedtünk le egymás mellett. Étellel és itallal kínált, és bár nem volt szükségem rájuk mégis elfogadtam, és míg én az ételt ettem, ő tüzet gyújtott, mert az éjszakák errefelé igen csípősek. Mikor az utolsó korty italt is kiittam a kulacsból, amit nekem adott, hirtelen görcsbe rándult a testem, és égni kezdett a belsőm. Megmérgezett, újból elárult. A fájdalomtól mozdulni se bírtam.  Még láttam, hogy egy kést vesz elő és felém fordult.
- Amióta az eszemet tudom, erre a percre vártam – mosolyodott el, s fölém térdelt -, megölted az apámat, és az anyám is az életével fizetett a te bűnödért – ordította nekem.
- Sajnálom – szakadt ki belőlem életemben először ez a szó. Ekkor döbbentem csak rá, hogy ki is áll mellettem.
- Sokat tanultam mostanáig – révedt el a tekintete, úgy mint az apjáé – kiismertem a természet szeszélyeit, nagy mágusok bízták rám féltett tudásukat, s ezekből megtanultam, miként is pusztíthatlak el. Mert én is gyenge vagyok, akárcsak az apán volt, s szerelem ébredt bennem abban a pillanatban, ahogy megláttam arcodat – nézett mélyen a szemembe.
- Akkor miért? - értetlenkedtem.
- Mert, ha bele is szakad a szívem, hogy megöllek, a családom miatti bosszú majd enyhíti fájdalmamat – mondta.
- Helyes, ölj meg, vess véget mindkettőnk szenvedésének – könyörgtem. Pillanatokig csak nézett, és láttam rajta, hogy megakarja tenni, de valami visszatartja.
- Öljmeg! - ordítottam rá.
         Erre ő felállt és hátrébb lépet, a tőrt most maga felé fordította. Ledermedtem. Megvágta a kezét, s a vérét a tűznek adta, miközben ismeretlen szavakat mormolt.
        
         A fájdalom múlni kezdett, s én lebegtem az ölelő sötétségben, melyben egy álmot bontakozott ki lelki szemeim előtt. Őt láttam, ahogy egymáséi leszünk újra meg újra, majd a következő pillanatban a szétmarcangolt teste fölött állok véres kézzel. Sikítva térek magamhoz. Éreztem, hogy valami megváltozott.. Végignézek magamon és újra emberi testem van. Éles hangom mellett egy másik hang is visszhangzik a völgyben. A ifjúé: „E hely legyen örök lakod, ember fia meg ne találjon. Álmod legyen fájó, mert szeretőd pusztítója egyedül te vagy, átkozott.”
         A varázslat, melyet erre a helyre bocsátott, az idők végezetéig szól, és én azóta is őróla álmodom éjjel és nappal, s mindannyiszor meg is bűnhődöm azért, amit egykoron tettem. 

Nincsenek megjegyzések: