2012. április 14., szombat

Írás szabadon - Gyakorlati feladat


Mint mindig, próbálok most is újdonságot hozni, hogy egyik feladat se legyen olyan, mint az előző, hogy mindig legyen benne valami érdekesség, ami tovább fokozza a kihívás érzését. Eddig, általában megkötve volt a kezetek vagy zenével, vagy címekkel, képekkel, szavakkal, egyéb kritériumokkal, amelyekhez ragaszkodtam az írás kapcsán... 

Feladat: ...most egyetlen dolog lesz csupán, amelynek meg kell határoznia az írásotokat, de ettől függetlenül teljesen szabad kezet kaptok az alkotásban. Arról írtok, amiről jól esik, amiről szeretnétek. Lehet veletek történt eseményről írni, lehet kitalált történetet is alkotni, bárkik lehetnek a szereplők és bárhol, bárhogyan történhet a cselekmény. Lehet akár horrorisztikus, vagy misztikus, gyermekmese, mely tanulságot az író felé, állhat csak párbeszédből, de akár ki is hagyhatjátok és lehet egy monológ is maga a történet. Minden rátok bízott, a lehetőségek sora pedig végtelen... egyedüli kikötés az alábbi fogalmak, melyek közül választanotok kell egyet, és ebbe bele kell illeszkednie a történeteteknekErre építsétek az írásotokat úgy, hogy a fogalom ölelje körbe, tükrözze minden leírt, megmutatott érzés, gondolat, párbeszéd, történés ezt az apró fogalmat. Természetesen, így kicsit meghatározza az írásotok típusát, jellegét, de minden egyéb momentum, mellyel színesíteni szeretnétek az írásotokat - szereplőkben, cselekményben - a ti fantáziátokra van bízva. A lényeg, hogy alkossatok valami nagyszerűt! :) Jó munkát kívánok mindenkinek!

Segítség az érthetőségért, tekintve a visszajelző kérdéseket:

A téma bármi lehet, bármiről szólhat a történet. Nem kell másképp alkotnotok, mint máskor, csak engedjétek el a fantáziátokat és alkossatok egy olyan kisebb novellát (tekintve az egy komment terjedelmet) amely beleilleszkedik a megadott fogalmak egyikébe. Válasszatok közülük egyet és írjatok hozzá egy rövidke történetet. Remélem, így érthető mindenkinek!

Fogalmak (egyet lehet választani)
beteljesülés, csalódás, kísértés, félelem, vágyakozás, féltékenység, remény, szabadság, hazugság, megbocsátás, bátorság, hűség

41 megjegyzés:

Demz írta...

Szia! A választott fogalmam a vágyakozás.
Fény a folyosó végén

A hűvös, dermesztő levegő az orromat támadta, arcom halovány, fagyos pírban feküdt. Elérkezve célpontomhoz kivettem a kezeimet a kabátom meleg zsebéből. Remegő kezem az enyhén zúzmarás kilincsre helyeztem, majd kitártam az ajtót. A küszöböt átlépve elborított az ,,otthon’’ melege, ettől azonnal mosolyogni támadt kedvem. Mint minden napon, vegyes érzelmekkel léptem be az iskolába.
Valahonnan mélyen, a tudatalattimból előkotortam egy dátumot: október 13. A realitás dermesztőbb volt még a kinti hidegnél, a fagyos kilincsnél is. Talán percre pontosan egy éve ugyanitt álltam, és az ő megjelenésére vágytam, vagy vártam?
A cipőm hangos koppanásának kíséretében tovább indultam jobbra, a folyosón. Senki nem volt sem előttem, sem mögöttem, így amikor meghallottam az ajtó késői csapódását, megremegtem. Ostobának éreztem magam, amiért ismét elfelejtettem tompítani az ajtó csapódását, tétován pillantottam körül, kíváncsian, hogy hány szemrehányó pillantást kell majd állnom. De üresség fogadott.
A lámpák sem égtek, sötét folyosón lépkedtem, de valahonnan ködös fény szűrődött be, csak enyhén. Soká lépkedtem már, de mintha egy helyben, vagy létezik, hogy a folyosó vált hosszabbá? A végéből hangos léptek egyetemes zaja hallatszott. Sötét volt talán, de én még így is láttam őt. Határozott léptekkel közeledett felém. Magas, erős teste minden lépéssel egyre tisztábban kirajzolódott. Egyenes a szemébe néztem, mint mindig mindenkinek. Arcát sötét, fekete haj keretezte, minden vonása, minden mozdulata a szemébe tükröződött. Abban a gyönyörű, elkápráztató, élettel, dühvel, erővel teli halványzöld szempárban, amely számomra annyi mindent szimbolizált.
A tekintetében viszont volt valami távolság is, mely durván lökött vissza a valóságba: a folyosó üresen kongott. Eltelt egy év, és ő már soha nem fog szembejönni velem, soha nem fog rám mosolyogni, nem lesz már hozzám intézett kedves szava, sem gyengéd, védelmező karja a vállamon. Mindez véget ért, én pedig itt állok egyedül, álmaim gyönyörétől elködösült szemmel.
A fülemben tovább csengtek léptei, mintha láttam volna őt is, azzal a tündérei mosollyal, amit rajtam kívül más nem kapott meg. Akkor még. Szerettem volna pálcát ragadni, hogy magam elé varázsoljam. Lehetne csúf, szép, nagy, vézna, vagy akár kövér... Számomra fontossága nem változna.
A folyosó nyugalomban úszott, csak az én lelkem volt zaklatott. Akkor az ajtó elé értem, ráhelyeztem a kezem az előbbinél melegebb kilincsre, majd kitárva azt az udvarra léptem ki. Egyedül voltam, ugyancsak így mentem végig az udvaron, s mintha magamon éreztem volna tekintetét. Bármerre néztem egy lélek sem volt látható, de a remény bennem maradt.
Sóhajtva mentem tovább. Minden reménytelen volt, de már megszűntem szomorúnak lenni. Ennyi idő alatt elég erős lettem ahhoz, hogy saját naivságomon ironizálva, beletörődött mosollyal továbbmenjek.

Szatti írta...

Kedves Demz!

Először is köszönöm, hogy írtál a feladatra. Nagyon tetszett a történeted, amellyel a vágyakozást mutattad be, a te elképzeléseddel, valamint az is lényeges volt számomra, hogy a részletesség ellenére a mondataid olvastatták magukat. Nem éreztem hosszúnak, vagy vontatottnak a leírást, attól függetlenül, hogy egy rövidke pillanatot láthattunk. Köszönöm, hogy alkottál, gratulálok!

Izzyfrom írta...

Szia, én a félelmet választottam, remélem tetszeni fog.

Mozdulatlanul feküdtem az ágyban,a szívem hihetetlen sebességgel dobogott,a gondolataim pedig szakadatlanul kergetőztek,de nem sikerült elkapniuk egymást.Órák teltek el anélkül,hogy akár csak egy szemhunyásnyit is aludtam volna,odakint pedig már kezdett világosodni.A reggel közelebb volt,mint azt sejtettem.
Hirtelen egy kéz érintette meg a vállamat,én pedig összerezzentem.Nem hallottam,hogy bárki is felébredt volna.
-Beszélhetnék veled?
Tom furcsa pillantással nézett le rám,én pedig összevontam a szemöldökömet,de annak ellenére,hogy fogalmam sem volt mit akarhat,felültem az ágyon.
-Miről van szó? – A hangom rekedtesen csengett,és egy kis ijedtség is vegyült bele.Mostanában túlságosan is paranoiássá váltam.
-Gyere fel! – intett fejével az emelet felé,majd olyan gyorsan eltűnt a lépcső tetején,hogy még ellenkezni sem maradt időm. Felkaptam magamra egy pólót,majd bizonytalan lépésekkel követtem.
Az emeleten a barátnőim vártak,Tom pedig már az ágy szélén ült,és a telefonját pörgette az ujjai között. Értetlenül bámultam őket,Anna-ból pedig kitört a nevetés.
-Tom, mutasd meg neki a képet,amiért iderángattad, különben hamarosan elájul!–viccelődött barátnőm,miközben csókot nyomott Tom ajkaira.
Az arcomból kifutott a vér.Milyen kép?Ezek meg miről beszélnek?
-Egy lesifotó…rólad és az öcsikémről– avatott be Tom. Leesett az állam,lerogytam a padlóra.A pulzusom az egekbe szökött,éreztem, hogy szédülök,a gondolataim rémesebbnél rémesebb képeket vetítettek elém.Nem,az nem lehet…ugye?
Tom a kezembe nyomta a készüléket.Az összes rémálmom valóra válni látszott abban a percben,amelyikben megpillantottam a homályos képet,és az eddigi buja félelmem átcsapott rettegésbe.Nem kaptam levegőt.
A képen egy magas,izmos fiú állt egy árnyas,macskaköves utca közepén,nagyon menő ruhákban és tökéletesen beállított hajjal,és egy alacsonyabb,vörös hajú lányt ölelt.A lány éppen lábujjhegyre emelkedett a piros kis cipőjében,hogy átkarolhassa a fiú nyakát,a fiú pedig szenvedélyesen csókolta a karjai között lévő apróságot,aki határozottan nem a barátnője volt.Hanem én.
-Töröld ki!– leheltem.Tom kivette a kezemből a telefont,majd a zsebébe mélyesztette,miközben Anna és Mia értetlenül bámultak rám.Talán nem értették,mit jelent ez a kép?
-Jól vagy,Hanna?– Anna át akarta karolni a vállamat,de én elugrottam előle,és szorosan a falhoz lapultam.Bepánikoltam,és menekülni akartam.Azonnal.
-Miért csináltátok?Honnan tudjátok?Ott sem voltatok,nem lehettetek ott!Töröljétek ki azonnal!– sziszegtem,de a szavaim összefolytak,alig lehetett érteni valamit.
Tudtam, hogy ez itt a vég.Az én végem.Ha ez az ügy kiderül– márpedig,mivel Tom bizonyítékot is készített a mi kis románcunkról,egyértelműnek tűnt,hogy napfényre kerül-, én halott ember leszek.Adrian barátnője ki fog nyírni.Méghozzá jogosan.
-Hanna,nyugi!Nem lesz semmi baj!Nem mutatom meg senkinek.Csak azt akartam,hogy tudd,tudunk rólatok– magyarázta Tom.
Lehunytam a szemeimet.Nem.Ez nekem túl sok. Kész vicc.Ez nem történhetett meg velem. Mikor lett belőlem Adrian szeretője?És miért hagytam,hogy ez megtörténjen?
-Kezdhetitek szervezni a temetésemet– vetettem oda. Talpra ugrottam,és lerohantam a lépcsőn,ki egyenesen a verandára.Remegtem a félelemtől.Tegnap este még minden olyan egyszerűnek tűnt,de mi van,ha ma minden romba fog dőlni?
A gyomrom görcsbe rándult,az adrenalin pedig menekülésre készen száguldozott az ereimben.Tudtam, hogy aláírtam a halálos ítéletemet.Az a lány képes lett volna megölni,ha ez kiderül. Szó szerint… én pedig még élni akartam.Még túl fiatal voltam a halálhoz.
Kezek simultak a derekamra,én pedig jéggé dermedtem a félelemtől,majd rájöttem, ki az egyetlen, aki így ölelne át. Megfordított az ölelésében,és rám mosolygott.
Tőlem csak egy rabul ejtett őz pillantására futotta.Ő tud a képről?Mit gondol róla?Mit gondol rólunk?A fenébe is,mit akar most csinálni?
De nem mondott semmit,csak felemelte az államat,és megcsókolt.Pont, mint a képen…

Szatti írta...

Szia Izzyfrom!

Ez igazán szép volt :) Ez a szó jutott eszembe annak ellenére, hogy el tudom képzelni, mit gondolhatott szegény Hanna, amikor meglátta a lesifotós képet :) Nagyon tetszett, köszönöm az élményt és gratulálok neked! Puszi

Renike írta...

Szia!Én a megbocsátást választottam.
Előszőr fordult a kocka

Sosem hittem volna,hogy a barátság ellenségeskedésre változhat.Nem is tudtam,hisz nem éreztem,nem tapasztaltam még.De azon a reggelen,fordulópontra került sor,mert én és barátnőm,Aliz,szörnyen összevesztünk.Nem birtam felfogni sikitozásait,nem is gondolkodtam,nem is értettem meg igazán.Csak álltam a folyosón,szótlanul,némán és halgattam,nem mertem szólni egy szót sem. Borzalmas düh kapott el,de nem tört ki belőlem.Nem tudtam megérteni,miért fordult meg a kocka,de gondolom,hogy ő sem értette ezt.Szörnyen fájt az a gondolat,hogy már sosem leszünk barátságban.
Folyton a gondolatok jártak a felyemben.Egyszer megjött egy ötlet.Heuréka!-gondoltam magamban:megbocsátás.Mire is való a megbocsátás?Az egyik legfontosabb és legértékesebb kincsünk.Akkor miért nem használjuk?Ez volt a legnagyobb kérdés.Hiszen megbocsátani valakinek,azt jelenti,elfeledni a rosszat,és igyekezni jót cselekedni egymással.
Ekkor jött a nagy nap,amikor újra találkozhatunk,és eldöntődik,hogy mi lesz ezután.Hirtelen kinyilt az osztály ajtaja,Aliz állt előttem.Egy szót sem szólt.Én sem.Csak állt nyugodtan,szeliden,mint egy ló a réten.Tekintetünk egyenesen találkozott.Csillogó kék szemei mondani szerettek volna valamit.Igy hát szeméből próbáltam leolvasni, mire is gondol és hát szép kék szemei mindent elárultak.Hirtelen, egy nagy melegség és belenyugódás töltötte be a lelkemet.Úgy éreztem, mintha valami kis lepkék repkednének a gyomromban a boldogságtól.Nagyon jó volt mindezt átérezni.Úgy álltunk kb 15 percig,mozdulatlanul,tétlenül,de közben hihetetlenül gondolkodó fejjel.Azután következett egy egészen különleges pillanat:elhaladtunk egymás mellett,mint két hal a vizben.Nem történt nagy esemény,de mégis számunkra fontos rész volt.Elmosolyodtam.Nem volt mit tennem,hisz ő is ezt tette.Csillogó mosolya nagyon értékes volt számomra.Szószoros értelmében megbocsátás jelei nem mutatkoztak,hiszen nem is kommunikáltunk egymással.Mindketten tudtuk azt,hogy szükségünk van egymásra,illetve,hogy nincs többé harag és hogy jó barátnők maradunk ezután is,mig világ a világ.

Szatti írta...

Szia Renike!

Nagyon köszönöm, hogy alkottál a feladatra, igazán érdekes történetet írtál. Tetszett az indítás és a legvége is, de picit hiányoltam valami plusz töltetet a történetből, amellyel magyarázatot adsz arra, miért is fordult ellenségeskedésbe a barátságuk. Hirtelennek éreztem a váltást, ahogy egyik pillanatról a másikra bevillan a főszereplőd gondolataiba a megbocsátás tette, amellyel nem is lenne gondom, csak lehetett volna még köré írni, hogy teljes legyen ez az érzés. Köszönöm, hogy írtál és remélem, elfogadod a kritikám, amellyel csak segíteni szeretnélek! S nem utolsó sorban, Üdv az oldalon!

Anxi írta...

Sziasztok! Témám a félelem és szeretném megjegyezni, hogy igaz történeten alapul. A karakterek valósak, csak a nevüket változtattam meg...

Anxi írta...

Zsuzsika a szobájában játszott. A napfényben megcsillanó arany fürtjei az arcába lógtak, ahogy gondoskodó odafigyeléssel fektette le aludni játék babáját. Egy hároméves ügyetlen mozdulataival próbálta füle mögé tűrni szőke tincseit. Édesanyja, a húszas évei végén járó Julianna lépett kislányához és egy rózsaszín hajgumival és gyakorlott, rutinos mozdulatokkal kötött egy édes kis copfot kislánya hajából. Julianna visszament a konyhába, ahol eddig barátnőjével, Judittal beszélgetett, kissé visszafogott hangerővel, biztosítva, hogy a kislány egy szót se halljon a társalgásból. Nem akarták felzaklatni…
- Aztán egyik este, mikor a kicsivel már hetek óta egyedül voltunk itthon, - folytatta Julianna a Judittal folytatott beszélgetést – éppen fürdettem a kislányt. Jókat nevettem rajta, ahogy a fürdőhabbal bohóckodott, minden a legnagyobb rendben volt. Épp arra gondoltam, hogy milyen kár, hogy Bálint a külföldi munka miatt lemarad ezekről a pillanatokról.
Ekkor Julianna kicsit közelebb hajolt Judithoz és még halkabban beszélt.
- De egyszer csak Zsuzsika arca hirtelen megmerevedett. A vállam felett nézett át, ahol kiláthatott az ajtón keresztül a sötét nappalira. Egyszer csak nagyra nyílt a szeme, mint amikor megretten valamitől és keservesen sírni kezdett, de a szemét lecsukta és nem merte kinyitni. Csak mutogatott az ajtóra és csak sírt. Én hátra se mertem nézni, de éreztem, hogy ott áll valaki. Hátranyúltam és becsaptam az ajtót magam mögött. – Julianna egy kis szünetet tartott, mert újra átélte azt a félelmet, amit akkor érzett és össze kellett szednie magát ahhoz, hogy folytatni tudja. Judit figyelmesen hallgatta, szinte lélegezni is alig mert. Julianna folytatta:
- Én is majdnem elsírtam magam, rettenetesen féltem. Teljesen egyedül voltunk otthon. De erősnek kellett lennem, hogy Zsuzsika lássa, hogy minden rendben. Próbáltam megvigasztalni, mondtam neki, hogy csak egy árnyék volt és én megvédem mindentől. De közben fogalmam nem volt róla, hogy hogyan megyünk ki a fürdőszobából. De végül is erőt vettem magamon, felkapcsoltam a nappaliban a villanyt és nem volt ott senki. Sehol nem volt senki, a csend nyomasztó volt. De mégis… - Julianna nagyot sóhajtott, majd alig hallhatóan annyit mondott barátnőjének: - Judit, volt ott velünk valaki!
Julianna mesélt a házról, hogy több mint 100 éves és egy cseléd lakás volt, a közeli kúria személyzete élt itt. A II. világháborúban pedig sérült katonákat ápoltak itt. Mesélt arról, hogy hányszor érzik azt, hogy itt van valaki velük, aki figyeli őket. Nincsenek furcsa hangok, nem mozdulnak el vagy esnek le tárgyak, csak ez az érzés van.
- És van még valami… - kezdett bele Julianna. Judit úgy érezte, hogy haza akar menni, nem tud tovább itt maradni, de kíváncsisága nagyobb volt és figyelemmel hallgatta barátnőjét. Tudta, hogy ismét olyasmit fog hallani, ami miatt egész éjszaka nem fog tudni aludni. – Zsuzsika még mindig lát valakit. – mondta Julianna. Arcán egyszerre jelent meg a rejtélyes jelenségtől való félelem és az óvó anyai aggódás.
- A fürdőszobás dolog után Zsuzsika sokáig nem beszélt erről, olyan volt, mintha nem is emlékezne semmire, ami engem meg is nyugtatott, hogy akkor valószínűleg tényleg csak egy árnyékot látott és én is csak bebeszélem magamnak az egészet. De pár hónapja a szomszédban volt játszani a gyerekekkel. Egyszer csak látom, hogy a szomszédom az ölében hozza át Zsuzsit, aki keservesen sír. Azt hittem elesett, de amint a szemébe néztem, ugyanazt a félelmet láttam, amit akkor a fürdőszobában. Elmesélte, hogy játszottak a gyerekekkel, de a katona megijesztette.
- Katona?! – kérdezett vissza Judit meghökkenve.
- Igen. – válaszolta Juli. – Azt mondta, hogy be van kötve a szeme és őt ijesztgeti, kergeti. Rémálmai vannak, felsír éjszaka és kicsit csendesebb is lett. Furcsa az egész. Egy anya tudja, hogy mikor füllent a gyereke és én látom rajta, hogy tényleg fél… Már elkezdtük árulni a házat.
Zsuzsika a szobában már boltosat játszott. Csokit vett magának, cukorkát anyának, és rágógumit a katonának. Inkább mindig vett neki is valamit, nehogy megint megharagudjon…

Dia.(: írta...

Sziasztok. Én a vágyakozást választottam.(:

Dia.(: írta...

Az ember semmiért nem tud úgy vágyakozni, mint egy másik ember iránt. Sok mindent akarunk, sokért harcolunk és sok mindent megszerzünk, de a vágyakozás egészen más. Az olyan, hogy ott van mellettünk karnyújtásnyira vágyaink tárgya, de valamiért nem lehet a miénk. Talán valós okokból, talán nem akarunk, talán nem lehet érte harcolni. Ezek után megmarad nekünk a nyers fájdalom ami szinte fényként veszi körbe a vágyakozás reményteli érzését.
Edzés után sétálgattam a parkban, engedtem, hogy a gondolataimat kifújja a meleg tavaszi szél a fejemből. Engedtem, hogy a helyüket betöltsék olyan egyszerű képek, mint a mohásodó fatörzsek vagy a kovácsoltvas padok kacskaringós díszei. Neki támaszkodtam egy fának és mélyet szippantottam a levegőből. A beáramló virágillat újra visszahozta a fejembe őt, a parfümjét és hosszú kalász színű haját. Megint éreztem azt a kellemetlenül csodálatos érzést, hogy akarom őt. És mintha csak odaidéztem volna, egyszer csak megláttam a szemben lévő padon, csukott szemmel üldögélni. Nagyon komolynak tűnt. Finom arcán kirajzolódtak a vonásai, szempillája meg megrebbent. Láttam az arcán, hogy csak úgy cikáznak a fejében a gondolatok. Halkan odasétáltam és megszólítottam.
-Mond csak Olivia, szerinted ez, hogy működik? Minél jobban szeretnélek elkerülni annál közelebb kerülsz? -ültem le mellé.
A hangom hallatára nagyon meglepődött, de nem nyitotta ki a szemét. Megigazított a kosztümjét és kissé fentebb csúszott a padon. Kicsit közelebb húzódtam és én is becsuktam a szemem.
-Talán. Velem ugyan ez történik, szóval nem valószínű, hogy véletlen.
-Azért még is, szerinted hogy van ez?
-Úgy, hogy nem tudunk egymással mit kezdeni. Ez a világ íratlan szabálya, miszerint minél jobban el akarsz felejteni valakit, annál jobban megnehezíti az élet a dolgod. Talán az emberek túl rosszak és így büntet. -tűnődött
-Kétlem, hogy te bármi rosszat tettél volna... -elmélete olyan elképzelhetetlen volt számomra, mint az, hogy a tavasz közepén szállingózni kezd a hó
-Tettem. Állandóan rád gondolok, még akkor is amikor a bátyád mellett fekszem... ez nem elég rossz?
-Ha bűnt jelent másra gondolni, akkor én a pokolra jutok.
-Lehet, hogy ez a sorsunk...
-Nem hiszek a sorsban. -jelentettem ki határozottan
-Mért nem? Te hogy neveznéd azt, ami az irányításunkon kívül esik? – kérdezte nyugodtan
-Pokolnak. Tudod miért? Mert ha a pályán nem tudok irányítani, az előbb utóbb ahhoz vezet, hogy elveszítem a meccset. A teniszpályán pedig nincs olyan, hogy sors. Tehát sehol sincs.
Olivia nem tudott vitatkozni ezzel az érvel, de aztán még is mondott még valamit.
-És mi van azzal a részével, hogy képesek vagyunk alakítani a sorsunkon?
-A képességekben sem hiszek. Képes vagyok irányítani egy tenyérnyi labdát, de a hiányoddal mégsem tudok mit kezdeni. Ez a kettő nem fér össze. Képesség sincs, tehát sors sem.
Az egész beszélgetés alatt egyikőnk sem nyitotta ki a szemét.
-Mit tennél ha tudnád a fájdalmat irányítani? -suttogta Olivia. Halovány hangjának talán maga a fájdalom volt az oka.
-Ez egyszerű. Enyhíteném... Megcsókolnálak. -leheltem
-Nem lehet. -nyelt egyet. Hallottam a hangjában ugyan azt a furcsán keserű érzést, amit én belülről érzek. Vágyott rá, még is meg tudta állni. Talán mégis csak vannak a világon képességek, csak én nem vagyok a birtokukban?
-Tudom. Majd egyszer...
Olivia megkereste a kezem és gyengéden megszorította. Ott ültünk a padon, csukott szemmel, kéz a kézben és vártam, hogy az a nyamvadt sors megcáfoljon engem és hagyja, hogy megcsókoljam. A vágy úgy égetett belülről, hogy az arcom kipirosodott és fel kellett állnom.
Meglepődve nyitotta volna ki a szemét, de rászóltam.
-Ne, ne nyisd ki! Várj még pár percet, elsétálok, és így olyan lesz mintha álmunkban találkoztunk volna.
-El akarsz menni? -csengett a hangjában a félelem
-Persze, hogy nem akarok, de van ez az érzés itt bent. -tettem a kezét a mellkasomra. Tudod, olyan erős, hogyha itt maradok, akkor legyőz, azt pedig nem engedhetem. Ezért ne nyisd ki a szemed. Álmainkban minden vágyunk teljesül. -pusziltam meg a homlokát

Evalight írta...

Sziasztok!
Egy olyan témát választottam, amit nagyon nehéz megfogalmazni. Igazából akkor kezdtem el írni ezt a kis szösszenetet, amikor egy rokonom meghalt... Aztán kibővítettem, és végül megszületett, Csillagpor néven :)

Evalight írta...

Csillagpor

Az élet nehéz, a halál könnyű és békés. Mindenki maga dönti el, hogy melyiket választja. Talán könnyebb feladni, mint harcolni. Valamiért, talán őrültség volt, de én az életet választottam. Azóta is viselem a jelet, az élet jelét. Mindig másban nyilvánul meg… van, hogy egy könnycsepp, vagy éppen egy mosoly mutatja meg másoknak, még ott a halvány tűz a szemedben, még ha gyengén pislákol is. Valaki ezt el tudja fújni, én ilyenre képtelen lennék. Kioltani a magam szikráját? Ahhoz meg gyengének érzem magamat. Gyengének, végtelenül gyengének, és kissé védtelennek. Hiszen más nem fogja a kezedet senki, nem válaszol a nagy kérdésekre.
Hát árvák lennénk? Elveszettek? Én nem vagyok az… hiszen ott van nekem az írás, a végtelenséget nyújtó szavak, az örökélet lehetősége, és a megfiatalodás egyaránt. Képtelenségnek tűnik az ábrándom, miszerint ha örökké akarok élni… Ezen már sokat gondolkoztam. Az ember talán maga dönti el, hogy milyen szeretne lenni, amíg él. Aztán gyenge lesz… talán angyal lesz belőle, vagy örökké a pokolban fog égni? Nem, nem hiszek a pokolban. Az emberek között vannak, akik különösen szépek, jók, vagy gonoszak. Van, aki jó és szép egyszerre, de benne az emberek nem igazán látják meg a szépséget. Vannak szépek, akik gonoszak, és vannak, aki jók, de mégsem rendelkeznek különleges szépséggel. Vannak, akik egykor talán szépek voltak, de most sebhelyek csúfítják el az arcukat. Ők nem feltétlenül gonoszak. Egy különös életfelfogás, senki nem gonosz, vagy rossz, csak mindenki másképp érez, másképp gondolkozik. Nem teljesen értek egyet ezzel… de most nem is ez a lényeg. Vannak jók és rosszak, talán, vannak angyalok és ördögök, akkor menny, és pokol. Van szerelem és gyűlölet, bár nem tudsz valakit gyűlölni, ha nem szeretnéd őt végtelenül. Talán a gyűlölet erős kifejezés. Szimpla undor, vagy utálat, esetleg ridegség. A ridegség megint más, és már belebonyolódtam az egészbe… az élet ilyen. Egyszer még tudod, mire gondolsz, másszor pedig még érezni sem érzel. Egyetlenség lenne talán? Mindent fel kell tudni dolgozni – mondják sokan. De nem ők irányítják az érzéseinket, nem érzik át azt, amit érzünk, nem élik át azt a fájdalmat, amiben nekünk van részünk. Az élet sokszor kegyetlen, becsap, igazságtalan, és senki nem érti meg teljesen. Ha hagyod magad becsapni, mindent megígér neked, de nem szabadd hinni neki. A legtöbb dolog nem teljesül be, nem válik valóra az álom, és ez még sokszor jobban fáj, mint maga az élet. Egy lágy, forró szellővel, egy kegyetlen kacajjal, vagy talán egy könnycseppel elszáll minden. Le kéne törölni ezt a könnycseppet, itt kell legyen valaki, aki letörli… És ha nincs senki? Soha nem vagyok egyedül, bennem él a féktelen, vak remény. És a remény hal meg utoljára – ezt gondolják. Ha már nincs meg bennem a szikra se?
Az ember életével jár az, hogy álmodik, vágyakozik, kíván. Ha felnéz a csillagokra, és hullócsillagot keres mi a biztosíték arra, hogy talál is. Ha mégis lehull egy csillag, fénycsóvát húz maga után, gyorsan tovasiklik az égen, tehát élvezzük ki minden egyes másodpercét a csodának, mert a folyékony ezüst csak csillagport hagy maga után. A csillagpor pedig hamar elvész a hatalmas, hideg űrben, ahol nincs élet, csak feketeség, és semmi remény nincs benne, legalábbis én a remény halvány szikráját sem látom benne. De azt mondják, ha valaki meghal, lelke az égbe száll. Egy új csillag fénye gyúl ki az égen, és ekkor lehet részünk egy olyan csodában, amiben talán másoknak nem. Van, aki azt mondja, hogy akkor hull le egy csillag az égről, ha valaki meghal.
Talán túl sok könyvet olvasok... Talán túl nagy a fantáziám, és összefüggéseket keresek mindenben. Mégis, talán a sor akarta így, eszembe ötlött valami. Aztán képtelen voltam kiverni a fejemből...
Egy halál szükséges ahhoz, hogy valaki kívánhasson egyet?

Szatti írta...

Szia Anxi!

Igazán lenyűgöző és egyben félelmetes volt mindaz, amelyet leírtál. Egyrészt bámulatos, hogy igaz történeten alapul, másrészt sajnálom, hogy a kislánynak ilyet kellett átélni. Remek, nagyszerű történet és köszönöm, hogy történetbe foglalva, megosztottad velünk! Gratulálok neked!

Szatti írta...

Kedves Dia!

Lenyűgözött a történeted!! A szavaid, a gondolataid, minden olyan mély és igaz volt, mert tényleg elhittem a vágyakozásnak ezt a formáját, amikor valaki olyan iránt érzünk, akiért nem lenne szabad vagy nem éppen helyes. Nagyszerű történet, remek volt a párbeszéd a két szereplőd között is! Gratulálok neked!

Szatti írta...

Kedves Evalight!

Nem igazán tudok mit fűzni a történetedhez, de mindenképp pozitív szempontból, nem rossz értelemben. Elgondolkodtatóak voltak a szavaid, melyek tele voltak érzelemmel, kétségekkel, vívódásokkal... és érthető annak ellenére, hogy könnyen belebonyolódhatna az ember. Nagyon tetszettek a gondolataid. Olvastalak volna még tovább és tovább :) Köszönöm az élményt, gratulálok neked!

Evalight írta...

Köszönöm szépen, Szatti :)

Anxi írta...

Köszönöm a kedves szavakat! :) A történet főszereplője az unokahúgom és ahogy nő, egyre kevesebb emléke van szerencsére ezekről az "élményekről", bízom benne, hogy talán el is felejti az egészet, mire megnő...

Naru-chan^^ írta...

A remény-rol irnek.A nevem Naru^^
Földönfutó csillag
Mar jo ideje vonattal kell bemennem a varosba , ahol a megszokott munkamat vegezhetem.Viszont ahhoz , hogy eljussak az allomasra rovid setat kell tennem.Fokent most , a fogcsikorgato hidegben ez eleg kellemetlen , mert mire megerkezem , reg megfagyok .Azonban a vonatoknak van egy olyan kulonleges szokasuk , hogy ha esik az eso , a ho vagy fujdogal a szel rogvest nagy kesesbe fognak.Egyik nap korabban indultam , ezert volt idom kicsit korulnezni , odafigyelni a lathatatlanra.Az utcak es a hazak csendes maganyukba huzodtak , s csak a lepteim hallatszottak.Kozben azon gondolkodtam , hogy telen a szinek elmosodnak , kifakulnak.Mintha mindez nem lenne tobb egy lepelnel.A termeszet elrejt elolunk valamit , egy fontos valtozast , vagy csak egy csodat , ami itt a szemunk elott , megsem vesszuk eszre.Olyan , mintha meghalt volna , de nem.Csak elrejti csodait titokban , melyen elrejtve , megorizve onmaganak.A sapkamat jol az arcomba huzom.Az egbol csendesen , eszrevetlenul hull a ho , kis csillagok formajaban.A hopelyhek leultek a sapkamon , megkapaszkodtak a cipzaromban , s hideg lehelletukkel simitottak az arcomat.Az allomas kemeny padlojara erve eszrevettem a kis emberket , a foldon ulve.Nem volt valami hires , egyszeruen csak kiallt minden nap egy kopott allomas kopott szinpadara , keveske apropenz remenyeben.A hatan oreg gitar ucsorgott , tehetetlenul.Mellette allt egy kislany , olyan 14 eves lehetett.Hosszu aranyszinu haja lagyan hullott hofeher borere.Mindenki ugy tudja , hogy az oregember az edesapja , de feher bore mast sejtetett.A haja feloldalt volt osszekotve egy regi szalaggal.Oldalt kisse elorehullt , eltakarva fel arcat es ragyogo szemet.Ragyogo tekintetevel magakore vonzotta az embereket.Ujabb pillantast vetettem az oregemberre.A ferfi magaele huzta a gitart , es akar a szeretett not , oly gyengeden simitotta korbe a nyakat.Az ujjait valami sotet kendovel tekerte korbe , a rongy mergeskigyokent csavarodott a kezere.Az ing feloldalasan logott rajta , valaha szurke szalak szovevenye lehetett , mostanra ez a szin is elkopott.Mintha mindenet elnyeltek volna.Olyan elveszettnek tunt , akar egy reges-regi naplo.Mindjart odaerek hozzajuk.Azon gondolkodtam , hogy egyszeruen elfordulok es nem is nezek rajuk , elmegyek mellettuk , ahogy mindenki mas is teszi.Aztan felnezett.Sotet , osszetekeredett tincsei eltakartak arcat , zold szemei viszont atragyogtak kocos tincsein.Akar ket smaragd magukhoz vonzottak tekintetemet.Arcan borosta pihent , a nap fako sugarai barna foltokat rejtettek borere.Ovatosan kezdett enekelni...ES megszolalt a gitar!A ferfi keze atfutott a gitaron , a hangok vegigszaladtak szakadt nadragja foltjain , beleivodtak kopott ingebe , pillangokka varazsolta ujjai kozott tekergi rongykigyokat.Sotet haja gyongyfuggonynek tetszett , vonasai kisimultak.Egesz testebe belekoltozott a varazslat.Ekkor a kislany tancra perdult.Mig tancolt a szinek erosebben ragyogtak , baranyok kergetoztek az egen , a levego regi idok emleket hordozta , melyeket elfujt a szel.Az ora megdermett es halalos csend uralkodik az allomason.Mindenki e ket csillagot figyeli.Csak ekkor vettem eszre , hogy bar mindenki arcan ott ul az elismeres , megis senki sem hajlando egyetlen kopott garast sem dobni a kis zsebkendore , mely reggel ota uresen all.Nehany ember arcan ott volt a sajnalat , de megis...az undor is.Hihetetlen.Gondolkozas nelkul odamentem es odatettem egy reggelire valonyi penzt.A lanyka megallt elottem es mosolyra huzodott a szaja.Gyonyoru , szikrazo mosolya volt,azonban eszrevettem arcat , melyet eddig eltakart aranyszinu haja.Arcanak bal fele, az egyik szeme teljesen osszegett.Hatalmas , rusnya seb maradt a barsonyos bore helyen.Latszott , hogy a heg nem mostanaban gyogyult be.Tobb eve lehet mar , hogy ennyire megsebesitette a pusztito tuz.Kisse en magam is elszornyultem.

Naru-chan^^ írta...

Bocsass meg , egy kicsit hosszura sikeredett , itt a folytatas:
Eroltetett mosolyra huztam a szamat , majd egyszeruen tovabballtam.Gyorsan felultem a vonatra es nagyot dobbant a szivem , mikor vegre elindultunk.De mikor a jegyszedo kerte a jegyemet , mely rengeteg penzbe kerult , furcsa erzes fogott el.Undorito , amit tettem. Egyszeruen eljottem , mint az osszes tobbi ember , mintha csak egy lelektelen szoborra mosolyogtam volna ra , pedig jol tudtam , hogy nem igy van.A szivem osszeszorult.Az elobb fizettem ki a meregdraga jegyet az elso osztalyra , pedig oda is adhattam volna a penzt a lanynak es az apjanak.Hiszen itt volt a zsebeben.Itt volt.

Masnap ismet ezen az uton indultam munkaba.Azonban most elhataroztam , hogy elbeszelgetek az oregemberrel es a kislanyaval.De borzaszto csalodas ert , az allomason sehol senki.Csak lezengve lattam nehany rohano embert , akiknek fel sem tunt , hogy ket kedves arc hianyzik.Nagyon elszomorodtam , es tovabbra is szegyeltem magam.Mas szemeben biztosan nem tettem olyan rosszat , de nekem nagyon is szamitott , hogy meg sem probaltam segiteni nekik.Pedig millio lehetosegem lett volna ra.Tobb napon at is vartam , hogy ujra lathassam oket.Hiaba kuzdottem,a remeny ujra meg ujra felutotte fejet a lelkemben , hogy aztan fajdalmasan eltiporja a valosag.

Egy kedd reggel mar a vonaton ultem.Reggelizni akartam , egy sutin kivul egy falatot sem ettem.Letettem a szalvetat , a kesztyum szegelyen levo csipket tanulmanyoztam.A kis lampa fenye a kezemre es az erintetlen tanyeromra vetult.Sargaba vonta az evoeszkozoket , bearanyozta a feher teritot.Hatradoltem.A szek nyomta a vallamat, a sutemeny kellemetlenul felpuffadt a gyomromban , a tea keseru ize pedig meg mindig ott lapult a nyelvem alatt.Furcsa gondolatok probaltak szetterjedni a fejemben es lehuzni a melybe , a fold ala.Semmi sem volt jo.Valahol a hatam mogott megreccsent valami.Hirtelen megpordultem , a konyokommel levertem a poharat , mely ezernyi darabra tort a padlon.Es akkor ott allt o.Mellette a szoke kislany vidaman pattant fel a vonatra.Az en vonatfulkem ures volt , ugyhogy ugyesen bejottek ide.Mellem ult a kislany , velem szembe a neveloapja.Legszivesebben egybol megkerdeztem volna tole , hogy nincs-e szuksege valamire.Na de ekkor bejott meg ket munkas ember is a fulkebe.Nagyon faradtak lehettek , a ruhajuk szakadt , arcuk izzadt es meggyotort.Az idosebb leult a gitaros bacsi melle , a masik , a fiatalabb barbahaju pedig a kislanyt felrelokbe az ablak melle ult re.Micsoda pofatlansag.De ez meg semmi.Ekkor bejott az igyis zsufolt fulkentbe egy ,,uriember".Fekete , elegans oltonyt viselt fenyes lakkcipovel.Diszes nyakkendo csavarodott a nyaka korul.A velem szembeni ulesre telepedett le , pontosan az ablak melle es meg ki is nyitotta azt.Azonnal becsapott a jeghideg levego , mindenki osszerezzent.A nyakkendos ur elovett egy nagy borondot , majd kivett belole hatalmas , zamatos kortet.Eleg tavol ult tolem de meg idaig is elerzett az illata.Nem is mertem ranezni szegeny kislanyra.Hogy lehet valaki ennyire erzektelen?A munkasoknak is jol esett volna a frissito gyumolcs a hajlektalanrol es a kislanyrol nem is beszelve.Egy eles kest is elohuzott majd gondosan hamozni kestre a kortet.Tokeletesen egyenletes csikban meghamozta egesz az aljaig.A korte belselye csalogato illatokat arasztott.Meg nekem is osszefutott a nyal a szamban.A nyakkendos ur az egyik kezebe fogta a gyumolcsot es a masikba az egyetlen,hosszu csikban levagott hajat.A nyitott ablak fele nezett , majd egy hatarozott mozdulattal kidobta a kortet.Kellett egy pillanat mig felfogtam mi tortent.

Naru-chan^^ írta...

Jaj bocsi itt a vege:
Az uriember nem akarta megenni a kortet , neki nem nagy dolog , ezt megteheti , azonban nem akarta senkinek odaadni kozulunk , ezert inkabb kidobta a zamatos gyumolcsot.Furcsa erzes kavargott a gyomromban , vissza akart jonni a keveske reggelim is.Undorodom az emberektol.Hogy tehetnek ilyet?Mar komolyan azon voltam , hogy felallok es beolvasok az urnak de ekkor nagyot zokkent a vonat , majd megallt.Megerkeztunk az elso megallohoz.Itt leszallt a ket munkas es a nyakkendos ur is , szerencsere.Csak mi harman maradtunk a fulkeben , nem jott mellenk senki.

Az elet nem fer!Elbeszelgettem az urral.A hatan most is gitar logott.Elmondta , hogy mar 20 eve az utcan lakik.Kiderul , komoly iskolat is vegzett , azonban most megis erre kenyszerult.Osszeszorult a szivem.Alig birtam vegighallgatni szomoru tortenetet.Elmeselte , hogy mikhez ert meg , de mar sehol sem akarnak neki munkat adni , mert mar elmult 50 eves.Es ez meg semi.Feri bacsi elmondta , hogyan talalt ra mar evekkel ezelott egy 4 eves kislanyra az utca sarkaban...elhagyatva...megsebesulve.A sajat szulei egettek meg , mert valamit rosszul csinalt.De kerdem en , mit tehetett az akkor 4 eves Anna , hogy ezzel buntettek a sajat szulei?A kislany szemeibol fajdalom sugarzott.Feri bacsi ahogy meglatta akkor , ott az utcan , azonnal segitett rajta es hat most ott tartunk , hogy o a neveloapja.Meg sokat beszelgettunk.Amire igazan szukseguk van szerintem a hajlektalanoknak , hogy meghallgassak es elfogadjak oket.Legtobb esetben nem az a baj az emberekkel , hogy utaljak a hajlekalanokat csak egyszeruen kozonyosek veluk , nem erdeklik a problemaik , mindenki csak a sajat gondjaval foglalkozik.Amikor elkoszontem Feritol , csak annyit mondtam neki , hogy sose adja fel , erre o: ,,Ameddig elet sosem adom fel".

Amikor elkezdunk foglalkozni masok problemaival , az tesz igazan boldogga.Amikor nem a sajat gondjainkat nezzuk , hanem eszrevesszuk masok szuksegleteit,ettol leszunk igazan magunk.

Szatti írta...

Kedves Naru!

Ne haragudj, de nem tudom elfogadni a munkádat az egy komment túllépése miatt. A feladatban megadott szempont, hogy egy kommentnél nem lehet több a mű. Ez néha megengedett, ha külön felhívjuk rá a figyelmet, de most nincs ilyen kivételes eset. Elolvastam a műved, nekem nagyon-nagyon tetszett, kivételesen fogalmazol, de megkérnélek, hogyha lehetséges, rövidíts rajta és csak a lényeget emeld ki, hogy beleférjen az egy kommentnyi, 4096 karakterszámba.

Remélem nem haragszol és várom a válaszod ezzel kapcsolatban, hogy szeretnéd e megszabdalni kicsit, vagy inkább így tekintenéd teljes műnek, mindenféle rövidítés nélkül.

Jega írta...

Agyában csak egyetlen gondolat volt, elindulni valamerre, hátha találkozik egy élővel és összefognak, élelmet keresnek. De tudta már, hogy ez csak vágy marad, nincs ereje az úthoz. Félt a kegyetlen igazságtól, hogy nincsen élő ember a környéken. Talán valahol élnek még és helikopterrel körbejárják a hegyeket is. Érezte, ez is csak hiú remény.
Benjámin a tíz éves iráni kisfiú fagyott teste a barlang ajtajában feküdt, nyitott szeme az ég felé meredt, ahonnan oly hirtelen eltűnt a fény, és vele együtt az élet. Ő volt a Föld utolsó halottja 2028 májusán, amikor a szépséges kék bolygónk, hófehér fagyott hógolyóvá vált, egy kisbolygó tragikus látogatása után.

Bocsánat egy kicsit hosszúra sikeredett. Lehet, hogy ez most baj. Ennek e történetnek a végét már egyszer ide beküldtem, de nagyon kurta volt, mert akkor találtalak meg benneteket és nem volt időm. Megígértem, hogy kiegészítem, hát most adódott rá alkalom. Lehet, sőt biztos, hogy majd átírom, mert ezt most fejeztem be, és biztos sok a hiba, szóismétlés stb.

Jega írta...

Félelem
Hatalmas csapat gyerek zsibongva, ugrándozva jött fel a poros hegyi úton. Hátukon iskolatáskával könnyedén kapaszkodtak fel a meredek kaptatón, mely egyenesen nekivezetett az otthonaiknak, az egymás felett, mellett, teljes összevisszaságban álló barlang bejáratokhoz. Nem mentek rögtön be, mert még rengeteg beszélnivalójuk akadt, kevés volt rá az út a falutól a hegyekig. A lánykák külön kis csoportba álltak és sugdolóztak, a fiúk kakaskodtak, és vitatkoztak az este nézett focimeccsen. Némelyik barlang előtt kis pad állt, rajta öregek pipáztak és nagyokat hallgattak, amint elnézegették az ifjúságot. Elmeditáltak a világ gyors folyásán. Minden elváltozott, bár az itteni élet nem sokat, de azért ide is beköltözött már a technika. Nem is oly rég még áram sem volt, most televízió, mobiltelefon, még a gyerekeknek is, nehogy elvesszenek az úton. A férfiak eljárnak dolgozni, ide turisták jönnek kíváncsiskodni. Némelyik megüresedett minden luxussal felszerelt barlanglakást ki is adják nekik, akik ezért a kis egzotikus nyaralásért busásan fizetnek.
Bíbor színbe változtatta a tájat a sivatagi hegyek mögé bújó hatalmas nap. Hirtelen lett este, minden elcsendesedett, az emberek behúzódtak a barlangjaik mélyére. Nézték a híreket, pörlekedtek a gyerekekkel, imádkoztak és várták a holnapot.
Egyik percről a másikra megszűnt a tv adás, egymást hívták a telefonjaikon, de némák voltak a vonalak. Furcsa földrengésre hasonlító remegést éreztek, felpattantak az ajtók, de azon nyomban be is húzták őket, mert kint borzalmasan forró szél süvített, mely felkapta a sivatag összes porát. Barlangjaik foglyai lettek. A félelem uralkodott el minden ajtó mögött. Soha nem látott borzalom tükröződött a szemükben. A hetedik napon elcsendesedett minden, de kint a forróság uralkodott, az égből tüzes kődarabok hulltak, mindent elborított a törmelék.
Egy hónap telt el a borzalom kitörése óta, de nem tudtak semmit sem, a falu elpusztult mindenestől, sem ember sem ház nem maradt, csak törmelék és búz. Az élelmük fogyott, reszkettek és imádkoztak. Az öregek közül sokan meghaltak, vagy megőrültek. A napot szürkeség takarta, azóta nem festette bíbor színűre a sivatagot. .Eltűntek az ég madarai, még a bogarak is elbújtak valahova, az állataik közül csak az a néhány kutya, vagy macska maradt életben, akik velük voltak azon szörnyű éjszakán a barlangok mélyén.
Egy év múlva már alig volt néhány élő ember a barlangokban, mert kilépni is féltek. Az emberek elváltoztak az éhségtől, volt, aki a halottait ette. Mindenki félt mindenkitől, és mindentől. Hűlni kezdett az idő, minden nappal hidegebb lett. Egy reggel havazásra ébredt az a maroknyi ember, aki még élt. Csak bámultak ki a résnyire nyitott ajtókon, soha életükben nem láttak még havat, csak a tévében. Már tudták, és érezték, hogy itt a vég, valami elpusztította a földön élőket, és nincs segítség, mert nincs már semmi, csak a lassú halál.
Benjamin a barlangjuk ajtajában állt és meredten bámult az ég felé. Fázósan összehúzta magán a kabátját és csendesen sírni kezdett. Rettenetes éhség marta gyomrát, de mára már elfogyott az utolsó morzsa élelme is. Csak vizet ihatott, az még volt a kutakban.
A mama és az összes szomszéd barlanglakó holtan fekszik a barlangok mélyén, ami most már örökre a koporsójuk lett. Soha senki nem fog imát mondani a sírjuknál, és nem fog felettük virág nyílni, mert a virágok is elpusztultak, mind egy szálig.
Benjámin csak állt az ajtóban és bámult felfelé, bár rég elhagyta a remény, hogy a sűrű szürkeségben meglátja a napot valaha. Nincs fény, nincs áram, nincs hír, csak halottak, és szürkeség mindenfelé. Napról napra hidegebb reggelekre ébredt, és hullott, csak hullott a hó
Benjámin a tíz éves iráni kisfiú fagyott teste a barlang ajtajában feküdt, nyitott szeme az ég felé meredt, ahonnan oly hirtelen eltűnt a fény, és vele együtt az élet. Ő volt a Föld utolsó halottja 2028 májusán, amikor a szépséges kék bolygónk, hófehér fagyott hógolyóvá vált, egy kisbolygó tragikus látogatása után.

Jega írta...

Bocsánat Szatti, megint hosszú lett, de megnyírbáltam, és így belefért egy kommentbe. Ennek a történetnek a végét már egyszer beküldtem, de az egy kicsit kurta volt, mert akkor találtalak meg benneteket és nem volt időm. Megígértem, hogy kibővítem egészre a történetet. Most jött el az alkalom. Igaz nem teljes , de nem tűnik talán fel, csak nekem.

Mili és Kylie írta...

Helló! Kylie vagyok és a reményt választottam, mint fogalom.


- Mit is jelent? – kérdezte incselkedve.
- Igen… szeretném tudni!
- Kicsit vagy nagyon? – kérdezte ismét.
- Nagyon… vagy talán kicsit… nem vagyok benne biztos… ne szórakozz! Mondd el! – parancsolta.
- Elmondom... Ha azt kérdezem kicsit vagy nagyon, akkor választanod kell. Mégpedig azt amire én is gondolok. Az a lényeg, hogy legyünk egy hullámhosszon, akkor egyre gondolunk és nincsenek nézeteltérések.
- Nekem ez nem megy… még mindig nem értem.
- Pedig már számtalanszor feleltél helyesen – apró csókot lehelt ajkára. Ez amolyan jutalom puszi volt.
- Tényleg? Legtöbb esetben csak tippeltem.
- Komolyan?!
Most rajta volt a csodálkozás.
- Te becsaptál! – mondta szemrehányóan.
- Nem! Mindig is őszintén bevallottam, hogy azt sem tudom, miről beszélsz. Találómból rávágtam egyik választ, aztán vártam. Ha örültél, én is örültem. Ha pedig mérges maradtál én kiakadtam, hogy megint elrontottam mindent.
- Butus vagy Csibém!
- Tudom… félek, hogy egyszer pont ezért nem fogsz szeretni.
- Az nem fog bekövetkezni. Ígérem! Örökre szeretni akarlak.
- Reménykedem…

Mili és Kylie írta...

Hello! Mili vagyok. Fogalom:Beteljesülés

Milit korán kivetette az ágy. Vidáman készülődött mégis kapkodva indult el. Túl gyorsan vette be a kanyart a lépcsőfordulóban egyenesen nekivágódott a szembe jövő férfinak. Hangos puffanással a földre zuhantak.
- Elnézést… - szabadkozott Mili, fel sem nézve, a szétszóródott dolgai után kapkodott.
- Semmi gond… talán elkéstem? – kérdezte az idegesen kapkodó lányt nézve Howie.
- Te vagy az? – vörösödött el – Nem, nem kell sietni, csak… rád vártam.
Howie felsegítette Milit a földről, miután mindent összeszedtek mosolyogva elindultak a parkolóhoz.

Végre eljött az idő, amire már hónapok óta készültek. Megérkeztek a háromnapos versenyre, a hatalmas lószállító busszal begördültek a megbeszélt telephelyre, ahol ezeket a csodás várakozással teli napokat fogják tölteni. Mili szinte kiugrott a vezető mellől és idegesen topogott a busz körül. Barna haja egyszerű copfba volt fogva, homlokán izzadság cseppek gyöngyöztek. Lelkesen kezdte végig gondolni magában bokros teendőit. Sok volt a munka de élvezte, hogy végre csinálhat valamit. Ez volt az első komoly versenye négyes fogathajtásban. Szerette volna, ha minden jól sikerül. Odasétált a busz hátuljához, amit eközben legjobb barátja Howie, aki kicsit több volt, mint barát, kinyitott.
Mili imádta lovait, a négy lipicai közül Gloomy volt a kedvence. Ahogy belépett hozzájuk halk horkantással üdvözölték. Őket is megviselte a több órás út ebben a hőségben. Halk suttogással odalépett Gloomyhoz és eloldozta. A kötőfékénél fogva levezette a buszról a tikkasztó melegbe és az istálló felé vette vele az irányt.
- Szép ez a hely – mosolyogott Howie, miközben Mili pillantását kereste.
- Aha… úgy izgulok. Milyen lesz a holnap! – viszonozta a mosolyt, de nem tudott rá figyelni, mert agya folyamatosan a versenyen járt.

A díjhajtó versenyszám következett. Mili szinte a fellegekben járt az örömtől, hogy végre megmutathatja a világnak, mit tud. Csinosan felöltözve ült a bakon. Fekete kalap, hajtókötény kesztyű és egy hatalmas ostor a kezében és indulhatott is. Segédhajtói szintén talpig kiöltözve. Mili nagyon izgult pedig látta a szemekben az ámulatot, amikor elvonult a peckesen lépő lovaival a közönség előtt. Tudta, hogy ez sokat jelent, mert sohasem fogadták el ízig-vérig lovasnak. A férfiak mindig leszólták, lenézték, mert nő és ráadásul a csinosabbik fajtából. Vékony kecses lábai és formás feneke miatt inkább elképzelték a konyhába, mint a négy megtermett lipicai mellett. Amellett, hogy adott megjelenésére jó szakember volt, csak sokszor esélyt sem kapott, hogy bebizonyítsa. Úgy érezte most itt az alkalom, nem halaszthatja el. Büszke volt lovaira, bízott bennük, hogy sohasem hagynák cserben. Megállt a bírák előtt kitartotta az ostort, és már hallotta is a csengettyűt, ami a versenyszám kezdetét jelezte. Finoman megfogta a szárakat és engedett rajta. A lovak szinte siklottak a föld felett olyan ütemesen mozogtak együtt.
Szerette, ha mindenki bámulja. Imádta, ha a sok csillogó szempár áhítattal fordul utána. Tudta, hogy lovai gyönyörűek és senki sem tudja levenni róluk a szemét, még az olyanokat is leveszik a lábáról, akik félnek vagy csak nem szeretik a lovakat. Nem lehetett figyelmen kívül hagyni őket, ahogy kecsesen vastag lábaikat szinte egyszerre emelték a magasba. Szürke patáik alatt remegett a föld. Fekete bőr szerszámaik kontrasztként illettek rövid hófehéren bársonyos szőrükhöz. Íves fél kos fejüket szügyükig behajlítva pompásan meneteltek, mint egy felvonuláson. Mili olyan ügyesen irányította lovait, hogy egy hozzá nem értő számára olyan hatást keltett mintha maguktól tudnák az irányt. Mintha önállóan tudnák mit is várnak el tőlük. Lépésük kecses ügetésük ütemes és mindig helyzetnek megfelelő volt. A vágtájukról nem is beszélve. Egyforma lépéshossz megfelelő ütem és nyújtás jellemezte. A díjhajtásban a legmagasabb pontszámra számíthatott. A közönség hangos éljenzésbe tört ki, amikor Mili elegáns ostor kitartással elköszönt és lehajtott a pályáról.

Naru-chan^^ írta...

Szija:)Naru vagyok:)Na megprobalom leroviditeni de igy nem lett szerintem olyan joXDNa de azert lassuk^^
Földönfutó csillag

Naru-chan^^ írta...

Mar jo ideje vonattal kell bemennem a varosba,ahol a megszokott munkamat vegezhetem.Fokent most,a fogcsikorgato hidegben ez eleg kellemetlen.Egyik nap korabban indultam,ezert volt odafigyelni a lathatatlanra.Az utcak es a hazak csendes maganyukba huzodtak,csak a lepteim hallatszottak.Telen a szinek elmosodnak,kifakulnak.Mintha mindez nem lenne tobb egy lepelnel.A termeszet elrejt elolunk valamit,egy csodat,ami itt a szemunk elott,megsem vesszuk eszre.Olyan,mintha meghalt volna,de nem.Csak elrejti csodait titokban,melyen elrejtve,megorizve onmaganak.Az egbol csendesen,eszrevetlenul hull a ho.A hopelyhek leultek a sapkamon,megkapaszkodtak a cipzaromban,s hideg lehelletukkel simitottak az arcomat.Az allomasra erve eszrevettem az embert,a foldon ulve.Nem volt valami hires,egyszeruen csak kiallt minden nap egy kopott allomas kopott szinpadara,keveske apropenz remenyeben.A hatan oreg gitar ucsorgott,tehetetlenul.Mellette allt egy kislany,olyan13eves lehetett.Hosszu aranyszinu haja lagyan hullott hofeher borere.Mindenki ugy tudja,hogy az oregember az edesapja,de feher bore mast sejtetett.A haja oldalt kisse elorehullt,eltakarva fel arcat es ragyogo szemet.Tekintetevel magakore vonzotta az embereket.A ferfi magaele huzta a gitart,es akar a szeretett not,oly gyengeden simitotta korbe a nyakat.Az ujjait valami sotet kendovel tekerte korbe,a rongy mergeskigyokent csavarodott a kezere.Az inge valaha szurke szalak szovevenye lehetett,mostanra ez a szin is elkopott.Mintha mindenet elnyeltek volna.Azon gondolkodtam,hogy egyszeruen elfordulok es nem is nezek rajuk,elmegyek mellettuk,ahogy mindenki mas is teszi.Aztan felnezett.Sotet,osszetekeredett tincsei eltakartak arcat,zold szemei viszont atragyogtak kocos tincsein.Akar ket smaragd magukhoz vonzottak tekintetemet.Megszolalt a gitar!A ferfi keze atfutott a gitaron,a hangok vegigszaladtak szakadt nadragja foltjain,beleivodtak kopott ingebe,pillangokka varazsolta ujjai kozott tekergi rongykigyokat.Egesz testebe belekoltozott a varazslat.Ekkor a kislany tancra perdult.Mig tancolt a szinek erosebben ragyogtak,baranyok kergetoztek az egen.Az ora megdermett es halalos csend uralkodik az allomason.Mindenki e ket csillagot figyeli.Csak ekkor vettem eszre,hogy mindenki arcan ott ul az elismeres,megis senki sem hajlando egyetlen kopott garast sem dobni a kis zsebkendore,mely reggel ota uresen all.Hihetetlen.Gondolkozas nelkul odamentem es odatettem egy reggelire valonyi penzt.A lanyka elmosolyogott.Gyonyoru,szikrazo mosolya volt,azonban eszrevettem arcat,melyet eddig eltakart haja.Arcanak bal fele,az egyik szeme teljesen osszegett.Hatalmas seb maradt a barsonyos bore helyen.Eroltetett mosolyra huztam a szamat,majd egyszeruen tovabballtam.Gyorsan felultem a vonatra.De mikor a jegyszedo kerte a jegyemet,mely rengeteg penzbe kerult ugy ereztem undorito,amit tettem. Egyszeruen eljottem,mint az osszes tobbi ember.A szivem osszeszorult.Az elobb fizettem ki a meregdraga jegyet az elso osztalyra,pedig oda is adhattam volna a penzt.Hiszen itt volt a zsebeben.Masnap ismet ezen az uton indultam munkaba.Azonban most elhataroztam,elbeszelgetek az oregemberrel.Azonban az allomason sehol senki.Csak lezengve lattam nehany rohano embert,akiknek fel sem tunt,hogy ket kedves arc hianyzik.Nagyon elszomorodtam,es tovabbra is szegyeltem magam.Tobb napon at is vartam , hogy ujra lathassam oket.Hiaba kuzdottem,a remeny ujra meg ujra felutotte fejet a lelkemben,hogy aztan fajdalmasan eltiporja a valosag.Egy kedd reggel mar a vonaton ultem.Reggelizni akartam,egy sutin kivul egy falatot sem ettem.A kis lampa fenye a kezemre es az erintetlen tanyeromra vetult.Sargaba vonta az evoeszkozoket,bearanyozta a feher teritot.Hatradoltem.A szek nyomta a vallamat,a sutemeny kellemetlenul felpuffadt a gyomromban,a tea keseru ize pedig meg mindig ott lapult a nyelvem alatt.Semmi sem volt jo.Hirtelen megpordultem es akkor ott allt o.Mellette a szoke kislany vidaman pattant fel a vonatra.Az en vonatfulkem ures volt,ugyhogy ide ultek,majd bejott meg ket munkas ember is a fulkebe.

Naru-chan^^ írta...

Nagyon faradtak lehettek,a ruhajuk szakadt,arcuk izzadt es meggyotort.Ekkor bejott az igyis zsufolt fulkentbe egy ,,uriember".Fekete,elegans oltonyt viselt fenyes lakkcipovel.Diszes nyakkendo csavarodott a nyaka korul.A velem szembeni ulesre telepedett le,pontosan az ablak melle es meg ki is nyitotta azt.Azonnal becsapott a jeghideg levego,mindenki osszerezzent.A nyakkendos ur elovett egy nagy borondot,majd kivett belole hatalmas,zamatos kortet.Hogy lehet valaki ennyire erzektelen?Egy eles kest is elohuzott majd gondosan hamozni kezdte a kortet.Tokeletesen egyenletes csikban meghamozta egesz az aljaig.A korte belselye csalogato illatokat arasztott.A nyakkendos ur az egyik kezebe fogta a gyumolcsot es a masikba az egyetlen,hosszu csikban levagott hajat.A nyitott ablak fele nezett,majd egy hatarozott mozdulattal kidobta a kortet.Egy eles kest is elohuzott majd gondosan hamozni kezdte a kortet.Tokeletesen egyenletes csikban meghamozta egesz az aljaig.A korte belselye csalogato illatokat arasztott.A nyakkendos ur az egyik kezebe fogta a gyumolcsot es a masikba az egyetlen,hosszu csikban levagott hajat.A nyitott ablak fele nezett,majd egy hatarozott mozdulattal kidobta a kortet.Undorodom az emberektol.Hogy tehetnek ilyet?Ekkor megerkeztunk az elso megallohoz.Itt leszallt a ket munkas es a nyakkendos ur is,szerencsere.Csak mi harman maradtunk a fulkeben.Az elet nem fer!Elbeszelgettem az urral.Elmondta,hogy mar 20 eve az utcan lakik.Kiderul,komoly iskolat is vegzett,azonban most megis erre kenyszerult.Osszeszorult a szivem.Alig birtam vegighallgatni szomoru tortenetet.Elmeselte,hogy mikhez ert meg,de mar sehol sem akarnak neki munkat adni,mert mar elmult 50 eves.Es ez meg semi.Feri bacsi elmondta,hogyan talalt ra mar evekkel ezelott egy 4 eves kislanyra az utca sarkaban...elhagyatva...megsebesulve.A sajat szulei egettek meg,mert valamit rosszul csinalt.De kerdem en,mit tehetett az akkor 4 eves Anna,hogy ezzel buntettek a sajat szulei?A kislany szemeibol fajdalom sugarzott.Feri bacsi ahogy meglatta akkor,ott az utcan,azonnal segitett rajta es hat most ott tartunk,hogy o a neveloapja.Meg sokat beszelgettunk.Amire igazan szukseguk van szerintem a hajlektalanoknak,hogy meghallgassak es elfogadjak oket.Legtobb esetben nem az a baj az emberekkel,hogy utaljak a hajlekalanokat csak egyszeruen kozonyosek veluk,nem erdeklik a problemaik,mindenki csak a sajat gondjaval foglalkozik.Amikor elkoszontem Feritol,csak annyit mondtam neki,hogy sose adja fel,erre o:,,Ameddig elet sosem adom fel".Amikor elkezdunk foglalkozni masok problemaival,az tesz igazan boldogga.Amikor nem a sajat gondjainkat nezzuk,hanem eszrevesszuk masok szuksegleteit,ettol leszunk igazan magunk.

Naru-chan^^ írta...

Tudom meg ez is tobb mint 1 comment de ennel jobban nem tudtam leroviditeni:(Jo lenne ha azt a par sort elnezned , amugy meg fert volna az 1.commentbe , na de megertem ha nem , de akkor orulnek ha esetlen kitenned akkor az eredeti novelat az oldalra affele vendegirokent^^Koszi:)

Szatti írta...

Kedves Jega!

Nagyon érdekes és elgondolkodtató volt a történeted. Faltam a sorokat és nagyon tetszett a tragikussága ellenére is. Nagyszerűen fogalmaztál, fantasztikus volt az egész, mert ahogy leírtad, olyan volt, mintha egy mesébe csöppentem volna, de persze, nem éppen vidám volt a vége. Köszönöm az élményt és gratulálok neked! Örülök, hogy elküldted!

Szatti írta...

Kedves Kylie!

Igazán kedves és reménykeltő volt a történeted, ahogyan azt nagyon is jól megválasztottad témának. Érdekes volt, frappáns, tömör és mégis, sokat mondó. Gratulálok neked, nagyon tetszett! :) Puszi

Szatti írta...

Kedves Mili!

Nagyon köszönöm a történeted, igazán tetszett. Legfőképp az, ahogy fogalmaztál és ezáltal el tudtam képzelni a történetet, minden kis apró részletét. Gratulálok a munkádhoz, köszönöm, hogy írtál!

Szatti írta...

Kedves Naru!

Akkor maradjunk annyiban, hogy mint novellát, elhelyezem az egészet a Galériában, ha így megfelel neked.:) Egy komment a határ, ehhez tartom magam, de ha így jó neked, akkor felteszem a hétvégén. Köszönöm a megértésed és a történeted! :)

Viky írta...

Szia Szatti, választott fogalmam a vágyakozás.


Randevú előtt


A fiatal lány remegő bokával lépett le a belvárosi buszról. Pontban négy órára beszélte meg a találkát a fiúval. Addig még volt tizenöt perce, mit tegyen? Nem ácsoroghat egyedül a téren, különben sem illene, hogy előbb érjen oda, mint ő. Az úttest túloldalán megpillantott egy parkot. Nem gondolkozott sokat, elindult a zebrán át az illatozó fák felé. Szerette a természet közelségét, a fák élénkzöld színe megnyugtatta, amire most különösen nagy szüksége volt. Örökkévalóságnak tűnt az utolsó negyedóra, ráadásul szíve is hevesebben kezdett verni, kezeit hiába törölgette, síkosan tapadtak az izzadságtól. Május eleje volt, a fák tele illatozó virágfejekkel, lanyha meleg szellő fújdogált, és a levegő illata...hiába szívta tüdeje legmélyére, nem tudott betelni vele. Már csak tíz perc és együtt lesznek... A lány leült egy óriási tölgy árnyékában megbúvó fapadra, és ideges mozdulatokkal kinyitotta a táskáját. Púdert, ecsetet kapott elő, hajtincseit ujjaival igazgatta, bódító parfümöt permetezett a tarkója alá. Nem szerette ezt a vihar előtti csöndet, a gyomorremegést, az ideges várakozást. Bárcsak a karjaiban lehetne már, és akkor elmúlna minden rossz érzés.
Körülnézett.
A szemközti padon egy idős házaspár duruzsolt, előtte egy fiúcska hajtott el biciklivel vidáman dúdolgatva. Mindent olyan békésnek és harmónikusnak látott, kivéve saját magát.
Ránézett az órájára. Ideje indulni, két perc múlva négy. Mély levegőt vett, majd elindult a macskakövekkel kirakott járdán, a dúslombú faalagút alatt. Sietve átvágott a zebrán, hogy időben érkezzen a diadalív alá. Körbenézett, hátha feltűnik a vágyott arc, de csak ismeretlen embereket látott. Mostmár térdében is remegett, úgy érezte, azonnal le kell ülnie, különben összerogyik, mindenki szeme láttára. Ekkor hangos kiabálást hallott az út túlsó oldaláról. Megfordult. Egy fekete Smartból barna hajú fiú integetett, és eszeveszett dudálásával akkora lármát csapott, hogy a környéken lézengő járókelők tekintete mind a fiúra szegeződött. A lány visszaintett, majd könnyed őzikeléptekkel odasietett a fiúhoz, aki előzékenyen tárta ki előtte a kocsiajtót. Átölelte a lányt, és hosszasan csókolni kezdte. Az idő mintha megállt volna, csak a lány selymes haja létezett, és puha, cseresznyeízű ajka. A hangos dudaszó és a trágár megjegyzések sora csak nagynehezen oldotta ki a fiút a lány karjaiból.

Még csókolózni sem hagyják nyugodtan az embert!-kiáltott ki az ablakon dühösen, majd kénytelen-kelletlen beindította a motort. A lány elpirult. Zavartsággal teli boldogság járta át szívét, hiszen ez volt az első alkalom, hogy jelenléte közlekedési dugóhoz vezetett.

Konek írta...

:D Újra itt vagyok, és alkottam. És valahonnan sejtem, hogy ez nem lett olyan jó xD

Beteljesülés

Idegesen szorongattam a táskámat, a napszemüvegem megint az orrom hegyéig csúszott, dühösen visszatoltam a helyére. Hol van már? Dobogni kezdtem a lábammal. A nap már magasan járt. A szökőkút halkan csobogott mögöttem. Az emberek a buszmegállóban gyülekeztek, a következő buszra vártak. Jobra-balra tekintgettem, a szememmel őt kerestem, de hozta a szokásos formáját, és késett. Micsoda dolog megváratni egy lányt? Jött egy busz, a tömeg felszállt rá. És ott jött. A barna haján megcsillant a vakító napfény, ajkán a kedvenc félmosolyom játszott, a fekete napszemüveg eltakarta a szemét. Már csak 3 méterre volt tőlem, mikor tudtam, hogy nem bírom magam türtőztetni, és oda rohantam hozzá. A keze ölelésre nyílt, és magához szorított. Mélyen tétegeztem az illatából, és még jobban magamhoz húztam. Felnéztem az arcára, engem nézett. Tudtam, mi következik. Egy lágy csókban forrtunk össze. A meleg már nem csak a hátamat érte, belülről is melegem lett. Vajon tényleg ez a helyes? Ahogy ott álltunk a főtér közepén, tömeg vett körül, tudtuk mind a ketten, hogy nem. De azt is tudtuk, hogy erre vágytuk. A csók lágy, a nap perzsel, a szívünk ég. Egy bűnös megcsaló csók, de utánunk a vízözön! No meg a sáskahad. ;)

Szatti írta...

Szia Viky!

Nagyon köszönöm, hogy írtál a feladatra és hogy olvashattam a soraidat. Nagyon tetszett a történeted életszerűsége, ahogy fogalmaztál és megteremtetted ezt az apró, de annál jelentősebb jelenetet. Gratulálok, puszi!

Szatti írta...

Kedves Konek!

Nekem tetszett az írásod :) Tömör volt és lényegre törő, volt benne valami, ami megmosolyogtatott. Nálad is az életszerűség fogott meg, hogy elképzelhetővé tetted. Köszönöm az alkotásod és gratulálok neked!

Viky írta...

Köszönöm a véleményed,így visszaolvasva úgy érzem, kellene még valami a végére. Na mindegy, lehet, hogy majd magamnak átírom. Pusz.

Naru-chan^^ írta...

az nagyon jo lenne ha oda kitenned:)koszonom szepen:)

Naru-chan^^ írta...

Jaj , nos itt van egy regebbi novellam ezzel ha lehetne meg(jaj lecci ne haragudj meg ha mar lejart a hatarido es en itt ennyi szabalytalansaggal zavarlak) szoval jeliznek ezel
szabadság
Aranykalitka
Olvastam mar meseket , novellakat , legendakat a legkulonosebb elolenyekrol es a legfurcsabb helyszinekrol , ahol meg a madar sem jar.Olvastam a kis aranytorku madarkarol , ki egy aranyos galitkaba zarva tengeti eletet.Hallottam a hiedelmekrol , miszerint a kismadarnak megszakad a szive.Azonban azt hittem , mindez csak affele szolas , mint a vaj van a fule mogott.Nem ert varatlanul a furcsa erzes a gyomromban , az enyhe szedules , a furcsa gondolatok ozone az almodozo elmemben.De megis mi ez a fajdalmasan szorito erzes , kozvetlenul a bordaim mogott? Az eletem tokeletes.Latszolag.Mindenki ugy beszel rolam , mint akinek mindene megvan es nem hianyzik az eletebol semmi.Es bizonyos mertekig igazuk is van.Megvan az aranyozott kalitkam , gyemantkovekkel diszitve.Szabadon ereszthetem hangom az egesz palotamban.De miert van , hogy minel nagyobb a palotam , annal inkabb hasonlit egy bortonre? Szabadjara engedhetem hangomat , de megis csak azt enekelhetem , amit eloirnak.Nem mondhatom el velemenyemet , nem enekelhetem el a szivfacsaro dalt ott es annak , akinek szivem diktalja.Hat akkor mit er az egesz?Mit er a nagy haz , a latszolagos tokeletesseg , ha kozben borton az eletem?A hazunk feher keritesei mogott , a kis szobam tukreben , a fenyes keret mogott , mely megannyi tokeletes faragassal van diszitve , nem latok semmit.Semmit , ami kicsit is hasonlitana arra , akit szeretnek latni.Ha belenezek szikrazo , gunyolodo uvegszemebe , o csak kinevet .Jol tudja , hogy nem onmagamat latom benne.Es ezt minden reggel , mikor megfesulom a hajam az aranyos fesuvel es minden este , mikor faradtan belenezek , az orrom ala dorgoli..Mindig kokemenyen teljesitem az elvart tokeletesseget , de a szivem az , ami mar valojaban kokemeny.Kosziv , ami valojaban gyemantsziv , s a gyamant az a ko , ami erez.En viszont csak keseruseget es megtortseget erzek ott , kozvetlenul a bordaim mogott,a szivemben.