2015. július 20., hétfő

Kérdés a kérdések előtt... ki beszélje el a történetet?




Sok olyan téma van az oldalon, melyeket elég egyszer megfogalmazni, összegezni, de bizonyos témák olyan örökérvényűek, annyiszor előfordulnak problémaként vagy kérdésként az írás során, hogy talán nem elég egyszer foglalkozni a dologgal. Így, ismét írnék egy bejegyzést a szemszögekről, az egyik email kérése alapján. 

Az írás megkezdése előtt tipikus problémát jelent, hogy milyen személyben is írjunk, vagy ha másképpen akarom megfogalmazni, melyik az a személy, amellyel a legjobban végig tudjuk vezetni a történetünket. Vannak, akik esküsznek a személyes elbeszélésre, miszerint "én" vagyok az elbeszélő és rajtam keresztül tud meg mindent az olvasó, másoknak viszont könnyebb harmadik személyben végig vezetni a cselekményeket és bemutatni a szereplők életét. Mindkettőnek megvannak az előnyei, egyik sem rossz választás. 
Én végig írtam már két történetemet, mindkettőt más formában. Az egyikben csak távolról szemléltem a szereplőt és nem bújtam személyesen a bőrébe, tehát E/3. személyt választottam, míg a következőben már az E/1. személyben írtam és azt hiszem, hogy ez utóbbi az én hangom. Ebben könnyebben ment fogalmaznom, sokkal közelebb éreztem magamhoz a történetet. Személyesebbé vált és én is elhittem, hogy én vagyok a szereplő.  Az E/3. személy viszont szimpatikusabb olyan formában, hogy ha írásban nem is mindig alkalmazom - vagy legalább is, olyan gyakorisággal nem, mint a másik személyt -, könyvek tekintetében szívesen olvasok ebben a semleges szemszögben is. Hogy miért is, erre is kitérek, s hogy segítsek ebben a témában azoknak, akik még néha döntésképtelenek és nem találták meg a saját írásmódjukat, elmondom mindkét formáról a tapasztalataimat. 


Én vagyok az, aki beszél: az én-elbeszélő

Napjainkban kedvelt téma ez az elbeszélési forma, miszerint egy, a cselekményben résztvevő szereplő meséli el a történetet. Legtöbb esetben maga a főszereplő, de vannak olyan történetek is, ahol egy, a főszereplőhöz közel álló barát gondolatain keresztül olvashatjuk végig a történetet. 
Az utóbbi esetben a főszereplőt kívülről láthatjuk. Ennek az elbeszélésnek a fő témája az, hogy az olvasó végig tudja, hogy mi játszódik le az én-elbeszélő fejében, ismeri az érzéseit, gondolkodásmódját. 

Ha a főszereplő mesél, az olvasó rögtön azonosulni tud vele és a helyébe képzelve magát olvassa a történetet. Ha ez nem sikerül, mert például a főhős túlságosan zárkózott és mogorva típus, akkor az olvasót vagy egyszerűen nem érdekli a sorsa és csak lassan halad majd a könyvvel, vagy már az elején, végleg leteszi azt. A főhős én-elbeszélése azért népszerű, mert két régi mintát követ: 

  • az első ilyen minta, amikor valaki érdekes dolgokat élt át, s amelyeket gyakran, az élete vége felé elmesél. Ezáltal visszamehetünk a múltba és megismerhetjük az életútját, a szárnybontogatását és a próbálkozásait az életben. Megismerhetjük az érzéseit, tanúi lehetünk az első csalódásának, vagy akár az első szerelmi élményének. Ezek mindenki körében közkedvelt témák.
  • a másik ilyen mintha, amikor a jelenben követhetjük végig a főhőst, aki egy rögös úton halad és akadályokba ütközik, miközben eléri azt, amit szeretne vagy amiért küzd. Eközben maga a főhős is jellemfejlődésen megy át és a mű végére valamilyen formában megváltozik a jelleme. Megtapasztal valami olyan dolgot, amely még a történet elején nem volt a birtokában és ezzel egyidejűleg az olvasó is kap és tapasztal valamit. Talán ez utóbbi a legközkedveltebb elbeszélési forma és ebben alkotnak a legtöbben. 
Az én-elbeszélésben a főszereplő néha gondolatban beszélget magával, megfogalmazza az érzéseit, hogy mit akar vagy mit szeretne tenni, hogy vélekedik az adott helyzetről és cselekményről, személyről. Ezáltal nem csak maga a főhős az, aki valamilyen megoldásra jut, hanem mi magunk is: személyesebb válik a történet és együtt gondolkodhatunk a főszereplővel, s jobban átláthatjuk az adott szituációt vagy eseményt. 
Ez szerintem a legtesthezállóbb közlési forma, ami egyszerű módon emeli közel a történetet hozzánk, olvasókhoz. Az a személyes hangvétel, amely már az első soroktól végig kíséri a történetet, rögtön a figyelembe kapaszkodik, eltekintve a történettől. Az már más kérdés, hogy a történet-e az, amely megfog bennünket vagy a stílus, személyektől függetlenül, viszont a személyek tekintetében már is egy pozitív érzést kelt, ha maga a főszereplő szimpatikus számunkra. A gondolatai, érzései, kérdései, cselekedetei. Ha ez az alapérzés vagy kapcsolat már megszületik a legelején, könnyen felvesszük a történet ritmusát és együtt tudunk haladni a szereplővel. 

Harmadik személyű forma

A másik kedvelt téma a harmadik személyű elbeszélés, miszerint az elbeszélő, vagyis maga az író láthatatlan marad és szigorúan objektív közvetítő a történetben. Alárendeli magát a szereplőknek, és meghívja az olvasót, hogy vegyen részt a sorsukban. Ennek több variációja is lehetséges, annak megfelelően, hogy milyen helyzetformát vesz fel az elbeszélő. Kedvelt az a forma, amely közelít az első személyű elbeszélés főszereplőjéhez: az elbeszélő közvetlenül a főszereplő mögött áll, s az eseményeket az ő szemével látja, de mind eközben el tud kissé távolodni tőle azáltal, hogy harmadik személyt használ. 
"Az utcán haladt, amikor megpillantotta a férfit. Megszólítsa?"
Ezt átélt beszédnek mondjuk, amikor képes vele egyesülni és visszaadni a gondolatait úgy, hogy közben végig harmadik személyben marad, de mégis olyan, mintha a gondolatok visszaadásával az első személybe csöppennénk. Ennek első személyű változata, valószínűleg így hangzana: "Az utca túloldalán hirtelen észrevettem őt. Megszólítsam?"
Ha pedig teljesen, átélt beszéd nélkül írnánk le a helyzetet, melybe még jobban átemelnék az E/1. személy stílusát, így nézne ki: "Ahogy az utcán ment, feltűnt neki a túloldalon lévő férfi. Megszólítsa? - tette fel magában a kérdést."

Ez utóbbinál már is érezhető, hogy ebben a harmadik személyben még távolabb került tőlünk a szereplő az első példához képest, s ezzel a távolságtartással láthatjátok, hogy az esemény belülről ábrázolt, hiszen a kérdés elhangzott, amit a szereplő feltett magában (megszólítsa-e), de mégis kívülről szemléljük az eseményeket. Az olvasó benne van a cselekvő, gondolkodó szereplőben és valahogy mégsem. Ezért áll ez ellentétben az én-elbeszéléssel, amely eleve egy rugalmasságot ad az írásnak. A lehetőség, miszerint a főszereplőtöket kívülről ábrázoljátok, vagy belebújtok, ez különösen jól rávilágít annak karakterére, érzéseire, elevenen jeleníti meg, és az olvasóval való kapcsolata is sokkal közvetlenebb és személyesebb. 

A közvetlenség és bensőségesség bizonyos fokú hiánya mellett viszont, a harmadik személyű elbeszélés egyik legnagyobb előnye, hogy válogathatjátok a személyeket, amit ezzel szemben az előző személyben nem tudtok megtenni. Ezt különböző lehetőségekkel valósíthatjátok meg: két vagy több szereplő között ingázhattok, vagyis több szereplő útját is nyomon követhetik az olvasók és azok szemszögéből beszélhetitek el az eseményeket anélkül, hogy teljesen a karakterekbe bújnátok. Ezáltal a történet két- vagy többperspektívájúvá válik. Ám itt is vannak hibázási lehetőségek. Az olvasó összekavarodhat és leteheti a könyvet, ha egy kis idő után nem tudja követni, hogy melyik szemszögből is látja a dolgokat. Ezért fontos, hogy az elbeszélés struktúrája áttekinthető legyen. Egy jeleneten belül ne nagyon változtassátok a szemszögeket, s lényeges, hogy mindig érzékeltessétek, hogy éppen mikor, kinek a gondolatait mutatjátok be. 
Nem lehet elrontani, ha következetesek vagytok és meghatározott céllal változtattok szemszöget. Nekem most volt egy nagyszerű élményem ezzel kapcsolatban. A könyv egy női főszereplővel indított E/1. személyben, de most a szemszög nem is fontos igazából. Körülbelül túl voltam a könyv negyedén, amikor hirtelen szemszögváltással olvashattam a másik fontos szereplő gondolatait, aki eddig is szerves része volt a történetnek, megtudhattam róla néhány dolgot a beszélgetésekből, a feltett kérdésekből, de jobban nem láthattam bele a karakterbe, csak az adott főszereplő gondolatai által. Neki már volt egy kialakult kép a fejében a másik szereplőről, de ténylegesen nem ismerhettem az okokat, a válaszok mögött rejlő valós történteket. S akkor, hirtelen jött a szemszögváltás, amely magyarázatot adva mindenre, jól kiegészítette az eddig olvasott főszereplő gondolatait erről a karakterről. Akkor vált komplex képpé a karaktereik kapcsolata és nem utolsó sorban, talán pont ezek a szemszögváltások segítik előre a történetet. 
A másik fontos szemszögváltás pedig, amely tetszett és amit szerintem érdemes gyakran használni, az a módszer, amikor egy adott jelenetet mutatunk be, mindkét szereplő oldaláról. Minden teljesen megegyező, ugyanaz a perc, ugyanaz a pillanat, mégis más szemszögből látjuk a történteket, hiszen mindkét karakter más külső tényezőket tart fontosnak, más dolgokat vesz észre maga körül, máshogy értelmezi a másik reakcióit, gesztusait, mondatait. Érdekes és izgalmas szerintem, amikor ugyanazt a fontos pillanatot, mindkét fél részéről érezhetjük. Erre hoztam is számotokra példát, amikor kimondottan ilyen feladatot kellett megoldanotok.


Összefoglaló tanácsok az eddig leírtak alapján
  • Ha a történet cselekménydús, sok hangulatfestő színt és leírást szeretnétek használni, ha nagyobb gondot fordítotok a tájleírások megfogalmazására és maga a nyelvi megformálás csak másodlagos a történethez képest, akkor válasszátok a harmadik személyű formát. Így nagyobb figyelmet szentelhettek a megfogalmazásnak és a helyszínek kidolgozásának, s így az elbeszélő vagy főszereplő feltűnés nélkül a háttérben maradhat. 
  • Bár az én-elbeszélő korlátozza az előbb leírt lehetőséget, mégis nyíltságot és szavahihetőséget tesz lehetővé. Ilyenkor csak arra kell ügyelni, hogy ez az Én-elbeszélő szimpatikus legyen az olvasó számára, hiszen kénytelen azonosulni vele, ha az egész történet alatt ő lesz az, akinek a gondolatain és érzelmein keresztül előre halad a történet. Mindenképpen kedvelhetőnek kell lenni, így kerüljétek a felesleges siránkozást és szentimentalitást.
  • Ha a történeted még kiforratlan vagy magad sem látod még a végét és a történetet aszerint szeretnéd tovább vinni, amit éppen a spontaneitásod sugall vagy esetleg amit az olvasóközönséged megkíván, akkor az első személyű elbeszélést ajánlanám. Ebben könnyebb lesz fogalmazod és kifejezned a főszereplőd érzelmeit és gondolatait. Harmadik személyű formát csak akkor válassz, ha teljesen biztos vagy a dolgodban és tudod, hogy mit akarsz, különben szenvedni fogsz a történettel és annak megfogalmazásával. 

Végezetül csak annyit tudok tanácsolni, hogy próbáljátok ki mindkettőt és úgy is megérzitek, hogy melyik az, amelyik szimpatikusabb számotokra. Már csak azért is érdemes, mert ezáltal fejlődtök is, ha nem csak egy variációhoz ragaszkodtok mindig. Viszont a hangsúly azon van, hogy megtaláljátok azt a formát, amelyben alkotni tudtok, amely a legtesthezállóbb számotokra, s amely által önmagatok lehettek. 

Remélem, hogy segítettem, ha pedig kérdésetek vagy hozzáfűznivalótok van, írjatok bátran!:)

2 megjegyzés:

Clarisse Winter írta...

Kedves Szatti!
Nagyon hasznosak a tanácsaid, előszeretettel olvasom a blogodat :).
Az lenne a kérdésem, hogy már nagyjából körvonalazódott a fejemben egy történet, azonban nem tudom, hogy milyen személyben írjam. Most E/3-ban kezdtem el, de félek, hogy nem tudom átadni a szereplők gondolatait. A főszereplő egy robot lenne és körülötte forogna a történet, szóval E/1-ben sem igazán tudnám átadni a leírásokat, hiszen szegény eléggé tudatlan. Tanácstalan vagyok, hogy melyik formát válasszam, tudnál segíteni? Előre is köszönöm!

Üdv: Clarisse

Szatti írta...

Remélem nem bánod, hogy bejegyzés formájában válaszoltam a kérdésedre, de úgy gondoltam, hogy talán ez a téma másoknak is hasznos lehet, ha bővebben kifejtem. Köszönöm a kérésed és remélem, hogy tudsz belőle hasznosat meríteni, ami a segítségedre lehet! :)