2012. május 3., csütörtök

Élettelen élet - Gyakorlati feladat


Mivel a szabadon való írásnak ilyen sikere volt, most sem venném túl kötöttre és megszabottra a dolgokat. Egyetlen kritériumra épül csak a feladat, de teljesen szabad kezet kaptok benne, hogy miképpen képzelitek el és alkotjátok meg. 

Feladat: alkossatok meg egy olyan történetet, ahol nem egy ember, hanem egy tárgy szemén keresztül mutatjátok be a világot. Azt, amelyet ő lát nap min nap, amelyben része van. Hasonló feladatra kell gondolni, mint amikor az Üvegbe zárt világ című feladatnál egy kirakati baba testébe kellett bújnotok. Most viszont, sokkal tágabb témakörben választhattok élettelen tárgyat, aki által bemutatjátok a történetet. Lehet szó egy babáról, egy tollról, akár egy könyvről is. Ez szólhat ő róla, az ő életéről, vagy a körülötte lévő emberek életéről, akiknek mondjuk a házában, boltjában, bárhol elhelyezésre került, létezik, "él"... de mindezektől függetlenül a lényeg, hogy az ő szemén, érzésein és gondolatain keresztül érzékeltessétek mindezt és öntsétek szavakba egy élettelen életét!

25 megjegyzés:

Lily írta...

Bocsánat, az előző kommentem hibás volt, most leírom újra. A téma: egy mennyezeti sín élete.

Rút élet

Két és háromnegyed éve történt meg az eset, de még mindig úgy emlékszem rá, mintha tegnap lett volna. Elmesélem nektek, hát figyeljetek: mikor a lány - későbbi asszonykám - lépett be a boltba, s rögtön megpillantott engem, zöld szemei felcsillantak, és felkiáltott: őt kell nekem! Majd fegyelmezett hangján aprót nevetett, a pénztárhoz cipelt, fizetett értem (nem is keveset), aztán hazavitt. Kicsi lakása meleg volt és barátságos, az apró zugban mindenki kedvesen fogadott; de jaj, ez csak látszat volt!... És a lány vitt engem, közben bemutatott új lakótársaimnak: ezek itt a falak, nézd, sárgák mint a nárcisz: ők lesznek a szomszédaid. Az ágy ott áll szemben - majd integess neki, mert magányos a szegény vasrács. Ez meg a macskám (randa dög volt szegény pára), szürke és az egyik szemét valamelyik bajtársa kivájta. Az állat nagyot fújt rám és odakapott, mire én? Fémes hangon felsikoltottam, és magamban átkoztam a bestiát. Úrnőm megnyugtatott - végigsimított a sebemen -, és mosolyogva közölte, hogy jól megleszünk mi így közösen. De nem mondott igazat ő sem: ahogy felkerültem helyemre (az ablakok fölébe), fejemet-lábamat fúrók kínozták, majd jöttek a gonosz manókák: apró csipeszek csipkedtek, majd! hatalmas súly: előkelő vörös bársony, csak húzott-nyúzott engemet, pöffeszkedve terült el odalent. Reménykedtem, de az idő nem oldott meg semmit, csak beleőszültem ebbe a rút életbe: s hogy mit teszek? elviselem, hogy nap mint nap rángatnak, kinevetnek, semmibe vesznek - ráadásul még a port sem törlik le szegény fejemen.

Viky írta...

Suhanó világ



Életem a folytonos utazás. Erre lettem kitalálva. Kora hajnalban kelek, ásítozva szemlélem a ködbe vesző állomást. Tüdőmből kifújom a fáradt füstöt , majd hangos füttyszóval útnak indulok egyik poros kisvárosból a másikba. De senki ne gondolja, hogy egy vonatnak szürke, egyhangú élete lenne! Igaz, már jól ismerem a tájat, ahol siklok, minden reggel a platánfák jellegzetes illatát szippantom magamba, és a jó öreg folyó is változatlan nyugalommal csordogál a híd alatt, amelyen át kell haladnom. Mit tudhat hát egy vonat? Egy élettelen, füstszínű vasszerelvény?

Titeket próbállak megfejteni, emberek... Csodálattal nézegetem azt a sokféle arcot, ami nap mint nap megtölti vasúti kocsijaimat. Ott egy fásult öregember majszol kenyeret, amott egy rózsaarcú fiatal lány merül el a tájban, a folyosón pezsgő vérű suhancok cigarettáznak. Pár órácskára belétek nézhetek, átélhetem örömötöket, vagy veletek sírhatok. Ismeretlenek vagytok, mégis sokat elárultok magatokról. Megtöltetek élettel: szeretem hallgatni kacajotok, élvezek beleszagolni ruháitokba, vagy csak szemlélni, ahogy sietve fel- és leszálltok vaslépcsőimről. És amikor éjjel elhagyjátok a peront, ha tehetném, utánatok szaladnék, hogy meglessem, hogyan folytatódik életetek...
De én csak egy vonat vagyok, akinek léte a sínpályára korlátozódik. Mikor egyedül hagytok a végállomáson, nem szomorkodom sokáig, hanem felnézek az égre. Elmerengek a tétován kúszó felhőkön, és a sápadt arcú Holdat bámulom. Ragyogó, sárga fényében megfürdök, és olyankor igazán szépnek érzem magam.

Szatti írta...

Kedves Lily!

Igazán érdekes és elgondolkodtató volt a téma, amelyet választottál és a tárgy, mely főszereplőddé vált a történetben. Nagyon tetszett, a fogalmazásmódod is, ahogy életre keltetted a gondolatait, érzéseit! Gratulálok neked!

Szatti írta...

Kedves Viky!

Bámulatos volt a történeted számomra, magával ragadott és köszönöm neked ezt az élményt :) Nagyon tetszett, ahogy megfogalmaztad, miképpen is láthatja egy élettelen az élőt és ezektől a gondolatoktól hogyan válhat érző "lénnyé". Gratulálok neked, nagyszerű volt! :)

Dia.(: írta...

Találd meg

Unalmasan ásítozom a szoba sarkában. A függönyön át beszűrődő fény rám vetül és láttatni engedi aranyozott díszes keretem szép kidolgozását. Szétnézek magamban és megjegyzem, hogy az ajtó melletti kis komódot áttolták szemközti falhoz, de ez a kis változás nem volt elég ahhoz, hogy elűzze az unalmamat. Hallom, ahogy egy kislány beszalad a szobába, mögötte apró kölyök kutya lohol. A kislány megvárja még utol éri és mindketten odaállnak elém. Látom magamban, szőke fürtjei csillognak a napfényben. Egy hajas babát szorongat és elbűvölően mosolyog. Lágyan megsimogatja a kiskutya buksiját és odaszól a mögötte belépő asszonyhoz.
-Mama, ugye milyen jól mutat Letty nyakában ez a masni?
A kiskutya nyaka körül feltűnik egy fehér selyemszalagból kötött masni.
-Kicsikém, Letty a múlthéten el... -kezdené az asszony sóhajtva, de kislánya tiszta szemeit látva, abbahagyja. -Igazán szép vele. Jó ötlet volt, hogy oda kötötted. -simítja végig a szőke fürtöket
A pici lány elégedetten szemléli a kis barátját. Egy pillanat sem múlik el, de már tovább is szalad, nyomában Lettyvel. Ahogy eltűnik, valami megremeg bennem.
Az asszony most egyedül áll előttem, ruháját és haját igazgatja. Oldalra fordul és megsimogatja nagy pocakját. Egy könnycsepp gördül végig az arcán, amit sok másik követ. A kezével rejti el bánatát, de hallom ahogy zokog. Ahogy az a könnycsepp megjelent a pocakja is eltűnt. Én is szomorú leszek.
-Drágám, ne sírj. A következő megmarad, higgy nekem. Addig is légy Lillyvel kicsit többet. -karolja át egy férfi.
Újra ketten állnak előttem. A férfi magas, jóképű és bár csak az egyik karja öleli védelmezően feleségét, látszik, hogy mennyire erős. Belém pillant. Meleg tekintete rémülté változik, kissé elsápad. Végre látom a másik karját is. Egy kést tart a kezében, fehér ingujja vérfoltos. Az asszony nem láthatja, hisz arcát a férfi vállába fúrja.
-Édesem, sikerült végre megbeszélned Mr. Harrissel azt a kellemetlen félreértést? -szipogja a felesége
-Persze Drágám. Gyorsan megegyeztünk, beismerte, hogy tévedett. -hangja higgadt, de a tekintete ugyan olyan rémült marad. Újra megremegek.
-Drágám, nem tettszik nekem ez a tükör. -szól újra a férfi. Vitessük el innen egy másik szobába. Sőt, talán a padlás lenne a legjobb hely neki. Nem illik az aranyozott kerete ebbe a házba.
Az asszony furcsán néz rám, a tekintete újra a hasára siklik, de gyorsan elkapja a pillantását.
-Igazad van, szólj Margaretnek és Jamesnek, hogy vigyék fel a padlásra. Veszélyes is lehet, még a végén Lilly összetöri és megsebesíti magát.
Még aznap este egy nő és egy férfi jött be a szobába. Feltehetően Margaret és James. A nőnél egy fehér lepedő volt, de mielőtt rám terítette még megállt előttem és belém nézett. Egy férfi átkarolta és egy hosszú csókot nyomott az arcára. Margaret elpirult, elkapta a tekintetét és a férfi eltűnt. Ezután már nem láttam semmit, csak nagy fehérséget.
Ez a tükrök sorsa. Olyannak látjuk az embereket, olyannak mutatjuk őket, amilyeneknek ők látják magukat bennünk. Nagyon ritkán látjuk a valóságot, nekünk csak az elképzelt világ marad, vagy az elrejtett igazság. Egy valamit azonban egyik ember sem tud elrejteni előlünk: a lelkét. Ha önmagadat látod egy tükörben, akkor jó úton haladsz, viszont ha nem, akkor ne minket vitess fel a padlásra, és vedd el szemünk világát egy rossz lepedővel, hanem találd meg újra a lelked, hogy újra csak benned gyönyörködhessünk.

Szatti írta...

Szia Dia!

Igazán nagyszerű volt a műved, s leginkább az tetszett benne, hogy jól át tudtad adni a lényeget, melyet megfogalmazni akartál, s melyet jól összegeztél a történeted végén. Tetszettek a karakterek, tanulságosak és elgondolkodtatóak voltak a szavaid mindvégig! Gratulálok neked és köszönöm, hogy írtál! :)

Jega írta...

Kerekes történet
Csodálatos nap volt számomra az a nap, amikor egy tavaszi reggel kinyitották az üzletet, az eladó kirántott a sorból, és eladtak. Az új gazdám, mert akkor még, én balga, azt hittem, hogy őt fogom szolgálni, sokat vesződött velem, majdnem kitörte az első kerekeimet, mire betuszkolt egy autóba. Boldogan robogtam az új életem felé, mert nekem, bár elég régen megszülettem, csak most kezdődött el a küldetésem. Bármennyire szerettem volna, nem láttam semmit a világból, mert a gazdám teljesen lefektetett az ülésen. Néha, ha nagyot zöttyentünk, kikukucskáltam, de a gyorsan elsuhanó tájból semmit sem érzékeltem.
Az út, ily gyorsan suhanva, mindössze húsz percig tartott. Nagy nehezen kicibáltak, és a gyors igazítás után, már fent is voltam egy kis teraszon, ami későbbi életem állandó színtere lett. A nagydarab ember betolt a szobába, és ekkor láttam meg az igazi gazdám, egy öreg félig béna asszonyt. Szorosan az ágyhoz toltak, és a Mamát a nagydarab egyetlen ügyes mozdulattal rám penderítette az ágyról. Meglepődtünk mind a ketten, a Mama is, és én is. Nagyot nyekkentem örömömben, hogy vége a várakozásnak, azt csinálhatom, amire teremtettek. Mama könnyes szemmel simogatott, mert felszabadítottam a szobafogságból. Ettől a naptól összetartoztunk. Közös reggeli a konyhában, majd irány a fürdőszoba. Délelőtt a kis teraszon napoztunk, a Mama olvasott, néha nyögdécselt, vagy elaludt. Délután pedig itt hűsöltünk ismét. Néztük az utcán játszó gyerekeket, a jövő menő embereket. Jól megvoltunk, én lettem a lába. Néha ugyan szidott, és a fenébe kívánt, de tudtam, hogy csak az elkeseredés beszél belőle. Nem gondolja komolyan a sértéseket.
Nagyon elkeseredtem, ha elvitték a kórházba, mert akkor belöktek egy sötét sarokba és csak a dédunoka citált ki onnan, rám ugrálva, lelökve a lépcsőn. Ez nagyon fájt, és aggódtam is. Féltem, hogy eltörik valamim, és akkor, nem tudom szolgálni a Mamát. Szerencsésen megúsztam a vad játékokat.
Egy délután nagyon megijedtem, mert a Mama, azt találta ki, hogy feláll, és elindul, belém kapaszkodva. Reménykedett, hogy sikerül neki, de csak egy nagy esés lett belőle. Tehetetlenül néztem, ahogy fekszik előttem jajgatva. Nagy sokára jött a lánya, de csak segítséggel tudta visszatenni rám. Összeszoktunk, néha nagy sétákat tettünk a temetőben, és egy alkalommal a templomba is elmentünk, a Mama lánya tolt bennünket. Meg-meg álltunk beszélgetni az ismerősökkel. Ilyenkor a Mama egészen kivirult, és még dúdolgatott is. Már mindent tudtam a Mamáról, mert, ha senki nem volt a közelünkbe, csak nekem beszélt. Elmondta az élete történetét. Az ura haláláról beszélt, és a saját nyomorúságáról siránkozott.
Egy reggel emberek jöttek és elvitték a Mamát. Soha többet nem láttam. Engem bedobtak egy sötét sarokba, és azóta is várom, hogy újra én legyek egy ember lába, hogy boldogan simogasson, mert felszabadítottam az ágy rabságából. Talán egyszer újra kitolnak a fénybe.

Viky írta...

Köszönöm és várom a többiek alkotását:)

Szatti írta...

Kedves Jega!

Nagyon tetszett, ahogy a történeted fokozatosan bontakozott ki előttem, ahogy egyre beljebb és beljebb invitáltál, mint olvasót. Igazán megható és elgondolkodtató volt, amelyet megalkottál. A téma és az egész lezárása. Tanulságos és a szomorúsága ellenére, nagyon kedves történet számomra, amely felkelti a figyelmet és egy pillanatra elgondolkodtat. Köszönöm az élményt és gratulálok neked! Nagyon tetszett!

Shizu írta...

Négy zömök fal volt egymáshoz préselve. A fény nem talált egy rést sem a sima felületen, hogy akár egyik ujjával is be tudjon nyúlni. A mennyezetről halkan csöpögött a víz, hogy aztán a koszos földön megsemmisüljön. Nedves fa és több éves por szaga terjengett a levegőben. Sötét volt és csend. Átkozottul nagy csend...
Egy árva lélek sem volt a szobában. Egyedül én voltam ott az egyetlen, aki összetörve a hevert a sarokban.
Itt hagytak. Azok a lények, akik hasonlítottak hozzám - mégis tökéletes ellentéteim voltak -, mind elmentek. Régen sok időt töltöttem az ő társaságukban. Különösen az egyikükében.
Ez a lény nem olyan volt, mint a társai. Ebben már akkor biztos voltam, amikor először a karjába vett. Amikor még egy játékbolt polcán feküdtem a testvéreim között, ő egyik nap arra járt. Smaragdzöld szemével a polcokat vizslatta. Alaposan megvizsgált mindent, és amikor rám tévedt a pillantása, tekintetünk összefonódott. Az ő zöld írisze az én szemeimmel. Láttam abban a szempárban az életet, a csillogást. Tudtam, hogy ő az. Egyszerűen éreztem.
Gyengéden a karjába kapott, és selymes bőrű arcához szorított. Végigsimított kemény, sötét bőrömön hosszú ujjaival és orrát az enyémnek nyomta. Aztán elvett az arcától, majd rám nézett.
- Te leszel az új babám! - dalolta örömtelien a lány.
Én ránéztem kedves, szőke göndör fürtökkel keresztezett arcára. Ha tudtam volna nevetni és mozgatni a fejem, bizonyára bólintok és boldogan rámosolygok, hogy jelezzem, cseppet sincs ellenemre a dolog, de mivel nem tudtam, csak némán néztem rá.
Attól a naptól fogva új élet kezdődött számomra. Együtt laktam a lánnyal. Vele aludtam, mesét olvasott nekem, fésülte hosszú fekete fürtjeimet és vele játszottam. Mindig édes hangon beszélt hozzám. Elmondta, hogy én vagyok az ö babája és azt, hogy nagyon szeret.
Minden szavát ittam. Imádtam a lágy hangját és gyengéd gesztusait. Nagyon szerettem a lányt és végtelenül hálás voltam neki.
A mai napig átkozom azt, hogy nem tudtam neki elmondani semmit. Ha lett volna hangom, nyilván minden kijött volna belőlem. Ő mentett meg. Ő volt az, aki kivezetett az árnyékból a fényre. Addig csak annak a dohos játékboltnak a négy falát ismertem, ahova be voltam zárva a testvéreimmel. De ő megfogott, és kiszabadított arról a helyről. Megmutatta, hogy létezik a világon szeretet, törődés és boldogság. Megmutatta, hogy nem kell senkinek sem bezárva élnie az életét. Ezért pedig kimondhatatlanul hálás voltam.
Egy nap viszont más dolog történt. Egy hatalmas kéz kúszott fel kemény bőrömön, majd megragadta gyönge kis testemet. Megfagyott bennem a vér.
A kéz felemelt, majd a fogva tartóm arcához emelt, hogy jobban megvizsgáljon. Smaragdzöld szempárral találkozott
mélykék, festett szemem. A lány bájos arcát hosszú, sötétszőke fürtök keresztezték és rózsaszín ajkai elnyíltak a csodálkozástól.
Egy pillanatra megijedtem. Ki ez? Hol van a kislány?
De ahogy mélyebben belenéztem a zöld szempárba, felismertem benne az én lánykámat. Elhűlten bámultam tündérszép arcába, valósággal letaglózott a döbbenet. Mi történt vele?
- Ez is ócskaság már... - hagyták el hirtelen a rideg szavak a száját.
Nekem felocsúdni sem volt időm. Egy mozdulattal meglódította öklét, és a sarokba dobott, mint egy darab fát. A testem halk puffanással ért földet és összerogyott. Az ajtó hangos nyikorgással zárult, és a szobára telepedett a fullasztó, mély csönd.
Vártam, hátha kinyílik az ajtó, és a hirtelen támadt résen bekúszik egy halvány fénysugár. Hetek és hónapok teltek így. Én mégis reménységgel a szívemben vártam őt, mégsem jött el.
Akkor megértettem. Soha nem fogom őt látni többé.
Azzal az utolsó dobással megszabadult tőlem, és nem tartoztam többé az életébe.
Valahogy mégsem voltam dühös rá. Kidobott, elhagyott. Mégsem az ő hibája volt. Egyszerűen eljárt felettünk az idő - mindkettőnk felett. Amíg élete része voltam, sokszor ajándékozott meg a nevetésével. Boldog volt. Az a tudat, hogy valamennyire én is boldoggá tudtam tenni, egy kicsit enyhítette a bánatot a szívemben. Megértettem, hogy egyszer minden elmúlik. Az ő fiatalkora és az én életem is.

Mili és Kylie írta...

Helló! Kylie vagyok és szeretnék jelentkezni a feladatra.

- Hahó! Valaki! Itt vagyok… itt vagyok… Miért nem hall már senki? Az évek egyre csak fogynak és én, csak itt ülök… csak itt nézek ki a fejemből. A varázs elmúlott netán? Magányos vagyok… Huszonöt évvel ezelőtt bársonyos voltam és fiatal, mára már csak egy vén molyrágta szivacs vagyok, ki itt üldögél magányosan egy doboz tetején. Mindenki elfelejtette az öreg Didiját… mindenki. Egy beszélni sem tudó mackó kinek kéne már? Pedig annak idején milyen szép életem volt! Emlékszem rá mikor Helga és Edit kinyitották a csomagot és én megpillantottam mosolygós arcukat. Még össze is vesztek rajtam, bizony ám! Felhőtlen érzés volt az, mackó szívemnek! Azok a szép napok! Végül is az idősebbik testvér győzött az értem vívott harcban és én az övé lettem. Vele aludhattam egy ágyban. Szeretett és védett én lettem a kedvenc kincse. Nevemet is tőle kaptam, Didijának hívott. Minden este megnyomta a kezemet és lefekvés előtt belebeszélt a mikrofonomba, hogy Edit hallhassa milyen boldogok is, vagyunk mi ketten. Én természetesen örömmel ismételtem minden egyes szavát. Boldog voltam, nagyon sokáig boldog voltam. Mindenhová magával vitt. Együtt mentünk osztálykirándulásra, a Balaton partjára. Igaz én a nagy vizet nem láttam, nekem csak mesélt róla, de minden este szokásához híven féloldalasan feje alá simított és úgy aludtunk el.
Aztán ahogyan teltek az évek Helga felnőtt és már nem csak a barátnőivel járt el bicajozni és sétálni. Elkezdett éjszakánként kimaradozni, bulikba járt táncolni. De engem még akkor sem feledett. Reggelenként mikor fáradtan, de teli jókedvvel és életörömmel befeküdt mellém az ágyba, ugyanolyan szeretettel helyezett feje alá, mint kisgyermekkorában.
Egy ilyen átmulatott éjszaka után egyszer nem egyedül tért haza. Egy számomra ismeretlen személy jelent meg a mi kis szobánkban. Tibor volt az, Helga udvarlója, mint kiderült. Szerelembe esett az én kis drágám. Felhőtlenül boldog volt. Állandóan mosolygott. Az én jókedvem meg annál jobban fogyott. Valamilyen üresség költözött a szívembe, éreztem, elveszítem. Már nem vagyok olyan fontos a számára, mint rég. Kezdett elhanyagolni, kiszorultam az ágy szélére, majd pedig miután Tibor véglegesen odaköltözött ezen a dobozon találtam magam. Helga talált nekem egy helyet, ahonnan figyelhetem őt és a kis családját, de részese már nem lehettem...
- Didija…
- Ki szólít? Hallom nevem. Didijának hívnak, igen én vagyok az!
- Hát itt vagy kis barátom! Nézd kit, mutatok be neked! Ő itt Anna, az én kicsi lányom. Neki adlak téged. Vigyázz rá úgy, ahogy rám vigyáztál!

Szatti írta...

Szia Shizu!

Remek volt a történeted, mely a hosszúsága ellenére mindig tartogatott valami újat, mely által olvastatta magát. Tetszett a téma, amelyet megragadtál, az érzések és a gondolatok bemutatása, valamint a karakterek megismertetése. Sajnálom, hogy nem ért boldog véget a történeted, de talán pont így volt jó. Életszerű maradt, mert sajnos, gyakran megesik az ilyen! Köszönöm, hogy alkottál! :)

Szatti írta...

Kedves Kylie!

Nagyon kedves volt számomra a történeted! Eleinte féltem, hogy szomorú véget ér, de örülök, hogy másképp alakult. Tetszett az életszerűsége, hogy tényleg megtörtént esemény lehetne, köszönöm az élményt és gratulálok neked! :)

Suzy írta...

Sziasztok :D
Itt az enyém.

Csupán egy tárgy vagyok, ám mégis élek.
Több vagyok egy átlagos eszköznél, s kevesebb mint az ember. De nem bánom, a világ történelmében kevésszer bántak velünk kegyetlenül. Szerencsére legtöbbször megbecsülésnek örvendünk, még napjainkban is mikor a könyv hatalmát elveszti és átveszi az elektronikus olvasás.
Ez ellen nem lehet semmit tenni, ilyenkor magunkból a legjobbat kell kihozni.
Borítómat sokszor, nagy gonddal tisztogatom, a lapjaimat legféltőbb gondoskodással veszem körül, s csak remélni tudom, hogy ez elég lesz. Remélem nem fognak megüntan félredobni, mint sok más társamat.
Azonban szívet melengető, ahogy egy olvasó értékes idejéből ránk áldoz, az olvasásra, a betűk élvezetére. Ahogy szinte áhítatosan olvasssa a sorokat mely a történetet rejti, ahogy beleéli magát a történetebe. Öröm hallgatni egy könyvnek, ahogyan fennhangon olvassák, ismételnek bizonyos szavakat, sorokat s közben ők maguk is reménykednek talán ez egyszer velük is megtörténik.
Boldog vagyok, mikor egy cselekménysorozat célt ér, mikor egy gondolat, egy mondat fantáziákat mozgat meg, mikor egy egy érzés, egy-egy esemény olyan szívszorongató, vagy nevettető hogy a könnyei a lapjaimra esnek, melyek halk, hallhatatlan sóhallyal szívják magukba azt.
Elszomorít, amikor hanyagul félbedobnak, mint valami vacakot és soha többé nem érdeklődnek a tartalom iránt. Elszomorít, hogy az emberek hozzá illetve hozzá nem értése sok millió embert megfoszt az olvasás élvezetétől, mert még gyerekkorában megutálta az olvasás a kötelezők miatt.
Elszomorít, de vigasztal, hogy vannak kik imádnak olvasni, s engednek a késztetésnek, hogy még többet tudhassanak olyan dolgokról is melyek csak egy fantáziában, egy másik dimenzióban léteznek.
Képzeletbeli lélegzetem elakad, néha még el is pirulnék amikor olyan olvasókat látok meg kik engem, s ezt a történetet szemelték ki, ez izgatja, ez birizgálja a fantáziájukat.
Ugyanez történik akkor is velem mikor olyasvalaki lát meg és néz meg engem jól magának aki nem vesz meg, de legszívesebben megtenné, s miután megvenne letelepedne egy meleg kényelmes kuckóba, ahol lágy zene szól, de talán még az sem kell. Elég egy kényelmes fotel s a az olvasó és én.
Ez is elég, s ennél több sosem kell,
ennél több sosem kellett.

Shizu írta...

Szia Szatti!:) nagyon köszönöm, hogy válaszoltál, és bocsánat, hogy egy szót sem szóltam az elején, csak a karakterszám nem engdte...>< nagyon hálás vagyok a kedves szavakért és a véleményért!:) Köszönöm!
EMár egy ideje olvasom a blogot, de csak most írtam először. Csilivek nagyon jó munkát végeztek.^^ Imádom a designt, a tapasztalaitok leírását.:D Sokat tanulok tőletek!

Köszönöm^^

Névtelen írta...

Sziasztok! Olvassátok szeretettel....

Lakóhelyem tulajdonképpen egy evőeszköz csurgató. Szomszédaim hegyes, sörtés, szúrós tüskékkel büszkélkedhetnek, de én sima vagyok, hideg és nemes.
Régóta szolgálom gazdámat, kinek talán legféltettebb kincse vagyok. Ajándékként érkeztem születésnapjára, s mikor kicsomagolt kemény fedelű dobozomból, menten párja nyakába ugrott.
-Honnan tudtad, hogy szükségem van rá?
-Ha szükséges, ha nem, eláll, nem romlik meg. De egy jó szakembernek ez létfontosságú.
Ezennel el is kezdődött munkás életem. Ahogy kézbe vett a " mester", máris közös rezgések keltek életre, mert egy munka kapcsolatban ez meghatározó. Hűvösen belesimultam tenyerébe, és még hogy véletlenül se fárassza magát túlságosan, a kisujjának is jutott "pihenőhely". "Luxus bütyökkel" voltam felszerelve, amit tetszés szerint el is távolíthatott, ha már zavart okozott.
Haj! mennyi női és férfi fazont alkottam! A finom szálú selymes szőkeségeken át, a durva, vastagszálú ázsiai típusokig, megannyi hajat bebarangoltam. A munka fizikai része sem egyforma, mert a pillekönnyű sikláson át, a nagyobb erőkifejtést igénylő csipkedésen, stutzoláson keresztül, a kapcsolat nélküli hajvágásig, mindenbe belekóstoltam. Sokszor gazdám húsába is, mikor teljes gőzzel csak az elvégzendő feladatra koncentrálva, se látok, se hallok. Mikor aztán egy éles felszisszenés magamhoz térít, és látom a sebből patakzó bő vért, azért megszeppenek. A ragtapasz csak röhög rajtam, és ilyenkor Istennek képzeli magát. Ő a hős, a gyógyító, én a balek.
Mostanában nehéz idők járnak, az életszínvonal csökken, nincs pénz szépítészetre. Gazdám csak sóhajtozik, és a könyvekbe menekül. Ilyenkor elhagyatottan porosodom a tartómban. Együtt vagyunk, vállvetve küzdünk, pár üzletet már megjártunk. Jelenleg egy meleg kis kuckóban fészkelünk, és már nem vagyunk magunk, mert a szomszédos munkaasztalnál egy idegen "fehér köpenyes" aprítja ugyancsak a hajat. Kolléganők, jó barátok. Ami szemem napról napra jobban szúrja, az az ő ollója, a csodafegyver, a welness meleg olló! Gyalázat! Már ilyen felfuvalkodott, "arisztokrata" származású csodák kerülnek az élvonalba. Ócskának, elhasználtnak érzem magam. De kis gazdám megvigasztal: Ő igazán a kézi munka erejében hisz. Bennem. Le nem cserélne semmi fényes darabra. Egy csapat vagyunk: a fodrász és ollója.

Szatti írta...

Drága Suzy!

Örülök, hogy a könyvet választottad témának, és igazán szépen összefoglaltad, miért is olyan csodálatosak, miért szeretjük őket :) Gratulálok neked, köszönöm, hogy alkottál! Tetszett!:)

Szatti írta...

Kedves Névtelen :)

Először is, kérnék majd tőled egy nevet, hogy virtuális keretek között, személyesen is gratulálhassak neked az alkotásodhoz! Nagyszerű volt, igazán remek, mind az elejétől a végéig! Köszönöm az élményt és hogy írtál a feladatra!

Névtelen írta...

Kedves Szatti!
Köszönöm soraid, nagyon jól estek. Még nemrég fedeztem fel blogotokat, de már az összes írással kapcsolatos bejegyzésedet átrágtam. nagyon tetszett és tetszik, ahogy közérthetően, mindenféle sallang nélkül leírod nekünk, hogyan is kell írni. Ja! ha az olyan egyszerű is lenne.... ): Nem igazán tudtam még kezelni a beküldést, ezért a névtelen választás. Amúgy a nevem Schablik Viktória, és már sajnos a húszon túli korosztályt képviselem. Szeretettel: Viki

Szatti írta...

Köszönöm a válaszod Viki, és örülök, hogy hasznosak számodra a bejegyzések :) Nem mondom magam annyira tapasztalt, hű de nagy írónak, de amit tudok vagy gondolok, szívesen megosztom veletek, és ezáltal mindannyian tanulunk valamit. Én mindenképp azáltal, hogy leírom nektek és ti pedig elmondjátok a véleményeteket :)

Ui.: a húszon túli korosztállyal pedig nincs semmi gond, én is azt taposom már két éve :D

Syro írta...

szia Szatti!
Hála a hosszabításért, így tudtam hozni én is egy szösszenetet remélem tetszeni fog.
Syro

Syro írta...

Sötét van, egy kósza napsugár sem kacérkodik fényesre csiszolt testemmel, nem táncol éles pengémen. Milyen régen volt, hogy emberi kéz melegét érezhettem kemény bükkfamarkolatomon. Lassan már idejét sem tudom mikor láttam embert.
Az ölelő sötétség, mely körbevesz, csupán arra jó, hogy emlékeim között kószáljak, s kínoztassam velük magam, mert mire jó az emlék, ha többé már nem élhetem át. A jelen helyzetem pedig nagyon úgy festett, hogy esélyem sincs egy kis újrázásra.
Ide-oda lökődöm sötét síromban, mint már oly sokszor, de semmi sem történik. Aztán minden figyelmeztetés és előjel nélkül, hirtelen fényár vett körül. Persze nem a hőn áhított nap sugarak, csupán lámpák fényét láttam homályosan. A hangok is tompán jutottak el hozzám, majd a kép kitisztult. Végre megszabadítottak attól az átkozott nejlontól, amibe belekényszerítettek.
A körülöttem lévő beszélgetést most már megértettem, de a emberek nem zavartatták magukat, nem tudták, hogy hallom őket.
Legszívesebben üvöltöttem volna, hogy rám figyeljenek, de nem hallanának. Hangomat egyedül a ''gazdám'' hallotta, Ő megértett engem, tudta mire vágyom, mivel okozhat örömet nekem.
- Szóval te vagy a híres Báró? – Nézte fürkésző tekintettel acélos testemet egy ember. Kezét kesztyű fedte de úgy is éreztem testének pulzálását, ahogy a markolatot szorította. Letett a pultra, és mindenfélét előkészített, amik így elsőre vegyszereknek tűntek. Hasonlóakat korábban is láttam, de azokat más használta, más célokra.
- Na, lássuk, milyen történetet mesélsz el nekem – és ezzel hozzálátott azokkal a löttyökkel össze maszatolni a testemet. Pedig ha hallaná a hangomat, olyan dolgokat mesélhetnék neki, amiről még csak nem is álmodott. De vajon melyik érdekelné, úgy igazán? Talán a teliholdas téli éjszaka, fent a vadászkunyhóban? Érdekes este volt. Az volt az első alkalom, hogy a Hold fénye érintette ezüstös testemet. Régi szép emlékek...
Mióta egymásra találtunk a ''gazdámmal'', azóta minden vadászatra elkísértem. Nem számított, hogy nőstényt, vagy hímet, így nevezete őket, ejtettünk el, az enyém volt a megtisztelő feladat, hogy kioltsam az életüket. Persze nem rögtön. Minden egyes alkalomnak megvolt a rituális rendje, nem kapkodtunk el semmit.
Vajon mi lett a ''gazdámmal''? A legutolsó este, mikor együtt dolgoztunk, olyan boldog volt, szinte éreztem az őt körülvevő bizsergést, ami rám is hasonló hatással volt. Minden molekulám rezget. Csodás este volt...
Egy nőstény nyomát követtük, halkan, meg-megbújva, mindig takarásban, nehogy észrevegyen. Az elejtése, meg már nevetségesen könnyű volt, nem okozott gondot. Hazavittük. A ketrec, amiben őriztük, kicsit talán szűkös lehetett neki, de a kényelem sosem volt szempont. A szobában, nekem jutott a legjobb hely, pazar kilátásom nyílt az eseményekre.
Minden egyes pillanatot jól elraktároztam emlékeim közé, hogy unalmas estéken egymást szórakoztassuk, a múltunkkal. De egyedül ez már nem pálya.
Azok a riadt szemek, a ketrecben, ahogy könyörögtek a szabadulásért, és mindezt hiába, még ma is beleborzongok. Mi voltunk az utolsók, akiket látott nyamvadt életében.
A 'gazdámra' nem lehetett azt mondani, hogy rossz háziúr volt, mindig valami különlegességgel kedveskedett prédánknak, ezzel jó pár órát elvoltak, majd mikor végzett, én voltam a soros, hogy elvégezzem a dolgom. Kivételesen nagyon izgatott voltam, olyan jó munkát végzett a nősténnyel, mondhatni fel voltam rázva, ennek köszönhetően meg is vágta magát velem. Vagy ezerszer kértem bocsánatot érte, de ő csak legyintett, és folytattuk ott, ahol abbahagytuk.
A nap végén mikor nyugovóra tért, engem is pihenni tett. Mikor felébredtem, ő már nem volt sehol, és engem a sötétség vett körbe, ahogy most is megint. Túlságosan elmerültem a múltban.
Mikor újból megláttam a fényt a ''gazdámat'' pillantottam meg. Megtörten meredt maga elé, és nem válaszolt üdvözlésemre. Mégis haragszik rám.
- Mr. Burano! Felismeri a kést?
- Igen.
- Ezzel ölte meg Mrs. Norman-t
- Igen – felelte az áruló.
- Nincs több kérdésem Bíró Úr.

Syro írta...

A címe Fogság, csak nem fért ki :)

Suzy írta...

Örülök neki :D Ez a téma állt hozzám a legközelebb.
Amúgy bocsi hogy csak ritkán alkotok mostanában.
Puszy

Szatti írta...

Szia Syro!

Nagyon örülök, hogy a hosszabbításnak köszönhetően, volt időd alkotni és elküldeni :) Remek történetet alkottál, az elején emlékeztetett a stílus és a megfogalmazás Sweeney Todd-ra :) Utána persze, más értelmet nyert a történet, de maga a sötét, titokzatos indítás nagyon ezt juttatta eszembe. Gratulálok neked és köszönöm, hogy írtál!