2017. május 5., péntek

Feszültségkeltés... tudd, hová tartasz!

Mostanában elég sok könyvön "átrágtam" magam - a nyár közeledtének egyik előnye, hogy (lassan) van időm magamra-, és mindegyik olvasásánál kezdett megfogalmazódni bennem egy általános kérdés vagy észrevétel, ami által meghatároztam, hogy tetszett-e és ha igen, miért... vagy éppen miért tartom jónak, hogy napok múltán is gondolkozzak a mondanivalóján? Volt olyan könyv, amely abszolút lenyűgözött és ezért váltott ki belőlem tetszést, míg más könyv annyira megrázó és sokkoló volt, hogy amiatt tudtam messzemenően dicsérni. Szimpátiát sokféle érzés, tapasztalás és gondolat kiválthat. Na de, melyek azok az általános szempontok, amelyeknek mindenképp érvényesülniük kell? Hogyan lehet elérni, hogy egy könyv letehetetlen legyen az olvasó számára? 


Mélység
Ez az első, ami jelzőként eszembe jutott és az alapján képes voltam jó és rossz kategóriába csoportosítani őket. Bár nem vagyok ennyire határokat húzó típus, aki szerint csak jó van és rossz, s a kettő nem fedheti egymást, mégis próbáltam valahogy megismerni a saját önértékelésem. 
Mindenki értékel valami alapján, még ha nem is tudatosan... nálam ez a mélység kérdése. Ha egy könyv csak felületes és mindössze annyira olvasható, hogy szórakoztasson egy adott pillanatban, az számomra nem éppen megnyerő. Egy jó könyv attól válik jóvá (nekem), hogy képes akár hetek vagy hónapok múltán is eszembe jutni vagy akár mások figyelmébe is ajánlom, ha megkérnek: volt valamilyen könyv, ami az utóbbi időben hatással volt rád? 

Hatás
A felületességet nem szeretem. Ébresszen bennem kíváncsiságot, vessen fel bennem kérdéseket és tartson egy olyan lelkiállapotban, amitől képtelen leszek letenni a könyvet... vagy ha mégis megteszem egyéb zavaró tényezők miatt, ott motoszkáljon bennem a tudat: alig várom, hogy újra a kezembe vehessem!

Feszültség
Ez az egyik fő cél számomra, hogy az olvasó figyelmét felkeltse és a feszültség állapotába hozza. Nem szeretem azokat a könyveket, amiket csak lapozok és lapozok és nem történik igazán semmi. Van egy bravúrosan megírt tartalom, ami körülbelül tartalmazza az összes feszültséget, amit a könyv magába foglalhat és onnantól kezdve nincs is semmi mozgatórugója az egésznek... akár el sem kellene olvasnom, csak hát olvasóként mégis, újra és újra adunk egy esélyt a dolognak. Talán most, talán nemsokára, talán néhány fejezet és végre beindul a történet... Vagy mégsem.
Fontos, hogy a történet fordulatos, izgalmas és magával ragadó legyen. S ehhez nem kellenek szó szerint olyan jelenetek, amelyekben a főszereplő élete veszélyben forog, s még csak menekülni sem kell a sötétben megbúvó árnyak elől. Legtöbbször az izgalmat ahhoz kapcsoljuk, amiben megnövekszik az adrenalin és szinte a szívünk is a torkunkban dobog. Az izgalom lehet nyugodt izgalom is... inkább tudatos, mint fizikai. S számomra ettől alakul ki a mélység kérdése vagy a hatás fogalmának használata... megérintett, hatást gyakorolt rám és az a feszültség, ami átjárta a sorokat, még mindig a "csontjaimban" érzem.

A feszültségkeltés az egyik legerősebb kötelék, amellyel a történet magához láncolhatja az olvasót, s mindez akkor a legtökéletesebb, ha egyrészt önmagában is izgalmas, de másrészt... az időzítés sem utolsó. Olyan ez, mint egy hullámzó mozgás a nyugalmi állapot és a stressz között, mely egyensúlyt teremt a történetben. Szükség van úgymond az állóvízre, amikor szimplán jól érezzük magunkat a történetben, kibontakoznak előttünk a karakterek jellemei, az életük, a mindennapjaik... és mindezt tovább fokozzák azok a jeleneket, amikor jellemük megismerésén túl a reakcióikra is fény derülhet. Mindezek pillanatnyi történések, de a legfontosabbak a történet megismerése során, hiszen a való életben is azoknak a cselekedeteknek vagy mondatoknak tulajdonítunk nagy jelentőséget, amit a spontaneitás szül. Ha lehetőségünk van másodjára is átgondolni egy kérdést, az már nem az a válasz lesz, amit elsőnek kigondoltunk. A gondolkodás lehetősége megmásítja a valódi természetet.


Ezek a reakciók vagy jellembeli rezdülések a történetben, számomra izgalmasabbak bármilyen körmönfont támadásnál vagy tettnél. Persze ezzel nem negatívan szeretném értékelni mindezt, csak megmutatni vagy érzékeltetni azt az oldalát az írásnak, amelyben nem szükséges rögtön fegyvert rántanunk a feszültség megteremtéséhez. Hadd említsek egy példát: ha olvasunk egy könyvet, melyben a főszereplő halálos betegséggel küzd, már is adott a feszültséghelyzet, hiszen a vég elkerülhetetlen... nincs olyan csoda, amely megmenthetné őt, és ez a gondolat végig ott lebeg a sorok fölött olvasás során, pontosan megteremtve azt a feszültséget, amelytől az ujjaink görcsösen szorítják majd a könyv lapjait. A lelkünkre hatott a könyv, mélységgel és hatással... talán így értitek a bejegyzésem mondanivalóját.

Haladj visszafelé!
Mindemellett, a feszültség megteremtésének különféle módjai vannak. Az elsődleges módszer a figyelem irányítása a titok felé, vagyis az információk visszatartása és ennek fokozatos feltárása. Lehet ez bármilyen titok; egy személyé, egy tárgyé, vagy valamilyen megfoghatatlan veszélyé, ami a szereplőkre leselkedik. Ehhez csak annyit tudok mondani, hogy fokozatosan kell fellebbenteni a fátylat az adott titokról. Ébren kell tartanod az olvasó figyelmét, de semmiképp se ess abba a hibába, hogy túl sokáig húzod a titok felfedését. Mindig kicsi dolgokat kell elárulni, utalni rá, új fordulatokkal színesebbé és titokzatosabbá tenni, majd a történet végére teljesen összeállhat a kép, vagy esetleg egy teljesen új fordulattal olyanná is formálhatod az eseményeket, amelyre az olvasó nem is számított volna. Ez az egyik legkedveltebb írásmód, amely klasszikussá vált a krimik műfajában. Amely talán segíthet ebben, ha visszafelé gondolkodsz. Van, akinek a felépítés segít. Elindulni az elejéről és úgy felépíteni, kibontakoztatni a titok szerkezetét... viszont visszafelé is érdemes tekinteni és úgymond lebontani mindent, apró részleteire. Ezáltal felvetülhetnek olyan kérdések, amelyek talán a hagyományos, "kezdjük az elejéről" módszerrel nem jutottak volna az eszedbe.

Ragadd meg a lehetőségeket!
A fordulatok éltetik a történetet. Mint ahogyan azt az előbbiekben mondtam, az állandó "nem történik semmi érdekes" szituáció eléggé vontatottá, monotonná és unalmassá tudja tenni a történetet. Szükség van olyan szálakra a történetben, amelyek színesítik annak a folyamatát, előrehaladását. A visszapillantások ilyen esetben megint csak jól jöhetnek, ahogyan az már sokszor példaként felvetült más bejegyzésekben. Ezek olyan elemek, amelyek bármikor megállják a helyüket. Mind cselekménykésleltetésnél és térkitöltésnél, mind pedig a történet izgalmának fokozásánál. A cselekmények izgalmát pedig nem csak a történésekkel fokozhatod, hanem a szereplők viselkedésével is. Reagálhatnak teljesen máshogy, mint ahogy azt eddig megszokhattuk tőlük. Okozz velük meglepetést! A lényeg, hogy éljenek! Persze, ahogyan minden ember, a szereplők is birtokolnak olyan jellemvonásokat, személyiségbeli tulajdonságokat, amelyek állandóak és folyamatosan jelen vannak a történetben. Ilyen példa lehet a makacsság, amikor a főszereplő sosem hallgat a másikra és bár ez monotonnak tűnhet a történetben, mégis el tudjuk fogadni, hiszen ő ilyen. Viszont érdemes gondolni a jellemfejlődésre is, amelynek be kell következnie minden történet során. Nincs olyan regény, amelynek a végére a szereplő ne alakulna a cselekmény által, akár minimálisan is. Valami mindig változik! Ezt az általános, örök érvényű szabályt érdemes megjegyezni és kihasználni!

Lebegjen előtted a cél!
Ha véletlenül elvesztenéd a fonalat és megakadnála történetben, tanácsolni tudom, hogy pontosan dolgozd ki fejben a végét, hogy tudd, hová kell tartanod és mi felé kell irányítanod az eseményeket. Szerintem az lehet a gond ilyen esetekben, amikor végleg elfogy az ihlethiány, hogy nem igazán látod, hogyan szeretnéd tovább vinni, befejezni azt az adott részletet, és ilyenkor sajnos nem elég a "nagyjából megvan" megoldás. Valamilyen kép már kialakult a fejedben, hogy hogyan szeretnéd tovább írni, ellenben ha a vége nincs meg teljesen tisztán, akkor nem tudsz írni anélkül, hogy ne erőlködnél a mondatokkal. Vedd sorba az eddig történteket, a fordulatosabb eseményeket és ezek alapján próbálj tovább dolgozni! Ha ez megvan, szerintem meglesz a folytatást is, csak tudd, mit akarsz kihozni az egészből.
Tudom, hogy elkezdeni mindig könnyű egy történetet, de befejezni, na az már feladat... de meg lehet csinálni. Tanácsként még annyit tudnék mondani, hogy mindig beleéléssel írda történetet, az adott helyzetet. Többször is vezesd végig magadban a leírtakat és egyszerűen csak próbálj ráérezni, hogy ha mondjuk ez egy film lenne vagy valakinek a könyve, Te mit várnál el a történettől. Kicsit ellentmondásos a dolog, mert egyrészt teljesen eggyé kell válnod a történettel, másrészt külső szemmel is végig kell követni a dolgokat. Ne csak író légy, hanem olvasó is!

Remélem, hogy ezzel a bejegyzéssel is tudtam Nektek segíteni! Minden véleménynek, hozzászólásnak nagyon örülök és előre is köszönöm! Ha valamilyen kérdésre nem tértem ki, írd meg kommentben és igyekszem választ adva rá, kiegészíteni vele a bejegyzést!

2 megjegyzés:

Dorka írta...

Szia Szatti!
Én legtöbbször aszerint értékelek egy könyvet, hogy milyen érzelmeket vált ki belőlem. Tudok-e rajta sírni és nevetni esetleg a kettőt egyszerre.
Nemrég olvastam N. H. Kleinbaumtól a Holt Költők Társaságát nagy hatással volt rám az általa közvetített érzelmek és ahogy, te is írtad a mélysége miatt.
Érdekes bejegyzés lett! Így tovább!
Pussz!

Szatti írta...

Nehéz visszaemlékezni arra, hogy mit váltott ki belőlem az első könyv, amit elolvastam... bár minden bizonnyal jó érzéseket, mert a mai napig nagyon szeretek olvasni, viszont megfigyeltem azt is, hogy a könyveket egymáshoz mérem - függetlenül a témától, stílustól és tartalomtól. Az ember mindig próbál a jónál is jobbat olvasni és már előre elvárásokkal kezd neki a könyvnek, hogy "na, ez lesz olyan jó, mint az előző?" Emiatt néha, leértékelek magamban egy könyvet, míg a másik lehet, nem is volt annyira ütős, csak pont egy olyan történet után találkoztam vele, ami kevésbé maradt meg bennem jó élményként. Nem tudom. Persze, ez nem általánosítható, de mindig jobbat és jobbat akarok olvasni annál, mint ami az utolsó volt. Rossz berözgődés talán. Viszont, az biztos, hogy a mélységet minden esetben meg kell találni. Ahogyan Te is mondtad, ami megríkat vagy olyan érzelemlökettel lát el, ami miatt napokig is Azon a történeten agyalsz majd.
Nekem ilyen élmény most Gayle Forman - Itt voltam könyve volt. Mindenképp megéri elolvasni :)