2012. május 3., csütörtök

Írás szabadon - Eredményhirdetés



Szép napot mindenkinek! Ismét egy eredményes két heten vagyunk túl, amely alatt nagyon örülök, hogy ilyen szép számmal érkeztek be írások. Ezek szerint, ez a szabadon való alkotás tetszett nektek. Máskor is megpróbálok kicsit kötetlenebb maradni, hogy könnyebb legyen az alkotás. Nagyon köszönöm mindenkinek az aktív részvételt és hogy ilyen nagyszerű történeteket alkottatok. Egyik sem hasonlítható a másikhoz, mindegyik különbözik egymástól és ad valami pluszt, valami elgondolkodtató dolgot az olvasónak. Gratulálok nektek! Most pedig lássuk, kiket jutalmazok a vendégírói lehetőséggel!


Dia - Vágyakozás


Az ember semmiért nem tud úgy vágyakozni, mint egy másik ember iránt. Sok mindent akarunk, sokért harcolunk és sok mindent megszerzünk, de a vágyakozás egészen más. Az olyan, hogy ott van mellettünk karnyújtásnyira vágyaink tárgya, de valamiért nem lehet a miénk. Talán valós okokból, talán nem akarunk, talán nem lehet érte harcolni. Ezek után megmarad nekünk a nyers fájdalom ami szinte fényként veszi körbe a vágyakozás reményteli érzését. Edzés után sétálgattam a parkban, engedtem, hogy a gondolataimat kifújja a meleg tavaszi szél a fejemből. Engedtem, hogy a helyüket betöltsék olyan egyszerű képek, mint a mohásodó fatörzsek vagy a kovácsoltvas padok kacskaringós díszei. Neki támaszkodtam egy fának és mélyet szippantottam a levegőből. A beáramló virágillat újra visszahozta a fejembe őt, a parfümjét és hosszú kalász színű haját. Megint éreztem azt a kellemetlenül csodálatos érzést, hogy akarom őt. És mintha csak odaidéztem volna, egyszer csak megláttam a szemben lévő padon, csukott szemmel üldögélni. Nagyon komolynak tűnt. Finom arcán kirajzolódtak a vonásai, szempillája meg megrebbent. Láttam az arcán, hogy csak úgy cikáznak a fejében a gondolatok. Halkan odasétáltam és megszólítottam. 
-Mond csak Olivia, szerinted ez, hogy működik? Minél jobban szeretnélek elkerülni annál közelebb kerülsz? -ültem le mellé. 
A hangom hallatára nagyon meglepődött, de nem nyitotta ki a szemét. Megigazított a kosztümjét és kissé fentebb csúszott a padon. Kicsit közelebb húzódtam és én is becsuktam a szemem.
-Talán. Velem ugyan ez történik, szóval nem valószínű, hogy véletlen. 
-Azért még is, szerinted hogy van ez? 
-Úgy, hogy nem tudunk egymással mit kezdeni. Ez a világ íratlan szabálya, miszerint minél jobban el akarsz felejteni valakit, annál jobban megnehezíti az élet a dolgod. Talán az emberek túl rosszak és így büntet. -tűnődött 
-Kétlem, hogy te bármi rosszat tettél volna... -elmélete olyan elképzelhetetlen volt számomra, mint az, hogy a tavasz közepén szállingózni kezd a hó
-Tettem. Állandóan rád gondolok, még akkor is amikor a bátyád mellett fekszem... ez nem elég rossz? 
-Ha bűnt jelent másra gondolni, akkor én a pokolra jutok.
-Lehet, hogy ez a sorsunk...
-Nem hiszek a sorsban. -jelentettem ki határozottan 
-Mért nem? Te hogy neveznéd azt, ami az irányításunkon kívül esik? – kérdezte nyugodtan 
-Pokolnak. Tudod miért? Mert ha a pályán nem tudok irányítani, az előbb utóbb ahhoz vezet, hogy elveszítem a meccset. A teniszpályán pedig nincs olyan, hogy sors. Tehát sehol sincs. 
Olivia nem tudott vitatkozni ezzel az érvel, de aztán még is mondott még valamit. 
-És mi van azzal a részével, hogy képesek vagyunk alakítani a sorsunkon? 
-A képességekben sem hiszek. Képes vagyok irányítani egy tenyérnyi labdát, de a hiányoddal mégsem tudok mit kezdeni. Ez a kettő nem fér össze. Képesség sincs, tehát sors sem. 
Az egész beszélgetés alatt egyikőnk sem nyitotta ki a szemét. 
-Mit tennél ha tudnád a fájdalmat irányítani? -suttogta Olivia. Halovány hangjának talán maga a fájdalom volt az oka. 
-Ez egyszerű. Enyhíteném... Megcsókolnálak. -leheltem 
-Nem lehet. -nyelt egyet. Hallottam a hangjában ugyan azt a furcsán keserű érzést, amit én belülről érzek. Vágyott rá, még is meg tudta állni. Talán mégis csak vannak a világon képességek, csak én nem vagyok a birtokukban? 
-Tudom. Majd egyszer...
Olivia megkereste a kezem és gyengéden megszorította. Ott ültünk a padon, csukott szemmel, kéz a kézben és vártam, hogy az a nyamvadt sors megcáfoljon engem és hagyja, hogy megcsókoljam. A vágy úgy égetett belülről, hogy az arcom kipirosodott és fel kellett állnom. 
Meglepődve nyitotta volna ki a szemét, de rászóltam. 
-Ne, ne nyisd ki! Várj még pár percet, elsétálok, és így olyan lesz mintha álmunkban találkoztunk volna. 
-El akarsz menni? -csengett a hangjában a félelem 
-Persze, hogy nem akarok, de van ez az érzés itt bent. -tettem a kezét a mellkasomra. Tudod, olyan erős, hogyha itt maradok, akkor legyőz, azt pedig nem engedhetem. Ezért ne nyisd ki a szemed. Álmainkban minden vágyunk teljesül. -pusziltam meg a homlokát...



Evalight - Csillagpor

Az élet nehéz, a halál könnyű és békés. Mindenki maga dönti el, hogy melyiket választja. Talán könnyebb feladni, mint harcolni. Valamiért, talán őrültség volt, de én az életet választottam. Azóta is viselem a jelet, az élet jelét. Mindig másban nyilvánul meg… van, hogy egy könnycsepp, vagy éppen egy mosoly mutatja meg másoknak, még ott a halvány tűz a szemedben, még ha gyengén pislákol is. Valaki ezt el tudja fújni, én ilyenre képtelen lennék. Kioltani a magam szikráját? Ahhoz meg gyengének érzem magamat. Gyengének, végtelenül gyengének, és kissé védtelennek. Hiszen más nem fogja a kezedet senki, nem válaszol a nagy kérdésekre.
Hát árvák lennénk? Elveszettek? Én nem vagyok az… hiszen ott van nekem az írás, a végtelenséget nyújtó szavak, az örökélet lehetősége, és a megfiatalodás egyaránt. Képtelenségnek tűnik az ábrándom, miszerint ha örökké akarok élni… Ezen már sokat gondolkoztam. Az ember talán maga dönti el, hogy milyen szeretne lenni, amíg él. Aztán gyenge lesz… talán angyal lesz belőle, vagy örökké a pokolban fog égni? Nem, nem hiszek a pokolban. Az emberek között vannak, akik különösen szépek, jók, vagy gonoszak. Van, aki jó és szép egyszerre, de benne az emberek nem igazán látják meg a szépséget. Vannak szépek, akik gonoszak, és vannak, aki jók, de mégsem rendelkeznek különleges szépséggel. Vannak, akik egykor talán szépek voltak, de most sebhelyek csúfítják el az arcukat. Ők nem feltétlenül gonoszak. Egy különös életfelfogás, senki nem gonosz, vagy rossz, csak mindenki másképp érez, másképp gondolkozik. Nem teljesen értek egyet ezzel… de most nem is ez a lényeg. Vannak jók és rosszak, talán, vannak angyalok és ördögök, akkor menny, és pokol. Van szerelem és gyűlölet, bár nem tudsz valakit gyűlölni, ha nem szeretnéd őt végtelenül. Talán a gyűlölet erős kifejezés. Szimpla undor, vagy utálat, esetleg ridegség. A ridegség megint más, és már belebonyolódtam az egészbe… az élet ilyen. Egyszer még tudod, mire gondolsz, másszor pedig még érezni sem érzel. Egyetlenség lenne talán? Mindent fel kell tudni dolgozni – mondják sokan. De nem ők irányítják az érzéseinket, nem érzik át azt, amit érzünk, nem élik át azt a fájdalmat, amiben nekünk van részünk. Az élet sokszor kegyetlen, becsap, igazságtalan, és senki nem érti meg teljesen. Ha hagyod magad becsapni, mindent megígér neked, de nem szabad hinni neki. A legtöbb dolog nem teljesül be, nem válik valóra az álom, és ez még sokszor jobban fáj, mint maga az élet. Egy lágy, forró szellővel, egy kegyetlen kacajjal, vagy talán egy könnycseppel elszáll minden. Le kéne törölni ezt a könnycseppet, itt kell legyen valaki, aki letörli… És ha nincs senki? Soha nem vagyok egyedül, bennem él a féktelen, vak remény. És a remény hal meg utoljára – ezt gondolják. Ha már nincs meg bennem a szikra se?
Az ember életével jár az, hogy álmodik, vágyakozik, kíván. Ha felnéz a csillagokra, és hullócsillagot keres mi a biztosíték arra, hogy talál is. Ha mégis lehull egy csillag, fénycsóvát húz maga után, gyorsan tovasiklik az égen, tehát élvezzük ki minden egyes másodpercét a csodának, mert a folyékony ezüst csak csillagport hagy maga után. A csillagpor pedig hamar elvész a hatalmas, hideg űrben, ahol nincs élet, csak feketeség, és semmi remény nincs benne, legalábbis én a remény halvány szikráját sem látom benne. De azt mondják, ha valaki meghal, lelke az égbe száll. Egy új csillag fénye gyúl ki az égen, és ekkor lehet részünk egy olyan csodában, amiben talán másoknak nem. Van, aki azt mondja, hogy akkor hull le egy csillag az égről, ha valaki meghal. 
Talán túl sok könyvet olvasok... Talán túl nagy a fantáziám, és összefüggéseket keresek mindenben. Mégis, talán a sor akarta így, eszembe ötlött valami. Aztán képtelen voltam kiverni a fejemből...
Egy halál szükséges ahhoz, hogy valaki kívánhasson egyet?


Gratulálok mindkettőtöknek, a történeteitek nagyon megfogtak. Lenyűgözőek! Ezennel pedig, lehetőséget kaptok a vendégírói alkotásra, mellyel kapcsolatban neked, Dia... már el is küldtem a feladatot. Evalight, tőled kérném, hogy ehhez a bejegyzéshez küldd el kommentben a címed, hogy neked is mellékelhessem! A Vendégíró voltam! című kép pedig a feladatban elért helyezésetek díja, jelképe, amelyet elhelyezhettek az oldalatokon!:)


Még egyszer gratulálok mindenkinek, köszönöm a műveket és jó munkát kívánok a legújabb feladathoz!

1 megjegyzés:

Evalight írta...

Szia :))
Nagyon szépen köszönöm! Igazából nem gondoltam volna, hogy érek el eredményt, ugyanis az önbizalmam az utóbbi időben tropára ment mint írás, mint élet terén :) Köszönöm, hogy visszaadtátok!
Emailom: evalight97@gmail.com