2012. május 25., péntek

Syro - Ketrecbe zárva - Penna Galéria



Sötét van, egy kósza napsugár sem kacérkodik fényesre csiszolt testemmel, nem táncol éles pengémen. Milyen régen volt, hogy emberi kéz melegét érezhettem kemény bükkfamarkolatomon. Lassan már idejét sem tudom mikor láttam embert.
Az ölelő sötétség, mely körbevesz, csupán arra jó, hogy emlékeim között kószáljak, s kínoztassam velük magam, mert mire jó az emlék, ha többé már nem élhetem át. A jelen helyzetem pedig nagyon úgy festett, hogy esélyem sincs egy kis újrázásra.
Ide-oda lökődöm sötét síromban, mint már oly sokszor, de semmi sem történik. Aztán minden figyelmeztetés és előjel nélkül, hirtelen fényár vett körül. Persze nem a hőn áhított nap sugarak, csupán lámpák fényét láttam homályosan. A hangok is tompán jutottak el hozzám, majd a kép kitisztult. Végre megszabadítottak attól az átkozott nejlontól, amibe belekényszerítettek.
A körülöttem lévő beszélgetést most már megértettem, de a emberek nem zavartatták magukat, nem tudták, hogy hallom őket.
Legszívesebben üvöltöttem volna, hogy rám figyeljenek, de nem hallanának. Hangomat egyedül a ''gazdám'' hallotta, Ő megértett engem, tudta mire vágyom, mivel okozhat örömet nekem.
- Szóval te vagy a híres Báró? – Nézte fürkésző tekintettel acélos testemet egy ember. Kezét kesztyű fedte de úgy is éreztem testének pulzálását, ahogy a markolatot szorította. Letett a pultra, és mindenfélét előkészített, amik így elsőre vegyszereknek tűntek. Hasonlóakat korábban is láttam, de azokat más használta, más célokra.
- Na, lássuk, milyen történetet mesélsz el nekem – és ezzel hozzálátott azokkal a löttyökkel össze maszatolni a testemet. Pedig ha hallaná a hangomat, olyan dolgokat mesélhetnék neki, amiről még csak nem is álmodott. De vajon melyik érdekelné, úgy igazán? Talán a teliholdas téli éjszaka, fent a vadászkunyhóban? Érdekes este volt. Az volt az első alkalom, hogy a Hold fénye érintette ezüstös testemet. Régi szép emlékek...
Mióta egymásra találtunk a ''gazdámmal'', azóta minden vadászatra elkísértem. Nem számított, hogy nőstényt, vagy hímet, így nevezete őket, ejtettünk el, az enyém volt a megtisztelő feladat, hogy kioltsam az életüket. Persze nem rögtön. Minden egyes alkalomnak megvolt a rituális rendje, nem kapkodtunk el semmit.
Vajon mi lett a ''gazdámmal''? A legutolsó este, mikor együtt dolgoztunk, olyan boldog volt, szinte éreztem az őt körülvevő bizsergést, ami rám is hasonló hatással volt. Minden molekulám rezget. Csodás este volt...
Egy nőstény nyomát követtük, halkan, meg-megbújva, mindig takarásban, nehogy észrevegyen. Az elejtése, meg már nevetségesen könnyű volt, nem okozott gondot. Hazavittük. A ketrec, amiben őriztük, kicsit talán szűkös lehetett neki, de a kényelem sosem volt szempont. A szobában, nekem jutott a legjobb hely, pazar kilátásom nyílt az eseményekre.
Minden egyes pillanatot jól elraktároztam emlékeim közé, hogy unalmas estéken egymást szórakoztassuk, a múltunkkal. De egyedül ez már nem pálya.
Azok a riadt szemek, a ketrecben, ahogy könyörögtek a szabadulásért, és mindezt hiába, még ma is beleborzongok. Mi voltunk az utolsók, akiket látott nyamvadt életében.
A 'gazdámra' nem lehetett azt mondani, hogy rossz háziúr volt, mindig valami különlegességgel kedveskedett prédánknak, ezzel jó pár órát elvoltak, majd mikor végzett, én voltam a soros, hogy elvégezzem a dolgom. Kivételesen nagyon izgatott voltam, olyan jó munkát végzett a nősténnyel, mondhatni fel voltam rázva, ennek köszönhetően meg is vágta magát velem. Vagy ezerszer kértem bocsánatot érte, de ő csak legyintett, és folytattuk ott, ahol abbahagytuk.
A nap végén mikor nyugovóra tért, engem is pihenni tett. Mikor felébredtem, ő már nem volt sehol, és engem a sötétség vett körbe, ahogy most is megint. Túlságosan elmerültem a múltban.
Mikor újból megláttam a fényt a ''gazdámat'' pillantottam meg. Megtörten meredt maga elé, és nem válaszolt üdvözlésemre. Mégis haragszik rám.
- Mr. Burano! Felismeri a kést?
- Igen.
- Ezzel ölte meg Mrs. Norman-t
- Igen – felelte az áruló.
- Nincs több kérdésem Bíró Úr.

Nincsenek megjegyzések: