2012. május 26., szombat

Szárnyra kapva... utazz az időben - Gyakorlati feladat



A jelenlegi feladat témájára még nem volt példa, viszont szerintem sokan élvezni fogjátok a kihívást. Bejegyzések, kérdések már voltak ezzel kapcsolatban, miszerint hogyan is lehet hűen visszaadni egy kor jellegzetességét, annak stílusát, rá jellemző tulajdonságait (gondolok itt az öltözködésre, etikettre, nyelvhasználatra, különböző társadalmi formákra).

Feladat: most itt a lehetőség, hogy pennát ragadva egy olyan történetet írjatok, amely nem jelen korunkban játszódik, de ennek kiválasztása mégis tetszőleges. Nem szabok számotokra kort vagy időt, ez a ti választásotok... visszamehettek bármeddig az időben, bemutathattok egy történetet a sötét középkor szemszögéből, vagy akár tovább haladva a korai 1900-as éveket megragadhatjátok. Ez történhet egy karakter szemszögéből, akinek ismertetitek az életét, vagy életének egy pillanatát, részletét, váltakozhatnak sűrű párbeszédek, monológot is írhattok, de választhattok E/3. személyt is, és ezzel akár mesélővé is válhattok. A szereplők, azoknak száma, a cselekmény, a helyszín, rátok bízott. Most szabad történetet várunk, akárcsak az előző feladatnál... úgy vettem észre, hogy ez igazán jól megy nektek. :)
A lényeg, hogy most a történeteteken keresztül ne csak egy nagyszerű sztorit olvashassunk, hanem kissé képet is kaphassunk arról az időről és stílusról. Ez támassza alá a történetet, a cselekményt és a szereplőket is... na és persze, a történet sem másodlagos, amelyet arra visztek, úgy alakítotok, ahogy csak szeretnétek. A fő célpont most az idő és annak sajátosságai, amelyet érzékeltetnetek kell, tükröznötök mindazt a történettel. Repüljetek vissza az időben és teremtsétek meg azt a világot, amelyet szeretnétek és ahogyan azt elképzelitek. Na de... egy kis utánaolvasás sem árt persze :) Kutatómunkára fel!

20 megjegyzés:

FantasyGirl írta...

Sziasztok!

Új vagyok még itt, de gondoltam, hogy kipróbálom magam ebben a feladatban. Bármilyen kritikát szívesen vennék, és köszönöm a lehetőséget!

Cím: Szívem Délé

Emlékszem New York 1861-es pompájára. A fényűzésre, amelyben ott éltek vagy épp csak szerettek volna élni. Mert míg az utcák egyik oldala gazdagságban úszott, és szinte a csapból is pezsgő folyt, a másikon, a lerobbant lakótelepen piszkos munkával próbálták előteremteni a napi kenyérrevalót. Tizenhat évesen ez természetesen nem tűnt fel. Nem láttam mást, csak a hatalmas épületeket, melyekre feltekintve jócskán meg kellett emelnem a fejem. A szűkös utcákban székelő színes piacokat, ahol mindenféle Európából hozott csecsebecsével kínáltak. Na meg a zsúfolt kikötőket, amelyekhez foghatót nem láttam még. Ott aztán nem állt meg az élet egy pillanatra sem. Nem úgy, mint az Atlanta melletti kisvárosban, ahonnan érkeztem. Szülőföldemen a levegő szinte poros volt semmittevéstől. Naphosszat csak a tornác hintaszékében ültem, és ha éppen nem akadt társaságom, azt figyeltem, mi folyik az ültetvényünkön. A fekete rabszolgák jártak körbe-körbe, és néha irigyeltem őket, amiért van mit csinálniuk, hiszen majd’ meghaltam az unalomtól. Ezért is könyörögtem apámnak, hogy vigyen magával a lóvásárra New York-ba. Látni akartam, hogyan élnek mások, hogy milyen igazából a hírhedt “Észak”.
Ugyanis akkoriban mindennapi téma volt, hogy mi folyik odafent, az Unióban. Apám gyakran vitázott a többi férfival egy bizonyos Lincoln-ról, és vacsoránál rendszerint azt kiabálta, hogy egye meg a fene az abolicionistákat. Sokáig nem tudtam, hogy miről beszél, de aztán a néger dadám elmagyarázta, hogy másutt a hozzá hasonlókat felszabadítják, és ugyanolyan szabad emberek, mint mi, és ezt szeretnék a Konföderációban is bevezetni. Nem értettem, hogy ez miért olyan nagy gond. Nem, míg nem jártam New York-ban.
Apám a vásáron a lovakkal foglalkozott, én vásárolni indultam a dokk irányába. Ahogy néztem az eladókat, kemény vonású, szögletes forma, égett kenyér barna arcú emberekre, fekete rabszolgákra számítottam, mint otthon. Nálunk ugyanis a gazda reggel rábízta az emberére a cikkeket, melyeket el kell adnia, és ha nem sikerült neki mindből pénzt csinálnia, csak ritkán úszta meg a verést. Arrafelé szerették megtáncoltatni az övszíjat az ember hátán, főleg ha az illető nem fehér. Azonban az itteni árusok többsége fehér volt, mint mi magunk, a vásárlók, és ekkor rájöttem. Arra, hogy mit akarnak elkerülni hazámban: a munkát. Ha a rabszolgák szabadok lennének, kevesebben dolgoznának a gyapotföldeken, márpedig akkor fehéreknek kellene pótolniuk a hiányt. Sokak szerint ez elképzelhetetlen, fordult meg a fejemben, és akkor, életemben először nem értettem egyet az otthoniakkal.
- Segíthetek, kisasszony? – lépett oda hozzám abban a pillanatban egy fiatal férfi, mikor egy díszes, pillangó alakú brosst forgattam az ujjaim közt. Meglepetten kaptam fel a fejem a mély hangra, és mértem végig félreismerhetetlen déli egyenességgel az idegent. Nem lovaglócsizmát, bricseszt és kabátot viselt, mint nálunk a férfiak, hanem elegáns szabású frakkot. Sápadt szőke haja fésült, arca borotvált volt. Mindez annyira mássá tette őt az atlantai férfiaktól! Éppen ez fogott meg benne úgy: a másság, egy új élet lehetősége egy hozzá hasonló úr mellett, nem pedig egy ültetvényes gazda oldalán.
- Jonathan Grant, szolgálatára – hajtott fejet illendően, szája sarkában mégis meghúzódott egy pimasz mosoly, ami komoly arcát fiatalabbnak tüntette fel. Ami azt illeti, csak négy évvel volt idősebb nálam. Ez pedig nem számított, mikor később megkérte a kezem. Ugyanis azonnal magával ragadott a világa: a könyvek, a színházak, a magas szintű társadalmi élet, melyekhez hasonlót még csak nem is látni a Konföderációban. Odalent úgy tartották, hogy nincs más dolga egy férfinak, mint istenesen inni, lovagolni és lőni. Piperkőcnek tartották a művelt északiakat, akik pedig barbároknak gondolták déli társaikat.
Jonathan az első pillanattól fogva elvarázsolt, aztán nemsoká megkérte a kezem.

FantasyGirl írta...

A fellegekben jártam a boldogságtól. Nem úgy, mint apám. Arca átvette bajszának rezes barna színét, majd gondolkodás nélkül lekevert egy pofont:
- Az én lányom nem megy egy semmirevaló északihoz. Erről nem nyitok vitát! Szégyent hozol az egész családra – kezdett bele a szentbeszédbe, de én nem tudtam ráfigyelni. A szememet kicsordulni vágyó könnyek égették, az arcom fájdalmasan viszketett a csapás helyén. Soha azelőtt nem ütött meg.
Rádöbbentem, hogy nekem nem ott a helyem. Összecsomagoltam, és reggel indulásra készen el akartam köszönni a többiektől: anyámtól és a testvéreimtől. Azonban atyám az utamat állta; kijelentette, hogy többé nem vagyok a lánya, és megtiltotta, hogy valaha is visszamenjek.
- Ha mégis ide meri tolni a képét a hálátlanja, rosszabbul fogok vele bánni, mint a rabszolgákkal - hallottam anyámhoz intézett szavait. Ő nem szólt. Sosem szólt. Csak némán nézte, ahogy a hintó elvisz.

Háború lesz, suttogták már egy ideje, ám én mindig csak legyintettem. Persze már nem, mikor John kijelentette, hogy nagybátyja, Grant tábornok altestében fog szolgálni. Rettenetesen féltettem, mert ő nem katona volt, hanem kereskedő, és tudtam, hogy a Konföderáció kiképzettebb haderővel rendelkezik. Hiába minden, a férjem háborúba vonult annak ellenére is, hogy akkor voltam terhes első gyermekünkkel. Míg távol volt, én vezettem az üzletet egyre jobban kiismerve az északiak életvitelét, és közben – mint a többi kedvesét hazaváró asszony – feszültem vártam minden hírre a csatákról. Ám azontúl, hogy érte aggódtam, a régi ismerőseimre is gondoltam. Talán az öcséimet is éppúgy besorozták, mint a többieket, és talán pont a férjemmel kell szembenézniük. Rémálmok gyötörtek.
1863-ban, a Felszabadítási törvény kiadása után láttam újra Jonathan-t. Mindig a frontvonalon volt, messze az otthonunktól, és csak táviratokból értesültem arról, hogy épségben van. Hazatért, és én nem akartam újra elengedni azok után, hogy fia halva született előző év közepén. Ám ő túl elhivatott volt, hitt a mozgalom ügyében és abban, hogy győzhetnek annak ellenére, hogy egyre véresebb vereségeket szenvedtek. Visszatért a háborúba. A tömegesen északra vonuló rabszolgák közül néhánynak ezek után állást adtam elfogadható fizetéssel, mert ismét várandósan nem bírtam volna egyedül a munkát.
Egy évvel később hírt kaptam arról, hogy Atlantát bevette az Unió. Mint férjem kiderítette, atyám elesett a csatában. A korábbi sérelmek ellenére meggyászoltam szülőmet, és róla neveztem el a nem sokkal később született fiamat. Azt hittem, hogy ezzel vége a szörnyűségeknek, de még véresebb év következett, mígnem Grant Richmond mellett leverte Lee tábornokot, Dél parancsnokát. A háború véget ért.
Az államokat északi elvek szerint szervezték újra, eltörölték a rabszolgaságot és jogi egyenlőséget hirdettek. Ám a két háborús fél továbbra sem szívlelte egymást. A piacon gyakran láttam, hogy megdobálták azt, akiről véletlen kiderült, hogy georgiai. Számtalan ehhez hasonlónak voltam szemtanúja. Máskor hallottam, hogy a délieket senkiháziknak titulálják. Bár mióta apám kidobott a házból, nem jártam lent, fájt a szívem. Mert aki egyszer déli volt, az déli is marad.
Most itt ülök, más kereskedők feleségeivel a szokásos vasárnap délutáni teánk alkalmából, és az East River mögötti verőfényes napsütésben gyönyörködöm. Eszembe jutnak a napok, mikor a nagy esőzéseket követően vörös tócsának tűnt a déli föld. Látva a felsejlő gyárkéményeket a távolban, rájövök, hogy még nem éreztem ilyen idegennek a nagyvárost, mint most.
- A déliek már megint panaszkodnak – közli bosszús hangon Marianne. Látszik rajta, hogy fogalma sincs, milyen azoknak, akik nem voltak egykor az Unió tagjai.
Senki sem tudja, hogy honnan jöttem. Senki, mert már húsz éve úgy beszélek, viselkedem és nevelem gyermekeimet, mint egy északi asszony tenné.
- Ezúttal mit akarnak? Csak termeljék a gyapotot, és fogják be! – szólal fel élesen a mellettem ülő, mire fájdalom hasít mellkasomba.
Az előzőekkel szemben, ebben egyáltalán nem hasonlítok rájuk: képtelen vagyok úgy gondolkodni, mint egy északi.
Hiszen a szívem Délé.

Szatti írta...

Kedves FantasyGirl!

Lenyűgöző és bámulatos volt minden sorod és mondatod. Nekem nagyszerűen átjött az, amelyet megalkottál, és bemutattál, a kor és annak jelentősége, kudarcai, reményei, egy választott női főszereplő szemén keresztül. Nagyon örülök, hogy írtál a feladatra, élmény volt olvasni téged :) Köszönöm az élményt és gratulálok neked!

Viki Schablik írta...

Sziasztok kedves Penna tagok! Novellám a sötét középkorba visz el...

A feloldozás

Az Úrnak 1439.-ik esztendejének Április hava még zord idővel kecsegtetett. Valahogy nem akart kitavaszodni. Az ég hatalmas szürke paplanjából szüntelen szakadt, a táj ködös volt, a föld fagyott. Napsugárnak még csak nyomát sem lehetett érzékelni, ama bizonyos napon, mikor is Samuel már órák hosszat, elcsigázottan bandukolt.
Ereje amúgy is fogytán volt, de még muszáj volt bírnia, mert az élete volt a tét. Súlyos bakancsa nagyokat cuppant a sárban, mikor elérte a városkaput. Hatalmas masszív kőfallal vették körül magukat, de ekkor minden város ugyanígy cselekedett. Hajnalodott, még minden csendes volt, de a kereskedők a szomszédos településekről már megindultak, árut hoztak. A heti nagypiacra készülődvén, hogy a város főterén aztán kipakolhassanak, és a lehető legjobb üzleteket üthessék nyélbe. Sámuel már nagyon hosszúnak érezte azt az időt, amit egy fa mögött kuporogva töltött, lehetséges áldozatára várt, amit csodával határos módon eléje is küldött a Teremtő.
-Hóha, Hóóó!- fegyelmezte a kereskedő a lovakat, míg lepattant vizelni a bokrok közé. Sámuel ezt a pillanatot használta ki, és máris felugrott a lovas szekérre. A sötét ponyva jótékonyan eltakarta vékony alakját. Az őrökkel történt rövid párbeszédet követően a kereskedő gond nélkül átvitte potyautasát a kritikus megfigyelőhelyen. Bent volt.
Az utcák sikátornak hatottak, keskenyek voltak és sötétek. A disznók, tyúkok szabadon kóricáltak köztük, élelem után kutattak. Az esővíz keveredett a bakancsán átfolyó talajvízzel, ami minden bizonnyal szennyvíz volt. A járvány előtt nyitva állt az út, megfékezhetetlenül hömpölygött be mindenhová. Sámuelt ez egyáltalán nem érdekelte, ő már magában hordozta a lehető leggyilkosabb kórt, a leprát. Testi valójában még nem öltött ez formát, még ép volt, arcát még nem csúfította az élő rothadás. Azazhogy nem lennénk teljesen őszinték, mert ujjai állandó zsibbadása, fájdalma figyelmeztette a férfit, szervezetében tombol a betegség, amit nem lehetett kiirtani semmi szerrel, gyógyírral. Kisujja legfelső ujjperce már csonka volt, és dögletes bűzt árasztott. Tudta, egyetlen módja a betegsége megfékezésének, a családjától való teljes elszigetelődés, a kényszer bujdosás. Ám céllal jött, a hóhér családját akarta felkutatni, mert tudta, ha megszerzi a bitófa alól növő pázsit egy darabját, s belőle varázsfőzetet készíttet, még a kaszás szeme közé nézhet, túlélheti a legvégsőt. Babona volt e hiedelem vagy sem? Ő hitt benne, hinnie kellett, mert más esélye nem volt a túlélésre.


-No, fiam, akkor holnap nagy napra ébredünk, te, mint egyetlen sarjam, megtekintheted a kerékbetörés művészetét.
János minden ízében remegett. Elborzadt, ha csak a közelgő halálra gondolt, de szájacskája mosolyra húzódott, meg akart felelni mindenáron édesapjának.
Hajaj, nehéz ám a hóhércsaládok sorsa! A város peremén laktak, távol a többi embertől. Csak véres kezűeknek csúfolták őket, ha néha-néha betévedtek a szomszédos kocsmába. Kizárólag egy asztalhoz ülhettek mindig, távol a néptől, hol nem lesték figyelő szemek, s a korcsmáros szigorúan egy kupából itatta őket, hogy véletlenül se keveredjenek semmilyen formában a tisztes polgárokkal. Házasságot nem köthettek templomban, és ha elhagyták földi porhüvelyüket, temetésben sem részesülhettek. A hóhércsaládok sokszor egymás között házasodtak, vagy más város bakóival keltek frigyre, Sanyarú életük volt, mert a kezükhöz vér tapadt és szenny, de a heti vagy havi javadalmazásuk mégis kárpótolta őket valamiképp, amikor Gáspár, János szeme láttára adta át a csengő dénárokat feleségének.

Viki Schablik írta...

Sziasztok kedves Penna tagok!
Novellám a sötét középkorba visz el....

A feloldozás

Az Úrnak 1439.-ik esztendejének Április hava még zord idővel kecsegtetett. Valahogy nem akart kitavaszodni. Az ég hatalmas szürke paplanjából szüntelen szakadt, a táj ködös volt, a föld fagyott. Napsugárnak még csak nyomát sem lehetett érzékelni, ama bizonyos napon, mikor is Samuel már órák hosszat, elcsigázottan bandukolt.
Ereje amúgy is fogytán volt, de még muszáj volt bírnia, mert az élete volt a tét. Súlyos bakancsa nagyokat cuppant a sárban, mikor elérte a városkaput. Hatalmas masszív kőfallal vették körül magukat, de ekkor minden város ugyanígy cselekedett. Hajnalodott, még minden csendes volt, de a kereskedők a szomszédos településekről már megindultak, árut hoztak. A heti nagypiacra készülődvén, hogy a város főterén aztán kipakolhassanak, és a lehető legjobb üzleteket üthessék nyélbe. Sámuel már nagyon hosszúnak érezte azt az időt, amit egy fa mögött kuporogva töltött, lehetséges áldozatára várt, amit csodával határos módon eléje is küldött a Teremtő.
-Hóha, Hóóó!- fegyelmezte a kereskedő a lovakat, míg lepattant vizelni a bokrok közé. Sámuel ezt a pillanatot használta ki, és máris felugrott a lovas szekérre. A sötét ponyva jótékonyan eltakarta vékony alakját. Az őrökkel történt rövid párbeszédet követően a kereskedő gond nélkül átvitte potyautasát a kritikus megfigyelőhelyen. Bent volt.
Az utcák sikátornak hatottak, keskenyek voltak és sötétek. A disznók, tyúkok szabadon kóricáltak köztük, élelem után kutattak. Az esővíz keveredett a bakancsán átfolyó talajvízzel, ami minden bizonnyal szennyvíz volt. A járvány előtt nyitva állt az út, megfékezhetetlenül hömpölygött be mindenhová. Sámuelt ez egyáltalán nem érdekelte, ő már magában hordozta a lehető leggyilkosabb kórt, a leprát. Testi valójában még nem öltött ez formát, még ép volt, arcát még nem csúfította az élő rothadás. Azazhogy nem lennénk teljesen őszinték, mert ujjai állandó zsibbadása, fájdalma figyelmeztette a férfit, szervezetében tombol a betegség, amit nem lehetett kiirtani semmi szerrel, gyógyírral. Kisujja legfelső ujjperce már csonka volt, és dögletes bűzt árasztott. Tudta, egyetlen módja a betegsége megfékezésének, a családjától való teljes elszigetelődés, a kényszer bujdosás. Ám céllal jött, a hóhér családját akarta felkutatni, mert tudta, ha megszerzi a bitófa alól növő pázsit egy darabját, s belőle varázsfőzetet készíttet, még a kaszás szeme közé nézhet, túlélheti a legvégsőt. Babona volt e hiedelem vagy sem? Ő hitt benne, hinnie kellett, mert más esélye nem volt a túlélésre.


-No, fiam, akkor holnap nagy napra ébredünk, te, mint egyetlen sarjam, megtekintheted a kerékbetörés művészetét.
János minden ízében remegett. Elborzadt, ha csak a közelgő halálra gondolt, de szájacskája mosolyra húzódott, meg akart felelni mindenáron édesapjának.
Hajaj, nehéz ám a hóhércsaládok sorsa! A város peremén laktak, távol a többi embertől. Csak véres kezűeknek csúfolták őket, ha néha-néha betévedtek a szomszédos kocsmába. Kizárólag egy asztalhoz ülhettek mindig, távol a néptől, hol nem lesték figyelő szemek, s a korcsmáros szigorúan egy kupából itatta őket, hogy véletlenül se keveredjenek semmilyen formában a tisztes polgárokkal. Házasságot nem köthettek templomban, és ha elhagyták földi porhüvelyüket, temetésben sem részesülhettek. A hóhércsaládok sokszor egymás között házasodtak, vagy más város bakóival keltek frigyre, Sanyarú életük volt, mert a kezükhöz vér tapadt és szenny, de a heti vagy havi javadalmazásuk mégis kárpótolta őket valamiképp, amikor Gáspár, János szeme láttára adta át a csengő dénárokat feleségének.

Viki Schablik írta...

Sziasztok kedves Penna tagok!
Novellám a sötét középkorba visz el...


A feloldozás

Az Úrnak 1439.-ik esztendejének Április hava még zord idővel kecsegtetett. Valahogy nem akart kitavaszodni. Az ég hatalmas szürke paplanjából szüntelen szakadt, a táj ködös volt, a föld fagyott. Napsugárnak még csak nyomát sem lehetett érzékelni, ama bizonyos napon, mikor is Samuel már órák hosszat, elcsigázottan bandukolt.
Ereje amúgy is fogytán volt, de még muszáj volt bírnia, mert az élete volt a tét. Súlyos bakancsa nagyokat cuppant a sárban, mikor elérte a városkaput. Hatalmas masszív kőfallal vették körül magukat, de ekkor minden város ugyanígy cselekedett. Hajnalodott, még minden csendes volt, de a kereskedők a szomszédos településekről már megindultak, árut hoztak. A heti nagypiacra készülődvén, hogy a város főterén aztán kipakolhassanak, és a lehető legjobb üzleteket üthessék nyélbe. Sámuel már nagyon hosszúnak érezte azt az időt, amit egy fa mögött kuporogva töltött, lehetséges áldozatára várt, amit csodával határos módon eléje is küldött a Teremtő.
-Hóha, Hóóó!- fegyelmezte a kereskedő a lovakat, míg lepattant vizelni a bokrok közé. Sámuel ezt a pillanatot használta ki, és máris felugrott a lovas szekérre. A sötét ponyva jótékonyan eltakarta vékony alakját. Az őrökkel történt rövid párbeszédet követően a kereskedő gond nélkül átvitte potyautasát a kritikus megfigyelőhelyen. Bent volt.
Az utcák sikátornak hatottak, keskenyek voltak és sötétek. A disznók, tyúkok szabadon kóricáltak köztük, élelem után kutattak. Az esővíz keveredett a bakancsán átfolyó talajvízzel, ami minden bizonnyal szennyvíz volt. A járvány előtt nyitva állt az út, megfékezhetetlenül hömpölygött be mindenhová. Sámuelt ez egyáltalán nem érdekelte, ő már magában hordozta a lehető leggyilkosabb kórt, a leprát. Testi valójában még nem öltött ez formát, még ép volt, arcát még nem csúfította az élő rothadás. Azazhogy nem lennénk teljesen őszinték, mert ujjai állandó zsibbadása, fájdalma figyelmeztette a férfit, szervezetében tombol a betegség, amit nem lehetett kiirtani semmi szerrel, gyógyírral. Kisujja legfelső ujjperce már csonka volt, és dögletes bűzt árasztott. Tudta, egyetlen módja a betegsége megfékezésének, a családjától való teljes elszigetelődés, a kényszer bujdosás. Ám céllal jött, a hóhér családját akarta felkutatni, mert tudta, ha megszerzi a bitófa alól növő pázsit egy darabját, s belőle varázsfőzetet készíttet, még a kaszás szeme közé nézhet, túlélheti a legvégsőt. Babona volt e hiedelem vagy sem? Ő hitt benne, hinnie kellett, mert más esélye nem volt a túlélésre.


-No, fiam, akkor holnap nagy napra ébredünk, te, mint egyetlen sarjam, megtekintheted a kerékbetörés művészetét.
János minden ízében remegett. Elborzadt, ha csak a közelgő halálra gondolt, de szájacskája mosolyra húzódott, meg akart felelni mindenáron édesapjának.
Hajaj, nehéz ám a hóhércsaládok sorsa! A város peremén laktak, távol a többi embertől. Csak véres kezűeknek csúfolták őket, ha néha-néha betévedtek a szomszédos kocsmába. Kizárólag egy asztalhoz ülhettek mindig, távol a néptől, hol nem lesték figyelő szemek, s a korcsmáros szigorúan egy kupából itatta őket, hogy véletlenül se keveredjenek semmilyen formában a tisztes polgárokkal. Házasságot nem köthettek templomban, és ha elhagyták földi porhüvelyüket, temetésben sem részesülhettek. A hóhércsaládok sokszor egymás között házasodtak, vagy más város bakóival keltek frigyre, Sanyarú életük volt, mert a kezükhöz vér tapadt és szenny, de a heti vagy havi javadalmazásuk mégis kárpótolta őket valamiképp, amikor Gáspár, János szeme láttára adta át a csengő dénárokat feleségének.

Névtelen írta...

Az Úrnak 1439.-ik esztendejének Április hava még zord idővel kecsegtetett.Valahogy nem akart kitavaszodni.Az ég hatalmas szürke paplanjából szüntelen szakadt,a táj ködös volt,a föld fagyott.Napsugárnak még csak nyomát sem lehetett érzékelni,ama bizonyos napon,mikor is Samuel már órák hosszat, elcsigázottan bandukolt.Ereje amúgy is fogytán volt,de még muszáj volt bírnia,mert az élete volt a tét.Súlyos bakancsa nagyokat cuppant a sárban,mikor elérte a városkaput.Hatalmas masszív kőfallal vették körül magukat,de ekkor minden város ugyanígy cselekedett.Hajnalodott,még minden csendes volt,de a kereskedők a szomszédos településekről már megindultak,árut hoztak.A heti nagypiacra készülődvén, ogy a város főterén aztán kipakolhassanak,és a lehető legjobb üzleteket üthessék nyélbe.Sámuel már nagyon hosszúnak érezte azt az időt,amit egy fa mögött kuporogva töltött,lehetséges áldozatára várt, amit csodával határos módon eléje is küldött a Teremtő.
-Hóha,Hóóó!-fegyelmezte a kereskedő a lovakat,míg lepattant vizelni a bokrok közé.Sámuel ezt a pillanatot használta ki,és máris felugrott a lovas szekérre.A sötét ponyva jótékonyan eltakarta vékony alakját.Az őrökkel történt rövid párbeszédet követően a kereskedő gond nélkül átvitte potyautasát a kritikus megfigyelőhelyen.Bent volt.
Az utcák sikátornak hatottak,keskenyek voltak és sötétek.A disznók,tyúkok szabadon kóricáltak köztük,élelem után kutattak.Az esővíz keveredett a bakancsán átfolyó talajvízzel,ami minden bizonnyal szennyvíz volt.A járvány előtt nyitva állt az út,megfékezhetetlenül hömpölygött be mindenhová.Sámuelt ez egyáltalán nem érdekelte,ő már magában hordozta a lehető leggyilkosabb kórt,a leprát.Testi valójában még nem öltött ez formát,még ép volt,arcát még nem csúfította az élő rothadás.Azazhogy nem lennénk teljesen őszinték,mert ujjai állandó zsibbadása,fájdalma figyelmeztette a férfit,szervezetében tombol a betegség, amit nem lehetett kiirtani semmi szerrel,gyógyírral.Kisujja legfelső ujjperce már csonka volt,és dögletes bűzt árasztott.Tudta, egyetlen módja a betegsége megfékezésének,a családjától való teljes elszigetelődés,a kényszer bujdosás.Ám céllal jött,a hóhér családját akarta felkutatni,mert tudta,ha megszerzi a bitófa alól növő pázsit egy darabját,s belőle varázsfőzetet készíttet,még a kaszás szeme közé nézhet,túlélheti a legvégsőt.Babona volt e hiedelem vagy sem?Ő hitt benne,hinnie kellett,mert más esélye nem volt a túlélésre.
-No, fiam,akkor holnap nagy napra ébredünk,te,mint egyetlen sarjam,megtekintheted a kerékbetörés művészetét.
János minden ízében remegett.Elborzadt,ha csak a közelgő halálra gondolt,de szájacskája mosolyra húzódott,meg akart felelni mindenáron édesapjának.Hajaj,nehéz ám a hóhércsaládok sorsa!A város peremén laktak,távol a többi embertől.Csak véres kezűeknek csúfolták őket,ha néha-néha betévedtek a szomszédos kocsmába.Kizárólag egy asztalhoz ülhettek mindig,távol a néptől,hol nem lesték figyelő szemek,s a korcsmáros szigorúan egy kupából itatta őket,hogy véletlenül se keveredjenek semmilyen formában a tisztes polgárokkal.Házasságot nem köthettek templomban,és ha elhagyták földi porhüvelyüket,temetésben sem részesülhettek.A hóhércsaládok sokszor egymás között házasodtak,vagy más város bakóival keltek frigyre,Sanyarú életük volt,mert a kezükhöz vér tapadt és szenny,de a heti vagy havi javadalmazásuk mégis kárpótolta őket valamiképp,amikor Gáspár,János szeme láttára adta át a csengő dénárokat feleségének.
Sámuel útja keresztülvezetett a piactéren,majd a templomtoronynak vette az irányt.Nem volt nehéz dolga,mert egyetlen csúcsként magasodott az ég felé,elnyomva a városháza kisebb kiemelkedését.Szürke gyolcsruhája enyhén viseletes volt,csuklyáját mélyen a szemébe húzta, kerülte a figyelő tekinteteket.Míg a szűk utcákon keresztül ment,csak azt vette észre,hogy a házak szinte a feje fölött hidat alkotnak,annyira kis hely jutott az utcáknak,hogy a szemközti tetőszerkezetek szinte összeértek,a napsugár halvány fénycsíkját sem engedve át.Már a város peremén járt,messziről észrevette a „kiközösítettek” erős kőházát.

Névtelen írta...

A porta mellett régi vályogviskó húzódott.Sámuel ide vetette be magát.Az álom már karnyújtásnyira volt tőle,már süllyedt az öntudatlanság fekete homályába,mikor az ajtó hangos nyikorgással széttépte a ködfátyolt.Egy hatévesforma embergyerek lépett a pajtába.Arcán keserűség játszott,szeméből sós patak indult útjára,halk imába kezdett:
-Istenem, hallgasd meg jámbor hívedet, és oldozz fel bűneim alól.
Samuel megbabonázva felelt neki:
-Drága gyermek,vajon mi bűnöd lehet neked?
János földre huppant meglepetésében,de arcocskája felderült,lám a Jóisten meghallgatja.
-Holnap kegyetlen vérontásra készülök apámmal,ki a város hóhérja.A legcsúnyább büntetés vár a rablógyilkosra,kerékbe töretik.Kérlek,jó Istenem,oldozz fel bűneim alól,hogy ott kell lennem,részt kell vennem a segédkezésben.
János fiam!–a gyermek szeme elkerekedett nevének említésén-egyetlen kérésem teljesítésével feloldozlak minden bűnök alól.
-Mi legyen az,atyám?
-Kérésem a következő:a kivégzőhely szomszédságában áll a bitófa.Pontban napkelte előtt fél órával,szedj belőle egy marokkal!Ha megtetted,fektesd a pajta földpadlójára és távozz!Ha mindezt maradéktalanul végrehajtod,teljes feloldozást kapsz egész életedre.
-Igenis atyám.Köszönöm.
János delejezve,apró lépésekkel,nagy főhajlások közepette,kihátrált az ajtón.Sámuel nem volt büszke tettére,de muszáj volt cselhez folyamodnia.Még élni akart.
A dobpergés fokozta a feszültséget, az ítélet kihirdettetett.
-Pozsony városának 1432.évében Takács János kerékbe törettetik rablógyilkosság vádjával.
A nép felhördült.Az árusok, pecsenyések mind odaözönlöttek a vásártérről.A polgárok vért akartak látni,vért és halálhörgést,sikolyt és rettenetet.Szomjazták a borzalmat,ez jelentette szórakozásukat.Az elítéltet meztelenre vetkőztették,a segédek megjelentek,köztük János is.Egy hatalmas malomkerékhez kötözték,a bokájánál,a csípőjénél,a térdénél,a könyökénél,csuklójánál erős kötelek rögzítették.Gáspár megjelenésével a tömeg üdvrivalgásba kezdett.Ahogy csak két szeme fehérje villant ki a hóhér csukja szemkivágásából a polgárok még inkább megborzongtak.A hóhér alakját misztikus fénybe vonta a vörös köpeny is, mely a mestereknek járt.A kikötözött áldozat ordítása felrázta az addigi víg kedélyű várost.Gáspár egy hatalmas kerékkel esett neki a rabnak,súlyos testi ereje immár teljes egészében megmutatkozott.A férfi lábánál kezdte a műveletet.Ízületről ízületre haladt felfelé.Ahogy teljes testi erejével ütötte a szerencsétlent,az időnként a fájdalomba beleájult.Gáspár kíméletlen módon egy dézsa hideg vízzel magához térítette a gyilkost,hogy véletlenül se teljen el úgy perc, hogy nem érzékel.Azt akarta,hogy szenvedjen,szenvedje meg azt a kínt ő is,amit a másik életének kioltásával okozott.A tömeg éljenzett.A kínzott ordított,halálhörgése versenyre kelt csontjainak ropogásával.Amikor a hóhér már pépesre verte egyik lábát,mint holmi rongybabát átdobta a küllőn.Élettelen húscafat volt már csak.A tömeg most artikulátlanul nevetett.János időközben hátra húzódott,teljesen láthatatlanná vált,és belülről sikoltott:-Apám,én ezt nem akarom,nem akarok olyan lenni,mint te!
Gáspár utolsó erejével az elítélt arcába csapott.Véres húscafatok szálltak szanaszéjjel,az elítélt kegyelmet kapott,szenvedései bevégeztettek.Elrettentésül a város főterén közszemlére tették Takács János maradványait.Az utca takarító brigádja jól végezte feladatát:mind egy szálig felfalták a hollók az oszladozó emberi maradványokat.
Kora hajnalban,a kicsi János kiosont a meleg paplan alól.Pici kölyök kezével kikaparta a földdel együtt a fű darabokat.Többet akart szedni,nemcsak egy marokkal.Félve a pajta felé lépdelt,s megrészegülve tettének cselekedétől a földre helyezte a kincset.Csend volt és némaság.Nem szólította most meg az Úr.A leprás csendben lélegzett búvóhelyén,most nem akarta a színjátékot újból előadni.János várt,de ahogy a súlyos másodpercek csak teltek hangtalan,érezte,sietnie kell.Nemsoká pirkad,s apja olyankor már talpon van.Behunyta szemét, még elmormolt egy imát magában,s érezte a lelkét megszálló nyugalmat.Vezekelt,s bűneiért bocsánatot nyert.

Névtelen írta...

Névtelen, Schablik Viki - A feloldozás

Szatti írta...

Kedves Viki!

Nagyon tetszett a stílus és maga a történet is. Nagyszerűen fogalmaztál, tetszettek a hangulatfestő szavak, amelyekkel színesebbé tetted a szöveget, a mondanivalót. Gratulálok neked, igazán érdekes és tanulságos történt volt, remekre sikeredett! Puszi :)

Dia.(: írta...

Sohasem leszek

1850 május 4.

Kedves Naplóm!
Ma Harriséknél vacsoráztunk...

-Mond csak Celia kedvesem, örülsz, hogy a húgod már ilyen fiatalon férjhez megy?
-Szó se róla, örülök Aurora boldogságának, de nem szimpatizálok sem a választottjával, sem a házasság ötletével.
Aurora megrúgta a bokámat az asztal alatt, amire egy halk nyögés volt a válaszom. Szerencsére csak anyánk vette észre és a tekintetével ránk parancsolt. Pont úgy nézett ránk, akár kislány korunkban, vagy éppen a tegnapi ebédnél.
-Ejnye, te lány! Talán féltékeny lennél, hogy te még mindig férj nélkül érkezel a vacsoráinkra?
-Abszolút nem Mrs. Harris, felettébb örülök, hogy senkit nem kell elhoznom ide, ugyanis maguk mind elüldöznék szegényt!
-Celia! Elég legyen! – szólt rám apám
-Koccintsunk inkább Arthur hercegre! Isten óvja Viktória királynőt, Albert herceget és az újszülöttet! – emelte fel apám a poharát
-Isten óvja a királynőt és az újszülöttet! – érintettük össze a poharainkat
-Celia, visszatérvén az előbb beszéltekre, azt hiszem megérnél egy találkozót az unokaöcsémmel... -ráncolta a homlokát Mrs. Harris
-Értse meg, nekem nem kell férj! A férfiak önelégült alakok, akik semmi mással nem képesek foglalkozni, csak a birtokuk ügyeivel és azon versengenek, hogy melyikük táncolt a legszebb lánnyal a bálban. Nem óhajtok megfelelni a tökéletes derékméretnek, sem a tökéletes hajhosszúságnak sem! Ha majd találkozom egy igazi férfival, akiben e jellemzők egyikét sem találom meg, na majd akkor megkérheti a papát, hogy adja neki a kezem. Ami pedig az unokaöccsét illeti, kedves gesztus öntől, de eszem ágában sincs kényszerből házasodni!
-Celia, az égre!! Menj ki és szellőztesd ki a fejed a desszert előtt! – utasított anyám
-Igen mama. -álltam fel illedelmesen
Mrs Harris olyan képet vágott, mintha savanyú tejet itattam volna vele. Mulatságosnak találtam és teljesen elégedett voltam magammal, még úgyis, hogy tudtam, ha haza érkezünk apám meg fog büntetni a tiszteletlenségemért.
Sétálgattam kicsit a csillagos ég alatt. Ha tehetném csillag lennék. Az egész eget birtokolva ragyognak ott fenn, magasan, szabadon. Senki nem kérdezi meg tőlük hány évesek és arra sem kíváncsi senki, vajon férjhez mentek-e már. Leültem a nedves pázsitra és továbbra is csak a csillagokat bámultam. Meglepő volt, hogy annyira tiszta az ég, hisz Cambridge-ben, ilyenkor éjt nappallá téve esik az eső.
-Miss Celia! Mit csinál itt egyedül? -szólított meg valaki a hátam mögül
-Oh, Mr. Fall. Micsoda meglepetés... -rezzentem össze
-Elnézését kérem ha megijesztettem. Ha megengedi, örülök, hogy újra láthatom önt.
-Mr. Fall...kérem...én...
-Igen, Miss Celia?
-Én nem hiszem, hogy az éjszaka közepén itt kellene társalognunk. Különben is, mit keres maga a Harris birtokon?
-Sétálok. A birtokom határos Mr. Harriséval és megegyeztünk. Ő bármikor átjöhet vadászni, én pedig sétálhatok az övén a nap bármely szakaszában.
-Korrekt alku Mr. Fall.
– Köszönöm az elismerését. És ha szabad megjegyeznem, ön még gyönyörűbb mint a legutóbbi találkozásunkkor.
-Mr Fall, ez... -a lábaim remegni kezdtek, akár csak az újszülött őzikéknek. Mr. Fall közelsége mindig ezt tette velem és a legutóbbi találkozásunkkor a szívemet is megremegtette. Most bemegyek uram, ha megbocsájt. Kezd hűvös lenni.
-Ugyan kérem, ne hazudjon az időjárásról, ha nem találja kellemesnek a társaságomat.

Dia.(: írta...

-Szó sincs erről, én csak..
-Csak? Bocsásson meg a szavaimért, de maga igazán furcsa Miss Celia. Olyan erővel húz magához, hogy szinte fizikailag ledönt a lábamról, de ugyan ekkora erővel taszít is. Mondja Miss, maga szeret engem? Mert ha így van, akkor minden tisztelettel kérem önt, hogy hagyja abba a kínzásomat és engedje, hogy megcsókoljam.
Mielőtt Mr. Fall megcsókolt volna, elfutottam és egyenesen az ebédlőbe rohantam. A szívem úgy vert, hogy szinte hallhatóvá vált, az arcom rózsapiros lett, mintha megcsípte volna a dér, és olyan sűrűn pislogtam, ahogy egy rémült kismadár csapdos a szárnyaival. A szüleim és Harrisék semmit sem vettek észre, ellenben Aurora furcsa tekintettel méregetett. A számmal óvatosan formáltam Mr. Fall nevét, nehogy bárki is észrevegye. Ahogy megértette, a szája elé kapta a kezét és döbbentem meredt rám.
-Papa, friss levegőre van szükségem. Sétálhatnék egy kicsit? – nézett a húgom apámra
-Persze Aurora, menj csak. Celia, kísérd ki a testvéredet.
Percekkel később suttogva formáltuk a szavakat.
-Itt járt? -kérdezte a húgom még mindig döbbenten
-Igen! Hát nem hihetetlen? Pont itt találkozom vele!
-Hogy nézett ki??
-Még jóképűbb volt a holdfénynél, mint általában... -pirultam el
-Celia, te szerelmes vagy! – hitetlenkedett
-Ne beszélj butaságokat Aurora! Nem lehetek belé szerelmes! Soha nem leszek szerelmes! -tiltakoztam
-Ezt egyszerűen kideríthetjük. Mond csak, milyen színű Mr. Fall szeme?
A felismerésre kihagyott egy ütemet a szívem és megállt bennem a lélegzet.
-Őz-barna Aurora, csodás őz-barna...

Szatti írta...

Szia Dia!

Igazán kedves és üdítő volt az írásod :) Tetszett a stílus és maga a történet is, köszönöm az élményt és gratulálok neked!

Puszi és ne haragudj a késői véleményezésért!

Attila írta...

Sziasztok!

Még én is új vagyok, tegnapelőtt olvastam csak a kiírást, de szeretném én is kipróbálni magam. (Aki ráismer a főszereplő személyére, az nem a véletlen műve :) )

Az emlékek tengerén


Két hónap telt el az utolsó komolyabb összecsapás óta, de a békesség nem szokott sokáig tartani ezeken a vizeken. A forró júliusi nap szinte izzásig hevítette a szerszámokat, amelyek a géptől nem messze hevertek szétszórva a homokban. Bár az ütött-kopott Savoia S.21 tele volt golyó ütötte lyukakkal, még így is büszkén ringatózótt az Adria napfénytől szikrázó hullámain. Marco gondterhelten nézte a kopott vörös burkolatot a gép motorján.
- Lassan ráférne egy nagyobb javítás a kicsikére, mielőtt teljesen szétesik alattam. - gondolta magában, majd közelebb hajolt a motorhoz. Miközben az üzemanyagvezetéket vizsgálta, elgondolkodott az utóbbi évek eseményein. A "béke korszaka" - amely egyben a kalózok és a nyerészkedők korszaka is volt ezen a vidéken - pár éve köszöntött csak be, de Marco tanult a Nagy Háborút megelőző idők hibáiból, és a maga részéről igyekezett nem megismételni azokat. A "békeidők" idealistái ugyanolyan álságosak voltak, mint az 1914 előtti idők idealistái: gyorsan akartak és sokat, de a szép új világért persze mások vonuljanak a vágóhídra helyettük. A világ kezdett felgyorsulni, a birodalmak korát kezdte felváltani az eszmék kora.
Meleg volt, nagyon meleg. A hidroplán szinte ontotta magából a hőt.
- Nem baj, majd délután befejezem. - döntött végül, s összeszedte a szerszámokat, lemászott a gépről, majd lassan a partra evickélt. Ott, miután gondosan elpakolta a kisebb-nagyobb csavarkulcsokat, bekapcsolta a rádiót, és olajos ruháitól megszabadulva ismét a tenger felé vette az irányt. Ahogy távolodott a rádiótól, még tisztán hallotta Enrico Caruso áriáját, de a hangokat lassan kezdte elnyomni az öböl felől érkező, és a közeli bokrok leveleit megrezegtető szellő. Útközben megállt a hidroplán mellett, és végignézett a gépen, majd az égre emelte tekintetét. - Miért nem vittetek magatokkal fiúk? - suttogta magában. - Én közétek tartozom, közétek tartoztam...- A tenger kellemes volt, és üdítően hatott fáradt tagjaira. Úgy döntött, úszik egy kicsit. Kiúszott az öböl széléig, ahol a sziklás partszakasz kezdődött, de mivel még nem volt fáradt, Marco arra gondolt, mi lenne ha körbeúszná a szigetet? Hiszen az egész nem volt nagyobb fél négyzetkilométernél. Bár a környező szigetek egyike sem volt háromszáz méternél távolabb, mégis inkább úgy döntött, hogy az ő szigetét ússza csak körbe. Az ő saját szigetét. Hiszen a hidroplánon és ezen szigeten kívül más dolog nem volt, amelyet magáénak tudhatott. Azaz ott volt Gina. És vele együtt az a rengeteg emlék. Belneldi és a többiek.
Marco a hátára feküdt, és az eget kémlelve ringatózott a szelíd hullámokon. - Vajon miért csak én maradtam? - kérdezte magától. Régi emlékek törtek elő. Annak a légicsatának a fájó emlékei, amelyet egyedül ő élt csak túl. Ő, Marco Pagot. A legjobb barátai haltak meg ott, és ő nem tehetett semmit értük. Az olasz légierő legjobb pilótái vesztek oda abban az ütközetben. Furcsa volt visszaemlékezni ott a hullámok közt lebegve, majdnem olyan furcsa, mint látni amit akkor látott, és aminek a megmenekülését köszönhette. Legalábbis szeretett így gondolni arra a jelenésre, ami akkor megváltoztatta az életét.

Attila írta...

1917 nyara volt. Magasan a Földközi-tenger felett dúlt az a bizonyos légi ütközet. Folyamatosan záporoztak a lövedékek, egyre hullottak alá az égő repülőgépek, és lassan Marcoék köteléke is kezdett felbomlani. Minden gép találatot kapott. Némelyek égő fáklyaként zuhantak alá, mások billegve próbálták meg viszonozni a tüzet, de végül ők is elbuktak a túlerő ellen. Marco kitartott, de eltalálták a bal szárnyát, és gépe irányíthatatlanná vált. Valószínűleg erősen beüthette a fejét, mert a következő dolog, amire emlékezett annyira valószerűtlen volt, hogy biztosan csak a kábulat miatt láthatta. Később többször próbált emlékezni részletekre, de a jelenésre nem talált ésszerű magyarázatot. Mindössze arra emlékezett, hogy a gépe egy egybefüggő felhőtengeren lebeg, amelyből körülötte lassan előtűnnek lelőtt bajtársai, és elkezdenek emelkedni felfelé, a Nap felé. Mindőjüket jól ismerte, s mindannyian rámosolyogtak, miközben elhaladtak mellette. Szájtátva nézte az emelkedő repülőrajt, de ő maga tehetetlen volt, képtelen volt mozdítani a kezeit. Csupán álmélkodva meredt a távolodó repülőkre, amint beleolvadnak a vakító napsugarakba, és ettől könny szökött a szemébe. Erre az egy dologra tisztán emlékezett. És a csendre. A teljes csendre, amely körülvette őket. Sem motorzaj, sem géppuskaropogás nem hallatszott. Csak a csend volt, és ők. Azon a napon a menny magába fogadta az elesett hősöket.
A következő emlékei már csak a hadikórházból származtak, ahol nem tudtak magyarázatot adni arra, hogyan élte túl a tengerbe zuhanást. Milyen ironikus! Hiszen most itt lebeg a tenger habjain, ugyanolyan szikrázó napsütés van, mint akkor, ugyanúgy nyár van, mint akkor volt. Majdnem minden ugyanolyan. A politikusok sem változtak, ugyanúgy elküldenék a fiatalokat a "halálgyárba", ugyanúgy nem tanultak elődeik hibájából. - Ha embernek lenni ezt jelenti, akkor inkább leszek disznó, mint ember. - jelentette ki annak idején, mikor dezertált a légierőtől. Nem túlzottan érdekelte, hogy a titkosrendőrség keresi, ezen a szigeten biztosan nem találják meg. Inkább él disznóként egyenes gerinccel a barátai emlékéért, mint meghunyászkodva holmi fennkölt eszmék és tisztek árnyékában, akik bármikor a halálba küldenek bárkit. Utolsó maradt az égi lovagok között, aki megcsömörlött a világ képmutatásától. Az ő otthona az ég, ahol a legközelebb lehet egykori társaihoz. És ott van Gina. Belneldi özvegye, a gyermekkori barát, aki iránt többet érzett, mint bármely más nő iránt a világon. Nem szerelmet, ez több volt annál. Ebben az érzésben benne volt az egész élete. Mindketten érezték, de a szavak nem voltak elegendőek ahhoz, hogy ezt bármilyen módon leírják egymásnak. Az összetartozás érzését.
Délután felé járt már az idő, mikor Marco visszaérkezett az öbölhöz. Kicsit megnyugodott, de az emlékek vihara csak estefelé ült el benne teljesen. Elhatározta, hogy másnap elmegy Milánóba alkatrészekért. Végül is az élet megy tovább, minden nap egy új kihívás, és még egy disznó számára is felüdítő lehet a vasúti utazás. Lefekvés előtt mégegyszer gondosan ellenőrizte a beszerzendő alkatrészek listáját, majd a repülőgépére nézett. A Savoia ütött-kopott burkolata vörösen csillogott a tábortűz fényénél. Marco elmosolyodott. - Ne aggódj kislány, vigyázok rád! Vajon mit érne a gépe nélkül egy mesterpilóta? –
A tábortűz lassan kezdett kialudni, és átadni az éjszakát a csillagok ragyogásának. Az öreg rádióban pedig megszólalt egy törékeny női hang, és Marco egy francia sanzon dallamára hajtotta álomra a fejét.

Szatti írta...

Kedves Attila!

Nagyon tetszett a műved stílusa, ritmusa, ahogy tényleg olvastatta magát minden szavad és mondatot. Különlegessé tette továbbá, hogy E/3. személyt használtál, valamint a közvetlenség, mely végig kísérte az egész történetet. Gratulálok neked és köszönöm, hogy alkottál! Megérte újként kipróbálnod magad :) remélem, máskor is kedvet kapsz az íráshoz, még egyszer köszönöm! :)

Syro írta...

Szia!
Megjöttem újfent, sajna kicsit elkapkodtam, megint az utolsó pillanatra maradt :( így nem lett olyan jól kidolgozott mint szerettem volna, de remélhetőleg azért így is érthető olvasható.
Syro

Syro írta...

Az Úr 1235. esztendejének késő tavaszán Trier városában – a Mosel északi folyásának keleti partján – nyüzsgött az élet, lévén a hónap utolsó vasárnapja, a nagy vásár ideje volt. Ilyen tájban igen sok kereskedő, falusi kézműves megfordul, hogy jó vásárt csináljon.
A nap magasan járt beborítva aranyával a zöldellő mezőket, hol Isten kegyelméből búza szökkent szárba, s mert a tél enyhe volt, s korán jött a tavasz, bőséges termésnek néztek elébe a gazdák. A távolban porfelhő szállt, melyet ló, s lovasa hagyott maga mögött. Szegény pára a végkimerülés határán volt, de hűen szolgálta gazdáját, mint ahogy ő is örök hűséggel szolgálta az Urát, ki meghalt a kereszten a bűnösök bűneiért. Ahogy egyre közelebb ért a városhoz, látni lehetett, hogy csuhája kopott, néhol szakadt is, saruja viseletes. Dolga sürgős, ezért a nagy sietség, fontos levelet hozott a püspökúrnak. A város kapujához közeledvén, visszább fogta hű ménjét, így haladt keresztül, a város kapuja alatt, melyet díszes faragások díszítették. Isten áldja a mesterembert és egész családját érte, mert oly tiszta hittel s buzgalommal készítette el a mi urunk Jézus Krisztus képmását, s ábrázolta oly hitelesen az ő szenvedésének útját, hogy mikor hitében meglévők rátekintettek, könnyek áztatták orcájukat eme gyönyörűséges látványától. Miként az éppen áthaladó Edric káplánt is. Eledig csak leírásokból ismerte a kapu szépségét, mely Őt hivatott dicsőíteni.
Az út a piactérre vezetett, mint minden városban. Itt zajlott minden fontos esemény, mely minden embert érintett, lakjon a várost körülvevő falakon belül, vagy kívül.
Nem sokan vettek róla tudomást, megszokták, hogy ilyenkor sokféle ember megfordul, s gyanakvást egyik sem keltett bennük. Az úton, s a fából, vályogból épült házak között gyermekek szaladgáltak, arcuk koszos, akárcsak ruhájuk, mely csupán egy durva posztó volt.
Egyre beljebb ért a városban, itt már kőből is épültek házak, itt a gazdagabb kereskedők, váltók, éltek, és azok a nemesek, kik megengedhették maguknak, hogy birtokaikon kívül is legyen egy házuk, hol megpihenhetnek utazásaik alkalmával. A város éke, a templom, a térrel szemközt állott. Tornyai magasan emelkedtek a város fölé, hirdetve az egyház nagyságát, s a hívők hitbuzgóságát, mert adományokból épült fel eme szemet gyönyörködtető épület. A templomajtó, mint minden vasárnap, most is nyitva állt, hogy hű szolgái hitüket erősebbé fűzzék az Úrral, s adományukkal biztosítsák helyüket. A tisztelendő érsekúr kíséretével, éppen akkor jelent meg a lépcsőn, mikor Edric megérkezett, ki gyorsan leszállt lováról, s egy fiúra bízta, majd alázattal az érsekúr elé lépett s köszöntötte őt, s audienciát kért tőle sürgős ügyben.
Az érsekúr látván, hogy valóban fontos a dolog melyben eljár testvére, azonnal fogadta, s kérte adja elő jöttének okát.
- Kegyes Uram. Edric káplán vagyok, bár méltatlanul, a déli őrvidék kicsiny falujának, megbízott lelkipásztora. Nagy bajban fordulok kegyelmedhez, s reménykedem jóságodban, s bölcsességedben, hogy orvoslással tudsz szolgálni.
- Tudásommal mindig az Urat, s hű szolgáit szolgálom – jött a válasz kimérten.
- Egy levél, melyet testvérünktől ragadtak el illetéktelen kezek, s bizonyosan állíthatom ördögi sugallatra történt eme borzalmas cselekedett, ami csak részben sikerült, az isteni gondviselésnek hála, mert megmentenem ama bűnös szándéktól, hogy tűzben elemésszen. - Majd átadta a levél még megmaradt részét az érsekúrnak, s bízván jóindulatában, csöndben várt.
Sajnálatosan a levél nagyja elpusztult, s csak töredékek maradtak meg belőle:

Syro írta...

„Krisztusban tisztelt Braxton úrnak, a trieri egyház tisztelendő érsekének Alcott a luzerni egyház, ha méltatlanul is, elhívott... - Itt sok rész megsemmisült, de a levél vége is hiányos, s így az is melyben lényeg lakozik - … kard Tőled és Krisztus szeretetétől el nem választ. Kegyességed előtt a levelemben leírtak után nyilvánvalóvá vált, hogy a probléma gyors orvoslatra kényszerül. Bízom kegyelmed apostoli tekintélyében, és az isteni törvény erejében, hogy még a tél beállta előtt, számunkra kedvező fordulatot vesz életünknek menete. Kelt az Úr 1235. évében június 7. napján

Az érsekúrnak fájt a szíve, hogy testvére üzenete ily hiányosan került hozzá, kérdésére, hogy miként történt mindez, a káplán elmesélte, hogy gonoszságtól telt szívű elkeseredett emberek támadtak a védtelen, papra, ki a levelet hozta, s csak isten közbenjárásának hála, hogy megmenekült, mert éppen arra vadászott a birtok ura, ki védelmére kelt, s két haramiát meg is ölt, Isten irgalmazzon bűnös lelküknek. Majd szerény szállásán ellátta, még szerényebb tudásával testvérüket, aki még most is ott fekszik nála. Elregélte még az út viszontagságait, s hogy szegény az a falu, nem oly gazdag mint az érsekúré, remélvén, hogy megsegíti, egy kis adománnyal, lévén jó cselekedet nem marad viszonzatlan, mint tartja azt a mondás.

Szatti írta...

Kedves Syro!

Örülök, hogy utolsó pillanatban, mint mindig, sikerült befutnod a műveddel :) Nagyon tetszett mindvégig, a választékos fogalmazásmódod és ahogy elénk tártad az elképzelt, történetben leírt világot. Én nem éreztem hiányosnak, de te vagy az író, szóval elhiszem neked, hogy még jobban is ki tudtad volna fejteni a dolgokat, viszont így sem volt rossz, sőt... :) Gratulálok neked és köszönöm, hogy írtál! :)