2012. június 16., szombat

Szárnyra kapva... utazz az időben - Eredményhirdetés


Szép jó reggelt mindenkinek! Meg is hoztam az eredményt az utóbbi feladattal kapcsolatban. Nagyon színes és különleges történeteket olvashattunk tőletek, nagyon köszönöm azok részvételét, akik írtak a feladatra. A beérkezett művek közül pedig, akit kiemelnénk, nem más, mint...


FantasyGirl - Szívem Délé



Emlékszem New York 1861-es pompájára. A fényűzésre, amelyben ott éltek vagy épp csak szerettek volna élni. Mert míg az utcák egyik oldala gazdagságban úszott, és szinte a csapból is pezsgő folyt, a másikon, a lerobbant lakótelepen piszkos munkával próbálták előteremteni a napi kenyérre valót. Tizenhat évesen ez természetesen nem tűnt fel. Nem láttam mást, csak a hatalmas épületeket, melyekre feltekintve jócskán meg kellett emelnem a fejem. A szűkös utcákban székelő színes piacokat, ahol mindenféle Európából hozott csecsebecsével kínáltak. Na meg a zsúfolt kikötőket, amelyekhez foghatót nem láttam még. Ott aztán nem állt meg az élet egy pillanatra sem. Nem úgy, mint az Atlanta melletti kisvárosban, ahonnan érkeztem. Szülőföldemen a levegő szinte poros volt semmittevéstől. Naphosszat csak a tornác hintaszékében ültem, és ha éppen nem akadt társaságom, azt figyeltem, mi folyik az ültetvényünkön. A fekete rabszolgák jártak körbe-körbe, és néha irigyeltem őket, amiért van mit csinálniuk, hiszen majd’ meghaltam az unalomtól. Ezért is könyörögtem apámnak, hogy vigyen magával a lóvásárra New York-ba. Látni akartam, hogyan élnek mások, hogy milyen igazából a hírhedt “Észak”.
Ugyanis akkoriban mindennapi téma volt, hogy mi folyik odafent, az Unióban. Apám gyakran vitázott a többi férfival egy bizonyos Lincoln-ról, és vacsoránál rendszerint azt kiabálta, hogy egye meg a fene az abolicionistákat. Sokáig nem tudtam, hogy miről beszél, de aztán a néger dadám elmagyarázta, hogy másutt a hozzá hasonlókat felszabadítják, és ugyanolyan szabad emberek, mint mi, és ezt szeretnék a Konföderációban is bevezetni. Nem értettem, hogy ez miért olyan nagy gond. Nem, míg nem jártam New York-ban.
Apám a vásáron a lovakkal foglalkozott, én vásárolni indultam a dokk irányába. Ahogy néztem az eladókat, kemény vonású, szögletes forma, égett kenyér barna arcú emberekre, fekete rabszolgákra számítottam, mint otthon. Nálunk ugyanis a gazda reggel rábízta az emberére a cikkeket, melyeket el kell adnia, és ha nem sikerült neki mindből pénzt csinálnia, csak ritkán úszta meg a verést. Arrafelé szerették megtáncoltatni az övszíjat az ember hátán, főleg ha az illető nem fehér. Azonban az itteni árusok többsége fehér volt, mint mi magunk, a vásárlók, és ekkor rájöttem. Arra, hogy mit akarnak elkerülni hazámban: a munkát. Ha a rabszolgák szabadok lennének, kevesebben dolgoznának a gyapotföldeken, márpedig akkor fehéreknek kellene pótolniuk a hiányt. Sokak szerint ez elképzelhetetlen, fordult meg a fejemben, és akkor, életemben először nem értettem egyet az otthoniakkal.
- Segíthetek, kisasszony? – lépett oda hozzám abban a pillanatban egy fiatal férfi, mikor egy díszes, pillangó alakú brosst forgattam az ujjaim közt. Meglepetten kaptam fel a fejem a mély hangra, és mértem végig félreismerhetetlen déli egyenességgel az idegent. Nem lovaglócsizmát, bricseszt és kabátot viselt, mint nálunk a férfiak, hanem elegáns szabású frakkot. Sápadt szőke haja fésült, arca borotvált volt. Mindez annyira mássá tette őt az atlantai férfiaktól! Éppen ez fogott meg benne úgy: a másság, egy új élet lehetősége egy hozzá hasonló úr mellett, nem pedig egy ültetvényes gazda oldalán.
- Jonathan Grant, szolgálatára – hajtott fejet illendően, szája sarkában mégis meghúzódott egy pimasz mosoly, ami komoly arcát fiatalabbnak tüntette fel. Ami azt illeti, csak négy évvel volt idősebb nálam. Ez pedig nem számított, mikor később megkérte a kezem. Ugyanis azonnal magával ragadott a világa: a könyvek, a színházak, a magas szintű társadalmi élet, melyekhez hasonlót még csak nem is látni a Konföderációban. Odalent úgy tartották, hogy nincs más dolga egy férfinak, mint istenesen inni, lovagolni és lőni. Piperkőcnek tartották a művelt északiakat, akik pedig barbároknak gondolták déli társaikat.
Jonathan az első pillanattól fogva elvarázsolt, aztán nemsoká megkérte a kezem. 

A fellegekben jártam a boldogságtól. Nem úgy, mint apám. Arca átvette bajszának rezes barna színét, majd gondolkodás nélkül lekevert egy pofont: 
- Az én lányom nem megy egy semmirevaló északihoz. Erről nem nyitok vitát! Szégyent hozol az egész családra – kezdett bele a szentbeszédbe, de én nem tudtam ráfigyelni. A szememet kicsordulni vágyó könnyek égették, az arcom fájdalmasan viszketett a csapás helyén. Soha azelőtt nem ütött meg.
Rádöbbentem, hogy nekem nem ott a helyem. Összecsomagoltam, és reggel indulásra készen el akartam köszönni a többiektől: anyámtól és a testvéreimtől. Azonban atyám az utamat állta; kijelentette, hogy többé nem vagyok a lánya, és megtiltotta, hogy valaha is visszamenjek.
- Ha mégis ide meri tolni a képét a hálátlanja, rosszabbul fogok vele bánni, mint a rabszolgákkal - hallottam anyámhoz intézett szavait. Ő nem szólt. Sosem szólt. Csak némán nézte, ahogy a hintó elvisz.

Háború lesz, suttogták már egy ideje, ám én mindig csak legyintettem. Persze már nem, mikor John kijelentette, hogy nagybátyja, Grant tábornok altestében fog szolgálni. Rettenetesen féltettem, mert ő nem katona volt, hanem kereskedő, és tudtam, hogy a Konföderáció kiképzettebb haderővel rendelkezik. Hiába minden, a férjem háborúba vonult annak ellenére is, hogy akkor voltam terhes első gyermekünkkel. Míg távol volt, én vezettem az üzletet egyre jobban kiismerve az északiak életvitelét, és közben – mint a többi kedvesét hazaváró asszony – feszültem vártam minden hírre a csatákról. Ám azontúl, hogy érte aggódtam, a régi ismerőseimre is gondoltam. Talán az öcséimet is éppúgy besorozták, mint a többieket, és talán pont a férjemmel kell szembenézniük. Rémálmok gyötörtek.
1863-ban, a Felszabadítási törvény kiadása után láttam újra Jonathan-t. Mindig a frontvonalon volt, messze az otthonunktól, és csak táviratokból értesültem arról, hogy épségben van. Hazatért, és én nem akartam újra elengedni azok után, hogy fia halva született előző év közepén. Ám ő túl elhivatott volt, hitt a mozgalom ügyében és abban, hogy győzhetnek annak ellenére, hogy egyre véresebb vereségeket szenvedtek. Visszatért a háborúba. A tömegesen északra vonuló rabszolgák közül néhánynak ezek után állást adtam elfogadható fizetéssel, mert ismét várandósan nem bírtam volna egyedül a munkát. 
Egy évvel később hírt kaptam arról, hogy Atlantát bevette az Unió. Mint férjem kiderítette, atyám elesett a csatában. A korábbi sérelmek ellenére meggyászoltam szülőmet, és róla neveztem el a nem sokkal később született fiamat. Azt hittem, hogy ezzel vége a szörnyűségeknek, de még véresebb év következett, mígnem Grant Richmond mellett leverte Lee tábornokot, Dél parancsnokát. A háború véget ért.
Az államokat északi elvek szerint szervezték újra, eltörölték a rabszolgaságot és jogi egyenlőséget hirdettek. Ám a két háborús fél továbbra sem szívlelte egymást. A piacon gyakran láttam, hogy megdobálták azt, akiről véletlen kiderült, hogy georgiai. Számtalan ehhez hasonlónak voltam szemtanúja. Máskor hallottam, hogy a délieket senkiháziknak titulálják. Bár mióta apám kidobott a házból, nem jártam lent, fájt a szívem. Mert aki egyszer déli volt, az déli is marad.
Most itt ülök, más kereskedők feleségeivel a szokásos vasárnap délutáni teánk alkalmából, és az East River mögötti verőfényes napsütésben gyönyörködöm. Eszembe jutnak a napok, mikor a nagy esőzéseket követően vörös tócsának tűnt a déli föld. Látva a felsejlő gyárkéményeket a távolban, rájövök, hogy még nem éreztem ilyen idegennek a nagyvárost, mint most.
- A déliek már megint panaszkodnak – közli bosszús hangon Marianne. Látszik rajta, hogy fogalma sincs, milyen azoknak, akik nem voltak egykor az Unió tagjai.
Senki sem tudja, hogy honnan jöttem. Senki, mert már húsz éve úgy beszélek, viselkedem és nevelem gyermekeimet, mint egy északi asszony tenné.
- Ezúttal mit akarnak? Csak termeljék a gyapotot, és fogják be! – szólal fel élesen a mellettem ülő, mire fájdalom hasít mellkasomba.
Az előzőekkel szemben, ebben egyáltalán nem hasonlítok rájuk: képtelen vagyok úgy gondolkodni, mint egy északi.
Hiszen a szívem Délé.

Gratulálunk neked, nagyszerű történetet alkottál. A mellékelt kép pedig, díjként a tiéd, helyezd el nyugodtan az oldaladon, valamint a helyezéseddel kapcsolatos vendégírói feladatot küldeni fogom neked a jövőhét folyamán. Ehhez a bejegyzéshez kérném, hogy add meg az email címed, hogy el tudjam juttatni a feladatot. 

S végül, de nem utolsó sorban, még valaki művét szeretnénk kiemelni, mely novellaként a Penna Galériában kerülne elhelyezésre. Ez a mű pedig nem más, mint Attila alkotása, Az emlékek tengerén címmel. Nagyon köszönjük a műved,  igazán remek volt, nagyon elnyerte a tetszésünket. Gratulálunk neked, reméljük, hogy a további feladatokon is szívesen részt veszel majd,  valamint gratulálunk neked is még egyszer, FantasyGirl és minden írónak, aki írt a feladatra. Sok sikert nektek a következő kihíváshoz és további szép hétvégét! :)

4 megjegyzés:

FantasyGirl írta...

Sziasztok!

Jaj, nagyon meglepődtem! Köszönöm szépen az elismerést! <3 Igazán boldog vagyok, hogy erre érdemesnek találtad a művem a többi nagyszerű történet közt!
Az e-mail címem :: sutori.kitti@indamail.hu
Izgatottan várom a feladatot ^^

Ölel, FantasyGirl

Jega írta...

Gratulálok ehhez a nagyszerű történethez, mely lebilincseli az olvasóját. Remélem írsz még sok hasonló történetet. Üdvözlettel Jega

Attila Szalai írta...

Sziasztok!

Én is szeretnék gratulálni a remek novellához! Beleélted magad abba a korszakba, és ezt hitelesen át is tudtad adni. Szép volt!

Üdv:
Attila

FantasyGirl írta...

Kedves Jega és Attila!

Nagyon szépen köszönöm a dícsérő szavakat, sokat jelent, hogy így gondoljátok!

Üdv, FantasyGirl