2012. június 19., kedd

Vendégírónk, Schablik Viktória novellája - Átváltozás




Anna fiatal leány volt, valahol a 18. életévén túl, de még a 20. elején. Szépsége páratlan lehetett a faluban, mert több irigye is akadt. Már gyermekkorában is különcnek számított, ahogy az időről megfeledkezve, órákat tudott eltölteni a mezőn. Ilyenkor gondosan  válogatta, gyűjtötte a különböző gyógynövényeket, hogy otthon aztán édesanyjával tüzetesen átvizsgálják még egyszer, és a legszebb példányokat  a padláson elhelyezve fejjel lefelé megszárítsák. Már ekkor beleoltódott a természet szeretete és tisztelete. Hat lóval sem lehetett elvontatni, ha növényekről, állatokról volt szó. Ez csak fokozódott, mikor iskolába kezdett járni. Az állat és növénytan órákon különös világban járt, ábrándos mélykék szemeit le nem vette volna tanítójáról. Vilmos olyan világba kalauzolta tanítványát, mely egyre mélyebb és mélyebb kutatásokra sarkallta a férfit magát is. Különös szövetség alakult ki közöttük, mely a tudást, tanulni vágyást segítette. Mikor a falusi tanító rájött, hogy Annában a tehetség mellé a hihetetlen szorgalom sincs híján, bevezette ama különleges világba, mely csak a kivételezetteknek járt. Hétvégeken az erdőkben, mezőkön bolyongtak, és gyűjtötték, szárították a különböző gyógyfüveket.
  Teltek, múltak az évek, a falusi iskolát hamar kinőtte Anna. Ekkor érdeklődése már embertársai megsegítése felé fordult, és rájött, hogy számtalan növény gyógyír a betegeknek. A gondosan összegyűjtött készletekből forrázatok, főzetek, tinktúrák, kenőcsök készültek az egész falu örömére. Lassan, lassan híre ment Anna gyógyító tudományának, és a „megrendelések” is csak gyűltek, gyűltek.
 -Segíts kérlek, kedves! Az uramat reuma kínozza már jó ideje. Keverj valami főzetet, nem leszek hálátlan! – szólt a szomszéd.
 -Erre legkiválóbb a sarkosfű, gyere el holnap, kész lesz a gyógyír.
  Anna belevetette magát a boszorkánykonyhába. Miután a fekete nadálytövet gondosan kiválogatta, a jól megszárított gyökereket apróra darálta, ebből készítette el a pépes pakolást, de a tinktúrát is oda tette, és két hétig a napon érlelte a csodaszert, amit gabonapálinkával felöntött. Kenőcsöt is készített, hogy teljes legyen a kúra. Máskor köszvény elleni orvosságot kértek tőle, de mindent tudott gyógyítani, legyen az lázroham, fogfájás, gennyesedés, vagy kólika.
  Anna időközben gyönyörű nővé ért. Már nem volt gyermek. Haja dús hullámokban omlott alá, egészen a derekáig, szeme a szikrázó tó mélykékjével versenyezhetett. Dereka vékony volt, két marokra lehetett fogni, viszont asszonyi érettségét mutatta csípőjének gömbölydedsége. Mindez nem volt láthatatlan a többi ember előtt sem, a falusi tanító, ahogy kell, foglya is lett a szép lánynak, beleszeretett. Továbbra is együtt járták az erdőket, mezőket, bújták a tudós könyveket. Betegségekről, gyógyításukról tanultak, új tárgyként még az anatómiai ismereteknek sem voltak híján. Vilmos azonban visszahúzódóvá vált, mert egyre inkább megbabonázták azok a beszédes szemek, melyek még mindig gyermeki ártatlansággal csüggtek a házi tanítón, amikor kedvelt foglalatosságaikat végezték. Anna érezte is a férfin, hogy valahogy más lett, de túlzott jelentőséget nem tulajdonított neki, mert megannyi munkája nem engedte a szorításból, a határidőre elvállalt gyógyírok elkészítésétől.
  A falu végén lakott a gőgös és kevély Boldizsár. Gazdagabb családból származott, mint a lány, ezt rendre ki is hangsúlyozta. Ivójuk, és kifőzdéjük a falu központi helyén terült el, szép számmal látogatták más városból érkező idegenek, átutazóban lévő magasabb rangú urak is. Boldizsár szemet vetett a lányra, de Anna ridegen elutasította, egyszer, kétszer, többször. Most is éppen hozzá igyekezett, hogy édesanyjának köhögés elleni szirupot kevertessen, mikor is hangokat, neszezést hallott a házból. Óvatosan az ablak alá osont, és bekémlelt. Amit látott, és hallott, földbe gyökereztette lábait. Vilmos, a tanító, fél térdre ereszkedett Anna előtt, s ekképpen suttogta a szavakat:
 -Édes Annám, gyönyörű virágszálam, légy a feleségem!
Anna arcán a meghökkenést szelíd jóság, sugárzó öröm váltotta fel.
 -Drága Vilmos, igazán megtisztelsz ajánlatoddal, de még alig ismerjük egymást…
 -Alig?! Fruska korod óta tanítalak, nevelgetlek. Talán te ezt nem számítod, azonban én már akkor valami különöset éreztem, amit magamnak sem tudtam megmagyarázni. Amióta felnőttél, már sokszor alig merek rád pillantani, beleborzongok szemed kékjébe, erre csak egy szó van: szeretlek!
  A lány ellágyult a kijelentéstől, és szánalomból e vagy szerelemből csókra nyújtotta ajkát. Ezt a jelenetet égő szempár figyelte kukkolón az ablakból, s elöntötte agyát a keserű féltékenység. Először pipacs pirosra gyúlt a kikosarazott kérő arca, majd olyan düh hullám öntötte el, hogy maga sem ismert magára. –Megtorlom ezt a gyalázatot, az élő Istenre esküszöm! Boldizsár futva hagyta el a házat.
  Egy hét múlva különös dolgok történtek a faluban. Korán reggel a Szent Inkvizíció Hivatala kopogtatott a szegényes faajtón. Anna legnagyobb megrökönyödésére az inkvizítor talpig páncélba öltözött katonáival kísérve Anna ellen elfogatási parancsot adtak ki, további hét elteltével a nagytiszteletű bíróság tanácskozásán Annát boszorkányság, ill. paráznaság vádjával kínvallatásra ítélték.
 -Dobai Anna! – dörgött az inkvizítor hangja- valld be bűnödet Isten nevében!
 -Kegyelem uram, ártatlan vagyok!
  A folyó partján összegyűltek a hivatal emberei, és némelyek hol gyűlölettel izzó szemmel, hol kéjvágytól fűtötten alig várták, hogy a nőt levetkeztessék. Hüvelykujját és lábát összecsomózták, és vízbe vetették. Anna kínkeservesen harcolt az életéért, a mindent legyőző élni akarás hihetetlen erőt adott neki. Öntudata elhomályosult, már egész a kábulat határán járt. Kezdett alámerülni, agya nem kapott oxigént. De egy hirtelen levegővétel kapálózásra késztette, vergődött, küzdött kínkeservvel. Valami megmozdult benne, valami felszínre akart törni. Azt az ősi tudást, veleszületett képességet hívta segítségül, ami végül is megmentette az életét. A katonák partra húzták, s már csak a kínvallató kamra megannyi borzalma láttán kristályosodott ki tudata.
 -A vízpróbát kiálltad, bűnös személy! – szólt a csuhás vészjósló hangja, ami ugyancsak boszorkányságodat bizonyítja. Valld be gyermekem, hogy közéjük tartozol, és Isten megkegyelmez, megmenekülsz a legszörnyűségesebb haláltól, ami csak kimérhető földi személy számára, a máglyától.
 -Esdekelve kérem méltóságos uramat, kegyelmezzen, ártatlan vagyok!
 -Mi igaz abból, hogy éjjel a temető kertben frissen elhantolt megboldogultak sírjáról, ki tudja, mit szedtél, és boszorkányos konyhádban főzeteket készítettél?
 -Semmi, semmi, én csak a falu népi gyógyítója vagyok, ártatlan betegségeket kezelek gyógynövényekkel.
 -Boszorkány vagy te, ne is tagadd, hóhér járulj elém, és kezdd meg a kínvallatást!
  Kezeit csörlővel felhúzták, Anna iszonyatos kínokat élt át, de tartotta magát. Majd a hóhér kénbe mártott tollakkal égette bőrét, a hónalján és nyakán már érződött a megpörkölődött hús bűze. De a legrettenetesebb kín, a spanyolcsizma, csak most következett. Anna a látványtól halovány sikolyt nyomott el magában, de érezte legbelül, hogy valami iszonyatos készül e világra törni. Már nem is foglalkozott a kínnal, annál inkább megtébolyodott attól a gondolattól, hogy miféle erő munkál benne. Az ősi tűz kitörni készült, hogy kegyetlen robbanást produkálva pusztítást hozzon a világra. Anna szűkölt a félelemtől.
  A vallatócsizma fadeszkákból állt, melyet erős zsinórzattal illesztettek a lány lábaira. A belső deszkalapok  szinte hézag nélkül illeszkedtek, így könnyű volt ékeket verni ezek közé, melyet a „véreskezű” egy baltával könnyedén végrehajtott. Az inkvizíció sötét kamráiban szó szerint is véres, verejtékes munka folyt. Ahogy a hóhér dolgozott, a szadizmus brutalitása töltötte be a helyiséget. A sípcsont, bokacsont reccsent, vér és csontvelő csordogált a kínpadra, de Anna már semmit sem érzett. Nem jajongott, nem könyörgött, már nem bánt semmit. Átalakulóban volt a lelke, s lassan a teste is. Felfedezte, hogy ujjain megrepedt a bőr, s valami sátáni alakzat rajzolódott ki rajta. Először egy, majd több részén is végbement eme változás. Gondosan elrejtette háta mögé, a hóhér amúgy is belefeledkezett a spanyolcsizma „örömeibe”. Miképpen bőre hasadása, úgy elméje ébredése egy időben zajlott le. Belsejét átjárta valami ördögi erő, ami egyre nőtt, terebélyesedett. Már nem félt a haláltól, sőt vágyta azt. Tudta, hogy elpusztíthatatlan lesz.
  A katonák szorgalmasan rakták a máglyát, a kivégzések legförtelmesebbje készülődött. nem volt kegyelem, nem lehetett.
 -Utoljára kérdem, Dobai Anna, az ördög cimborája vagy? – dörgedezett a szentséges hang.
  Annából kéjes vigyor tört elő, először csak nevetett, de egyre hangosabban, artikulátlanul.
 -Ne vallass engem, pap! Átkom érjen utol halálom óráján bő 32 nappal!
 -Bűnös lélek! – a pap szórta a kereszteket veszettül, most már nem volt kétséges bűnössége. In nomine Patris et Filio et Spiritio Sancti…
  A   máglyát meggyújtották, ezzel egy időben a lány arca hatalmas reccsenéssel felszakadt, de ezt már nem látta senki. A halál démonian, feketén vigyorgott a bőre alól. A füst és vörös lángok már mindent elborítottak, az emberi test egyetlen tűzcsóvává egyesült. Anna fájdalmat még ekkor sem érzett, a tűz ugyan elemésztette mindenét, de lelke a lángtenger közepén eggyé vált az ős gonosszal, ki rontást hoz a földre.
  Vilmos volt az utolsó, ki elhagyta a kivégzőhelyet. Megvárta, míg minden elhamvad, és kicsiny bőrerszényébe kaparta Anna porait. Lassan bandukolt hazafelé, de tudta, nemsokára találkozik szerelmével.

1 megjegyzés:

imi írta...

bubikám nagyon ügyes vagy büszke vagyok rád kincsem :)