2012. július 7., szombat

FantasyGirl - Élet és Halál - Penna Galéria

Messze innen, valahol, ahol sosem csendül fel édes nóta, de rekviem szívfacsaró dallama sem töri meg a némaságot: ott, hol az árnyak élnek, honnan mégis maga a Nap meríti erejét, találsz egy testvérpárt. Távol világunk zajától... távol minden világ zajától vannak ők, még sincs olyan, aki jobban tisztában lenne a mindenséggel, mint ők ketten. Látnak, hallanak és éreznek mindent: nincs olyan kín, öröm vagy titok, melyet el lehet rejteni előlük, nem létezik gondolat, melyet nem ismernének. Azonban ők nem tesznek mást, mint otthonok hűséből figyelnek. Csak figyelik az eseményeket, és észrevétlenül alakítják magát a Sorsot.
A testvérpár az idők kezdete óta elválaszthatatlan, egyikük sem lehet meg a másik nélkül. Úgy nem is lenne értelme létezésüknek. A másik a mindenük: egyszerre legjobb barátjuk és legfőbb ellenségük. Összetartoznak, ha akarnak, ha nem, hiszen csak ők léteznek örökkön-örökké. Ezen hosszú idő során néha összekapnak azon, hogy vajon melyikük az idősebb, máskor hatalmaskodni támad kedvük a másik felett, és megesik, hogy sértődötten vonulnak félre mindketten. Az évek, századok homokszemekként peregnek el mellettük a semmibe, de számukra egy ezer év is csak egy pislantás.
- Az enyém! Még egy az enyém – dicsekszik elégedetten az egyik testvér, és a borús, viharfelhőkkel teli égről a tekintetét a másik felé emeli, miközben ujjait valami légnem, fátyolos kék képződmény köré zárja. Kísértetiesen szürke alakja kiválik a feketeségből, és a fényes udvar felé indul, ám megtorpan a határvonalnál, és nem lép ki az árnyékból.
Karosszékében helyet foglaló testvére fáradtan ráemeli zsenge zöld tekintetét, mely általában csupa vidámság és életkedv, ám előfordul, hogy magával ragadja terheinek súlya, és úgy érzi megszakad. Nővére természetesen sosem érzi így, az ő élete könnyebb, mégis kevesen választanák az ő barátságát. A zöldellő gyepen megpihenő ülőalkalmatosságban elhelyezkedő alak mélyen felsóhajt, ahogy a nyíló virágok felé pillant. Megfordulhat bárki fejében, hogy éppen azt kívánja, bár lehetne olyan, mint a testvére. Viszont aki így gondolja, téved. Sosem vetemedne erre annak ellenére, hogy tiszteletét és megbecsülését a nővérének köszönheti. Tudja, hogy semmibe vennék, nem értékelnék szépségeit és más adottságait, ha nem lenne a testvére, akitől azonban mégis félnek a legtöbben. Mi több: rettegnek, és rimánkodva távozásra kérik, ha végigsimítja ráncos homlokukat, és csókkal zárja le szemük.
- Gyűjteményed már így is sok példánynak örvend – jegyzi meg kurtán az ülő testvér, és sápadt bőrű, elenyészőnek tetsző nővérére emeli újra komoly, megviselt tekintetét. Hangja se nem dicsérő, se nem megbántó. Egyszerűen egy tényt állapít meg.
- Nos, előbb vagy utóbb, de mind átpártol tőled hozzám – vág vissza erre mégis dacosan, gúnyt csempészve a hangjába a szürke ruhás hölgy, és hunyorít, mintha a szemét bántaná a túloldalt megtöltő világosság. Vissza is húzódik vackába, egy sötét kamrába, de lágy, simogató, mégis keserű hangja sokáig visszahangzik még az éterben: - Ez már csak így megy.
A másik nem szól semmit, de tudja, hogy ez igaz. Így volt mindig is és így lesz ezek után is, míg az élet be nem lép az árnyékok közé és a halál a fényben nem leli kedvét. Addig békében tengeti mindennapjait a testvérpár... az Élet és a Halál.

Nincsenek megjegyzések: