2012. július 21., szombat

Történetalkotás szavakból



Szép napot mindenkinek! Erre a feladattípusra már volt régebben példa és most újra invitálnálak benneteket erre az alkotási módra. A feladat különösebben nem bonyolult, viszont ejtenék róla pár szót azon írók kedvéért, akik esetleg még egyszer sem próbálták. A lényege, hogy láthatjátok, megadtam háromféle kategóriát, helyszínekkel, tárgyakkal és kifejezésekkel. Ezek közül választva, történetet kell alkotni, tetszőleges cselekménnyel és karakterekkel. Természetesen, a megadott szavak valamilyen módon befolyásolják a történetet, de mégis, szabad kezet kapva, akármiről írhattok, tetszőleges történésekkel.
A kategóriák mellett számokat láthattok, melyek azt jelzik, hogy  az egyes csoportokból hány szó alkalmazható. 

Megjegyzés: a helyszíneket elég tág értelemben adtam meg, melyeket úgy helyeztek el, ahogyan szeretnétek. Példaként a mólót említeném, mely lehet akár tóparton vagy tengernél is. Úgy írjátok, ahogy nektek célravezetőbb a történet szempontjából.

Az elküldött írások előtt vagy után kérném feltüntetni a megadott kategóriákból választott szavakat. Előre is köszönöm!

Helyszínek (1): erkély, könyvtár, móló, park, üvegház, padlás.
Kifejezések (2): harag, kétség, szerelem, viszonzatlanság, remény, csalódás, irigység, testvéri szeretet, kapzsiság, magány, céltudatosság, féltékenység, együttérzés, igaz barátság, megbocsátás, bizalom, tehetség, látomás.
Tárgyak (3): esernyő, levél, kés, ékszerdoboz, tükör, fényképezőgép, szélharang, szobor, távcső, rejtekajtó, csónak, szökőkút, festmény, balettcipő, napló, olló, diavetítő, zongora, parfüm, virágcsokor.

Anna
Nikii

29 megjegyzés:

diana írta...

A tó rossz oldalán

A móló végén ültem, és csak léteztem. Lábamat a fagyos októberi vízbe lógatva fürkésztem a tavat, amely most a sűrű, tejfölszerű ködtől végtelennek hatott. Egymagam voltam, gondolataim börtönébe zárva. Ezt az érzést pedig sosem szerettem.
Milliónyi mosollyal, ezernyi könnyel fertőzött elmém folyamatosan zakatolt, egy pillanatra sem hagyott nyugodni. Idegenek életét láttam. Múltját, jelenét és jövőjét egyaránt. Azonban egy valakinek a létét évek óta rejtegette előttem a homály.
A pipacs volt a kedvenc virága. Mindig is szerette a vidám, élettel teli dolgokat és pontosan ez volt az, ami miatt nem értettem miért engem választott a sok közül, hiszen számára, az élet mellettem, maga lehetett a gyötrelem.
Egy kép villant fel előttem egy festményről, amelyet még ő készített nekem a tornácon, nagy gonddal, heteken át. Azt akarta, hogy egyszer végre az ő szemein át nézzem a világot. Azt, hogy lássam meg az élet napos oldalát is, ne csak azt a komor, kétségbeesés szagától bűzlő világot, amellyel nap, mint nap szembesülnöm kellett ezernyi ember szemein át!
Lágy parfümének illatát mind a mai napig éreztem, mialatt sokat látott szemeim féltve őrizték az emléket, amely búza szőke haját örökítette meg, amikor a szél táncra kélt vele a kertben.
Sokak szerint egyszerűen elhagyott. Legalábbis az a néhány falubeli, akikkel életem során találkoztam bizton hitték, hogy elege lett a remetelétből. Megunta a vidéki életet, kalandra vágyott nem pedig rám, aki mindennapjait több milliárd emberrel együtt éli a fejében és minden egyes nap meg kell küzdenie a bolondériával!
Én azonban nem hittem nekik. Történnie kellett valaminek. Valaminek, ami elszakította őt tőlem. De hiába próbálkoztam. Gyötörtem magam, látomásokat próbáltam előidézni, az égiek csak nem űzték el előlem a sötétséget.
A tehetség, amelyet gyermekkorom óta cipeltem magammal, és amely emberek életét tudta volna boldogabbá tenni megannyi éven keresztül csupán átok volt számomra, egy teher, amelytől sosem tudtam megszabadulni. Kihasználatlanul kínzott minden egyes napon, amelyen szembeszegültem a sors akaratával. Most pedig bűnhődnöm kellett. A móló végén ültem, a tó rossz oldalán.

Nem tudom fel kell-e tüntetni, hogy miket választottam, úgyhogy ide írom inkább!
Móló, látomás, festmény, parfüm.
Üdv.
diana

Hikari94 írta...

Magányosan az égre tekintettem, könnyek gyűltek a szemembe. Az erkélyről remekül láttam a távoli hegyeket és a fenyőerdőt, melyre ráborított leplét az éjszaka. A kertben a szökőkút halk csobogását hallottam.A sápadt teli Hold megvilágította szomorú arcomat. Az esthajnal csillag is az égen tündökölt, a Vénusz, ami a szerelem szimbóluma. Az elmém különös képeket kezdett el vetíteni nekem, ezzel még jobban kínozva engem. Így is elemésztett a zöld szemű szörny, újra belemart a kín a megtört szívembe. Alan nem szeretett. A gondolataimban pedig más lányt ölelt és csókolt. Az erkélyen a korlátot markoltam, mi közben zokogni kezdtem és rázkódott a testem. A sós könnycseppek végig folytak az arcomon. Nem érdekelt, hogy pirossá válik a szemem, csak sírtam. A Hold és a Vénusz látta a könnyeimet, amit őszinte érzelmek szültek. A szélharangot megkocogtatta a sebes szél, mely játékosan megérintette, majd tova sietett. Hirtelen megéreztem egy érintést a vállamon. Megfordultam. Ott álltál mögöttem. A férfiparfüm kellemes illata megcsapta az orromat. Lehajtottam a fejem, majd letöröltem a könnyeim, mi közben beszívtam az illatod.

- Miért sírsz? - kérdezted aggódva.
- Semmi baj nincs Eliot. Menjünk vissza a többiekhez.
- Már megint az a bunkó Alan, ugye?
- Nem. Engem ugyan nem érdekel...
- Féltékeny vagy Diorára, amiért összejöttek. Igaz?
- Semmi köze kettőjükhöz. Igazán boldog vagyok, hogy szeretik egymást, ezt meg is mondtam Alannak.
- Az a fiú akkora tuskó! Eldobott téged azért a cédáért! - jegyezted meg dühösen.
- Nem értem miért ártod bele magad olyanba, amihez semmi közöd? - kérdeztem.
- Vitanie... - szóltál. - Nézz rám kérlek! - emelted fel a fejemet az államnál fogva. - Ez a fiú nem érdemli meg, hogy miatta zokogj. Jön majd más, egy olyan, aki szeret téged, aki megbecsül.
- Nem tudom őt nem szeretni, gyűlölnöm kéne teljes szívemből és mégsem megy!
- Mert nem akarod, hogy menjen... - mondtad együtt érzőn.
- Nekem örökre Alan marad a legfontosabb, Alané a szívem. – szóltam.

Hirtelen közelebb rántottál magához és ajkad az enyémre tapasztotta. Nem sokkal később a nyelved gyengéden az enyémet becézte. Leblokkoltam, nem tudtam mit csinálni, csak álltam egy ideig. Aztán viszonoztam a csókod, neked, aki mindig is gyengéd érzelmeket táplált irántam. A csókomat megkaphattad, de az összetört szívem, mindig Alané maradt, a fiúé, aki sose szeretett.

ChristinDor írta...

Emlékszem. Akkortájt hideg, őszi nap volt. Csak egy-két óra választott el az éjszakától, amit a ködfelhő eltakart. Megborzongtam. A csupasz talpam alatt megnyikordult a móló öreg deszkái. A szél meglebbentette hófehér hálóingem. Semmi sem tántorított el attól, hogy elérjem őt, aki háttal állt nekem zsebredugott kézzel. Kedvenc zakóját vette fel, hozzáillő nadrággal és cipővel. Homokszőke haját megborzolta a szél. Szerettem a haját simogatni.
Megálltam. Csak egy-két centi választott el tőle. Éreztem a dohányszagot, ami megcsapta orrom, és ami keveredett a sós tenger illatával. Kezemmel kinyúltam feléje, és ujjaim hozzáértek a selymes hajhoz. Az érintésemre azonnal reagált és lassan megfordult. Aranybarna tekintete melegen tekintett rám, mégis volt benne valami, ami zavart engem. Amikor először találkoztam ezzel a tekintettel nemcsak az emlékeimbe véste magát, hanem a szívembe is, amely azonnal megtelt a legkülönlegesebb szerelemmel, amit valaha is éreztem.
A köd körülölelt minket. Csak egymást láttuk benne. Egyik kezével kinyúlt felém és megsimogatta az arcom. Elmosolyodtam. Talán még mindig szeret.- gondoltam.
- Miért vagy itt?- kérdezte tompán, majd látva a remegésem levette zakóját és rám terítette. Mindig odaadó társként viselkedett.
- Olvastam a leveled.- feleltem a kérdésére. Ő értetlenül nézett rám, majd szorosan behunyta a szemét.- Mondtam már neked, hogy gyönyörű a kézírásod?- dicsértem őt. Mindig is dicsértem őt, mert sokkal ügyesebb és okosabb fiú volt, mint azok, akiket ismertem. De amit a leginkább szerettem benne az a költői éne. Mindig meg tudott lepni egy-egy gyönyörű verssel, amit nekem szánt. Csak nekem. Kivéve egy levelet, amit nem nekem írt, hanem az unokahúgomnak. Egy szerelmes levél, melyben megvallja érzéseit és azt, hogy nem tudja viszonozni az én érzéseimet bármennyire is szeretné. S az addig eltöltött hat hónap, melyet együtt éltünk meg csupa hazugság volt. Mindig is őt szerette nem pedig engem.
- Őt vártad.- mondtam halkan. Megrökönyödve nézett rám, de nem szólt semmit. Közelebb léptem hozzá, majd szorosan hozzábújtam. Nem lökött el magától. Testének melege azonnal átmelegített. Jó érzéssel töltött el közelsége, mégis szomorúan néztem magam elé. Ekkor vettem észre a móló oldalához kikötött csónakot. A szigetre mentek volna. Együtt. Caleb és Sonia el akart menni. Titokban. Felnéztem a férfira, akit szerettem, s aki nem tudta viszonozni érzéseim.
- Szeretlek.- suttogtam, majd a kést, amit addig rejtve magamnál hordoztam, és amely már egy életet kioltott, most Caleb oldalába döftem.
Caleb kikerekedett szemmel bámult rám miközben ereje elhagyta, s ekkor még mélyebbre toltam a kést. Ő csak bámult rám értetlenül. Ajka remegett, de hangja elcsuklott. Még mielőtt teljesen elernyedt volna odavonszoltam a csónakhoz, és ahogy erőmből tellett, lassan belefektettem. Még utoljára az arcába tekintettem. Láttam, ahogy lelkének fénye kialszik, s szemhéja örökre lecsukódik. Még egy ideig elnéztem őt, majd zakójával betakartam testét. Nem akartam, hogy megfázzon a hidegben. Még egy utolsó csókot nyomva ajkára, eloldoztam a kötelet és a csónakot ellöktem a mólótól. A csónak egyre csak távolodott, beleolvadva a sötétség ködébe. Ezután a kezemben levő késre néztem, mely Caleb és Sonia vére keveredett. Ismét megborzongtam. A véres kést a vízbe dobtam s lassan visszafordultam otthonom felé.
A sötétség leple alatt tértem vissza a szobám melegébe, s amint lefeküdtem ágyamra, álom jött a szememre. Caleb nevetését hallottam a távolban, éreztem ahogy derekam átöleli és egy forró csókkal köszönt. Kezem fogja és együtt sétálunk a harmatos réten. Megállunk a közeli dombtetőn, ahol minden reggel megcsodáljuk a napfelkeltét. Körülöttünk a környék szinte éledezni kezdett.
Ahogy akkoriban, most is a domb tetején szemléltem a felkelő nap ragyogását. Új nap virradt az életemben, ahogy mindenki máséban is. Egy új nap, mely sokaknak árnyékként nehezedik lelkére, de nekem a világosságot hozta el.

Szatti írta...

Kedves Diana!

Nagyon köszönöm a feltüntetést, ezt kihagytam a bejegyzésből, de már is hozzá illesztem a további műveket megelőzően, viszont amúgy is rájöttem, mely kifejezésekkel dolgoztál. Ezek szerint pedig, jól dolgoztál :) Nagyon tetszett a történeted, szépen fogalmaztál, tetszettek a gondolataid és ahogy körülírtad őket. Gratulálok neked és köszönöm, hogy olvashattalak!

Szatti írta...

Kedves Hikari!

Nagyon különleges gondolatokat fogalmaztál meg, egyszerűen, de mégis, nagyon tartalmasan és mélyen szólóan. Sokan kerülünk ilyen helyzetbe és pont ettől a hétköznapiságtól éreztem nagyon közelinek mindazt, amelyet mondani akartál a történeteddel. Köszönöm az élményt és gratulálok neked!

Szatti írta...

Kedves ChristinDor!

Nagyon érdekes volt a írásod. Leginkább azért tartom annak, mert egy konkrét kis történetet alkottál egy rövid kommentben, amelyből derültek ki részletek az előzményekkel kapcsolatban és a főszereplő karakteredet is megismerhettük kicsit. A gondolatait, érzéseit. Azon dolgoztam volna kicsit jobban, hogy átjöjjön ez az érzet, miszerint megöli a szerelmét. Hogy valamiféleképpen, a szerelem mellett gyűlöletet is érez, nem csak szerelmet önmagát, amely kiváltotta belőle a cselekedetét. Ezt hiányoltam kicsit, de összességében tetszett és gratulálok neked is! Részletes és szép munka!

Carlie írta...

A zongoránál ülő lány újai végigfutnak a billentyűkön,mielőtt belekezdene az általa már fejből tudott dallamokba.Kívülről semmi érzelem nem olvasható le az arcáról,de legbelül izgul,mint minden fellépése előtt,de amint belekezd az első hangokba az előbbi izgatottság tovaillan.Csukott szemmel élvezi a dal halk játékát,majd az újai fürgébben mozognak a billentyűsoron és egy erőteljesebb dallamba kezd bele.Teljesen átszellemülve játssza az Őszt,a közönség pedig síri csöndben hallgatja a darab részletét,amint a lány leüti az utolsó hangokat is hatalmas tapsvihar tör ki a koncertteremben.A zongorista megigazítva magán a combközépig érő fekete koktélruhát, áll fel a székből,és hatalmas mosollyal az arcán hajol meg a színpad elején,mikor egy vörös rózsa csokor landol a magas sarkú cipőbe bújtatott lába előtt.Felveszi a földről,megszagolja és vigyort küld a tapsoló férfi felé.A lány még utoljára a közönségre tekint,majd sietős léptekkel indul a backstage-be,hogy üdvözölje a már reményei szerint ott váró édesapját és nővérét.Szomorúan,de egyben kissé dühösen tapasztalja,hogy apja megint nem jött el.Forró könnyek buggyannak ki a szeméből,amiket azonnal letöröl az arcáról,és bájmosolyt erőltetve magára fordul a nővére felé.
-Sajnálom,Angel–néz rá bűnbánó arckifejezéssel a nővére.
-Sejtettem, hogy megint nem fog eljönni,Rose–hazudja a lány szemrebbenés nélkül,de legbelül reménykedett benne,hogy az örökké elfoglalt édesapja kivételesen az egyszer megnézi a fellépését.A nővére is látja rajta a csalódottságot,de jobbnak látja szó nélkül hagyni,mert tudja, avval még jobban felkavarná a húgát.Pár illedelmes szó után,végül rosszullétre hivatkozva mondja le a közös vacsorát, s helyette a tengerpartra megy.Egyedül akar lenni a gondolataival,ugyanis még mindig a fejében motoszkál az,hogy az apja már két év óta csak egyetlen egyszer tudott megjelenni a fellépésén.Pár perc séta után már a magas sarkakból kibújva üldögél a móló egyik szélén,és nézi,ahogy a tükörsima felszín megtörik,amint pár centivel lejjebb engedi a lábát a víz köralakban kezd fodrozódni a lába körül.A kapcsolata az apjával hasonló.Néha sima és gördülékeny,mint a tenger a vihar előtti csend időszakában,de amint a partot elérik a viharfelhők a laza kötelék közöttük megszakad,és kilométerekkel odébb sodródnak egymástól,mint a csónak a mólótól,hogyha elfelejtik kikötözni.Tudja,hogy nehéz neki,főleg a felesége halála után,de ő is ugyanúgy,hacsak nem jobban szerette az édesanyját.Anne már lassan öt éve,hogy elhunyt,és az egész családnak hosszú időbe telt a tragédia feldolgozása,de mindannyiuknak sikerült túllépni rajta,kivéve Robertnek.A férfi képtelen hosszabb időre megmaradni a fiatalabbik lánya mellet,mert az olyannyira hasonlít a halott feleségére,mind külsőleg,mind személyiségileg,s ami a két nőt közel tartotta egymáshoz,az a zongorázás iránti közös szenvedély.Angel mindig tudta, hogy ezért viselkedik vele így a saját tulajdon apja,mert az egyetlen és örök szerelmére emlékezteti.Haragudott rá,mert minden egyes alkalommal megígérte,hogy ott lesz a nagyobb bemutatóin,de sohasem jelent meg.Legszívesebben tombolt volna,miután nem látta,hogy nem várja őt a színfalak mögött,a saját nővérét is képes lett volna felpofozni,mert vele rendesen tartja a kapcsolatot,mert ő az anyjuk szöges ellentéte.Most is dühöng,mert direkt az apja miatt választotta az Őszt,mert tudta,hogy az a kedvence.A lány egyedül emiatt utálta a hasonlóságot az anyja és közötte,de mikor még élt rajongott Annért,csakis körülötte legyeskedett.Minden pillanatában hiányolja maga mellől az édesanyját,aki bármikor képes volt megvigasztalni és jobb kedvre deríteni őt.Hiányzik neki a hangja,a mosolya,a csilingelő nevetése,a fürge újai a zongora billentyűjén és a dallamok,amiket csakis ő tudott,olyan tökéletesen és gyönyörűen eljátszani.Angel ebben a pillanatban döbbent rá,hogy az apja is hasonlóan érez,mint ő.Talán őneki még jobban hiányzik a szerelme,és tudja,hogy ezeket a tulajdonságokat benne fedezheti fel újra,de még nem áll készen arra,hogy másban lássa a feleségét.Angel ekkor a mólón ülve bocsátott meg az apjának.

Jega írta...

Helyszín:erkély, Kifejezések:látomás, harag
Tárgyak:virágcsokor, olló, rejtekajtó

Látomás….
Könnyű fehér selyemben jön felém, szőke haját borzolja a lenge tavaszi szél, kék ragyogással tekint fel az erkélyem felé. Arca sápadt a déli napsütésben, karcsú lábai alatt kopog a kavicsos ösvény. Vérpiros ajkai titkos csodákat ígérnek, mint a szerelem istennőjének keblén vöröslő rózsa. Oh, Istenem, ugye ez nem csak látomás! A könnyű szellő meglebbenti a park fáinak üde zöld lombját, elsuhant a épületek között, a lány ott áll, és engem vár. Oh, Istenem, de régóta már, a lelkembe hasít a fájdalom, hisz én időtlen idők óta várok már rá. Megyek, csak még egy kicsit várj! Kisétálunk a folyóhoz, nézzük a puhán hömpölygő vizet, a parti fák között átszűrődő fényt. Boldog vagyok! Boldog szeretnék lenni, egyszer az életben, csak egyszer! Oh, Istenem add, hogy mindez ne csak látomás legyen! A kezedet szeretném fogni, sétálni veled, soha vissza sem nézni, csak szabadon menni el messzire, csak veled. Szeretnék egy hatalmas virágcsokrot az öledbe tenni, előtted térdelve, megvallani, hogy szeretlek. Oly bizonytalannak érzem, megfoghatatlannak, szinte álomszerű az egész, de itt vagy előttem, látlak, szinte érezlek, nem engedlek el soha. A kék madár, mely most itt repdes felettünk, nem elérhetetlen, látod, csak ki kell nyújtani a kezünk és megpihen az ujjaink hegyén. Oly ellentmondásos az egész, nem reméltem, és most mégis itt vagy előttem, ragyogó fehérben. Oh, Istenem add, hogy mindez ne csak látomás legyen! Tudom, hogy a szerelem, nem csak öröm, fájdalom is, de most nem érdekelnek ezek az érzések, ez a perc a miénk, nem is látok semmit a boldogságtól. Végig simítom az arcod, letörlöm az örömkönnyeid, lásd én is sírok, mert engem is szétfeszít az öröm. Oh, Istenem add, hogy mindez ne csak látomás legyen!
- Robika! – harsant bele a nagy csendbe a nővér hangja. – Gyere már ebédelni, ne tapadj rá az ablakrácsra! – Te sírsz! Engedd már el a rácsot! Mi van veled? Ja, már látom, lányokat nézegetsz. Ugye csinos az a kis fehér ruhás? Na, gyere már! Uramisten, mit csinálsz azzal az ollóval! Segítség! -
Robikát két ápoló fogja le, szorosan az ágyához kötik, gyorsan beadják a rángatózó fiatal testbe a nyugtató injekciót. Bekötözik a sebét. Robika artikulátlan sírásától zeng a kórterem, harag és csalódás könnyei csorognak végig az arcán, mégiscsak látomás volt az egész. Nincs itt más csak a fehér csupasz falak, vaságyak, húgyszag keveredik a fertőtlenítők átható szagával. Csak a rácsos ablak az egyetlen menekvés, a csillagkapu, ahonnan átjuthat egy másik világba, a normálisokéba, de az ébredés mindig kegyetlen. Képzelgés, folytonos képzelgés, falak, rácsok, düh, és sehol egy rejtekajtó, melyen át kimenekülhetne a valóságból, ebből az átkozottul bezárt világból.

Zsuu írta...

Hé-hé,megígértem...
-Hé-hé, hát nem szép?
-De az.
Két kis gyermek kuporgott régi ládák mögött megbújva.A padlás ütött kopott padlóját vastagon belepte a por,akárcsak az apró szekrényeket,komódokat.A kifakult rózsaszín függönyöket megrágta a moly és a bársony burás lámpák rojtjai szétfoszlottak.Elhagyatott, magányos hely volt,tele régi lomokkal,amiket a felnőttek örökre eldobtak maguktól.A két kis gyermek mégis boldogan üldögélt az egyetlen kis ablak alatt,a faládák takarásában.Senki nem vette volna észre őket.Mindeketten szőkék,vékonykák voltak.A kislány bő,foltos kék ruhát viselt, haját két copfba fonva, lábán apró,szétjárt balerinacipő.Mellette a fiú aprókezeivel fölfelé mutatott,csupa kosz volt az arca,akárcsak a barna kezeslábasa.Fejük felett az ablak sarkában kék szélharang függött,oldalából egy apró darabka kitört.
-De mond csak,mi ez?-kérdezte a lány.
-Te butos,ez egy harang.Olyan,ami a templomokban van-mondta büszkén a fiú.
A lány ajkai ámulva szétnyíltak,megbabonázva tekintett a csengőre.Olyan szép,neki sosem volt ilyen szép dolga.A bátyja adta neki,a bátya nagyon ügyes fiú,ő tudja azt is,hogy mi az a harang.Mosolyogva nézett a bátyára,aki még mindig a szélcsengőt figyelte.Szerette a bátyát, nagyon.Ő mindig vele volt,ha félt vagy ha szomorú volt,megvédte a csúnya felnőttektől.Ezt az ajándékot is azért kapta tőle,mert megrígatták.Azt mondták neki,hogy el kell menni és egyedül, az ő bátyuskája nélkül.A kislány arcáról lehervadt a mosoly, szemeit apró könnycseppek lepték el.
-Ugye nem engeded,hogy elvigyenek-motyogta.
A fiú sem mosolygott tovább. Kezeivel a lány hajába túrt és összeborzolta.
-Hé-hé, ne légy butus-vigyasztalta-Megígérem,hogy veled megyek.
De a kislány arcáról még mindig potyogtak a könnyek.A fiú felállt és maga után húzta a húgát is,megfogta kezeit és pörögni kezdett vele.A húga szeretett táncolni.Az apró cipőcskét is ezért kapta tőle,azért vette neki,hogy tudjon táncolni,mert az ő húgocskája szeret táncolni.A kislány hangosan nevetett, haja lobogott a levegőben, rongyos topánkájában nagyokat lépdelt.
-Megígérted-modta a fiúnak.
Egy fiatal szőke nő ült az egyik láda tetején.Tiszta,selymes,fehér ruháját összepiszkolta a padlást belepő porréteg. Az ablakkal szemben ült, a beáradó fény tündökölt a nyakán lévő gyöngysoron.Arcán ragyogó mosoly ült, ő már elég magas volt ahhoz,hogy fel tudjon ülni a láda tetejére.A levegőben kalimpált a lábával,amit egy rongyos,szétnyúlt cipőbe bújtatott.A sarka ki is lógott a régi balettcipőből.
-Hé-hé,nézd csak mit találtam-szólt egy mély férfihang mögüle.
Egy kicsike, törött szélcsengő himbálózott egy szőke férfi ujjai között.Az ő harangocskája
Szavak:padlás,magány,balettcipő,szélharang, testvéri szeretet(bár ez nem hangzott el benne, de végül is arról szól)

Szatti írta...

Kedves Carlie!

Nagyon tetszett a történeted, nagyszerűen fogalmaztál mind az elejétől a végéig. Érdekes volt, hogy E/3. személyt használtál, jó megoldás volt, valamint remekül vezetted végig mind a cselekményeket és a múltban történet események felvezetését, mint előzményeket. Gratulálok neked, és köszönöm, hogy olvashattalak!

Szatti írta...

Kedves Jega!

A történeted eleje olyan volt számomra, mint egy verskezdet. Dallamosan vezetted elő és mindvégig bámulatosan fogalmaztál, nagyon szép és mély érzelmeket tártál fel a gondolatok által. Igazán magával ragadó volt az írásod, habár a vége igazán meglepett. Persze nem rossz értelemben, de igazán szomorú volt. Az érzés, amelyet megfogalmazni és bemutatni akartál, átjött teljesen. Nagyon tetszett, gratulálok neked és köszönöm, hogy elolvashattam.

Szatti írta...

Kedves Zsu!

Igazán szép és kedves volt a történeted. Hogy kimondottan nem említetted a testvéri szeretetet, semmi gond. A helyszín és a tárgyat olyan dolgok, amelyek mindenképpen megjelennek a szövegben, de a szeretet és az efféle érzések, ezek megnyilvánulnak, tükröződnek. Teljesen átélhető volt, nagyon tetszett minden. Gratulálok neked!

Viki Schablik írta...

Sziasztok! Választott helyszín: padlás
kifejezés: céltudatosság, tehetség
tárgy: tükör, balettcipő, csónak

Múlt és jelen

-Mami, mami! Nézd, mit találtunk a padláson! – csivitelték az ikrek. És ugyanazzal a lendülettel, ahogy felrohantak a pókhálós, sötét „kincsesbányába”, úgy perdültek vissza, hogy anyjuk kezébe tegyék a selymes, fehér szaténnal bevont balettcipőket.
-Mi ez? Miért rejtegeted előlünk? A kiselejtezésre váró ócskaságok legalján találtunk rá.
-Hosszú története van ennek, tudjátok még fiatalságomból származik, mikor is balett táncos szerettem volna lenni, de ez az álmom, lám sosem valósulhatott meg…
Aznap éjjel sehogy sem tudott aludni, nyugtalanul forgolódott, az emlékezés átjárta minden porcikáját. Egy hirtelen ötlettől vezérelve Júlia magára kapta köntösét, zseblámpáját felkattintotta, és már csak azt vette észre, hogy lendületes léptekkel a létrát mássza. A padláson egy rejtélyes világ fogadta. A por sűrűn beborított mindent, régen járt itt. Gyermekei útmutatása szerint a megjelölt zsákokhoz tartott. Jó háziasszony módjára mindent gondosan becsomagolt, de kidobni valahogy sosem volt szíve. Várt még valamire, vagy egyszerűen csak gyűjtögetős típus volt? Mindenesetre a kacat halom már hegynyi magasságúra duzzadt.
Ahogy keresgélt egy tükörre fonódtak ujjai a zsák legalján. Belebámult a gyengécske fénybe, de így is jól látta arcát. Az arcot, ami egykor gyönyörű volt, a magabiztosság teljes egésze járta át. Most egy megfáradt szempár tekintett vissza rá, amiből kihunyt minden fény. Ilyen egy arc, mikor reményeid, hajdani vágyaid a semmivé foszlanak. Valami végérvényesen elhagyott. Júlia emlékezett, észrevétlenül ereszkedett sarkaira, hogy fejében mozgóképként elevenedjen meg a múlt. A híres balett táncosi munkája, keménysége, céltudatossága, tehetsége. Őstehetség volt valóban, ezt mindenki elismerte, ami hatalmas konoksággal párosult, s ez a hihetetlen kettős repítette olyan magasságokba, hogy utolérhetetlen legyen. A balett fénylő csillagaként tartották számon, első osztályú sztár lett. Persze a történet itt szinte elcsépelt frázisba torkollott, mint a giccses lányregények, siker szerelem, megbecsültség. Júliának minden megadatott, amit más emberi halandó csak filmen lát, vagy Danielle Steel regényeiben olvas. De a szerelemnek ára volt, az elsöprő szenvedély megérlelte gyümölcsét, méhében két kicsi élet fogant meg. Bejelentése után a társulat, az igazgatóság, mint a feldúlt hangyaboly megvadult. - Ekkora tehetség, mint Júlia, csak száz évente születik, nem hagyhatjuk veszni a fénylő csillagot! – skandálták kórusban. A leghíresebb orvosok sündörögtek körülötte, de ő ebben is makacs volt, az abortuszt tökéletesen elítélte. Igy szállt ki és hullott alá a dicsőségből a névtelenségbe. De nem bánta, egy percig sem. Gyermekei olyan földöntúli boldogsággal jutalmazták meg, hogy sosem lett volna képes lemondani értük a tánc gyönyöréért. S közben eltelt tíz év, mely mintha csak egy lett volna. Jó volt emlékezni, újra érezni a színház semmivel össze nem hasonlítható illatát, a súlyos bársonyfüggöny fel majd legördülését, és a tapsorkánt, mely álmaiban még sokáig kísértette. Már világosodott, de az emlékezés nem engedte, fogva tartotta. A kis ház végében levő tóhoz bandukolt. Csak mezítláb, mert nyár volt, forró és perzselő. Az a fajta, mikor a hajnalok még kevés hűvössel kecsegtetnek, hogy aztán embert, állatot nem kímélve, tüzes nyilakkal lődözzék a Földet. A csónakot kioldozta, és ütemes evezőcsapásokkal a tó közepe felé közelített. A balettcipőket egy díszes dobozba zárva súlyos kőhöz kötözte. Sokáig végezte ezt a műveletet, mert azt szerette volna, ha soha, senki nem találja meg. Mikor elengedte a csomagot, még sokáig nézett utána, egészen addig, míg a tó feneketlen mélye végképp el nem nyelte.
Egy életszakasz végképp lezárult, most tudta csak teljesen elengedni a múltat. Egy pici könnycseppet kitörölt szeme sarkából, de lendületes munkával már a part felé közelített, hisz ikrei várták, indítani kellett őket az iskolába.

Névtelen írta...

Sziasztok! választott helyszín: padlás
kifejezés:céltudatosság, tehetség
tárgy:tükör, balettcipő, csónak

Múlt és jelen
-Mami, mami! Nézd, mit találtunk a padláson! – csivitelték az ikrek. És ugyanazzal a lendülettel, ahogy felrohantak a pókhálós, sötét „kincsesbányába”, úgy perdültek vissza, hogy anyjuk kezébe tegyék a selymes, fehér szaténnal bevont balettcipőket.
-Mi ez? Miért rejtegeted előlünk? A kiselejtezésre váró ócskaságok legalján találtunk rá.
-Hosszú története van ennek, tudjátok még fiatalságomból származik, mikor is balett táncos szerettem volna lenni, de ez az álmom, lám sosem valósulhatott meg…
Aznap éjjel sehogy sem tudott aludni, nyugtalanul forgolódott, az emlékezés átjárta minden porcikáját. Egy hirtelen ötlettől vezérelve Júlia magára kapta köntösét, zseblámpáját felkattintotta, és már csak azt vette észre, hogy lendületes léptekkel a létrát mássza. A padláson egy rejtélyes világ fogadta. A por sűrűn beborított mindent, régen járt itt. Gyermekei útmutatása szerint a megjelölt zsákokhoz tartott. Jó háziasszony módjára mindent gondosan becsomagolt, de kidobni valahogy sosem volt szíve. Várt még valamire, vagy egyszerűen csak gyűjtögetős típus volt? Mindenesetre a kacat halom már hegynyi magasságúra duzzadt.
Ahogy keresgélt egy tükörre fonódtak ujjai a zsák legalján. Belebámult a gyengécske fénybe, de így is jól látta arcát. Az arcot, ami egykor gyönyörű volt, a magabiztosság teljes egésze járta át. Most egy megfáradt szempár tekintett vissza rá, amiből kihunyt minden fény. Ilyen egy arc, mikor reményeid, hajdani vágyaid a semmivé foszlanak. Valami végérvényesen elhagyott. Júlia emlékezett, észrevétlenül ereszkedett sarkaira, hogy fejében mozgóképként elevenedjen meg a múlt. A híres balett táncosi munkája, keménysége, céltudatossága, tehetsége. Őstehetség volt valóban, ezt mindenki elismerte, ami hatalmas konoksággal párosult, s ez a hihetetlen kettős repítette olyan magasságokba, hogy utolérhetetlen legyen. A balett fénylő csillagaként tartották számon, első osztályú sztár lett. Persze a történet itt szinte elcsépelt frázisba torkollott, mint a giccses lányregények, siker szerelem, megbecsültség. Júliának minden megadatott, amit más emberi halandó csak filmen lát, vagy Danielle Steel regényeiben olvas. De a szerelemnek ára volt, az elsöprő szenvedély megérlelte gyümölcsét, méhében két kicsi élet fogant meg. Bejelentése után a társulat, az igazgatóság, mint a feldúlt hangyaboly megvadult. - Ekkora tehetség, mint Júlia, csak száz évente születik, nem hagyhatjuk veszni a fénylő csillagot! – skandálták kórusban. A leghíresebb orvosok sündörögtek körülötte, de ő ebben is makacs volt, az abortuszt tökéletesen elítélte. Igy szállt ki és hullott alá a dicsőségből a névtelenségbe. De nem bánta, egy percig sem. Gyermekei olyan földöntúli boldogsággal jutalmazták meg, hogy sosem lett volna képes lemondani értük a tánc gyönyöréért. S közben eltelt tíz év, mely mintha csak egy lett volna. Jó volt emlékezni, újra érezni a színház semmivel össze nem hasonlítható illatát, a súlyos bársonyfüggöny fel majd legördülését, és a tapsorkánt, mely álmaiban még sokáig kísértette. Már világosodott, de az emlékezés nem engedte, fogva tartotta. A kis ház végében levő tóhoz bandukolt. Csak mezítláb, mert nyár volt, forró és perzselő. Az a fajta, mikor a hajnalok még kevés hűvössel kecsegtetnek, hogy aztán embert, állatot nem kímélve, tüzes nyilakkal lődözzék a Földet. A csónakot kioldozta, és ütemes evezőcsapásokkal a tó közepe felé közelített. A balettcipőket egy díszes dobozba zárva súlyos kőhöz kötözte. Sokáig végezte ezt a műveletet, mert azt szerette volna, ha soha, senki nem találja meg. Mikor elengedte a csomagot, még sokáig nézett utána, egészen addig, míg a tó feneketlen mélye végképp el nem nyelte.
Egy életszakasz végképp lezárult, most tudta csak teljesen elengedni a múltat. Egy pici könnycseppet kitörölt szeme sarkából, de lendületes munkával már a part felé közelített, hisz ikrei várták, indítani kellett őket az iskolába.

Mili és Kylie írta...

Helló! Kyliy vagyok!

Helyszín: móló, üvegház
Kifejezések: harag, szerelem, céltudatosság
Tárgyak: levél

A szerelem mindent legyőz

Egy pillanat… rögtön folytatom… ne higgye, hogy nekem ez olyan könnyű! Én szerettem Babyt! Még most is emlékszem arra a pillanatra, amikor először néztem csillogó szemeibe. Idétlen vihogása azonnal elbűvölt. Tudja volt egy olyan szokása az én kicsi babámnak, hogy úgy nevetett, mint a hiénák. Szó szerint!
Nem erre kíváncsi? Akkor mégis mire? A gyilkosságot már rég beismertem és már azt is tudja, hogy történt. Ja, már el is felejtettem, hogy maga nem azért van itt, hogy az én lelki világommal foglalkozzon.
Nem is tudom, nem igazán szeretném azt kivárni, míg maguk lesittelnek engem!
Ebben igaza van. Hiszen már elkapott, de azt csak annak köszönheti, hogy figyelmetlen voltam. Tudja, ha ideges vagyok, nem tudok koncentrálni, teljesen belefeledkeztem a gondolataimba és egyáltalán, hogy került maga oda a mólóhoz?
Bizalmas információ? Ne, röhögtessen?!
Nem, nem nincsenek társaim, én egyedül dolgozom. Könnyebb úgy ráállni a megbízásra, ha nem kell mások seggét is védenem.
Mindig így hívom azt a személyt, akit végül likvidálnom kell…
Mondja meg nekem, hogy Babynak mi köze volt mindehhez? Mit ártott Ő maguknak?
Ezt most komolyan mondja? Titkos ügynök volt?! Akkor az én kicsi Babym mindvégig szórakozott velem? Maguknak dolgozott? Ezt nem hiszem el, Baby ügynök volt, a Dimenzió Közi Felügyelőségnél?
Én, nyugodjak meg! Ne csitítgasson engem! Hiszen maguk tehetnek mindenről! Ha maguk nem szítanák az ellenségeskedést Ember és Varázslók közt, nem tartanánk itt ahol most! Már az sem elég maguknak, hogy itt a Földön intézkedhetnek! Maguknak az egész világ kell, a határok kitágultak a csillagokig! Maga szerint én élvezem a munkám?! Válaszoljon?! Most legyen legény a talpán!
Az a kis kurva, becsapott! Egyszerűen átrázott… hazugság volt minden egyes szava, amit a szobában mondott tegnap… azt mondta, szeret… hogy eljönne velem akár a Marsra is…
Nem! Egyáltalán nem mindegy! Mert, ha hazudott volna, akkor joggal tettem, amit tettem, akkor nem lehetne bűntudatom, hogy megöltem.
Nem vagyok örült! Egyáltalán nem! Tisztában vagyok azzal, hogy mit beszélek.
Azt tudom, emlékszem rá, hogy beismertem a gyilkosságot. De maga tisztában van azzal, hogy itt ülünk ketten a WaySide-ba és rajtunk kívül csak pár Ember, lézeng itt? Lehet azt mondani, hogy teljesen üres a bár.
Arra akarok kilukadni, hogy hiába Varázsló maga is, és én is, és hiába tudom azt is, hogy magánál van fegyver, akkor szökök, meg amikor csak akarok.
Most meglepődött mi?
Érzi a hideg fém nyomását a tarkóján? Feleljen, milyen érzés, amikor hallja a golyó halk mozdulni vágyó neszét a pisztoly csövében? Hallja és érzi a maga mögött álló, meleg leheletét a bőrén, parfümjének púderes illatát? Most már tudja milyen érzés, ha sarokba van szorítva.
Nincsenek társaim, de azt már említettem. Nekem csak egy feleségem van…
Nem Baby neve volt abban a borítékban, amit kaptam. Nem őt kellett megölnöm, hanem magát…
Igen, mindvégig hazudtam. Hazudtam mindenben.
Nem, ez a levél nem volt hazugság. Az én kicsi Babym tényleg megírta nekem a búcsúlevelét.
Ugye, babám? És én mindvégig tisztában voltam szavai jelentésével…
Amiben részletesen beszámolt mindenről. Arról, hogy maguk milyen ocsmányságokra kényszerítik rá az Embereket. Holott nem is őket védik csak ámítás az egész. Leírta, hogy titkos ügynök és engem akart tőrbe csalni, de rájött, hogy mégiscsak ő áll rossz oldalon…
Én is téged. Nem is tagadhatnám mennyire, szeretlek.
De most ne térjünk el a tárgytól! Fejezzük be, amiért itt vagyunk!

judit írta...

Sziasztok!

hely: móló
kifejezések: csalódás, magány
tárgyak: szobor, csónak, tükör

Ha egy szív összetörik

A sötét, hideg éjszakában a szőke vámpír hátra sem pillantva suhant ki a villa hatalmas faragott fa ajtaján, mialatt a szeretett férfiba való csalódás megannyi apró cafatra tépte a szívét, ami ezután megszűnt érezni és csak egy érzéketlen tartozékká változott testében, aminek egy dolga volt áldozataitól lopott vérét áramoltatni testében.

Próbálta tagadni azt amit nemrég látott, de nem tudta, így nem gondolkodott tovább csak ment amerre a lábai vitték abban bízva, hogy a lelkét mardosó kínt lehagyhatja. Elkerülve a város határát jelző romos, régi szobrot, végül kimerülten egy kis tó pártáján lévő mólón kötött ki. Itt térdre rogyva engedett utat eddig visszatartott könnyei áradatának és egy hangos kiáltással a fajdalmának.
Átkozta magában az egykor imádott férfi nevét, gyűlölte minden egyes porcikájával, amikkel eddig mindenek felett szerette.

A tó eldugott kis nádas szegletében, eközben egy csónakon akadt meg a szeme mikor már újra látott szemét elhomályosító könnyek áradatától. A lány percekig nézte a víz partján árválkodó ütött-kopott kis ladikot a móló deszkáinak a végén összegörnyedve, mialatt úgy érezte ő is egy ilyen magára hagyott, meggyötört és végül eldobott kacat, amivel már senki nem törődik, senkinek nem számít csak várja, hogy az idő vasfoga eleméssze végleg. De még a kis sajka gyötrelme egyszer véget ér, addig az ő létezése öröké fog tartani egyedül álmok és vágyak, de legfőképpen a szeretett férfi nélkül, aki lecserélte egy másikra, aki mögött mindig is csak második lehetett már emberi élete során is. A szőke szépség csak érte változott át vámpírrá, csak miatta vállalta az örökké tartó életet minden áldásával és átkával együtt, mert örökkön-örökké a szívének kedves lénnyel akart lenni, csak érte érezte értelmét ennek a létnek. De most itt állt a Hold által megvilágított víznek a csillogó tükrénél saját maga meggyötört képmását nézve, amin a magány nyomait vélte felfedezni, ami teljesen eltorzította az arcát és régi szépségét száműzte a múltba.

A hideg és rideg deszkákon feküdve ekkor egy kosza gondolat suhant át elméjén, ami megoldást jelenthet őrjítő szenvedésének, ami nem volt más mint a megváltó halál. Minden megmaradt erejét összeszedve körmeit a móló fájába vájta és kiszakított belőle egy darabot. Hátára fordult és könnyei közepette még a férfi nevét ismételgette azt kérdezve a csillagoktól, hogy miért tette, aztán a szíve fölé emelte két kezével a rögtönzött karót, hogy véget vessen a kínnak ami felemészti. A következő pillanatban lehunyta szemeit és minden bátorságát még egyszer utoljára összeszedve lendítette a szívébe a halált hozó fegyvert.

Szatti írta...

Szia!

Nagyon érdekes volt az írásod. Életszerű és pontosan tükrözte azt, amely a való életben is szokott történni velünk. Lemondunk dolgokról valamiért, valakiért és néha ez hatalmas áldozattal jár, melynek súlyát csak később érezzük. Köszönöm a történeted, gratulálok neked!

Szatti írta...

Szia Kylie!

Érdekesek és elgondolkodtatóak voltak a soraid, habár kicsit összevisszaságban éreztem magam mindvégig. Jól bántál a szavakkal, tetszett a fogalmazásmód is, viszont vagy a fáradtság teszi, de néhol elveszve éreztem magam a gondolatok között. A főszereplőd beszélgetett valakivel, képzelte, hogy beszél valakivel, vagy önmagával viaskodott, hangosan gondolkodott és így tovább? Nem igazán tudtam hova tenni. Köszönöm az írásod és hogy alkottál!

Szatti írta...

Kedves Judit!

Nagyszerű volt mind a történeted, a fogalmazásmód, a stílus és az elképzelt körülmények is. Remekül festetted meg a hangulatot, végig a történetedbe tudtam képzelni magam. Gratulálok neked, nagyon tetszett és köszönöm, hogy részt vettél a feladaton!

Anna Tarcza írta...

Alkonyodott. Surranva, zizegve omlottak el a napsugarak a horizonton, mint ahogy a mesterséges eső pergett az üvegházban. A forró levegőben, mintha elolvadtak volna a vízcseppek, le sem hullhattak a finom, porhanyós földre, s mégis sárba süppedt mezítelen talpam, elhagyott lábnyomaim az ösvény ködbe veszett messzeségébe nyúltak.

Halkan dúdoltam valami kedves kis dallamot, amit még tőled tanultam, tudod, azt, ami az esővel incselkedő kislányról szól, de a szövegére már nem emlékszem. Félmosollyal az arcomon pörgettem a kis fekete esernyőmet a fejem fölött, másik kezemben levetett cipőmet lóbáltam, ahogy a cseppek halkan doboltak a megfeszült anyagon, majd lecsúsztak rajta. A kabátom széle némán fodrozódott, míg az ujjamon forgattam a karikagyűrűt.

Egyre csak néztem a mellettem elsuhanó sok trópusi növényt, a leveleik közt játszadozó napsugarakkal, amelyek gyengécske fényükkel melengették az arcom, a távolba nyúló, elködösült üvegfolyosót, amiben úgy bolyongok nélküled, mint egy vak ember. Miért nem vagy most is itt, hogy elmondd melyik növény micsoda? Hogy kioktass arról, hogy nem minden pálmán terem kókuszdió és miért nem szabad a mimózák leveleihez nyúlni. Miért nem tűzöl virágot a hajamba, ugrálsz a pocsolyákban, mint egy kisgyerek, ahogy régen, mielőtt a háború kitört? Miért nem hallom már a nevetésed a párától súlyos levegőben, miért csak a súlyos, rémületes puskaropogás kísért? Miért kínoz a kétség, hogy…?

Élsz még egyáltalán?

Ahogy a kis átriumba érek, lassanként elhal a dúdolgatott dallam, a kopogó eső, a csöppnyi őserdő hangja is elnémul, és csak te maradsz. Mindig azt mondtad: mindenki elmehet, te maradsz, mi maradunk. Megígérted. Hazudtál nekem. Hazudtál?

Összecsukom és leteszem az asztalra az esernyőt a kopott, öreg rádió és a kaktuszos cserepek mellé, majd leülök a kisszékre a vászon elé. Nem merek hozzányúlni. Azt mondtad, ne nézzem meg, míg vissza nem jössz, és be nem fejezed, mégis lehúztam róla a festőkabátod, amit ráterítettél. Csak nézem magam. Olyan, mint egy tükör számomra ez a kép, amin ugyan nem látszik az arcom egyik fele, csak az elnagyzolt vonalak, amelyek felismerhetővé tesznek. A jobb oldal már szinte teljesen kész: a szemek, az orr, a száj körül feszülő ráncok, a laza vállak, a kócos haj. Ez a festmény azt adja vissza, ami most vagyok: egy félember. Nélküled csak fél vagyok.

Soha nem éreztem még ilyet ezelőtt, persze hiányoztál, ha csak a konyhába mentél ki egy üveg sörért, vagy amikor elbúcsúztunk és számoltam a perceket, hogy hívhassalak, amint hazaértél, de az nem ilyen volt. Régen nem értettem azokat, akik azt mondták, amikor a párjuk távol volt tőlük, akár csak egy napra is, hogy úgy érzik, elvesztették önmaguk felét, a lelkük felét. Most már értem őket.

- Hazajössz még valaha? – kérdezem magam elé bámulva, elhalóan suttogva, faggatón a bizonytalan jövőt. A körmömmel a festőállványra száradt akvarellt és temperát kapargatva nyeldekelem az előtörő könnyeim, amelyek elhomályosítják a látásomat. Felzokogok. – Azt mondtad mindig itt leszel! – tör ki belőlem a vádaskodó kétségbeesés, ahogy előttem megnyikordul az üvegház ajtaja. Megmerevedve szipogok, a kezemmel a számat befogva. Ha itt találnak, talán soha nem jöhetek vissza. Odakapom a tekintetem és a szemeimet törölgetem a kezemben tartott festőkabáttal, hogy a fekete mozgó folton kívül mást is láthassak. Amikor felpillantok, már nem tudok hinni a szememnek.
- Én itt vagyok. Mindig itt voltam – súgod te is, arcodon az a kedves mosoly, válladon a megkopott táska és a nyakadban megcsillan a fém cédula, de a kezedet hiába nyújtod felém, nem érhetlek el, tudom, csak az emlékek játszanak velem, mint mindig, ha idejövök. Mint mindig, ha rád gondolok.
Csak a hideg szél borzongatott meg, és csapkodja a huzatos üvegkertek ajtóit és ablakait, kavarja fel az asztalon fekvő levélkupacot, melyek közül egy a lábam elé hull. Nem veszem fel, a gyér, pirosas izzók fényében csak az erősen szedett, nyomtatott sor látszik: „Szolgálat közben eltűnt”. Dacosan letörlöm a könnyeket és felállok.

Még van remény.

Anna Tarcza írta...

Üdv!

Ez az első próbálkozásom, remélem tetszeni fog! :)


Felhasznált kifejezések:
Helyszín - üvegház
Kifejezések - kétség, remény
Tárgyak - esernyő, tükör, festmény

Nikii írta...

Üdv ! :)
Első próbálkozás itt.

Egy viszonzatlanul szerető lány töprengései

Egy újabb esős napon a könyvtárban ültem és vártam, hogy elálljon az eső, mert, bár volt nálam esernyő, de a zebra mellett állva az autósok mindig lefröcsköltek, plusz ez csak egy kis zuhi volt, ami nem sokára elmúlik. Nekem pedig ígyis-úgyis be kellett ugranom a könyvtárba a kötelező olvasmányért. Miközben vártam a fényképezőgépemen nézegettem a képeket, amelyeket Abbey-vel csináltam még 2 hete. Elég jól sikerültek, bár lett egy-két olyan, ami nem láthat napvilágot, mégsem törlöm ki őket. Képeket nem törlünk, ez alapszabály. Hogy miért? Magam sem tudom, de ezek emlékek. Kattintásba zárt emlékek. Ahogy mentem tovább a képeket nézve, találtam pár régit, amit még a suliban a focimeccs közben készítettem Drake-ről.. Sóhajtottam egyet, mert ezek fájdalmas képek. Persze, nem szó szerint.. Csak amolyan fantom fájdalom. Drake az a tipikus fiú, akit mindenki szeret. Mindenki vele akar haverkodni, a lányok érte élnek-halnak. Igen, köztük én is. Bár reménytelen a helyzet. Tudom, hogy remény mindig van, de ez esetben ez a remény édes kevés. Drake népszerű és közkedvelt, míg én.. Jelentéktelen, átlagos senki. Az arcom nem marad meg az emlékezetekben ott, ahol csak megfordulok, nem úgy, mint a suli legcsinosabb lányának, Blissnek.. De komolyan már 2 éve ebbe a könyvtárba járok, és a könyvtárosnő Mrs. Mainley a múltkor megkérdezte jártam már-e itt korábban is. Bár lehet, hogy ő csak öregszik és szenilis. Ki tudja. Szóval visszatérve Drake-re ő soha nem fog engem szeretni, de én titokban epekedhetek utána, bár ez szánalmas.. Na mindegy. Ahogy pörgettem tovább a képeket megláttam egyet, amire tisztán emlékszem. A lelátón ültem a kedvenc pólóm, egy rövid nadrág és a türkiz balettcipőm volt rajtam, éppen fél idő volt a meccsen. Pont a fényerőt állítottam be, majd az arcomhoz emeltem a kamerát és ráközelítettem Drake-re. Kattintottam párat, majd a következőt csináltam volna, mikor Drake felnézett és észrevett, pontosabban azt, hogy fényképeznek. A szívem egyből a torkomban dobogott, és még szerencse, hogy a kamera az arcom előtt volt, mert teljesen elpirultam. Drake bele nézett a kamerába és mosolygott. Nem, nem is ! Nem egyszerűen mosolygott, hanem az a "levesz a lábadról" mosoly volt. Tudom, hogy nem nekem szánta csak pózolt, mégis ez a mosoly olyan személyes volt. Ez lett onnantól a kedvenc képem róla. Miután lefényképeztem, felemeltem a hüvelykujjamat mutatván, hogy fantasztikus kép lett. A többi képet tanulmányoztam, mikor hallottam, hogy valaki közeledik és megáll előttem. Felnéztem és legnagyobb meglepetésemre Drake volt az.
- Flossie, igaz ? - kérdezte.
- Ühüm.
Ne nézzetek így ! Álmaim pasija előttem állt, és csak ennyit bírtam kinyögni.
- Csinálnál még egy képet ? - kérdezte.
- Persze, örömmel. - feleltem, és halványan elmosolyodtam.
Megcsináltam a képet, és ennyi volt. Az első és (eddig) az utolsó beszélgetésünk azt hiszem. De bennem ez a halvány reményt egy árnyalattal besötétítette.

Felhasznált szavak:
Helyszín: könyvtár
Kifejezések: viszonzatlanság, remény,
Tárgyak: fényképezőgép, balettcipő, esernyő

Szatti írta...

Szia Anna!

Nagyon-nagyon tetszett az írásod. Magával ragadó volt, még pedig a megfogalmazásért. Ahogyan bántál a szavakkal. Remek volt, semmi kivetnivalót nem találtam. Fantasztikus írás. Végig bele tudtam élni magam, jól ragadtad meg a gondolatokat és tényleg, gratulálok mindazért, ahogyan mindezt szavak által mondatokba foglaltad. Köszönöm, hogy írtál! :)

Szatti írta...

Szia Nikii!

Nagyon tetszett a történeted, a közvetlensége és a hihetősége, miszerint teljesen átélhető volt, elképzelhető, hiszen ez a helyzet bárkivel bármikor megtörténhet. Szerintem sokan a főszereplőd helyébe tudják képzelni magukat és éppen ettől volt rendkívüli. Mindennapi, de mégis, különleges, köszönhetően annak, ahogyan és amit megfogalmaztál. Gratulálok a munkádhoz!

Nikii írta...

Szia Szatti!
Nagyon köszönöm a pozitív véleményt..:)

Anna Tarcza írta...

Szia!

Köszönöm szépen a dicséretet, örülök, hogy tetszett.
Ha van időd és kedved szívesen venném, ha a blogomat is véleményeznéd. Persze csak ha nem gond. :)
Címe: http://theparadies.blogspot.com

Köszönöm szépen:

Annie

Syro írta...

Szia!
Újfent hoztam a formám :) a végére befutottam, de majdnem lemaradtam, annyira bennem volt a csütörtök, de mindegy itt vagyok.
Hely: üvegház
Kifejezés: látomás, remény
Tárgy: levél, kés, szélharang

Remélem tetszeni fog.
Puszi
Syro

Syro írta...

Viharos szél süvített át a kopár fehér sziklasivatagon, felkavarva finom homokját, hogy méterekkel arrébb megszabadulhasson tőle. Hegyek, völgyek minden felé, s a természet alkotta, szinte már már művészi értékkel bíró képződmények, de élet sehol. A Veronon egyedül a halál és a pusztulás Istene volt az úr.

A Veron a Tyrn rendszer ötödik bolygója volt a kettős Naptól számítva. Bár, ha hivatalosak akarunk lenni, akkor csak a nagyobbik égitest számított Napnak, a kicsi egy úgynevezett parazitanap volt. A tudósok váltig állították, hogy az mindig is ott volt, meg hogy ártalmatlan, de ez nem igaz.

Coden Daku a nyolcadik bolygó, a Torne egyik kiemelkedő elméje volt, míg szembe nem szállt a vezetéssel, és azt nem kezdte hangoztatni, hogy a rendszerükben történő szörnyűségek okozója a parazitanap, és hogy nagy vész közeleg. Körülbelül eddig tűrték meg őt, aztán száműzték, adtak egy hajót neki, és egy tanácsot: Soha ne jöjjön vissza.

Persze nem hallgatott a szép szóra, bázist épített a Veron egyik völgyében, hogy téziseit igazolja.

Coden a labor biztonsági üveges ablakából figyelte a hajnal tombolását, s közben, mint egy látomás tűnt fel előtte az elmúlt évek próbálkozásai, kudarcai, s a munkával töltött végtelennek tűnő idő, mikor asszisztense ideges hangja visszarántotta a jelenbe.

- Daku! Daku!

- Kértem, hogy csak Codennek szólítson, nincs már jogom a rangomat viselni.

- Elnézést, Coden – ejtette ki nehezen a szavakat -, de ezt látnia kell – és már sietett is a zsilipajtók felé. A feszültség mely a nőből áradt, rá is átragadt, s fehéres-sárga bőrén áthullámzott néhány azúrkék remegés. Lassú léptekkel igyekezett követni őt, hogy a zsiliphez érve elképedve bámulja a vihart, mely sosem volt még ennyire heves. A szél csak úgy támadta a főépület mellett lévő üvegházat, pár ablakot már betört, és így a szél bent is fékezhetetlenül tombolt. Nem tehettek semmit, csak álltak, és nézték, ahogy az elmúlt évek munkája pillanatok alatt elpusztul.

Úgy egy sed múlva, mikor a vihar elmúlt, elindultak felmérni a károkat. Maoi, a segédje nehezen tudta csak beletuszkolni magát egy szabványosított Teta ruhába, hogy ki tudjon menni a szabadba. Neki szüksége volt erre, mert nem rendelkezett a Syten génnel, amivel fajuk 95%-a igen. Többek között ezért is száműzték őt otthonról.

Míg várták a kiegyenlítést Coden nem a tájat szemlélte, hanem a saját tükörképét a zsilipajtó üvegében. Már idejét sem tudta, mikor hagyta ott szülőbolygóját, de rég lehetett. Világos bőrén már kezdtek megjelenni a narancsos csíkok, s szeme is világosabbnak hatott. Tehát a felén már túl van, vette szomorúan tudomásul.

Az üvegházhoz érve olyan meglepetés várta, amire nem számított. A növények melyekkel évek óta kísérleteznek, ápolnak, óvnak, melyek eddig alig maradtak életben, most virultak.
- Ez, hogy lehetséges? - álmélkodtak. Mintát vettek mindegyikből, és gyorsan visszasiettek a laborba, hogy rájöjjenek a miértekre.

A remény, olyan erőt adott neki, hogy észre se vette, hogy egy teljes nap is eltelt, s mikor felocsúdott, egy levél várt rá az asztalán. Kibontotta, s közben Maoi-t hívta, hogy beszámoljon a felfedezéséről. A levélben nem volt sok, csupán annyi: ''Legyen éber, jönnek!'' Amilyen rejtélyes volt a levél olyan rejtélyesen tűnt el Maoi is, pedig végig kutatta az egész állomást érte, de semmi.

Érezte, hogy ez így nagyon nem jó, de folytatta a kutatását. Mikor pihenni tért, mindig az üzenet járt az eszében, és a rossz érzése csak nem múlt vele kapcsolatban. Így egy kést vett magához. A szobájában leguggolt, átölelte lábait egyik karjával, a másikban a kést szorította, és így merült a pihenő fázisba.

A hajnal újabb vihart hozott, mint mindig, de ez megint olyan erővel tombolt, mint a múltkori. Be lehetett hallani, ahogy az üvegház törött üvegei között csak úgy süvített a szél, s a hangja olyan volt mint a szélharangoké, melyek között annyit játszott ifjúként. Az édes álom rémálom lett, mikor rájött, hogy a heves tombolást nem a szél okozta, hanem egy cirkáló hajtóműve. Egyértelműen hallatszott. Megjöttek.

Szatti írta...

Drága Syro!

Az első mondatok után azt hittem, egy teljesen más tájat képzeltem magam elé, aztán csak meresztettem a szemem a bolygó szónál :) Nagyon különlegesen oldottad meg a feladatot. Nekem nem jutott volna eszembe ez a történet a választott szavak által. Nagyon tetszett a történet, mégpedig az egyedisége miatt. Remek volt. Gratulálok neked és nagyon örülök, hogy sikerült az utolsó pillanatban (ismét) befutnod :) Puszillak