2012. július 5., csütörtök

Vendégírónk, Cylise novellája - Gyilkos románc


Az idő furcsa jószág. Van, hogy ólomlábakon jár, s minden lépését fájdalmas várakozás előzi, de van, hogy nyúlcipőt húzva rohan, szívünkkel se foghatjuk vissza, beletapos, átvág rajta.
Egy másik furcsa jószág, mely oly kínzó, mint a fránya órák ketyegése, mégis teljesen más világ: a zárt ablaktáblák.Titkok, melyek felfedezésre várnak. Örömök, fájdalmak, könnyek, sikolyok, nevetés, sóhajok… Szerelem, harag, vágy és ármány. Csókok és pofonok csattannak titokban, vér és nyál frecseg alattomban. Eszményi béke és fájdalmas magány, esetleg nyüzsgő összejövetel. Titkok. S a hideg ablaktábla megbízható naplóként zárja magába.
Az idő rohan. A házból lágy muzsika szállt, finoman cirógatta az arcunk, miközben szívünkbe mart – tőlünk a mulatozás, a tánc még oly messze…
- Cicc, cicc, gyere ide, kicsi holló! – húgom magasan csilingelő hangja a fülembe kúszva fájdalmas migrénné változott. A madár fenségesen, emelt fővel tartotta csőrében a csillogó kulcsot.
- Te… - a szitkot idejében elnyeltem. – Ez nem macska, hogy ciccegj!
- Van jobb ötleted? Nekem kell Szilícium. Te ezt nem értheted, Rose… De nekem kell!Kell, hogy lássam, hogy átöleljen – felháborodása rimánkodásba csapott át, ahogy szerelméről kezdett locsogni. Nem volt igaza. Értettem, és ugyanannyira be akartam jutni, amennyire ő. De ez a fránya holló…
- Sikíthatnál… - ajánlottam vállrántva, a hatalmas állatot nézve. Fekete tollain az utcai lámpák tompa fénye kéken táncolt, hosszú csőrében az apró kulcs aranylott. Fenséges, csodás madár, de hihetetlenül makacs. Szemeiben hiába bujkált irracionális értelem, akárhogy könyörögtünk neki, nem engedett.
- De akkor meghalna! – sikkantott, mire szájára tapasztottam kezeim. Nem kell a feltűnés. Az emberek mit gondolnának, ha meglátnának két, fekete báli ruhába öltözött fiatal lányt az éjszaka közepén egy madárnak beszélni? Megmondom: azt, hogy bolondok vagyunk. Talán még a rendőrséget is ránk uszítanák… Az itteni emberek gyűlölik a titkokat, gyűlölik a veszélyt. Talán épp azért, mert a titkok és a veszély körülveszi őket. Igaz, nem tudnak róla, az is csak néhányak leheletnyi gyanúja, hogy létezik valamiféle rejtély itt, ebben az álmos városkában, de ez lehet tudatalatti is. Ösztön. Viszont még így is mindig zárják az ablakokat…
- Akarod Szilíciumot, vagy nem? – csúnya dolog a vesztegetés, de néha muszáj. Higany már vár. Neki ígértem a táncaim, melyek feléről már lemaradtam. Nem örülnék neki, ha e miatt a francos madár miatt mást találna magának.
- Én… - lesütötte szempilláit. – nagyon… - A kis szerelmes! Az a fiú teljesen elcsavarta a fejét. Bár, ez nem meglepő. Szil aranyos, jóképű és tehetséges fiú. Mindenki örült a családunkban – vagy inkább a hierarchiánkban – annak, hogy udvarolni kezdett Violetnek. Tökéletes párocska. A legtökéletesebb. A legeslegtökéletesebb...A leges-legesleg… - De nem merem. Csináld te!
Felsóhajtottam. Hát persze… A kicsi Violet Bloom miért is mocskolná be szép, fehér kacsóit? Csináljam én. Legyek én a gyilkos az ő szerelméért… Jól van, én is pont ezt akartam, csak fordítva… De az más. Ő nem tudja, hogy nekem is van… szeretőm…
Úgy gondolni Higanyra, mint szerető, furcsa szorongással töltött el. Mint mikor egy kislány egy téli reggel arra kel, hogy másnap karácsony. Különös, örömmel átitatott szorongás.
- Jó, de akkor fogd be a füled! – adtam be a derekam. Udvarlóm markáns arca, csibészes csillogású higanyszürke szemei, keskeny, édes ajkai lehunyt pilláimmögött nyugtatólag hatottak rám, ki tudtam üríteni az elmém, míg nem hirtelen két kéz csípett oldalon. Összecsuklottam, ijedt sikoly hagyta el torkom. Violet visszakézből kapta a pofont, amiért ezt tette velem. A hang utáni üresség sokáig bongott, majd egy halk puffanás és éles csörömpölés. A holló élettelenül feküdt az ajtó előtt, a kulcs perceken át pengett a hideg betonon.
- Meghalt? – érdeklődött savanyú kíváncsisággal hangjában, miközben leguggoltam a kis fémdarabért.
- Meg – dörrentem rá komoran. Nem akartam… Vagyis igen, de lett volna lehetőség…
- Csak egy madár! – legyintett és kitárt tenyerét felém nyújtotta. – Rose, ne problémázz! Még meg is fogják köszönni! Nyugi… Tudod mit, pasizz be… Ott van például Asztácium… Azt hallottam, kedvel… - fecseg. Már megint… Mikor zavarban van, mindig fecseg, fiúkról, sminkekről, táskákról vagy cipőkről. Bármiről, ami nem halott holló…
- Menjünk… - sóhajom halk volt, ha fújt volna a szél, biztos meg sem hallja. – Hisz vár az udvarlód… - rávillantottam egy fanyar mosolyt, felálltam, belerúgtam a tetembe, ami így repülhetett még egyet, egy utolsót. A hideg kulcsot óvatosan a zárba dugtam és eltekertem. Leheletnyi kattanás jelezte, mehetünk.
- Tudod, azt hallottam Jasmine-től, hogy ma este el akar jegyezni! Hát ez nem csodás? – Violet a felhők felett járt, de kénytelen-kelletlen leszaggattam szárnyait.
- Ó, ez tényleg csodás! Főleg, ha a papa megtudja, hogy a kisebbik lányát a lovagja egy olyan bálon jegyezte el, ahová el se mehetett -, miközben az idősebb utódja lassan vénlány lesz. Aszott, elhervadt, csúnya rózsa… - tettem hozzá magamban. Nem vagyok féltékeny. Van udvarlóm. Amolyan Shakespeare-es, tiltott. Capulet-Montague féle, halvaszületett románc. Jó, azért annyira nem elfajult, de van egy kis Rómeó és Júliás beütése…
- Na, nem kell rögtön felkapni a vizet! – forgatta meg lilás árnyalatú szemeit. – Nyiss már be végre!
Lenyomtam a hideg, vízcseppekkel tarkított kilincset, mely fülsüketítően nyikorgott, belecsimpaszkodott agytekervényeimbe és csak húzta, csak tépte… S az ajtó kinyílt. Megcsapott minket a meleg levendulaillat, melytől enyhén émelyegni kezdtem, de nem volt menekvés, Violet belökött a terembe. Vígan csacsogott szerelmesekről és bolondokról, de nem figyeltem rá. Egy hideg, szürke szempár komor vággyal telve vizslatott, megszűntetve számomra a külvilágot.
- Nézd… Ott van… Milyen édes! – sóhajtozott szünes-szüntelen , s annyira elvolt varázsolva, hogy észre se vette a lopott pillantásokat köztem és Higany között. Kényszeredetten néztem Szilíciumra. A fiú szomorú volt, az életvidámság, ami jellemezte, ami miatt illett Violethez, eltűnt szemeiből. – Szerinted mi baja? Vajon elmondja, vagy magában tartja, ha megkérdezem?
- Tudni akarod? Van erre egy jó megoldás! Kérdezd meg! – csak menj már innen! – folytattam magamban. Szeretem őt, meg minden, de néha – szinte mindig – az idegeimre megy.
- Jól van, na! – nyafogott, majd emelt fővel indult meg szerelme felé. Alig tipegett el, Higany kezei már a derekamra csavarodtak és húztak… Ajkai súrolták a fülemet, s hallottam, ahogy azt suttogja:
- Találkozzunk öt perc múlva az óra alatt… - s már ott sem volt.
Az adrenalin elöntötte szervezetemet. A tiltott románc egy dolog. Na, de egy ilyen románc… Nem láthatnak együtt, senki.
Vetettem egy pillantást Violetre, aki mosolyogva társalgott szerelmével és még néhány emberrel. „Nem fogok neki hiányozni” – állapítottam meg, majd elindultam a terem túlsó végébe. A sarokban egy kis ajtó bújt meg. Vörös bársonyfüggöny takarta helységet, felette pedig egy óra ketyegett – visszafelé. A függöny széle meglebbent, én pedig határozott léptekkel indultam meg felé. Alig hajtottam félre, ő már magához is rántott. A falnak nyomott és homlokát a homlokomnak döntötte.
- Szia… Higany… - ziháltam. Férfias illata megrészegített. Ha tagadhatnám, se mondanám, hogy nem szeretem. Olyan férfival, mint ő, ritkán találkozik a nő. Gyöngéd, romantikus, őszinte… Ez az egész annyira álomszerű…
- Szia, Rose – susogta mosolyogva, majd lágyan az ajkamra nyomta az övét. Meghitt csókot váltottunk, miközben kezei a derekamra simultak. Pár napos borosta súrolta a bőröm, amin elmosolyodtam. Violetnek még sokáig nem lesz része ilyen élményben. – Gyönyörű vagy, mint mindig…
Éreztem, hogy a pír elönti az arcom. Jeges, mégis oly forró tekintetét mélyen az enyémbe fúrta.
- Kö… Köszönöm… - hebegtem. – Te is kiválóan festesz… - húztam végig kezem a mellkasán, szétgombolt öltönye mentén. Halkan kacarászott.
- Az apád falra mászna, ha ezt hallaná…
Igaza volt. A apámnak különöselképzelési voltak a tökéletes páromról, Higany pedig az álmának szöges ellentéte volt. Több, mint tíz évvel idősebb nálam, ami még a boszorkányok és varázslók körében is nagy különbség. Ráadásul Higanynak van egy sötét titka… Ami felett senki se tudna szemet hunyni, rajtam kívül.
- De nem hallja… Hál’ istennek… - mosolyogtam rá. – Agyvérzést kapna…
- Az biztos… És ha ezt látná… - szorított magához erősen, minden levegőt kiszorítva közülünk. – Biztosan kirángatna a karjaimból és villanypásztorral vetetne körül… - kuncogott. Nevetése bizseregve futott a bőröm alá. - Hmmm… Fura az illatod… - tekintete melegségét elvett a riadtság. – Olyan, mint az enyém… - nem kellett kimondania ahhoz, hogy tudjam, hogy érti. Dögszagom van, mint a gyilkosoknak. – Mi a francot csináltál, te lány?! – kérdezte megdöbbenten, és elhúzódott tőlem. Kinyújtottam felé a kezem, ő pedig gondolkodás nélkül megfogta. Megkönnyebbültem. Ha nem tette volna, félő, megingott az érzelmeibe vetett hitében. De nem így történt, szeret engem… Ha mindketten gyilkosok vagyunk is, legalább szeretjük egymást, és csak ez a fontos.
- Mondd, kérlek, hogy senkit sem ismersz, akinek holló az állatdémona! – a nemesi származású boszorkányoknak és varázslóknak van állatdémonuk. Bennük rejlik életerőnk nagy része, ők azok, akik megvédenek bennünket, viszont… Ha megöl valaki egy állatdémont, akkor a gazdája is meghal. Az én démonom kerecsensólyom, Violeté párduc, de őket otthon kellett hagynunk, figyelembe véve, hogy kiszöktünk. Higanynak nincs, ő nem kékvérű. Viszont ezen a bálon a döntő többségnek van…
- Sajnálom… - megszorította a kezemet. Istenem! Gyilkos vagyok. Gyilkos. Alig eszméltem rá, hogy zokogok. Higany magához ölelt. Mélyet lélegeztem dögszagából.
- Ki az? – kérdeztem. Tudnom kell, bár volt sejtésem… A holló a kulcsot őrizte, nem szabadott beengednie a sötét lelkűeket. Higany sötét lelkű, és meg is osztotta velem titkát, én viszont nem árultam el bátyám gyilkosát. A bátyám nem volt jó ember, ezt kicsi koromtól fogva tudtam, és hiába szerettem… Higany megmentett egy embert, bár megölt egy másikat. Én szeretem Higanyt, és nem fogom elárulni… A holló valamelyik házigazdához tartozik… Ez tulajdonképpen Violet lánykérési bálja… Istenem, mit tettem!
- Szilícium… - suttogta. Lehunytam szemeimet. Szilíciummal barátok voltunk, Violet pedig a húgom. Össze fog omlani… - Megölted az állatdémonát?
- Véletlen volt! – bőgtem el magamat ismét. Higany magához húzott, és erősen ölelt.
- Cssss! – csitított. Halk duruzsolása valahogy most nem tudott felvidítani vagy megnyugtatni. – Minden rendben lesz… Elmenekülünk… Úgyis terveztük a szökést. Előrébb hozzuk –mióta csak együtt voltunk, úgy gondoltuk, a szökés a megoldás. Apám így nem tud majd bosszút állni Higanyon a bátyám miatt – hajtogattuk. De most a húgom majdnem-vőlegényét öltem meg. Erre megoldás lenne a szökés? – Én így is szeretni foglak, örökkön-örökké.
- Violet gyűlölni fog – sírtam. Higany megsimogatta a fejem búbját, majd a hajamba csókolt.
- Cssss!
Sokáig vártunk, egészen addig, míg meg nem nyugodtam. Megtörölgette az arcomat, aztán megcsókolt. Remegés futott végig a gerincemen, és egy pillanatra ki is űzte a bűntudatot.
- Rose Bloom… - felemelte az államat, és mélyen a szemembe nézett. – Elszöksz velem, élsz velem titokban, és vállalsz mindent, ami ránk vár? – olyan ünnepélyesen ejtette ki a szavakat, hogy könnyek szöktek a szemembe, ezúttal a meghatottságtól.
- Igen – feleltem magabiztosan, gyönyörtől kábán. Ez számomra felért egy leánykéréssel.
- Én pedig megígérem neked, hogy mindig melletted maradok, megvédelek, szeretlek, kitartok melletted, és fel próbállak vidítani – arcon puszilt, majd odanyújtotta a kisujját. Beleakaszkodtam, ezzel megkötve vele a világ legerősebb esküjét, a szerelmesek varázsesküjét, ami felér három hitvesi esküvel, és halálunkig összeköt minket. Mosolyogva csókolóztunk, majd kéz a kézben indultunk el a végtelen éjszakába… Csak mi ketten... A két szerelmes bűnös.

7 megjegyzés:

Vivri írta...

Nagyon tetszett ez a novella! A megfogalmazás, maga a történet..:) Nagyon ügyes vagy, remélem nem csak novellákkal foglalkozol hanem történetekkel is mert szívesen olvasnám őket. Csak így tovább! :)

Cynthia Cylise Cullen írta...

Szia Vivri!
Örülök, hogy tetszett! :D
Köszönöm. :$
Igen, vannak történeteim is, a fanficemet megtalálod itt, a cserék közt, Egy szerencsétlen farkaslány története címen, a regénykezdeményemet pedig egy véleményért cserébe átküldöm, ha küldesz érte egy mailt ide: cintialukacs@gmail.com
Puszi:
Cylise
U.i.: Szatti, remélem nem baj, hogy így válaszoltam... :)

Lilla Lábady írta...

Nekem nagyon tetszik :) Lenyűgöző!! :)
Engem is érdekelne a regénykezdeményed! :D Ha nem baj :D

Vivri írta...

Igen! Igen! Igen és IGEN!! :DD Persze h érdekelne..:DD
Légyszi küld el erre az e-mail címre (vivri4@freemail.hu) és én megírom a véleményemet róla.:)
Előre szólok, hogy tudok nagyon őszinte is lenni, de most felcsigáztál :) Érdekel mindenképp küld el :)

Vivri írta...

U.i.: Neharagudj Szatti, hogy ezeket itt beszéljük meg :)

Cynthia Cylise Cullen írta...

Rendben, Vivri, amint gépnél leszek, küldöm. :)

Cynthia Cylise Cullen írta...

Lilla, nagyon szívesen elküldöm, ha megadod az e-mail címedet, vagy küldesz egy levelet az enyémre! :)