2012. július 4., szerda

Vendégírónk, KiTe novellája - Swanheart


Szüless, élj, majd szabadulj meg tested börtönétől! Szüless, élj, majd szabadulj meg tested börtönétől! A kántálás még most is a fejemben dübörög, pedig már évek teltek el azóta, hogy anyám egy öngyilkos szekta szertartásán megfojtotta magát nagymamám gyöngysorával.
Az apró gömböket ide-oda gurítom ujjaim között, szemem sarkából magányos könnycsepp indul útjára. Útját ezüstfonal kíséri, a sminkem elmosódott nyoma. Magam sem tudom, miért nézem a tükörképem már egy perce. Talán fáj belegondolni, hogy most látom az arcom utoljára. Ahová megyek, ott nincsenek tükrök, nem szól halk dal a zenedobozból, és kacaj sem száll az ég felé.
A családom elsőszülött lányainak az a sorsa - ha nincs férjük, mikor a bizottság ellenőrzi őket -, hogy anyám példáját követve megfojtsa magát az előző áldozat gyöngysorával. Nem akarom. Testem megborzong a gondolatra, szám remeg, pilláim szőke csipkéje elrejti szemem elől a borzalom ablakon bekúszó árnyékát.
Álmodoztam arról, hogy jön egy fiú, összeházasodom vele, és gyönyörű gyerekeket nevelünk fel. De nem tehetem ezt az utódokkal. Én vagyok az utolsó sarja ennek a családnak, és ha én meghalok, ez a borzalmas átok is feloldódik.
- Ó, Roger! – rebegem az ablak üvegén keresztül a messzeségbe bámulva. Lassan felkel a hold, s nekem indulnom kell. Felállok, menyasszonyi ruhám olyan nehéz, mint a lovagok páncélja. Mindenkinek menyasszonyi ruhában kell megjelennie a szertartáson, hiszen mi leszünk a Halál feleségei. Esküvőnk torz, groteszk, romlott emberek beteges kitalációja.
Szinte lelebegek a lépcsőn, uszályom vízesésként követi lépteimet. Nincsenek szolgák, nincsenek rokonos sem vendégek. Egyedül én létezem ebben a házban. De készen állok. Ma este csatlakozom a többi elátkozott sorsú nőhöz a Halál oldalán.
- David, figyeld azt az órát! Megy! – Az idegen hangtól összerezzenek, dermedten állok a lépcső közepén.
- Úgy mondják, jár. Mellesleg hülye vagy, mert az lehetetlen. Ez a viskó már négyszáz éve teljesen elhagyatott.
Elhagyatott? Kik ezek a birtokháborítók? A maradék lépcsőfokokon szédítő gyorsasággal száguldok végig, majd egyenest a nappaliba megyek. Két fiatal fiú mustrálja az állóórát, ruhájuk furcsa, beszédüket teletűzdelik meghökkentő kifejezésekkel. Az egyikőjük hátrafordul.
- Roger! – suttogom elhűlve. Ez ő, csak… csak mintha megfiatalodott volna. Létezik ez? Miféle varázslat űz gúnyt belőlem. Roger ugyanúgy megdöbben, akárcsak én, ám az ő szemében ijedelem is felvillan.
- Roger? – Közelebb lépek hozzá, kezemben megcsörren a gyöngysor.
- Fred. – A hangja olyan vékonyka és rémült, mint egy kislányé. – Fred, ez a Fehér Hölgy!
- És még engem nevezel hülyének. Tudhatnád, hogy szellemek nin…
A másik beszéd közben fordul meg. Addig mosolygós arca ugyanazzá a maszkká torzul, amilyen Rogeré is lett. Összenéznek, aztán egyszerre ordítanak fel. Fejvesztve menekülnek a bejárati ajtóhoz. De miért? Nem engedhetem, hogy Roger elmenjen!
Egy intésemre kilazul a csillár összes csavarja, hogy a lámpa lezuhanhasson.
- Nyisd ki! A francba, David, nyisd ki! Ez ki akar nyírni minket!
- Próbálom, de bezárta! – üvölt vissza Roger. Együtt fogunk maradni. Nem érdekel többé az átok, csak ő. Így kellett volna tennem legelőször is. Az utókor gondja nem az én gondom.
A csillár hatalmas csörömpölés közepette ér földet, de nem állítja meg őket. Roger az utolsó pillanatban kicsapja az ajtót, majd barátját maga után húzva kiugrik az előkertbe. Egyszer pillant hátra, barna szemeiben könnyek csillognak. Ilyen nehéz az elválás, Roger? Nekem is nagyon fogsz hiányozni. Köszönöm, hogy még utoljára meglátogattál! Így az én lelkem is megnyugszik, és olyan békesség áraszt el, mint még soha.
Házam fényárba borul, a nyitott ajtón túl mosolygós fiatalember várakozik. Nem volt képes megtenni. Visszafordult hát, hogy engem is magával vigyen? Ó, Roger!
Kinyújtja kezét, amit leírhatatlan örömmel és megkönnyebbüléssel fogadok el.
Megvárakoztattál, drágám, zár gyengéd ölelésbe. De tudtam, hogy nem fogsz örökké a szobádban búslakodni, és siratni a régmúltat a kopott folyosókon. Előbb-utóbb eljöttél volna. S lám, most van az a bizonyos utóbb!
Annyira hiányoztál! Mikor elfutottál a barátoddal, azt hittem, örökre itt hagysz, bújok hozzá közelebb. Arcát az enyémhez simítja, majd egy pillekönnyű csókot lehel a szám szélére.
Mindent meg fogsz érteni, ha átléped a küszöböt, súgja a fülembe egyszerre szomorúan és boldogan. Ártatlan kíváncsisággal követem őt a fénybe, soha többé nem nézve vissza a házra. Miközben elhalványul előttem a világ, fiatal Roger és barátja félénken int nekem. Elmosolyodom, és visszaintek.
- Köszönöm, David!
Érzem, túlvilági hangom örökké beleégett az emlékezetébe.

Személyes véleményem
Írói pályámat múlt időben játszódó történetekkel kezdtem. Így volt könnyebb beleélnem magam a főszereplőm helyébe, és lefestenem az olvasó előtt a környezetet. Viszont az utóbbi időben – ezért is sikerült ilyen nehézkesen összehoznom ezt a novellát – hatalmas változáson estem át az idő és stílus szempontjából.
A múltat felváltotta a jelen, a fejemben olvasott kész könyv helyett a most, az éppen abban a pillanatban történő film kezdett előttem pörögni. Többé nem voltam képes „visszautazni az időben”, és ott mesélni a történetet. Én is szerves részévé váltam az eseményeknek.
Ezért is született meg ez a történet. A film lejátszotta magát, incselkedett velem: Gyere, írj le, vagy azt akarod, hogy eltűnjek? Nem hagytam, hogy elillanjon. Ez a varázslatos a jelen időben: akkor írsz, ha a saját kis filmed elkezdődik, és mikor elfogy az ötleted, vagyis reklám következik, tudod, egyszer úgyis folytatni fogod.
Személy szerint tehát felnőttem a jelen időhöz. Ezt jelenti számomra ez az idő, ahogy a múlt bírna hasonló jelentőséggel egy eddig jelenben író társam számára.
A múlt titkokat tár fel, öreg mesélőként mondja el a történetet; a jelen ifjonc módjára egyre tör előre, nem foglalkozva oly’ mélyrehatóan az előzményekkel.

Nincsenek megjegyzések: