2012. augusztus 16., csütörtök

A kulisszák mögött


A tegnapi idézetes feladatkor említettem, hogy rákészülés lenne a maira. Utólag is nagyon köszönöm a beérkezett idézeteket. Nagyon különleges gondolatokat fogalmaztatok meg és remélem, hogy ez a feladat is hasonló sikerekkel fog végződni. Erre a feladatra még nem volt példa, de remélem, hogy sikerül érthetően összefoglalnom úgy, hogy lehetséges legyen számotokra megvalósítani és megalkotni.
Ugyebár, gyakran szegezik nektek a kérdést, hogy miért írtok... vagy miképpen és hogyan? Meséljetek arról, hogyan születik meg egy karakter vagy helyszín a fejetekben. Számtalan kérdést lehetne felsorolni, amellyel találkozunk, de talán igazán, sosem gondolatok még bele ebbe a folyamatba, miképpen is megy végbe. Tudom, megszámolhatatlan olyan alkalom volt már az életetekben, amikor billentyűzet vagy papír fölé görnyedtetek egy-egy fejezet vagy novella megírására, most viszont, mégis arra kérnélek benneteket, hogy ragadjatok ki egy ilyen pillanatot a múltból és vessétek papírra.
Feladat: Talán nehéznek és megfoghatatlannak tűnik kicsit a kérésem és a feladat, de teljesíthető és ha belegondoltok, nincs is ennél természetesebb, mint azt mondatokba foglalni, hogyan alkottok és milyen gondolatok, ötletek vezérelnek az alkotásban. Írhattok önmagatokról, a saját fejetekbe bújva mindarról, ami ilyenkor történik, de akár külső szemmel is figyelhettek valakit és ekkor adott, hogy E/3. személyben mutathassátok be ezt helyzetet, pillanatot. 
Egy esszé jellegű írásra gondolnék, amelyben talán még a párbeszéd is felesleges most, hiszen a legfontosabb, hogy jelenleg csak az íróra és írására összpontosítsatok. A megjelenő érzésekre, gondolatokra, ötletekre, vívódásokra és mindenféle olyan tényezőre, amely az alkotás folyamatát irányítja. Ilyen lehet például a zene is, amely sokakat segít ilyenkor, de más külsőségek is vannak, amelyek meghatározzák az írás sikerességét... ez utóbbi értelmében tehát, az sem mindegy, hogy helyszínként hová helyezitek ezt a tevékenységet. Egy könyvtárszobába? Avagy a szabad ég alatt, a kertben üldögélve? Esetleg egy kávézóba?  Saját szobátok ablaka mellé húzódva, ahonnan írás közben szemlélhetitek a járókelőket az utcán? Összegezve, bújjatok egy író fejébe, gondolatai közé, s írjátok le egy alkotási pillanatát és annak mozzanatát egészen addig, hogy az író asztalhoz ült, papírt ragadott, gondolkodott, tervezett, álmodott, majd alkotott és elkészült a munkájával vagy annak egy részletével.



22 megjegyzés:

Konek írta...

Elsőnek lenni mindig nehéz, de amit elolvastam a feladatot, tudtam, hogy erről fogok írni, bár szerintem nem olyan lett, mint amire egy ilyen feladatnál számítani lehet, az előzményeken volt a hangsúly, hogy mindenki értse, miért is írtam.
Szöcske története
Minden egy nyári délutánon kezdődött. Az ég ragyogóan kék, a nap süt, sehol egy felhő. Tipikus nyár volt, július közepe, no suli, én meg természetesen a fészbukon lógtam, hol máshol? Pont rá, a csókunkra gondoltam, mikor jött az értesítő, hogy meghívott a lemezbemutató koncertjére. Milyen hihetetlen... A szülinapja előtt egy nappal is csak a zongorájáról szól. De hogy is mondhattam neki nemet? Komolyan gondolta a meghívást.
A koncert olyan volt, mint amire számítottam. A lágy dallam betöltötte az egész termet, aztán az agyamba kért bebocsájtást, hát beengedtem. Azonnal ötleteim támadtak a regényem, Yin és Yang folytatásához. Mikor vége lett a koncertek, odamentünk hozzá, hogy gratuláljunk neki. Mellette egy tábla, tele szülinapi üdvözletekkel. Kezembe fogtam a tollat, hogy én is írjak rá valamit, erre megszólalt, miért nem írok rá egy novellát. Persze, én kicsi naiv fejemmel este írtam neki, hogy ha akar novellát, akkor írok neki, csak írjon valami témát. Erre ő mit írt? Tücsök… Gondolkoztam. Semmi. Zenét hallgattam, mindenfélét, de még mindig semmi. Mit írhatok én egy tücsökről? El is panaszoltam neki, erre ő azt írta, hogy szöcske.
Este, zuhanyzás közben kezdett a fejemben formálódni a történtet. Persze, ez is egy olyan alapváz, amire ráhúzhatunk pár érdekes jelzőt, de a fejemben nem volt különleges. Hogyan tehetném azzá?
Leültem a gép elé, megnyitottam a Wordöt, és csak néztem a villogó kurzorra. Vajon hogy nevezzem el benne a karaktert? És egyáltalán milyen legyen? Magam elé idéztem őt, rögtön tudtam, hogy ennek a történtetnek rólunk kell szólnia valamilyen szinten. A karaktert Marcinak neveztem el, az egyik jó barátnőm mondat ezt, mikor kértem, hogy mondjon egy nevet. Tudtam, hogy ezt fogja mondani. A főszereplő beceneve a Szöcske lett.
Ekkor jött a dilemma. Hogyan vezessek be egy tücsköt a történetbe? De aztán ahogy a nagykönyvben meg van írva, minden jött magától. A szülinapja után egy nappal már javítással, ellenőrzéssel együtt készen is lettem.
Egész végig a Szöcskék tánca-című darabjának rövid verzióját hallgattam. Majdnem egyig ébren maradtam, csak hogy befejezhessem neki. A végeredmény pozitív, nagyon tetszett neki. De vajon az üzenetét is megértette? Engem inkább ezek foglalkoztatnak.
Egy valaki megértette. A tücsök menni akar, de mikor már elment, minden este ott ciripelt Szöcske ablakában. Fájdalmas romantika. Imádom!
Ui.: a dolog tényleg így történt, ahogy leírtam, itt a bizonyíték: http://konek13.blogspot.hu/2012/08/szocske.html

Puszi*Konek

Ab írta...

Csak ülök a szobában, és a monitort bámulom homályos szemekkel. Itt van előttem a hófehér lap, körülötte a megszokott szürke keret, és benne az apró, szemtelen pálcika, ami folyton ugrál, mintha sosem fáradna el. Unottan bámulom őt, a torkom már rég kiszáradt; hiába tartom kezemben a pohár vizet, egy kortyot sem iszok belőle. Éhes szúnyog zümmög a fülem mögött, odakint már ásít a nyár, narancssárgán nyújtózkodnak a kora esti fények, miközben a gólya hangosan kelepel.
Becsukom a szemem, és befelé figyelek. Orrom megtelik az estéke édes illatával, meghallom a hangokat, amik eddig belesimultak a nyári alkony hétköznapjába. A tücsök hangosan ciripel, valahol a kapu előtt emberek beszélgetnek. Hegyezem a fülem, és közben elgondolkozom azon, hogy jó lenne mezítláb sétálni a tűzforró aszfalton, aztán sikítozva beszaladni, amikor az első béka előttem terem.
De egyszer csak életre kel egy kép, hangot ölt egy elbeszélő, a nyár kiegészül egy másik világgal, ami sokkal távolabbi, megfoghatatlanabb s mégis valóságosabb, mint a közelből felhangzó léptek. Látom a tájat, a gólya átalakul egy rózsaszín flamingóvá, a tücsök mellette ciripel fáradhatatlanul. Hősnőm szökőkút szélén ül, lassan vízbe mártja lábát. A bokor megrezdül, az árnyak nyújtózkodva kapnak feléje, de ő kinyit egy apró szelencét, ahonnan még a meleg nap fénye árad. Leírom ezeket a sorokat, aztán újra olvasom, megrágom a szavakat, és mindent kitörlök.
De már nem zavar az üres lap, mosolyogva becsukom a szemem, érezve, ahogy lassan megszökik a szobából az utolsó napsugár is, tudom újra útra kelek, egy gyertya társaságában.
- Ki jössz? – kérdezik az ajtóban.
- Nem – válaszolom. – Most dolgom van.
Érzem, ahogy egy történet, egy szereplő, egy táj, rám vár, engem hív.
Most már látom, ahogy a medence szétmállott peremén zöld moha nő, érzem a szelence simaságát a markomban. A szúnyog még mindig ott zümmög a közelben, hősnőm ádáz harcot vív a az árnyékokkal. Az egyik vén kezével a szelence felé nyúl, hegyes körmével bepattintja az apró doboz fedelét, a nap fénye kihuny. Gyorsan felkapcsolom a lámpát, s közben szinte látom, ahogy a szereplőm mosolyogva felém pillant. Egy csapat vagyunk.

Szatti írta...

Szia Konek!

Nagyon tetszettek a gondolataid és mind a történet is. Elolvastam a blogodon szereplőt is, amely úgymond az ihletője ennek, az is nagyszerű volt. Kedvesnek mondanám. Köszönöm, hogy olvashattalak és gratulálok neked :)

Szatti írta...

Drága Ab!

Ez varázslatosan szép volt és valami ilyenre gondoltam a feladattal kapcsolatban. Nagyszerű volt minden sor és gondolat, gyönyörűen festettél a szavakkal. Őszintén gratulálok neked és köszönöm, hogy megalkottad! Puszi

ChristinDor írta...

Fel akarok kelni. Minden idegszálam megfeszül olyannyira. Azaz álom, amely hosszú ideig fogvatartott hirtelen magától ellökve ismételten a valóságba kerültem. Hallottam a saját lélegzetem s szapora szívdobbanásom. Eszeveszett álom volt. Ahhoz képest, hogy hosszúnak tűnt olyan rövid volt az egész. Mintha csak egy perc erejéig kötött volna össze minket. Mégis ott éreztem magamban s körülöttem. Éreztem a perzselő lángokat, láttam a pusztulást s azokat, akik okozták. Egymásnak estek, kardjaik súrolták a másikat. Mindeközben jéghideg szél fújt, sűrű hópihék szállingózva körülöttük, melyek fényesen csillogtak. Mire felébredtem a tudatalattim lassan el kezdte magába szippantani az álomtöredéket, hogy ne is emlékezzek rá, mintha nem lenne szabad. Azonnal felpattantam az ágyról, az asztalomhoz rohantam, melyen a szokásos káosz uralkodott. Addig kutattam, amíg egy ép, üres papírt és egy jó fogó tollat nem találtam s azonnal leírtam az álmot, amit láttam s már akkor tudtam, hogy addig nem nyugszom, amíg ebből egy regény nem fog születni. Felhúztam a redőnyt, hogy jobban lássak. Kintről a nyári napfény világított be a szobába, de engem most nem ez foglalkoztatott, hanem az, hogy a számítógép elé ülve bekapcsoljam azt. Türelmetlenül vártam mire nehezen, de beindult a gépezet s amint rákattintottam a Word-re már a szereplők nevei, jellemei, a regényben foglalt helyük, szerepük s sorsuk már körvonalazódni látszott. Úgy gépeltem mint még soha. Akkor éreztem igazán, hogy az írói vénám nem hagyott cserben, hogy minden szó, amit leírok egyre csak halmozódik, van jelentése, értelme s lelke... Álmokból szövöm a regényeim, ez már azelőtt is megvolt. A fantáziám végtelen, mint maga az univerzum. Mégis 7 éve annak, hogy el kezdtem írni a regényt, kisebb-nagyobb kihagyással, foltokat betömködve, javítgatva, átformálva. 7 hosszú év, amikor is felnőttem a feladathoz, a regény mondanivalójához, a szereplőkhöz és ahhoz, hogy befejezzem. Egy regény, melyet mindenki előtt titkolok, egyedül csak az öcsém az, aki tud róla. De a titkolózásnak hamarosan vége.

Szatti írta...

Szia ChristinDor!

Nagyon tetszett a történeted, ahogyan fokoztad az izgalmakat, a történéseket, érezhető volt mindvégig a karaktered izgatottsága, ahogy alig várja, hogy papírra vethesse mindazt, ami a fejében megszületett. Én is gyakran alkotok álom-anyagból, már ha van is annyira értelme, hogy érdemes legyen tovább foglalkoznom vele. Az viszont biztos, hogy ezek a kis éjszakai utazások nagyon hasznosak tudnak lenni. Gratulálok neked, és köszönöm, hogy elküldted!

Niccolò Tengerjáró írta...

Nico és a nevek
Nem igazán tudom eldönteni, milyen típusú könyvet szeretek. Az már jó, ha bővelkedik kalandban, izgalomban, de miért kell bele annyi romantika? Vagy éppenséggel egy másik világban játszódik, de akkor meg nincsenek benne gépek, esetleg csak gépek vannak benne. Miért nincs egy olyan könyv, amiben minden megtalálható? Amit nem lehet egyetlen címszó alá sorolni, ami különbözik más történetektől, mégis olyan, mint azok?
Felpillantok a matekfüzetemből, ahová eddig keszekusza ábrákat rajzolgattam, majd – mintegy a sorsom megpecsételéseként – kijelentem: én meg fogom írni ezt a könyvet!
Otthon megnyitom a Wordöt, átszellemült arccal vigyorgok a kis kurzorra. Le is ütném az első betűt, ám a levegőben megáll a kezem. Nincs sztorim. Nincsenek szereplőim. Nincs semmi alapkövem, amire ráhúzhatnám a felhőkarcolómat.
- Elnevezem a főszereplőt – mondom magamnak, és ettől a csodálatos ötlettől mosolyra húzódik a szám. Végre elindulok valamerre!
Fél óra agyalás után sem találom a megfelelő nevet, ezért jobbára csak random nyomogatom a billentyűket. Zsákutca. Kudarctól keserű szájízzel kutatok valamilyen zene után a gépen, hátha az elűzi a csalódottság okozta gombócot a torkomban. Ebben a pillanatban megakad a szemem az egyik szám címén: Nero. Ez az! Ez az a név, amit kerestem, érzem! Izgatottan felpattanok a székről, és sebtében le is firkantom egy üres lapra ezt a négy csodálatos betűt.
- Megvan a keresztnév, jöhet a vezetéknév – gondolom a sikerélménytől felbuzdulva. Úgy nézhetek ki, mint egy mániákus: a nagy töprengés közepette összekócolt hajjal, csillogó szemekkel meredek a monitorra, holott a Nagy Könyvből egyetlen sor sincs meg, csupán négy aprócska betűt sikerült a megfelelő sorrendbe rendeznem.
- Nem baj, ez is haladás! – Ezt immár hangosan mondom, egy hatalmas sóhajtással kísérve. Soha, de soha nem szenvedtem meg ennyire egy névvel, pedig eddig már írtam pár történetet.
Megnyitom az idegen nyelvek szakértőjét, a legjobb szavak tárházát, a… Google Fordítót. Legszívesebben a falba verném a fejemet, amiért ilyen őrült ötlet jutott az eszembe. Mégis hogy tudnék én jó vezetéknevet találni ezen az oldalon?
Nerónak hívják a főhőst… Nero római császár volt… a Római Birodalom központja a mai Olaszország… Talán az olasz szavakkal kéne próbálkoznom.
Miközben ezt a gondolatmenetet folytatom le, azon is eltöprengek, kiféle-miféle a szereplőm. Otthon ülő, esetleg kalandvágytól fűtött utazó? Legyen az utóbbi.
A kalandozók szárazföldön mennek először… mondjuk fogattal. Dente. Nero Dente? Nem, ez nem az igazi, túl pattogós. Utazzunk hintóval! Nero Carro? A fene essen belé, ebbe a sok r betűbe beletörik a nyelvem is!
Sétáljunk ki a tengerpartra, és keressünk magunknak egy csónakot! Nero Barca? Ez nagyon furán hangzik. Akkor kössünk el egy hajót! Nero Nave? Nem, nem egészen, de már közel járok a megoldáshoz. Mi lenne, ha átállítanánk a nyelvet latinra, amiből az olasz „fejlődött ki”? Navis. Nero Navis. Beborít a csönd, pislogás nélkül meredek a Google Fordító egyszerű oldalára. A boldogság lassan növekszik bennem, míg végül olyan méreteket ölt, hogy az túlmutat az átlagoson. Remek név, ó, de még milyen, szinte legördül az ajkamról, mikor belesuttogom a szoba csöndjébe!
Így született meg Nero, az én legkedvesebb karakterem, akire már-már fiamként tekintek. Igyekszem jó szülő lenni hozzá, barátokat vezetek elé, kalandokba keverem, megismertetem őt a szerelemmel. Eljuthat majd az ezer lámpás erdejébe, mehet egy kört Fényváros deltaszárnyú űrhajóján, és megvívhat a szabadságért az Arénában. Mindenben részt fog venni, mindent meg fog tapasztalni.
Azóta már az ötvennegyedik oldalon tartok. Kisebb-nagyobb megszakításokkal, de haladok a történetben, hogy elvihessem Nerót az összes világba, amit csak megálmodtam. Néha feltűnik az álmaimban is, ilyenkor kettesben járjuk végig a helyszíneket. Együtt dolgozunk, együtt küzdjük át magunkat az írói élet nehézségein: én építem tovább a történetet, ő pedig azért harcol, nehogy eltűnjön a Lomtárban, mint pár régi hősöm, akik már sohasem érthetik meg, mi az a boldog befejezés.

Szatti írta...

Kedves Niccolo!

Nagyon tetszett a történeted, az elejétől a végéig. Lassan vezetted elő a cselekményt, amely apránként, fokozatosan kezdett kibontakozni és külön jó volt látni, ahogy olvasóként, együtt gondolkodhattam veled, mint íróval, a szereplő megalkotásában. Gratulálok neked, remek munka és további sok sikert kívánok a történet írásában!

Névtelen Senki írta...

Sziasztok! :) Bátorkodtam hozni az élményeimet.

Csak a bénító félelemre emlékszem. Megszokott jelenet: egyedül vagyok egy teljesen ismeretlen helyen, és eszeveszett menekülésem elé akadályokat gördít tulajdon elmém. Ezúttal azonban nem néptelen, félhomályos folyosók és ajtók állják utamat a mindig visszatérő, rémisztő épületben, hanem fásult arcú embertömeg a nyílt utcán. Senki sem törődik velem, mindenki jön és megy, bambul és motyog, én pedig értetlenül, elveszve tülekedem közöttük a szűk utcácska vége felé, bízva abban, hogy sikerül kitörnöm az engem üldöző lény félelmetes aurájából. Fogalmam sincs, hogy kerülök ide, és csak annyit tudok, hogy egy kis francia városka próbál elveszejteni. A nép egyre tömörül, így végül kénytelen vagyok hátranézni, hogy lássam, mennyire ért be a rám vadászó, förtelmes kisugárzású valaki. Sötét szörnyre számítok, csorgó nyálú, vérben úszó szemű förmedvényre, ami borotvaéles karmokkal tarolja mögöttem az embereket, hogy végre megkaparintson, ám amit látok, valósággal lebénít. A sok unott arc között feltűnik egy elszánt tekintet, összeszorított ajkak, meglibbenő, fekete hajtincsek – egy angyalképű férfi a maga kíváncsi, mégis határozott valójában. Elképedésemmel egyenlő arányban önt el a pánik, és egy néma sikoly kíséretében még veszettebb menekülésbe fogok.
A félelem hasznos: felriaszt, mielőtt halálra futnám magam, vagy megőrülnék a tudattól, hogy esélyem sincs eltűnni innen.
Ennyi az egész. Franciaország, menekülés, félelem, démoni erejű ember. Zihálva ébredek, és napokon át tűnődöm, miért borzongok még mindig tőle. Az az angyali arc, az az energia…
Egy gyilkos. Gyönyörű gyilkos, aki engem szemelt ki.
Különös erő, amit senki más nem érez, csak én.
Mi van, ha én is különleges vagyok?
Talán… talán ő az ellentétem. Ő gyilkos, én pedig… gyógyítok. Igen. Gyógyító vagyok. Olyan, aki senkinek sem tűnik fel. Olyan, akinek titkolnia kell a képességeit, mert ez a világ még nem képes elfogadni ilyen adottság létezését. A gonosz szülöttének, sátánivadéknak tartanának.
Lehet, hogy az én kisugárzásom is olyan pokoli, mint azé a férfié? De ki ő egyáltalán? Hogy került ide, hol élt eddig, mit akar tőlem?
Hm… Szomorú szemű gyilkos, akit ellenem küldtek. De kicsoda, és miért?
Számtalan kérdés, körvonalazódó válaszok, egyre duzzadó, színesedő vázlat.
Tücsökszerenádos, forró éjszakák, ventilátor, tejeskávé, karikás szemek, sajgó hát, kipárnázott szék. Süvítő szél, kopogó esőcseppek, kavargó hópelyhek, dupla zokni, forró tea.
Fotók. Térképek. Keresőprogramok. Adathalmazok.
Fáradtság. Boldogság. Harsány kacaj. Patakzó könnyek. Körömrágás. Düh, vágy. Megnyíló, félelmetes lélekbugyrok.
Én. Mindenhol csak én. Ott vagyok a halódó fákban, a sebesült madárban, a zúgó harangban, a játszadozó szélben, a sötétségben, a vívódó emberekben, a gyilkos megremegő kezében, a menekülő halálfélelmében.
Enyém a döntés, enyém a felelősség. Enyém az egész világ.
Alkotok.
Csodálatos érzés teremteni.

Szatti írta...

Szia, kedves Névtelen!

Nagyon különleges művet alkottál, remek dolgokat fogalmaztál meg. Tetszett, ahogy olvasóként beinvitáltál a világodba és mindezt megosztottad velünk. Gratulálok az írásodhoz, igazán rendkívüli, köszönöm, hogy elküldted!

Névtelen Senki írta...

Nagyon szépen köszönöm, Szatti. :)

Liza Lindale írta...

Sziasztok! Én is bátorkodtam és alkottam egy rövidke alkotót. :)

Gonoszan, némán tekinget ki fejemből a gondolat. Hatalmasakat dönget odabent.
Fehér lapok úszkálnak el szemem előtt, de egyet sem fogok meg. Tudom, hogy az ellenségem, és én félek tőle.
De nem szabad, el kell pusztítanom és a szavak a legpusztítóbbak számára.
Ceruzám vége már forr a benne rejlő dühtől, melyet már évezredek óta magában rejt.
Megfogom a gonoszt, és magam elé veszem. Dühöngő őrültként szalad végig rajta az a kisdarab szén, melyet kezemben tartottam eddig. Több száz szó gyűlik össze a papírlapon, de tudom, hogy nem állhatunk meg.
Hallom a szörnyeteg kínoktól hangos kiáltását és én élvezem.
- Sikíts csak, úgysem menekülhetsz! - kiáltom bele a messziségben megbújó feketeségbe. Érzem, hogy egyek vagyunk az ujjaimban lógó varázspálcával, de amit teszünk, még mindig nem elég.
Csillapíthatatlan vágyat érzek arra, hogy megragadjak még egy fehérséget, s még jobban belemélyesszem dühömet a szavak közé.
Igen, ez az, mi minket táplál, az a féktelen düh, mely ott rejtőzik testünkben, lelkünkben és soha nem akar kiszabadulni.
Melegségben érzi magát.
Őrült kacajba tőr ki a gonosz, mert tudja, amit nekem is tudnom kéne már: sohasem győzhetünk.
Fojtogatom, vagdosom, de csak leköp engem. Ceruzám már nem bír a hatalmas erővel, de fojtatnom kell, mindaddig, míg el nem pusztul a félelem forrása.
Megpróbáljuk az utolsó és mindent eldöntő csapást a papírlapra.
Kihegyezem „kardom” végét és hatalmasat döfök bele a fehér lap gyomrába. Az pedig fájdalmas vonyítás közepette földre hull, és nem mozdul többet.

Most már tudom… a dühöm megszülte az új történetem.

Shaera írta...

Nem esszészerű, nem E/1, és nem E/3. És még csak a nyár sem jelenik meg benne. Zárjatok ki érte, de nekem ezt jelenti, én ezért alkotok.

Pillanat

Amikor ott ülsz, a papírköteggel a kezedben, ami szemed láttára változott egy másik univerzummá, saját csillagokkal, önnön galaxisaival, míg te ott ülsz könnyes szemmel, és azon töprengsz, hogyan lehetséges… eljön az a pillanat, amikor azt kérdezed, hogyan. Először csak suttogva, magadtól, bátortalanul: hogyan? Hogyan lehet, hogy könnyet hullatsz egy életért, egy sorsért, amely sosem létezett, egy világban, amely sosem volt, és sosem lesz - csak a fejedben? Az írónak szegeznéd, mint vádló tőrt, majd üvöltenéd a világba, hogyan? Hogyan teremthet egy ember – hogyan teremthetek *én* – egy világot, amely addig facsarja az emberek szívét, amíg abból kibuggyan a vér? Hogyan formálom át a gondolataikat, hogyan alakítom a lényüket a puszta szavaimmal, amíg csak ott nem ülnek, könnyes szemmel, és valami megváltozik *belül*? Hogyan nyúlhat az emberi kéz oly messzire, hogy egy másik lelket érintsen?
Amikor már annyi univerzum érintett meg, hogy már nem tudod, mi maradt magadból, és mi a mások ajándéka, akkor érkezik el a pillanat, amikor vissza akarod adni. Azt akarod, hogy a szavaid a lelkekig érjenek, hogy a te világaidból pattanó szikrák gyújtsák lángra a szíveket, hogy valaki, valahol egyszer az univerzumodból előbukkanva, fellélegezve, első szavával azt kérdezze, "hogyan?!"
Akkor alkotsz. Akkor teremtesz. Akkor könnyezed ki magadból a világot, ami te vagy. Akkor építesz, és akkor adsz. Akkor írsz.

Szatti írta...

Kedves Liza!

Igazán rendkívüli és különleges művet alkottál. Tetszett, ahogyan hasonlatokkal ölelted körbe a történéseket, ahogyan más megvilágításba helyezted a látásmódot. Gratulálok a munkádhoz! Remekül sikerült! Köszönöm, hogy elküldted!

Szatti írta...

Kedves Shaera!

Nem zárlak ki a versenyből. Teljesítetted azon részét, hogy írd le, miképpen is alkot egy írót. Habár, a nyár rész kimaradt, inkább csak mínusznak tekintem, de semmiképp sem kizárásnak. Igazán nagyszerű dolgot alkottál, különleges volt minden szavad és gondolatod. Gratulálok neked, remek mű! Köszönöm, hogy írtál!

Hikari94 írta...

Az ég ereje

Megint elakadtam, fogalmam sincs a folytatásról. Hallgattam zenét, megnéztem egy romantikus filmet, majd egy fantasyt, de ihlet egyik regényemhez sem jött. Próbáltam fürdés közben is ihletet gyűjteni, de hasztalan. A jól bevállt módszer nem segített. Hiába képzeltem el magam a történetben, hiába próbáltam filmszerűvé varázsolni a gondolataimat, semmi hatása. Kezdek elszomorodni.Talán egy újabb írói vállság ér el? Vajon meddig tart az ihlet hiány? Meddig fog el azaz érzés, hogy nem alkotok, hogy nem születik valami olyan, amit mások szeretnek? Hogy a lelkem egy része nem kerül bele abba a történetbe? Képeket nézegetek az interneten, hátha kapok valami inspirációt. Szebbnél szebb képek jelennek meg előttem, de semmi. Nincs meg a motiváció érzése. Az órára tekintek 21:15. Felsóhajtok egyet, mert órák óta próbálok alkotni. Az égre tekintek, lassan kezd sötétedni. A szüleim szobájába megyek és kilépek az erkélyre. Megpillantom az égen a Holdat, mely világít velem szemben. Csak nézem, mi közben erősen a történetre koncentrálok. Valami kezd rajzolódni bennem. Érzem azt a leírhatatlan érzést, ami a szívemben van. Ajkam mosolyra húzódik. Még mindig a Holdat nézem és a cselekmény sorozaton gondolkodok. Akadt egy remek ötletem. Gyorsan leülök a forgószékembe és billenytűzetet ragadok. Az egész éjszaka az enyém, hogy írjak, mert holnap nem kell korán kelni. Azt hiszem, ha megint elakadok, akkor a Naplementét nézem meg, hátha az is ad valami rózsaszín ötletet, amiből egy újabb remek fejezet születik.

Szatti írta...

Kedves Hikari!

Nagyon tetszettek a gondolataid, annak életszerűsége, és ahogyan bepillantást engedtél a folyamatba. Gratulálok a munkádhoz, igazán különleges volt!

Ui.: jó látni, hogy mindenkit más és más dolog inspirál írásra. Ebből is látszik, milyen különleges világ a miénk, íróké! :)

Jega írta...

Ihletett állapot
Mindenki számára ismerős az érzés, mely némelykor a hatalmába keríti az embert, amikor a mindennapok taposómalmának monotóniájában megfáradva, a gondok ostorcsapása elől szeretne a világ végére, egy lakatlan szigetre menekülni. Néha a csendes esti magányban gondolatai szárnyra kapnak, lelkében szabadnak érzi magát és elkalandozik egy másik világba, megunva a megkopott hétköznapokat. Mindenkinek megvan a maga titkos kertje, vágya, ami vissza visszatér ilyenkor. Egy szépséges napfényes rózsakert, egy messzi ország nyüzsgő forgataga, egy távoli lakatlan sziget az óceán közepén, vagy ködben úszó vadregényes hegyek, mély erdő magánya, mindezt embere és lelkiállapota válogatja. Én vágyaim netovábbja valamelyik Csendes-óceániai sziget, de ha csendességre vágyom egy szépséges erdei tisztás is megfelel. Szívesen elnézegetek ilyenkor, jobb híján, kies tájképeket, jól elringatja az ember lelkét. Az íráshoz, hogy egy másik érába kerülve, azonosulni tudjak az általam teremtett világgal, és papírra vethessem a történeteimet, ilyen menekülésre van szükségem.
Ami nekem jut az álmodozásokból, és hozzásegít az alkotáshoz, mindössze ennyi, és ezért is hálát érzek, ha lehuppanok a kertvégi székre, lábam kinyújtva hallgatom a természet muzsikáját. Fejem felett az öreg barackfa feledve vénségét felöltötte ifjúsága menyasszonyi ruháját, és apró fehér virágszirmokat hint a fejemre. Ügyes kis rigó fújja dalát a körtefa hegyén, meglepődök, mert e harsány trilla mobilcsörgést utánoz, modern világ zaja cifrázza már a rigók kottáját. Tüstént felel rá a dalverseny másik, lelkes versenyzője, a szomszédék diófájáról. Verébéknél elszabadult a pokol, és röptükben tört ki a tömegverekedés, ádáz csivitelés kíséretében, a friss fűben találják magukat. Balkáni gerlepár évődik a kerítésnél, légyottjuk titkos, elbújnak a kerítés tövében. Moccan a vakondtúrás, nézem, ahogy nő a halom, ő csendes, lent dolgozik, de rendületlenül. Felharsan néha egy-egy kutyaugatás, majd elhal, nyugalom honol újra, a nap lemenőben, bíbor fénnyel festi be a tájat. Ráncaim kisimulnak, átlényegültem, a gondolatok, a történetek könnyedén gördülnek, írásra kész helyzetbe kerültem.
Ha a gondok nagyon űznek, visszatérő álmomban, hajótöröttként egy lakatlan szigetre vet ki a tenger, ahol Robinsonként élem az életem. Keserves munkával tartom életben magam, ekkor születnek álmomban a történetek.

Syro írta...

Szia!
Tegnap szerettem volna jönni írásommal, hogy a huszas éveim utolsó bejegyzése ide kerüljön hozzád, de nem jött össze. Viszont az első bejegyzésem, írásom 3x-esen hozzád hoztam.
Olvastam pár művet fentebb, hát megint másképpen oldottam meg, de csak egy picit. :) Ezt hallgattam hozzá: Two steps from hell-Promise
Remélem tetszik az írásom.

Syro írta...

Írás, ihlet, más világok. Mind olyan dolgok, melyek másoknak nem sokat, vagy semmit sem jelentenek, de nekem mára már a részemmé vált, és nélküle nem érezem magam egésznek. Mit is jelent írni, miként alkotok, mi inspirál? Még sosem gondolkodtam rajta, legalábbis mélyen szántóan még nem.
Miként születik meg az érzés, melyet ihletnek nevezünk? Hmm... Még sosem kellett megfogalmaznom.
A gondolatok állandóan kavarognak bennem, s a hangulatom az, amit bármi befolyásol, mely kénye kedve szerint formálja őket történetté. Mert, kit ne ihletne meg például a tavasz első virága, mely a szürke télből a Nap hívó szavára kibontja szirmait, s dacolva a mostoha természettel bátran hirdeti a kezdetet, s az új élet reményét. Na, ugye már te is látod magad előtt. Hisz a természet ezer arcát mutatja, s mi ezt millióképpen éljük meg, látjuk, érezzük, vetjük papírra.
Én hangulatember vagyok, mint mondottam, sok minden hatással van rám, s ezeket festem meg gondolatban, melyek aztán szavakká formálódnak, hogy majd később egy történetté forrhassanak össze. És, hogy milyen számomra, mikor megszületik az a bizonyos gondolat, melyet oly régóta várok már?
Képzeld el, hogy egyedül vagy, nincs körülötted semmi, csak a végtelen, jegesen üres tér. Lebegsz az ismeretlenbe, s a fejed belül akár a csillagtalan éjszaka. Nem érzel, nem képzelsz, nem gondolsz, az élet nem jut el hozzád. Tudod, hogy ez nem jó így, mert neked más, több kell. Majd meglátsz egy halovány csillagot messze a távolban. Fénye nem melegít, de mégis megérint. Valami megmozdul benned. Néha egy dallamot vélsz hallani, de még nem állt össze egésszé, de már tudod, közel van. Megjelennek az első gondolatok, de még csaponganak, nem illeszkednek, nem ismerik formájukat.
Aztán minden figyelmeztetés nélkül több száz csillag mosolyog rád, s egy szikra gyúl benned, a gondolatok szavakká formálódnak. Akár egy ősrobbanás, a káosz kitisztul, rend lesz, s a szavak csak úgy jönnek maguktól, hogy egy egésszé álljanak össze.
Felhők felett suhansz, s a hangok dallammá válnak, mélységük fájdalmat okoz, magasságuk békét hoz. Te, középen haladsz, de van, hogy kilengsz, mert érezned kell, hogy megérthesd a természetét, hogy alkotásod hiteles legyen. Ha nem tudsz elég mélyre menni, s mégis írnod kell róla, hát bízd magad a fantáziádra. Áss le tudatod legmélyére, rég elfeledett ócska ládák között, keresd azt, amit leginkább nem nyitnál ki. De most engedd szabadon, s hagyd, hogy a rémképek behálózzanak, magukkal rántsanak az ismeretlenbe, hogy aztán véres küzdelmek árán, újra bezárhasd őket. De már megváltoztál, a történeted fonala erősebb lett. Tudatosan írsz immár, hisz az életből merítesz, saját démonaid nyomták rá bélyegüket. A történeted hiteles.
Valamikor, egy magányos éjszakán, mikor már tollad nem forgatod, s elmerengsz, egy árny kúszik feléd. Feltárja valóját, beférkőzik elmédbe, s újabb történetre inspirál. Pennát ragadsz, s írni kezdesz, írni egy történetet, mely elmédet háborgatja, de hogy azt rongyokba avagy királyi pompában öltözteted immáron csak rajtad múlik. Eközben a dallam mely benned kelt életre, ott dübörög lelked mélyén, hogy elkísérjen egy életen át.
Valahogy ilyen, mikor alkotok, saját örömömből, fájdalmamból, legyen az valós, vagy vélt, építkezem, s a zene az, mely elkísér és hű társam ezen az úton. Csapongok, mint kósza szél a pusztában, keresve azt a biztos pontot, mely biztonságot nyújt, elrejt ha úgy látja jónak, megvigasztal, ha kell, bátorít, ha más nem mer. Rímeket farag velem magányos órán, szeretőmmé lesz kései éjszakán. De most féltékeny perszóna, irigykedik akár a bukottak hada, mert nem engedem közel, távol tartom, megfosztva őt magamtól, s így egyedül kovácsolok gondolatot. Íme tehát, Én így alkotok.

Szatti írta...

Kedves Jega!

Gyönyörű dolgot alkottál, lenyűgöző volt minden szavad és mondatod. Így, kora reggel elvarázsoltál és őszintén gratulálok a munkádhoz. Nagyszerű volt és köszönöm, hogy olvashattam! :)

Szatti írta...

Kedves Syro!

Igazán lenyűgöző volt az írásod, ahogyan te látod ezt az alkotási folyamatos s ahogyan megfogalmaztad. Immár, három x-esen, boldogat kívánok neked utólag is, és köszönöm, hogy ezen első írásodat megosztottad itt velünk. A zene igazán szép, én is nagyon szeretem, és hallgatva remekül passzolt a történetedhez. Köszönöm az élményt, gratulálok neked, és örülök, hogy elküldted! Puszi :)