2012. szeptember 2., vasárnap

A hónap írója és egy kis könyvajánló


John Ajvide Lindqvist svéd író, aki 1968-ban született Stockholm Blackeberg nevű külvárosában, főleg horror témában dolgozik, regényekre és novellákra specializálódva. Első regényének, a 2004-ben publikált Hívj be! címűnek szülőhelye helyszínéül szolgál. Mielőtt írni kezdett volna, bűvészként és komikusként dolgozott, de a Svéd Televízió részére is írt forgatókönyveket. A Hívj be! címét (Steven Patrick) Morrisey - Let the Right One Slip In című dala ihlette, amelyet az egyik könyvébe is becsempész a szereplők párbeszédeibe, mint kulcsfontosságú momentumot a regény születésének szempontjából. Első regényét követően, Lindquisnek további öt könyve jelent meg, a legutolsó éppen az idén. Magyar fordításban eddig csak a Hívj be! olvasható, amely a szegedi Könyvmolyképző Kiadó gondozásában jelent meg.

A Hívj be! egy ifjúsági – habár nagyon fiataloknak nem éppen ajánlott – rémregény, a 80-as évek elején, a stockholmiBlackebergben játszódó vámpírtörténet. Főhőse egy 12 éves, duci kisfiú, akinek nap mint nap el kell szenvednie az iskolában néhány társa megaláztatásait. Oskar a saját képzeletvilágával ellensúlyozza ezt, képregényei és bűnügyekkel foglalkozó újságcikk-gyűjteménye zökkentik ki a mindennapok valóságából. 1981 egyik késő őszi napján azonban minden megváltozik a lakótelepen: a közeli erdőben egy tizenéves fiú holttestére bukkannak, akit nem egyszerűen meggyilkoltak, hanem testéből lecsapolták az összes vért. Ezzel párhuzamosan Oskarék szomszédjába új lakók költöznek: egy vele egykorúnak tűnő lány, Eli, és egy férfi, akit mindenki az apjának gondol. Oskar összebarátkozik a lánnyal, azonban a barátság fura körülményei óhatatlanul felvetnek néhány kérdést a fiúban: miért van az, hogy Eli mindig csak szürkület után hajlandó találkozni vele, mivel magyarázható, hogy míg néha a lány csattan ki az egészségtől, máskor határozottan rosszul néz ki, szó szerint betegség, emellett pedig rendszerint, a télközeli időjárással korántsem passzoló, igencsak hiányos öltözékben bukkan fel anélkül, hogy fázna? A két kamaszgyerek között egyre szorosabbra fonódik a kapcsolat, ez pedig Oskar önbizalmára is pozitív hatással van, ugyanakkor a fiú egyre többet tud meg Eli életéről is, és egyre közelebb kerül egy számára hihetetlennek tűnő, hátborzongató bizonyossághoz.

Lindquist nagyon egyedi módon úgy szövi a cselekményt, hogymindig az adott szereplő szemszögéből láttatja az egyes szálak történéseit, ez pedig azt erősítette bennem, hogy jóllehet az események középpontjában Oskar és Eli kapcsolata áll, a többi szereplő sem marad meg a töltelék szintjén, akikre esetleg csak azért van szükség, hogy ne legyen kétszereplős a sztori. A többségük nagyon is ott van a helyén, és az olvasó betekintést nyer lelkiviláguk, magánéletük egy vagy több, a külvilág elől eltitkolt részletébe.
A regényből két film is készült: 2008-ban Tomas Alfredson rendezésében forgattak svéd nyelvű filmet (ennek magyar címe Engedj be!), amely számos fesztiváldíjat söpört be és több más jelölés mellett 2010-ben BAFTA-díjra is jelölték a legjobb nem angol nyelvű film kategóriában, ezt követően pedig 2010-ben Let Me In címmel Matt Reves vitte vászonra. Ez utóbbi, angol nyelvű adaptáció szintén részesült néhány AEÁ-beli filmes elismerésben.

Nektek mi a véleményetek a könyvről, vagy a filmről? Esetleg mindkettőről? Ha van kedvetek, írjátok le a tapasztalatotokat, véleményeteket, kritikátokat, hogy miképpen vélekedtek a könyvről, a filmről vagy esetleg a kettő kapcsolatáról, annak különbségéről, előnyeiről és hátrányairól. A kommenteket előre is köszönöm! 

És íme egy zene a filmből:

5 megjegyzés:

Névtelen Senki írta...

Még nem tudok róla nyilatkozni, de már folyamatban van a beszerzés. Túlságosan felkeltette az érdeklődésemet a bejegyzés ahhoz, hogy ne olvassam el/nézzem meg. Köszi! :)

Szatti írta...

Ennek igazán örülök. Remek könyv és ha van kedved, írj majd véleményt róla, ha végeztél vele :) Jó olvasást előre is!

Névtelen Senki írta...

Ismét itt, az elolvasott könyvvel a hátam mögött. Úgy érzem, pont ez kellett most. Épp annyira nyomott a hangulata, és épp kellően morbid ahhoz, hogy újabb löketet adjon az íráshoz (ugyanis épp hasonló atmoszférán dolgozom). Köszi az ajánlót, igazán jól jött. :)
Sosem volt erősségem a kritikaírás (ezt inkább meghagyom a kritikusoknak), most sem lesz az, és csupán pár gondolatot vagyok képes megosztani.
Rögtön az elején felkaptam a fejem a "pisitamponra", hogy aztán ugyanígy "örüljek" a további groteszk elemeken, amin egyszerre éreztem ingert a sajnálkozó grimaszra és a röhögésre. Hihetetlen, hogy az író milyen mesterien képes volt elérni ezt a kettősséget, meg a folyton hullámzó hangulatot és érzést, amivel a szereplők iránt viseltettem. Akiben lapul hajlam a morbiditásra, annak biztosan kielégíti eziránti vágyait. :D
Apropó, szereplők. Van egy halom mellékszereplő, hol erről, hol arról olvashattam, de megmondom őszintén, nem egyszer voltam úgy, hogy "na ezt most átugrom", mert abszolút nem érdekel. Nyökögtek, ittak, zagyváltak, valójában életszerű életet éltek, ám én annyira beálltam a misztikus elemekre, hogy szó szerint idegesített a szerencsétlenkedésük, egészen addig, míg rá nem jöttem, hogy itt valójában mindenkinek szerepe van, lesz. Innentől már nem esett olyan nehezemre a "körítést" olvasni. :)
Tudnék még szövegelni a szereplőkről eleget, de inkább nem teszem, mert képtelen vagyok épkézláb mondatokat fogalmazni.
Olvassa el mindenki, aki hidegrázásra vágyik. ;)
Apropó, az eredeti (svéd) film beszerzése folyamatban van, és majd újra jelentkezem, hogy leírjam, szerintem hogy sikerült (visszaadni, vagy elrontani).

Szatti írta...

Szia!

Örülök, hogy ilyen élményeket, gondolatokat hagyott benned a könyv. Valahogy, én is hasonlóan voltam a mellékszereplős részekkel, de leginkább csak akkor volt bennem ez a kényszer, ha már huzamosabb ideje olvastam és leginkább az Oskar-Eli szálra voltam kíváncsi. Ha félre tettem pár órára és újra elővettem, nem éreztem, hogy lapozni szeretnék, habár pár időhúzó esemény vagy inkább nem-esemény volt benne, ami hanyagolható lett volna. Igen... a pisitampon nekem is megragadta a figyelmem, vagy "a busz kiokádta terhét". Ez is különösen tetszett, de voltak még hasonló fordítások. A filmmel kapcsolatban, először a svédet nézd meg. Az adja leginkább hűen vissza a filmet és a karaktereket is. Utána, ha van kedved, összehasonlításképpen, nézd meg az amerikai változatot is, Let me in címmel szerepel, egy 2010-es változatról van szó a svéddel ellentétben, amely a Let the Right One In címet kapta 2008-ban. Két év van a filmek között, más rendezés, más nézőpontok, és leginkább más az, ahogyan a szereplők által átjönnek a gondolatok és érzelmek. Mindenképp tanulságos, és jó szándékkal mondom, hogy a svéddel kezd, a 2008-sal :) Jó filmezést és köszönöm a véleményed :)

Névtelen Senki írta...

Sziasztok! Újra itt, mindkét film megtekintése után, ismét csak néhány gondolatot kiemelve.
Először is le kell szögeznem, hogy bár az amerikai verzió pörgősebb volt, túlságosan is amerikai, hatásvadász kezdéssel (nagy vijjogás), nem adta át azt a nyomott hangulatot, amit a svéd. Az utóbbitól szinte már fáztam, dacára annak, hogy meleg szobában néztem a téli tájakat, az emberek leheletét, Oscar folydogáló orrát, a vontatottságot, míg az amerikaitól egyáltalán nem borzongatott meg a zömében műnek látszó hó. Hiányoltam a párafelhőcskéket a gyerekek arca előtt, amikor a játszótéren beszélgettek. :D
Mindkettőből hiányzott viszont Hakan (az amerikaiban nem is tudom, mi volt a neve) története. Annyit tudhattunk meg, hogy valamiféle kapcsolatban van a vámpír kisfiú/lánnyal, de csak sejtéseink lehetnek. Amikor pedig az amerikai verzióban Owen (Oscar) meglátta Abby (Eli) és a nevelőapjának hitt férfi közös fotóját, amin a férfi még kisfiú, az egyenesen kiverte nálam a biztosítékot. Miért kellett ezt odarakni? Nem vagyunk olyan gyagyák, hogy a film végén ne jöjjünk rá, hogy ezentúl Owen lesz Abby segítője. Hakan pedofil, nem pedig a gyerekkori barátja. Egyébként is mérgelődtem, amiért nem derült ki, hogy Abby valójában fiú. Nem is értem ezeket az amcsikat. Hakan szétmart arcát sokkal "szebbre", azaz ocsmányabbra sikerült kreálniuk, a vadászó vámpír is szörnyszerűbb, erre még annyit se mutattak meg nekünk, mit látott Owen a lába között. Prűd népség. :D
Hakant tehát kiírták mindkét filmből a kórházablakból való kizuhanása után, ami lehet, hogy nem is olyan nagy gond, hiszen így túlságosan elment volna a horror irányába, és eltörpült volna az Oscar-Eli vonal. Idő sem lett volna kibontani, ez a másik igazság.
Ami nagyon hiányzott az amerikaiból, az a Jocke-Lacke-Gösta-Virginia négyes. Semmiféle szerepet nem kaptak benne, holott a könyv felénél már rég megbékéltem azzal, hogy ők is jelen vannak, nem a semmiért. Azaz Virginia néha felbukkant egy csivava-szerű kutyával, sokatmondóan nézegette Owent, aztán ripsz-ropsz szénné égett, ahogy kell.
A többi mellékszereplő hiánya nem okozott gondot, jól elvoltam nélkülük.
Egy szó, mint száz: egyik film sem hozta azt, amit vártam, de ha választanom kell, egyértelműen a svéd verzióra szavazok. :) A szereplők is jobban tetszettek, noha Oscar szájrángásai már-már enyhe idegrángást eredményeztek nálam is. A szőke kislánytól viszont egyenesen a hideg rázott. Egyáltalán nem volt Eli-s. :(
Nagyjából ennyi jutott eszembe hirtelen, még frissiben. :)