2012. szeptember 29., szombat

Őszi hangulatfestés szavak által



Feladat: erre a típusra már volt példa pár héttel ezelőtt, miszerint a megadott szavak közül választva, történetet alkossatok. Mint látjátok, kategóriánként meg van szabva, hogy mennyi szót választhattok, mennyivel dolgozhattok. Ennek betartását szigorúan kérném, valamint azt, hogy az írásaitok előtt ne felejtsétek feltüntetni, melyekkel dolgoztatok. Persze, ha jól dolgoztatok, önmagam is észreveszem a felhasznált kifejezéseket, de mégis kérnélek erre benneteket. :) Előre is köszönöm!
A történet maga bármiről szólhat, szabad kezet kaptok attól függetlenül, hogy a szavak által mégis, kissé behatárolt területen lehet csak alkotnotok. Ezt főleg a Helyszínek című kategóriára értem. Viszont, mégis elrugaszkodhattok a dolgoktól, szabadon alkothattok annyi szereplővel, amennyire szükségetek van és olyan cselekményt írhattok, amilyet elképzelni tudtok. Bármi lehetséges azon kritériumok által, hogy a megadott szavak közül választotok és azokat felhasználjátok. Ne hamarkodjátok el a választást, fontoljátok meg mindig, hogy melyeket érdemes kombinálni, hogy nagyszerűt alkothassatok! Jó munkát kívánok nektek, sok ihletet és időt a megírásukhoz és előre is köszönöm mindazok részvételét, akik írásukat elküldik majd a feladatra. (Újonnan érkező írók számára mondanám, hogy a feladatokat ehhez a bejegyzéshez várjuk, komment formájában)

Külön kritérium: tekintettel az ősz beköszöntére, kérném, hogy ennek megjelenítése, megfestése, hangulata tükröződjön az alkotásotokon, bármilyen formában. A lényeg, hogy érződjön, a történet ősszel játszódik, ennek megjelenítésére megfesthetitek mind a látványt, de az érzésre is összpontosíthattok, melyek ilyenkor megfogalmazódnak bennünk.

Kategóriák
A számok maximum értékeket jelentenek, ennek értelmében, a helyszínek közül csak egyet választhattok a történet megalkotásához, a többinél viszont dönthettek, hogy szükségetek van e mind a két vagy három lehetőségre. A lényeg, hogy a feltüntetett számokat, az adott kategórián belül nem léphetitek át, valamint mindegyikből szükséges választanotok! A helyszíneknél megfigyelhetitek, majdnem mindnél, hogy zárójelekben példákat, segítségeket adtam meg. Ezekkel nem kell feltétlen élnetek, csak személyes véleményként tettem hozzá, ha esetleg tanácstalanok lennétek, ötletre lenne szükségetek, de természetesen, más cselekményt is elképzelhettek az adott helyszínekhez. 

Helyszínek (1):
park(reggeli kocogás),
erdő
(csónakázás),
tetőterasz(csillaglesés),
könyvtár - (rejtett titkok felfedezése),
vonatút(idegennel, avagy ismerőssel való találkozás),
színházi színpad - (fellépés, koncert),
 
antik, régiség kiállítás és vásár.

Kifejezések (3):
 bűntudat, megbocsátás, harag, bizalom, kételkedés, fellángolás, viszonzatlan szerelem, gyengédség, optimizmus, remény, féltékenység, tehetség, szeretet/szerelem, vallomás, siker érzése, izgatottság, félelem, emlékezés.

Tárgyak(3): levél, zongora, kulcs, diavetítő, napló, tükör, fénykép, szélharang, hárfa, kés, szobor, rejtekajtó, festmény, parfüm, balettcipő, üvegbe rejtett levél, szökőkút, távcső, gyertya.

Niccoló Tengerjáró


Jega - Aranytolvaj - Különdíj

26 megjegyzés:

Névtelen írta...

Szia! Betti vagyok, és még elég kezdő, de remélem, azért nem lett olyan rémes. :)A történetet másik kommentbe írom, hogy kiférjen.
Szavak, amiket használtam: Könyvtár. Kifejezések: viszonzatlan szerelem, remény. Tárgy: Zongora, napló.

Névtelen írta...

Őszi könnyek
Visszahanyatlottam a szamárfüles matekkönyvem felé. Próbáltam felfogni azt a sok egyenletet, de nekem akár kínaiul is mondhatták... Hogy ne fájjon tovább a fejem, inkább másfelé kezdtem nézni. A könyvtárban ültem a zongora takarásában és kipillantottam a polcok közé, de szomorúan állapítottam meg, hogy csak alig egy-két gyerek volt a teremben. Manapság egyre kevesebben olvasnak, hisz a jó, izgi könyveket felváltja a szemrontó számítógép. Éppen ilyen gondolatok kavarogtak a fejemben, amikor mintha áramütés ért volna, teljesen lefagytam. Ezt a bársony hangot bárhol felismertem volna. Ez Daniel hangja,de hogy kerül ő a könyvtárba? Még egy piros pontot írtam a javára, mert ő nem olyan hülye tuskó, mint a többi menő srác. Ő különleges, hisz nem szégyell segíteni a gyengébb, szegényesebb diákoknak, és bár a legjobb focisták közé tartozik, mégis kitűnő és nem a többi „vagány vízagyúval” barátkozik, hanem olyanokkal, akik tényleg meg is érdemlik a bizalmát. Persze nem egy olyan lány vagyok, aki csak úgy belebolondul a helyes csávóba, a sármos külseje és márkás cipője láttán, és ráragad, mint egy megszállott pióca. Hanem ez egy hosszú folyamat volt, ugyanis Dan a szomszédban lakik és gyakran szoktunk beszélgetni, sok bizalmas dolgot tudok róla. Ez alatt a négy év alatt alaposan kiismertem. Tudom azt, hogy mikor milyen kedve van, számomra az arca egy nyitott könyv lett. Tudom, hogy mivel lehet felvidítani,mikor mire van szüksége. Imádja amikor valaki süt neki valami finomat, nagyon édesszájú. Nem szereti ha valaki megjátssza magát, ha nem önmagát adja. Csak a színtiszta igazat, és az egyenes beszédet szereti. Nagyszerű barát, de én ennél többet érzek iránta.
Mindent átnéztünk, akkor megyünk kivenni ezeket a könyveket, Dan?
Persze!- és halk lépteket hallottam. Feltápászkodtam,hogy lássam,amint kimennek a teremből. A zongora miatt nyilván nem láttak meg. De ekkor fedeztem fel egy könyvet, amit otthagytak az asztalon. Gyorsan odaosontam, a kezembe vettem a kis kék könyvecskét, ez állt rajta: Dan naplója. Totál leblokkoltam, természetesen kísértésbe hozott ez a soha vissza nem térő alkalom, és már éppen belekukkantottam volna, amikor megállított a bűntudat, mégis milyen barát lennék, ha elolvasnám a legbelsőbb titkait? Megráztam a fejemet. Nagy léptekkel indultam el,hogy visszaadjam neki,amikor felbuktam a kikötődött cipőfűzőmbe. Nyúltam a naplóért, ami kinyitódott. Akarva-akaratlanul is de az egyik szón megállt a tekintetem:Emma. Mégis miért írt bele a naplójába? Meg jobban lesújtott a döbbenet,amikor tovább olvastam: Emma az én szerelmem. Ezt a sort vagy jó párszor újraolvastam. Dan szeret engem? Éreztem a pillangókat a gyomromban. Szélsebes futásba kezdtem, hogy utolérjem Dan-t. Be akartam vallani az érzéseimet. El se tudta volna képzelni, mióta várok erre a pillanatra. A fordulóban megpillantottam a két fiút. Le kellett nyugodnom,ezért megálltam. Láttam,hogy Chris kimegy az ajtón. Tökéletes! Így legalább kettesben lehetek Dan-nel. Már léptem volna hozzá, de ekkor a mobiljáért nyúlt. Tárcsázta a számot.
Szia Emma, édesem! Akkor találkozunk a fagyizónál?
Szia Danny! Mint a villám ott leszek!Addig is csók!- csendült fel a női hang. Az szívem kihagyott pár ütemet. Jól hallottam? A legjobb barátnőm,akit szintén Emmának hívtak, randira megy azzal a fiúval, akibe szerelmes vagyok?Ez túl sok volt, le kellett ülnöm. Visszasiettem a helyemre anélkül, hogy Dan észrevett volna. Megeredtek a könnyeim. Hogy verhet így át a „legjobb barátnőm”? A hátam mögött összejön pont azzal az egy fiúval,akiért odavagyok? Mekkora hülye vagyok! Mostanság mindig lemondta a közös programjainkat, és Dan se volt otthon, ebben biztos voltam, hisz hallottam amikor a szüleink beszélgettek. Nagyot csalódtam, és éreztem, hogy ennek a „barátságnak” is vége szakadt. Azt még megértettem volna, hogy szerelmes Dan-be, de akkor el kellett volna mondania. Ezek után már nem tudta volna megbízni benne. Kinéztem az ablakon. Nem rég köszöntött be hozzánk az ősz. Az idő olyan volt,mint az én állapotom. Kint úgy hullottak az esőcseppek,mint az én könnyeim.

Pixie írta...

Szia :) Hosszú idő után ismét itt vagyok, remélem tetszeni fog annak ellenére, hogy a felét ki kellett vágnom, mert nem fért bele egy kommentbe :)
a szavak: zongora, szerelem és bűntudat
helyszín: színpad


Pixie írta...

A semmiből csendültek fel a zongora első hangjai,mégis mindenki azonnal a hang irányába a kapta a fejét.A színpadon egyetlen fiú ült a zongora előtt,ujjai bonyolult,dallamos hangokat csaltak elő a fekete hangszerből.Megbabonázva bámultam a jelenetet,még az sem zavart,hogy a hideg,őszi szellő az arcomba fújta vörös hajamat,s én így semmit sem láttam.Behunytam a szemeimet,elvesztem a zene egyre gyorsuló és lüktető ritmusában,miközben a lelkem mélyén tudtam,hogy valami még hiányzik.Ez a szám nem így szólt a próbáikon.Ott volt benne valami plusz,valami szárnyaló és pulzáló.Hiányzott belőle Ben,döbbentem rá hirtelen,de amint ez a gondolat alakot öltött a fejemben,minden hangszer elhallgatott,és akkor...kilépett Ő.
A tömeg hangos üdvrivalgásban tört ki,mindenki sikított és visítozott,miközben én még levegőt venni is elfelejtettem.A tökéletessége még most is letaglózott,mint az első pillanatban,amikor először pillantottam meg smaragdzöld szemeit,pedig most minden más volt.
Amikor legközelebb felnéztem,már előttem állt,kezében egy mikrofonnal.Mielőtt még a szégyen elönthetett volna,hirtelen felharsant mögötte a zongora,ő pedig a szája elé emelte a mikrofont és halk,bizonytalan hangon énekelni kezdett.Egyenesen nekem.
-Tudod én tényleg szerettelek,s neked adtam a lelkemet.Tudod, most vérzem.Miért,ezt kérded? Mert a legjobb spanom kefélget!-üvöltött fel hirtelen,majd megpördült a tengelye körül,és elviharzott előttem.A bűntudat olyan erővel öntött el,hogy hirtelen hátra tántorodtam,és ha a mögöttem burjánzó tömeg nem tart meg,összeesem.Hihetetlenül fájt.Megalázott.Ugyanakkor igaza volt.A szégyen könnyei olyan fájdalmasan égették az arcomat,olyan erővel kínoztak, hogy szinte még a halál is kellemesebbnek tűnt ennél.
Eközben Ben ismét visszatért elém,de amikor rám pillantott,gyönyörű arca semmiféle érzelmet nem mutatott.Egy megbántott isten volt,egy megcsalt Adonisz, akit ugyanúgy égetett még a szenvedély tüze,mint engem,csak túl büszke volt ahhoz,hogy belássa,mindenki hibázhat.
-Azon az átkozott éjszakán azt mondtam,magamnak akarlak titokban.De tudod mit,múzsám és szívszerelmem?Tévedtem,te nem kellesz nekem!
És ekkor végre rám nézett.Igazán rám nézett,és nem csak átpillantott rajtam.Látta a könnyeimet,az űzött tekintetemet,mindent,ami én voltam,mindent,amit éreztem.És a hangja megcsuklott.
Elhátrált tőlem,majd olyat tett,amire senki sem számított.Térde borult.Arcát felemelte az ég felé,karjait szélesre tárta,és csak bámulta a sötét,szürke felhőkkel teli eget,miközben a tömeg őrjöngött.Ben nem állt fel,de tovább énekelt,nekem pedig a szívem szakadt bele minden egyes szavába.
-Volt szívem.Volt életem.Volt egy késed,s mindet elvetted.De tudod mit?Szeretlek! – mutatott rám hirtelen.
A körülöttem lévők rám kapták a pillantásukat.
Ben felállt,rámosolygott a tömegre,majd ismét felém fordult.
-Camille-Amint kimondta a nevem,kirázott a hideg.Tudtam, mi következik. Nyilvános megalázás a bűneimért.De a fenébe is, megérdemeltem!
-Camie,megbocsájtok neked- kiáltotta a mikrofonba.Meglepetten kaptam levegő után.Erre még álmaimban sem számítottam.Álmodni sem mertem erről a pillanatról.Extázis.A tömeg megőrült,voltak,akik éljeneztek és tapsoltak,és voltak,akik elkezdtek fújolni és ocsmányságokat kiabálni nekem.De engem ez nem hatott meg.Senki más nem érdekelt Benen kívül.Összemosolyogtunk,és ebbe az egyetlen mosolyba megpróbáltam belesűríteni a bocsánatkérésemet és szerelmemet.Talán sikerült.Talán nem.Mindenesetre Ben kimondta azokat a szavakat, amelyek minden negatív dolgot kitöröltek belőlem,és nem maradt más,csak a szeretet.
-Nem érdekel,mit tettél.A szívem nálad van,a tiéd pedig nálam.Nem számít, mi történik,mi összetartozunk.Mindörökké.
A szívem hatalmasat dobbant és viszonoztam Szerelmem szerelmes pillantását.Bár nem hallhatta, azt suttogtam:
-Mindörökké.
Nem számított,mit tettem.Nem számított,ki mit gondolt.A Sors ismét bebizonyította,hogy létezik.
Ősz volt.Jéghideg,esős ősz,az elmúlás időszaka.Az újrakezdés kora,a lelki sebeink begyógyulásának kezdete,hogy mire beköszönt a tél,ne maradjon más,csak a szeretet.Csakis a szeretet.

Szatti írta...

Kedves Betti!

Bámulatos kis történetet alkottál, úgy olvastalak volna még :) Egyszerű volt, hiszen mindennapi dolgokat foglaltál mondatokba, amelyek megtörténnek velünk, foglalkoztatnak minket, de mégis, valahogy több volt és még még olvastam volna. Történetnek is elképzelném :) gratulálok neked, nagyon megfogott, néhol megmosolyogtatott, ahol magamra vagy másra ismerhettem, köszönöm az élményt! Remek munka!

Szatti írta...

Szia Pixie!

Igazán különleges és nagyszerű történet volt. Ha gondolod, küldd el nekem mailben az egészet, kíváncsi lennék rá megszabdalás nélkül. Nagyon tetszett, maga a történet, a fogalmazásmód is és örülök, hogy már most érkeznek be művek. A múltkori nem sikerült túl jól :)

Puszi neked, még egyszer köszönöm a műved és gratulálok!

Niccolò Tengerjáró írta...

Szia!
A történetem helyszíne a vonatút, és hozzá a következő szavakat választottam: zongora, harag.
Remélem tetszeni fog! :)

Niccolò Tengerjáró írta...

Csúnyaszép
Azon a ponton voltam, hogyha még egy perccel tovább kell hallgatnom a zenedoboz őrjítő vernyákolását, kiugrom az ablakon. Persze nem gondoltam komolyan, hiszen a vonat dühödt vadkanként száguldott, én meg nem akartam törött csontokkal gazdagodni. Jobbára élesen beszívtam a levegőt, és próbáltam nem gondolni semmire.
A dallam vidám volt, a dúrok egyik gyönyörű példánya. Úgy képzeltem, tökéletes lenne, ha egy gyerek játszaná el, és nem egy ilyen szerkezetből szólna. Mégis, a zenedoboz túlságosan mű zaja belerondított az egészbe, és élvezhetetlenné tette. Ettől megint fellángolt bennem a düh, fogcsikorgatva fordultam vissza a kinti tájhoz.
Mikor egy hang félrecsúszott, felpattantam a helyemről, és – már-már üvöltve – igyekeztem csöndet teremteni a kupéban.
- Mi az istenért kell magának mindenáron szólaltatnia ezt a nyekerét? Nem látja, hogy zavar?
A velem szemben ülő öregember felpillantott cilindere alól. Tüzetesen megvizsgált, majd – mivel úgy gondolta, nem vagyok túl veszélyes – megszólalt:
- Tudja maga, ki vagyok? Tudja, miért csinálom? – Nem várt feleletet, de nem is kapott. Ehelyett felpaprikázott hangulatban tovább ócsároltam őt, meg az átkozott zenedobozát. Egy ideig csendben tűrte (a dallam konokul folytatódott), aztán ismét rám nézett. Szemében haragos szikrák villantak, ráncai fenyegetővé váltak a rossz világításban.
- Tudja maga, ki vagyok? Tudja, miért csinálom? – ismételte mégis olyan hangnemben, mintha kedélyesen társalogna velem. Nyelnem kellett egyet hűvös nyugalma miatt. Úgy éreztem, ha nem jutok ki ebből a kupéból, itt fogom felakasztani magam a frusztráció miatt.
A vonat elején, a társalgóhelyiség legvégében állt egy zongora. Lehuppantam a székre, és a kezembe temettem arcom. Igyekeztem mélyeket lélegezni, hogy lecsillapítsam őrjöngő indulatomat.
- Maga sír?
Kikukkantottam ujjaim közül, és észrevettem egy fiatal fiúcskát. Válaszoltam volna neki, de amint megláttam, hogy nincs karja, a torkomra forrtak a szavak.
- Ne tessék félni, nem vagyok fertőző. Sőt, már beteg sem vagyok. – Kerekded arcocskája felragyogott, majd ugyanolyan gyorsan ismét elkomorult. – Játszana nekem? Játszana valami szépet? Magam is zongoráznék, de nem tudok csudálatos zenéket előadni.
Szó nélkül felnyitottam a billentyűket rejtő fedelet, és leütöttem az első hangot. Ezután már megállíthatatlanul jött a többi, míg végül arra eszméltem, a zenedobozból szóló dallamot játszom – tisztábban, díszesebben. A fiú leült az egyik asztalhoz, és az ütemre lóbálta a lábát.
Hamarosan megjelent az ajtóban az öregember is, kezében immár egy kottát tartott. Odajött hozzám, és elém tette a lapot. A cím érdekes volt: Csúnyaszép. Félrecsúszott az ujjam, összerezzentem a hamis hang hallatán. Az idős férfi motyogni kezdett, csak az utolsó mondatot értettem.
- Nem látja, hogy zavar?
Az lehetetlen! – gondoltam elhűlve. Nem létezik, hogy az én játékom alapján készült a zenedoboz, hiszen akkor még nem is ismertem a művet! A vénség elvigyorodott, mintha mulattatta volna hitetlenkedésem. Bosszankodva visszafordultam a billentyűkhöz.
Amint leütöttem az utolsó akkordokat, a gyerek felállt, és egy szót kezdett el ismételgetni: taps, taps, taps. A maga módján fejezte ki gratulációját. Ezután az öregemberhez fordult, és vidáman köszönetet mondott neki.
- Igazán hálás vagyok, ez pontosan az, amit megálmodtam. Most már elvihet magával, Művész úr, hallottam végre a dalomat.
A Művész úrnak hívott vénség elvigyorodott, és intett egyet, mire a kisfiú egyszeriben köddé vált.
- Mi a… - szaladt ki a számon döbbenetemben. – Mit csinált vele?
- Teljesítettem az utolsó kívánságát.
Azzal megfordult, letette a zenedobozt az egyik székre, majd egyszerűen kisétált az ajtón. Utánaszaladtam, de furcsamód nem találtam sehol, mintha a kisfiúval együtt ő is eltűnt volna. Teljesen zavartan sétáltam vissza a zongorához.
Mikor ezt írom, már a házamban vagyok egy pohár bor mellett. A nappaliból behallatszik a zenedoboz hangja, és néha kénytelen vagyok megborzongani, mert az a hamis hang újra meg újra lejátszódik a Csúnyaszép dallamában.

Szatti írta...

Kedves Niccoló!

Bámulatosan szép volt a történeted, faltam minden sorát. Tetszettek a karakterek, a csavar, amellyel érdekesebbé tetted a cselekményt. Minden tekintetben remek írás, gratulálok neked, sok-sok ilyet írj még :)

Rukiku írta...

Sziasztok! Új vagyok még ebben, ráadásul fanfiction-író, de azért remélem, jól teljesítettem a feladatot és elnyeri a tetszéseteket ez a kis szösszenet.

Helyszín: tetőterasz
Szavak: viszonzatlan szerelem, szerelem/szeretet, bizalom
Tárgyak: távcső, gyertya, kés

Tim sóhajtott, mielőtt kilépett a tetőteraszra. Kint Dick várta, asztallal, székekkel és vacsorával. Voltaképpen az egész Dick ötlete volt, Tim pedig sosem tudott nemet mondani neki.
Amint kilépett, a magaslati, kissé csípős őszi szél a hajába kapott, ő pedig kisöpörve sötét tincseit a szeméből felnézett a csillagok fénylő gyöngyével beszórt éjszakai égboltra. Ilyen magasan elenyésző volt a fényszennyezés, így az utcai lámpák fénye nem zavarta el a csillagok ragyogását.
Dick meghallotta a tolóajtó neszét, megfordult, és Timre mosolygott. Azzal a hamisítatlan Grayson-mosollyal, ami a legcsodálatosabb fegyver volt a világon. A férfi a terasz szélén, a távcső mellé felállított asztal felé mutatott egy finom, könnyed mozdulattal. Az asztal és a hozzátartozó két szék fényesre lakkozott, görbe lábakon álltak, otthonos, meghitt hangulatot kölcsönözve a találkának.
Tim odalépett a súlyos fabútorokhoz, Dick pedig kihúzta neki az egyik széket.
- Gyertyát is tettem volna az asztalra, de tartok tőle, itt elég rövidéletű lenne - mondta egy újabb kedves mosollyal.
Tim bólintott, és azt kívánta, bár ne látná többé ezt a mosolyt; csak a szíve facsarodik össze tőle. Olyan sugárzó, olyan boldog és néha egészen úgy tűnik, hogy kész megosztani vele az egész életét - mégsem teszi. Leült.
- Mit fogunk enni?
- Kínait; az a kedvenced.
- Te főzted?
Dick lágyan felnevetett.
- Hogyne.
Tim a tányérjára pillantott, majd vissza Dickre.
- És mi az alkalom? - Dick novemberi születésnapja még odébb volt egy kicsit, csak október elejét írtak.
- Nem vacsorázhatok veled csak úgy?
- De - felelte fanyar mosollyal Tim. - Csak az átlagemberek randevúnak nevezik a gyertyafényes tetőteraszi vacsorákat.
- Te nem vagy átlagember.
A mai első késszúrás a szívébe.
- Köszönöm?
Dick nem felelt, felkapta a pálcikáit, és enni kezdett. Tim követte a példáját, de az első falat után csak fürkészte a vele szemben ülő férfi vonásait. Dick felpillantott, és tanácstalanul összeráncolt szemöldökkel a fiúra nézett.
- Mondani akarsz valamit?
Reménytelenül szeretlek négy éves korom óta.
- Finom.
- Persze, hogy az. Az Arany Sárkányból van, tudom, hogy imádod a főztjüket.
- Dick...
- Hm? - Dick a szájába tömte a félig kilógó falatot.
Fejezd be a szívem darabokra törését.
- Semmi - sütötte le a szemét Tim. Néha úgy érezte, nem képes többé elviselni. Minden mosoly, minden kedves szó, érintés, boldog ölelés, törődés újabb szilánkot hasított ki a szívéből.
- Látom, hogy bánt valami.
- Semmi olyasmi, amivel ne tudnék megbirkózni, Dick.
- Hé, tudod, hogy bennem megbízhatsz és bármiben számíthatsz rám, Timmy.
- Tudom - bólintott a fiú.
Te bántasz. Én magamat. Az érzéseim bántanak, tudsz kezdeni velük valamit?
Tim letette az evőeszközöket, nesztelenül kitolta a székét, felállt, és a terasz széléhez lépett. Nem az alattuk üvöltő mélységbe bámult, hanem fel a végtelen égboltra.
- Alig ettél - lépett mögé Dick.
- Nem vagyok éhes.
A férfi átölelte, Tim pedig hagyta. A hideg szél könnyeket csalt a szemébe.
- Esni fog.
- Ősszel mindig esik, Dick.
Ez a dolgok rendje. A dolgoknak van rendje. Kell, hogy legyen nekik.
- Tim.
Ki ne mond! Ne most. Ne hints sót a vérző sebbe.
- Szeretlek.
Tim fanyarul elmosolyodott, de nem felelt. Dick várta a választ, és miután nem kapott, állát a fiú vállára fektette.
- Ha arra kérnélek, hogy ugorj le velem, megtennéd?
- Tudod, hogy igen.

Rukiku írta...

Illetve itt van még egy, mert így sikerült.

Helyszín: park
Kifejezések: bűntudat, siker érzése, félelem
Tárgyak: fénykép, szobor, szökőkút

Tim a Robinson Parkban lődörgött. Se szobor, se szökőkút, csak egy cifra híd a természet ölelésében a betondzsungel közepén.
Jól esett neki, hogy kiszellőztethette egy kicsit a fejét, túl sok mindennel volt tele az utóbbi időben.
Hideg volt, lehelete párája áttetsző pamacsban gomolygott előtte. Elkeseredve gondolt arra, hogy a legtöbben az otthon és szertő családjuk körében töltik a délutánt. Kivételesen jól esett neki az egyedüllét. Legalább ilyenkor nem kell hazudnia. Milyen világ az, ahol hazudnod kell a szeretteidnek, hogy megvédd őket, ahol bűntudatot érzel siker és elégedettség helyett, ha helyesen cselekszel?
Nagyot sóhajtott, és a fehér, apró kaviccsal felszórt út mellett őrt álló fákra nézett. A természet ősszel a legszebb. Itt-ott még zöldell a fű, de jobbára barnára aszalódott, nedves avar rejti, a fák és a bokrok az arany, a sárga és a vörös minden elképzelhető árnyalatát viselik ágaikon. Igazi szín kavalkád. Sajnálta, hogy nem hozta magával a fényképezőgépét, néhány természetfotó szépen mutatott volna a referenciájában a többi fénykép mellett.
Az ősz nem az elmúlás szimbóluma. Nincs benne semmi szomorú. A természet csupán szunnyadni tér, benne van, hogy tavasszal majd újjáéled. Mint a főnix. Talán ezért vörös és arany a főnix színe.
Ködfátyollal még szebb lenne. Ismét sóhajtott, majd felnézett az égre. Vastag, egybefüggő, koszos szürke felhőtakaró lepte az egészet. Esőt ígért.
Tim a hídra pillantott, mely a parkot átszelő folyó fölé borult, majd megfordult és hazafelé indult. Nem akart megázni. Alig tett meg néhány lépést, egy esőcsepp hullott rá, pontosan az orra hegyére. Majd még egy és még egy. Apró, sűrű cseppekben esni kezdett az eső. Tim bosszúsan sóhajtott, összébb húzta magán a kabátját és sietősebbre vette a lépteit. Aztán hirtelen megszűnt az eső csendes éneke, mélyebb, egyenletes kopogásnak adva át a helyét. Felnézett.
Egy hatalmas, égszínkék esernyőt látott maga fölött, amit Dick tartott.
- Hé - mosolygott rá. - Magányosnak látszol. Veled tarthatok?
Tim sosem tudott nemet mondani Dicknek. Bólintott. Kezeit a kabátja zsebébe süllyesztette és felzárkózott a férfi mellé.
- Sétálgattál egy kicsit? - csevegett a férfi.
- Gondolkodni akartam.
- Túl sokat agyalsz, kölyök! - felelte Dick meggyőződéssel. - Néha csak hagynod kéne, hogy a dolgok megtörténjenek, ahogy meg kell történniük. Nem irányíthatsz mindent az életben. - Komolyan Tim szemébe nézett. - És ne is akarj irányítani mindent.
- Te ezt nem értheted.
- Azt mindenesetre értem, hogy túl sokat vársz el magadtól. Hagyd, hogy segítsek.
- Félek, hogy egyszer téged is elveszítelek.
Dick lágyan a fiúra mosolygott.
- Az nem történhet meg.
Tim nem felelt, a park bejáratáig csendben lépkedtek egymás mellett.
- Van valami dolgod ma? - kérdezte végül Dick.
- Nincs.
- Kész vagy a házival?
Tim laposan, megsemmisítően Dickre nézett. A férfi halkan nevetett.
- Van kedved átjönni hozzám? Én választom a filmet, te a pizzát.
A fiú hümmögött valami válaszfélét, amiről mindketten tudták, hogy beleegyezés volt.
- Timbo.
- Hm?
- Megfoghatom a kezed?
- Mindennek van határa, Dick.
- Szóval nem?
- Szóval nem.

Névtelen írta...

Amiket választottam: antik, régiség kiállítás és vásár.
fellángolás
hárfa

Emmy

Névtelen írta...

Őszi dallamok
Esett aznap reggel, amikor szerelemes lettem. Egy szabadtéri árverésre igyekeztem éppen, és bőrig áztam, mire odaértem. A kikiáltó egy régimódi öltönyben feszített, mintha nem akarna kitűnni az ódon tárgyak közül. Épp egy molyrágta kalapot kínált, amit valaha egy gróf viselt - legalábbis az ő elmondása szerint. Végül elkelt a fejfedő a három lyuk ellenére is, de meglehetősen olcsón. Kíváncsian vártam, mivel rukkol elő emberük következőnek. Egy gramofon. Nekem is van ilyen otthon. Úgy tűnik, úgy fogok innen távozni, ahogy sejtettem: üres kézzel, de tömött zsebbel.
És ekkor meglátom. A földön, egy asztal mögött, mintha csak rejtegetni akarnák, egy hárfa áll. Kedves hangszerem, tanultam rajta játszani. Eddig mindig megelégedtem a tanároméval, és azzal az egy órával, amit játszhattam rajta minden hétfőn és csütörtökön. Ezt a példányt most azonban magamnak akartam. Fogalmam sem volt, hogy miért ez a fellángolás, de szinte már éreztem is a húrok tapintását az ujjaimmal, és hallottam a zenét. Türelmetlenül vártam, hogy végre kikiáltsák az árát. Nem érek rá egész nap itt üldögélni! De ahogy telt az idő, egyre biztosabb lettem benne: megvárom!
Szép lassan el is feledkeztem a többi teendőmről, csak a hárfára szegeztem a tekintetem, és vártam a pillanatot.
- Ki ad érte tízezret?
- Én!
Bármennyit megadnék érte.
- Ki ad tizenötöt?
- ÉN!
Ennyi pénz nincs is nálam. Nem számít, majd átutalom.
Közben valaki hív. Ja, nem, csak sms. Tomitól.
Mikor jössz? Én már itt vok, várlak. Xxx
- Én!
Jaj, ne, valaki gyorsabb volt nálam.
- Harmincezer. Először, másodszor…
- Harmincöt!
Az enyém! Ez a csodás hangszer csak az enyém!
Gyorsan válaszolok Tominak:
Ma nem tudok jönni, holnap találkozunk.
Nem érdekel, mit válaszol, azonnal intézkednem kell a hárfám hazaszállíttatásáról.

Végre itt van, itt a nappalimban. Nem egy vadiúj darab, hiszen hogy is szerezhettem volna meg akkor ilyen olcsón? De ódon kopottsága csak még gyönyörűbbé teszi a szememben. A keretére szavakat véstek: ,,S bizonytalan hangszínnel íme, lebben a rezge dal eolhárfa gyanánt…" Vajon kinek jutott eszébe a hárfáról pont a Faust? Főleg erről a gyönyörű darabról?
De eleget csodáltam már, muszáj végre megérintenem a húrokat. Nem tudom, mit akarok játszani, de egy tudat alatti erő vezeti az ujjaimat. Felhangzik John Parry D-dúr szonátája, a dallam követi a szélben táncoló őszi falevelek ritmusát… És én egy cseppet sem bánom, hogy nem mentem el arra a randira, hogy annyi pénzt költöttem, amiből hetekig jól tudnék lakni, semmi nem számít, ha körülvesz a zene, a hárfahúrok rezgésének csodája…

Emmy

Szatti írta...

Kedves Rukiku!

Nagyon tetszett mindkét történeted, talán a második még jobban, mint az első, bár abban sincs semmi kivetnivaló. Az viszont alaposan meglepett, már ha jól értelmeztem (többször is átolvastam, hogy figyelmetlen vagyok e vagy tényleg azt olvasom amit), hogy mindkét szereplő fiú volt. Jól olvastam? Csak mert mind az elsőnél és a másodiknál is férfi és fiú megnevezéseket használtál, szóval kétlem, hogy nálam lenne szó félreolvasásról. Semmi gond amúgy, csak meglepett, senki nem írt még ilyet. Maga a leírás, a színek megfestése az ősszel kapcsolatosan, a második írásodban jött át leginkább, a párbeszéd és a karakterek megalkotása is nagyon tetszett, helyén volt a dolog. Gratulálok neked és köszönöm a részvételed :)

Szatti írta...

Kedves Emmy!

Nagyon kedves volt számomra a történeted, már csak azért is, mert a hárfa számomra is nagyon szeretett hangszer, bár sosem játszottam még rajta. Nagyon szeretem a hangját, a színeit, ahogyan játszani lehet rajta, csodálatos. Saját, személyes élményen alapul a történeted, mármint azzal kapcsolatban, hogy a hárfát választottad szónak és erre építetted a történeted, vagy csak szimplán a képzeleted által alkottál? Gratulálok neked, kedves és szép történet volt!

Rukiku írta...

Úh, rettenetesen röstellem, de annyira hozzá vagyok szokva, hogy nemhogy figyelmeztetni elfelejtettem a történet elején, de még megkérdezni is, hogy egyáltalán lehet-e, vagy sértek valakit. Sajnálom :( Szóval, igen, jól olvastad, mindkét szereplőm fiú.

Park helyszínnel nyilván könnyebb visszaadni az őszi hangulatot, mint egy tetőteraszról, ahol az ember jobbára az eget figyeli, így esetleg az évszakra jellemző csillagképekben lehet eltérés. Igazság szerint a tetőterasz szépen illő klisé Dickhez és Timhez - nem hagyhattam ki a lehetőséget.

Összességében nagyon örülök, hogy tetszettek az írásaim, el sem tudom mondani, milyen sokat jelent ez nekem.

Névtelen írta...

Hm, nem is tudom... Inkább fantáziaszülemény ez, ha a hangszer szempontjából nézzük, mert én nem játszom semmin. Viszont az érzés, hogy hirtelen ennyire magadnak akarsz valamit, az egy személyes élmény alapján jött. :) Egyébként nagyon örülök, hogy nem csak kihirdeted az eredményeket, hanem a feladatok közben mindenkihez van egy-két jó szavad. Nekem nagyon sokat jelent, és szerintem a többieknek is.

Szatti írta...

Semmi gond nem volt, csak meglepődtem :) nem sértő, semmi egyéb, nem vagyok előítéletes sem, nekem vannak olyan barátaim, akik szintén fiúk, szeretik egymást és nincs is ezzel semmi probléma. A történeteddel kapcsolatban pedig csak biztatni tudlak a további írásra, remekül írsz, fogalmazol, így tovább :)

Szatti írta...

Úgy vagyok vele, hogy az eredménynek oka legyen, magyarázata, hogy miért is ő és ő lett a "nyertes", bár ez nem derül ki közben persze, próbálok semlegesen megítélni, dicsérni, véleményezni mindenkit. A feladatok, ugye tétre mennek, hiszen vendégírói posztot írhat az illető, de részben feladat is, amelyet teljesítettek és véleményezve, tanulhattok a benne elkövetett, esetleges hibákból, tévedésekből, vagy mindazok nagyszerű és jó dolgokból, amelyeket megalkotva, kialakulhat az, amik ti vagytok, ahogyan ti írtok és alkottok :) én pedig nagyon örülök, hogy véleményezhetlek benneteket, élmény minden egyes elküldött írás :)

Köszönöm mindenkinek!

Jega írta...

Bocs Szatti, kitöröltem az előzőt, mert a javított is belefért egy kommentbe.

Jega írta...

A régiségkereskedő

Gyermekkoromban a szeptember hűvös őszi idővel köszöntött be, de mostanság ilyenkor még javában tombol a nyár. Olyan érzése van az embernek, hogy nem is lesz ősz, pedig a fák levele sárgul, korán pereg a nagy szárazság miatt. A régiség és bioélelmiszerek vásárát Balaton melletti árnyas kis erdőben tartották minden hét szombatján. Hatalmas volt a nyüzsgés, itt minden kapható volt, amit az ember megkívánhatott, szárított gyümölcsök, levendula párnácskák, gyógynövények, bumfordi kis rongybabák, kézzel faragott bútorok, egzotikus illatot árasztó szantálfa szobrocskák, díszes szélcsengők csengtek bongtak az enyhe szélben, rongyszőnyegektől a festményekig. Bábeli hangzavarban tolakodott a szeptember végi nyárban a sokaság, taposta egymás sarkát a tömeg.
A piac csendesebb részében voltak a régiség kereskedők kincseket rejtő standjai, itt az emberek megcsendesedve bámészkodtak meg-megállva. A legutolsó standnál egy öreghölgy árult, szebbnél szebb olajképeket. Arcára az évek ezernyi ráncot festettek, vékony nyakát egy színes kínai selyemsál takarta, haját szoros kontyba fésülve tartották össze a jádeköves hajtűk, mély bordó kopott bársonyruhában ült egy kis széken, ujjai között hosszú szipkában vékony cigaretta füstölgött. Az idős hölgy különös jelenség volt a régiségkereskedők között, nem tereferélt a szomszédjaival csak ült a székén, és kedvesen mosolygott. Ha valakiben meglátta a vevőt, rögtön felállt és készségesen válaszolt a kérdésekre, finoman érdeklődött hova vinnék a képet, tanácsokat osztogatott a világítást illetően. A képei előtt mindenki megtorpant, csodálatos festmények voltak azok, és nagyon drágák. Ebben a válságos világban nem nagyon engedhetik meg az emberek maguknak ezt a luxust, főként, hogy a képek egy ismeretlen festő munkái, bár némelyik kép nagyon ismerősnek tűnt, de erre a vásárra nem sok műértő járt. Azért néha több kép is elkelt, de ezek a vevők majdnem mindig külföldiek voltak.
Egy magas szikár férfi jelent meg a standok előtt, sötét ruhát viselt, fején kalap, mindkét kezét maga mögött összekulcsolva merev egyenes járással sétált, de csak az öreg hölgy standjánál állt meg. Az asszony arcán félelemmel vegyes izgatottság jelent meg. Az öregúr megállt egy kép előtt, az asszony riadtan felugrott a kis székről. Mindketten egyetlen képet fogtak, és visszafojtott hangon, látható idegességgel vitatkoztak. Látszik a beszélgetőkön, hogy régről ismerték egymást, és az is, hogy nem örültek a találkozásnak.

Ez a kép egy Arnold Boonen másolat, nem mondhat ilyen árat érte! - sziszegte a férfi.
Árulja el már a másoló nevét! Csodálatos ez a másolat! - könyörgött a férfi.
Ez a kép egy ismeretlen festő képe uram, én csak ennyit mondhatok. Nem ismerem Boonen Gyertyafénynél című képét, hiába is erősködik itt hétről hétre. –felelte az asszony.
Adja ezt még olcsóbban is! – kiáltotta az öregúr elmenőben, és megemelte a kalapját.

A vitájuk nem ért véget, meddő volt, mint mindig. Mindketten bosszúsan fordultak el egymástól, tudva, hogy a következő szombaton mindez megismétlődik.
Az öregasszony hazaérve visszapakolja a képeket a műterembe, mindössze egyetlen kép kelt el ma, nincs pénze az embereknek, mormogja. Becsukja az ajtót, és leül a festőállványa elé. Nagy gonddal nézegeti az állvány mellé állított híres festő reprodukcióját, majd az ecsettel a kezében elmélyült munkába kezd.

Szatti írta...

Semmi gond, változtatni mindig lehet, amíg nincs véleményezve :)
Nagyon érdekes és lenyűgöző volt a történeted. Ahogyan megteremtetted ezt a színes forgatagot, hangulatot, igazán remek voltál, mint mindig :) Amikor látom, hogy történet érkezik be tőled, mindig kíváncsian várom, most mivel nyűgözöl le :) Gratulálok neked, remek történt, köszönöm, hogy megírtad!

judit írta...

Szia!

a szavak: könyvtár; bűntudat, harag, szerelem; zongora, kulcs, gyertya

Megbánás

Késő délutánra járt az idő már, miközben a férfi a hatalmas faragott keretes ablak előtt ült az ódon, kopott zongora mellett a könyvtár szobában, mialatt egy lassú, melankolikus darabot játszott szinte motorikusan, mintha nem is koncentrálna rá. A férfi eközben a kinti tájat kémlelete, ahol a Nap sugarai még erejüket próbálták fitogtatni, de már csak nevük volt s nem erejük. A természet pedig felvette színes sárgás, vöröses, barnás köntösét, amivel jelezte, hogy hamarosan téli álomra tér, hogy tavasszal újult erővel térjen vissza. De most az ősz ruháját viselte, amit a férfi az ablakon kitekintve tanulmányozott csodálva, ez volt a természet színes bujasága, amit még varázslatosabbá tettek a gyenge, de mégis tündökölni vágyó Nap sugarak, amik megannyi újabb árnyalatot adtak a színek kavalkádjának és egyúttal meg kellett már küzdeniük a közelgő szürkülettel.

A férfi pedig csak ült a zongora mellett, játszotta a szomorkásan bús melódiát és a tájat nézte eltöprengett, mialatt gondolatai a lány körül jártak. Magát emésztette azért, hogy vámpírrá kellett válnia anélkül, hogy lett volna választása, de nem volt ereje, hogy hagyja meghalni, mikor meglátta a haldokolva a padlón fekve, mialatt már szíve dobbanásai egyre jobban elhaltak. Érzete a vámpír, hogy cselekednie kell, ha önző módon is teszi azt, de meg kellett, hogy mentse azt a törékeny lényt, aki haldoklott. Így adott a lánynak a véréből, aztán az átváltoztatás titkolt kulcsaként neki mint fajtájának egyik tagjaként kellett megtennie, hogy átlöki a túlvilágra, hogy megtörténjen az átalakulás. Tudta, hogy csak így mentheti meg imádott szerelmét, aki iránti érzéseit csak akkor vallotta be magának, mikor az imádott lény a halálán volt, neki pedig ott abban a percben döntenie kellett, hogy tagadja az érzéseit vagy bevallja, hogy a szívében szerelmet érezte a törékeny lány iránt. Mikor ezt megtette a lányhoz suhant felemelt a fejét a padlóról és felsebzett tenyeréből folyatta le a lány torkán bíborvörös sűrű vérét, amit csak nagy nehezen tudott megitatni vele, aztán óvatosan a nyakhoz hajolva harapott belé és itta a vérét még holtan nem ernyedt el teste a karjaiban. A férfi ezután halott szerelmét az ölébe húzva kezdte meg a kínzó várakozást, hogy visszatérjen hozzá, mialatt a halott lány arcát simogatta, amit csak a gyertya fénye világított meg némiképp. A férfiban megannyi érzés kavargott, amihez nem volt hozzászokva, de leginkább a bűntudat és a harag viaskodott benne. Bűntudata volt, mert nem volt a lánnyal mikor szüksége volt rá, amikor testvére rátámadt, hogy megölje. Haragudott magára, amiért tagadta az érzéseit, hogy szerelmes a lányba, ezzel elüldözve magától. Úgy érezte, hogy ezekért a hibákért most meg kell fizetnie, mert a lány bár elindította a vámpírrá válás rögös útján, de nem tudhatta, hogy végig is akar-e menni rajta. Így kételyek között őrlődve várta, hogy végre magához térjen, rá emelje az igéző zöld szempárt, ami már magával ragadta megy annyiszor. Hosszú órák után, amik napoknak tűntek a vámpír karjában éledezni kezdett a lány. A férfi lázas várakozással nézte, ahogy magához tér a lány és várta, hogy megszólaljon.

- Hiányoztál – suttogta a férfit.
- Te is nekem – jött a válasz a lánytól némileg kába hangon. – Szeretlek – mondta némileg összeszedettebben, mialatt felült a férfi ölében. A vámpír eközben megkönnyebbült, mert tudta, ha a lány ezek után szereti, akkor átváltozik és örökkön örökre vele marad. Ez pedig megnyugtató békével töltötte el a szívét, így bízhatott egy szebb jövőben.

Konek írta...

Na jó, ez nekem most nagyon furcsa lett, nem hinném, hogy megérdemelné a helyezést, de most ez csak úgy jött. Remélem azért jó lett :) Konek

Helyszín – park
Kifejezések – emlékezés
Tárgyak – zongora, fénykép

Egy részeg pillanat

Az ég sötét, lámpa világít fejem felett, egy fiú karjaiban ülök egy kis padon. Eltelt egy perc és még egy. Hol is vagyok most, kérdeztem magamtól meg újra. A fiú illata kellemes, de a bőre, ahogy hozzámér, jéghideg. Ősz közepe van, a fák, már félig kopaszok. Lenézek a kezemre, ismeretlen pulcsi van rajtam. Miért nem emlékszem? Aztán bevillan egy kép, ahogy odaadja nekem, és leülünk egy aprócska parkba. Körbenézek, és tényleg ott ülünk. A kezemben egy üveg. A fény felé tartom, hiába hunyorgok, nem tudom elolvasni, mi van benne.
- Őszibarackos likőr – segít ki a fiú. Hogy is hívják? Bálint… Nem, Boldizsár… áh, tuti valami B-betűs. Nem emlékszem, pedig kétszer is bemutatkozott.
Meghúzom az üveget, már nem is vártam az égetős-csípős-melegséget, amit az elején éreztem. Aztán már csak arra eszmélek fel, hogy emberekkel vagyok körülvéve, velem szembe az osztálytársam, a telefonommal babrál. Hogy került hozzá? Ne iszok többet, fogadom meg aznap már sokadjára. Újra a szemben lévő fiúra néztem, éppen fényképeket csinál rólunk. Elhajolok a kamera elől, de elkéstem, a fejem zúg, lassú vagyok. Ádám visszadobja a telefonom, rosszul kapom el, beindul a zenelejátszó.
A lágy zongora hangja meglep, azonnal elterelődnek a gondolataim. Gyorsan leállítom a zenét, ma nem akarok emlékezni semmire. Újra iszom a likőrös üvegből, hozzábújok az ismeretlen fiúhoz, hagyom, hogy a gondolataim újra össze- visszafolyjanak, elmerültem a kábulatban. Ha már egyszer felejteni jöttem, miért kéne gondolkoznom?
Újra iszom hát, a mai nap az enyém.

Szatti írta...

Kedves Judit!

Igazán remek volt a történetet, ahogy a szavakkal bántál, ahogy vitted előre a cselekményt. Szépen bontakozott ki, gratulálok neked és köszönöm, hogy írtál a feladatra! :)

Szatti írta...

Kedves Konek!

Nos, erre talán tényleg a furcsa szó illik, de jó értelemben használnám :) Humoros volt, pofás kis mű, jót mosolyogtam és a rövidsége ellenére, jól eltaláltad a hangulatot, sikerült megfognod a cselekményt a szavakkal. Gratulálok neked is és köszönöm a műved!