2012. október 27., szombat

Élj a természetben!



Különleges gyakorlati feladatot hoztam számotokra, amelyre volt már példa, bár más formában és témába öltöztetve. Mivel itt az ősz és hamarosan mindent álomba ringat úgymond, gondoltam, miért ne játszhatnánk el azzal a gondolattal, mi lenne ha... a feladat lényege, hogy képzeljétek magatokat a megadott kifejezések egyikének helyébe, mintha személy lenne, vagy legalább is, érezne, gondolna oly módon, mint mi emberek is, mindezt úgy megalkotva, hogy az írásotokat körülveszitek egy tájleírással. Mutassátok be azt a helyszínt, világot, ahol Ő él és létezik, ahol telnek a mindennapjai és tükrözze vissza az írásotok mindazt, amit az ősz magában hordoz mind a természet és az ő számára is: az elmúlás vagy a változás gondolatát


Lehetőségek: harmat, lehulló falevél, erdei fa, költöző madár... tök, sírkő.




A helyszínek kiválasztása néhol evidens, olykor rátok bízott. S hogy egy kis rémességet is belevigyünk a dologba, a közelgő eseményekre való tekintettel, a listán található a sírkő és a tök szó is, mely utóbbinál bemutathatjátok, gondolatokkal, érzésekkel felruházva, hogyan is éli ő meg a tökfaragás folyamatát és magát a halloween-i hagyományt. A sírkő szónál nem adok támpontot. Rátok bízom az elképzelést, s hogy mit hoztok ki az ötletből, milyen történéseket tudtok hozzá kapcsolni azáltal, hogy az ő gondolatain keresztül mutatjátok be a történetet. Bújjatok ezekbe a szavakba, váljatok eggyé velük! Persze, mint mellékszereplők, szerepelhetnek emberek, de most nem általuk kell a történetet ismertetnetek. A választott szavatok legyen a főszereplő és ő "beszélje" el a történetet!


18 megjegyzés:

Dorothy Large írta...

Őszi szelek

A tájat sűrű szürke ködtakaró borítja, mely eltakarja a halványan sütő napot,a vézna fákat és azt a sártól gazdag sírkövet, melyen az idők múlásával elhalványodtak a betűk és a számok. Fekete madarak sokaságával telt meg a szemem világa,ahogyan gyors
szárnycsapkodással menekültek a hideg elől. Alattam különböző színű kisebb-nagyobb levelek pihentek a nyirkos földön. Az szél halvány szellői belopták magukat a fák ágai közé, halk rezzenésre kényszerítve őket. A régi,koszos sírkövet mindenki elfeledte, itt hagyták magányosan ,hogy befedje a moha és a mocsok. Egyedül csak én látom, én fedeztem fel e sűrű köd takaró alatt,melyet az Ősz hozott magával. Közelebb érve hozzá láttam meg a sok elszáradt és fakó virágot, melyet a sírkőre aggattak. Szánalmas látvány volt, ahogyan az a kődarab, halvány betűkkel és számokkal, a magány sötétjébe burkolódzva már meg sem próbálja magát fel fedni a világnak. Csak pihent ott a sáros,nyirkos földön, már nem is reménykedve abban ,hogy akit alá temettek,valakinek még talán az eszébe jut. Talán a sírkő gazdájának hozzátartozói is az örök vadászmezőkön tengetik napjaikat, míg üres testük maradványai felett egy újabb sírkő helyezkedik. Nem tudom. Igazán nem is érdekel, de ennek a koszos és elfeledett sírkő látványa, eszembe juttatta eltávozott szeretteimet, számomra kedves emberek hiányát. De egyben azzal a sötét gondolatommal is találkoztam, hogy talán az én sírkövem is ilyen állapotban végzi, vagy kedves ismerőseim, szeretteim nagy gondot fordítanak-e rá? Nem számít. Hisz a végén úgy is az a legfontosabb,hogy ne felejtsék el nevemet és ha visszagondolnak rám, szemük örömkönnyekkel teljen meg. Ha eszükbe jutok, azt lássák maguk előtt, hogy teljes értékű életet éltem és halálom nem volt hiába való, hisz Isten örömmel hivatott magához, hogy mellette lehessek. Ha létezik menny, vagy pokol és végül én az egyik helyre jutok, akkor tudják,hogy figyelem őket és szüntelenül mosolygok rájuk. De mindegy is.Voltak és vannak bűneim,hibáim. De az én feladatom ezeket helyre hozni és a következményeket elviselni. Addig fogok küzdeni életemben a megannyi hibákkal, míg el nem érkezem életem alkonyához, hogy magam mögött hagyhassam ezt a szörnyű,de egyben gyönyörű helyet, melyet Világunknak és Otthonunknak hívunk. Ahogyan ezek a gondolatok fogalmazódnak meg bennem, újra visszatekintek a magányos sírkőre,de nem látom többé, hisz az Ősszel járó sűrű és szürke köd takaró végleg eltakartam előlem a szánalmas és szomorú látványát.

Dorothy Large írta...

a nyelvtani hibákért bocsi :$

Névtelen írta...

Nem a szeretet ünnepe
Amikor még csak kis kacs voltam, akkor még nagyon vártam, hogy végre egyszer belőlem is igaz Halloween-tök lehessen. Ám ahogy idősebb lettem, egyre több rémes történetet hallottam a testvéreimtől.
Egyébként nem is gondolnátok, milyen jól szórakoznak a tökök, mikor senki sem figyeli őket. Na de most nem ezt akarom elmesélni, hanem azt, hogy hogyan lett belőlem töklámpás.
Egy nap bajuszos férfiak jöttek, és kitéptek a földből. Fájt, de annyira izgatott voltam, hogy nem érdekelt. Aztán elvittek egy helyre, amit piacnak neveztek. Ott sok ismeretlen tökkel voltam együtt, nagyon szűken voltunk, és még szórakozni sem tudtunk, mert túl sok ember volt körülöttünk. Szerencsére pár óra múlva megvettek, és magukkal vittek.
- Zotya, csináld meg a töklámpásomat! - sipította egy kislány. Azt akarom, hogy extra ijesztő legyen!
- Inkább a tökömet farigcsálnám a töklámpás helyett. - morogta magában a fiú- elég nagy vagy már, csináld magad! - kiáltotta vissza, és bezárkózott a szobájába. Na, ez aztán nem a szeretet ünnepe. Inkább karácsonyfának kellett volna születnem.
Zotya húga úgy tűnik, hallgatott a bátyjára, mert bejött, és a kezébe vett. Egy filctollat vett a kezébe, és rajzolni kezdett rám. Eszembe jutott, hogy ezt is mesélték a testvéreim. Azonban, ami ez után jön… Azt sose mondták el! A kislány rajzolt rám, és közben magában motyogott:
- Megállj, Zotya, olyan ijesztő töklámpást faragok, hogy még te is megijedsz tőle, aztán kimegyek a temetőbe, és mindent elpanaszolok anyuéknak. Aztán majd kijön a szellemük, és elvisz éjszaka, betesznek a sírba, én pedig csak két nap múlva áslak ki, amikor már majdnem megfulladtál a föld alatt.
- Nona, kész a vacsora! - kiáltotta Zotya, Nona pedig eldobott, és elrohant. Épp idejében. Már kezdtem félni tőle. Pedig gondolhatjátok, egy tök nem ijed meg egy könnyen…
Úgy nagyjából egy fél óra múlva visszajött, és rajzolt még rám egy kicsit. Aztán elővett egy kést, és tovább motyogott magában.
Lehet, hogy ezzel fogok az ágyad mellé állni, akkor biztos összeszarod magad, amikor felébredsz, és kijön belőled az az undorító spenót, amit az én torkomon is lenyomtál!
Aztán vágni kezdett a késsel. Le sem tudom írni a fájdalmat, amit éreztem! Szóval ezt nem mondták el a testvéreim, ettől akartak óvni! Lukakat vágott belőlem, és kikotort belülről mindent. Haldoklottam, de még láttam, ahogy a kifaragott részekből két kezet ragaszt rám. Az egyikbe egy cetlit tett. Aztán fölkapott engem, egy mécsest, és egy doboz gyufát, aztán futni kezdet, miközben megint újrakezdte azt a rémes motyogást:
- Gyorsan, sietni kell, nem szabad észrevennie, hogy eltűntem.
Kiértünk a temetőbe. Nona egy sírra tett engem, és belém állította a gyertyát, ami borzalmasan égetett belülről. Még valamit ügyködött, de már képtelen voltam felfogni, mit, mert túl rosszul voltam, aztán rohanni kezdett hazafelé. Hosszú ideig csak ott hevertem, szenvedve. Aztán lépteket hallottam.
- Mi a franc ez? - háborgott Zotya - Ki a franc tett egy tököt anyuék sírjára.
- Talán ők akartak figyelmeztet téged, - suttogta vészjósló hangon a kislány - mert tudják, hogy nem bánsz velem jól. Nézd, még üzenetet is írtak neked.
- Ma…el…jövünk…érted. - betűzte Zotya - Mi a fene ez? Úgyis tudom, hogy Te csináltad Nona, és nem ijedek meg. Nem vagyok már beszari ötéves!
- Igen, én csináltam! Én szóltam anyuéknak, ők pedig beszélni akarnak veled. Azzal belökte a sír mellett ásott gödörbe a bátyját, közben gonoszul nevetett. Aztán fejbe csapta az ásóval, és betemette.
- Nincs több verés, nincs több spenót, nincs több tapizás a részeg haverjaidtól. Itt fogsz megdögleni, hiába kaparsz. - hahotázott a lány. Aztán elfutott.
A bátyját megölte, de engem szenvedni hagyott örökre. A láng soha nem alszik ki bennem, és minden Halloween-kor valódi könnyeket sírok.
Emmy

Szatti írta...

Szia Dorothy!

Igazán különleges gondolatokat fogalmaztál meg, szépen írtad le a tájat, könnyű volt magam elé képzelni. Gratulálok neked és köszönöm, hogy elküldted. Élmény volt olvasni téged! Puszi :)

Szatti írta...

Szia Emmy!

Eszméletlen történetet írtál, szóhoz sem jutottam a végén. Vagyis jutottam, de inkább nem írnám le az első gondolatom, amit ki is mondtam, viszont csak is pozitív értelemben :D szuper volt a történeted, elmondhatatlanul tetszett, szívből gratulálok neked!! Puszi :)

Lizzy Pippa írta...

Az erdő talaján ott feküdt a lány.Hosszú,fekete haja elszíneződött a homlokából szivárgó vértől.Rángatózott,sikítozott,kiabált,mint valami őrült.Belülről égette,marta a testét az átok.Dobálta magát,körmeivel felszaggatta a testét,mintha le akart volna tépni magáról valamit.Halálálmot látott,olyat amilyenből eddig senki sem ébredt fel. Zokogott és sírt,és megállás nélkül sikítva dobálta magát,félő volt,hogy saját maga töri el a csontjait. A jótékony,mindent elrejtő köd betakargatta,próbált enyhíteni a lány kínjain.A magas fák kegyesen eltakarták a tolakodó napfény sugaraitól,vastag, göcsörtös ágaikról piros,sárga,elszáradt őszi leveleket hullattak rá, hogy az befedvén fehér kis testét meleg takaróként védje.Az állatok is előbújtak,hogy elrendezzék a lehullott leveleket, amiket a lány,rángatózás közben leszórt magáról. A suttogó szél,nyugtató szavakat duruzsolt a fülébe,hogy megnyugtassa,és enyhülést vigyen a lidércnyomásba.Az égen kavargó felhők esőcseppeket szórtak a testére,hogy utána vértől piroslóan csorogjanak le a kihűlt földre,amely nem őrzi meg majd a lány nevét.Az őszi erdő vigyázott rá, bántani nem engedte.Az erdőnek lelke van,ismeri a lány gondolatait,a vágyai,az álmait.Még tisztán emlékszik rá,hogy ez az árva gyermek csendesen ugrándozva sétált el fái alatt,ahol menedéket lelt,hogyan leste meg gyermekként az állatokat,akikhez a magánya elől menekült.Hogy volt,amikor boldogan mosolyogva beszélt a levegőbe,szavait csak úgy a semmibe mondta,az öreg fákhoz,a kedvenc kis őzikéjéhez,és az avarban megbújó apró gyíkoknak,pókoknak beszélt.Az erdő,a természet,és annak varázslata pedig figyelmesen hallgatta őt,ahogyan kiönti a szívét.Most pedig ő,a természet,aki mint minden más világban itt is élni kényszerül,és közben csendben,szomorúan nézi ennek a világnak a tudatlanságát,és állja,hogy megsebzik,elárulják, pusztítják őt.Őt próbálják bántani,elszomorítani és megátkozni,mikor ő adta az Életet. Odaadta,ahogy ennek a lánynak is,akit ő maga nevelt fel.Most pedig valami gonosz,fekete romlás és halált hozó sötétség próbálja elvenni őt tőle,az egyetlen olyan gyermekét,aki nem fordult anyja szeretete és jósága ellen,az egyetlent,aki nem árulta még el.De ezeken a kínokon nem tudott senki sem segíteni,csak reménykedni lehetett,hogy felébred a lány,mielőtt az álmok megölik,testét-szívét szétszaggatva veszik el a lelkét.Aztán hirtelen feladta a küzdelmet,mozdulatlanná dermedt,és elhallgatott.Mereven feküdt ott a hideg földön,úgy látszott halott.Minden hiába volt,mindenki azt hitte meghalt,lelkét elemésztette a sötét kín és fájdalom.A természet elvesztette leányát,kit oly nehezen a saját képére formált. Élettelen testét nem temették a föld,védő meleg rétegei alá,ahol nyugodtan,párnák közt aludhatta volna halotti álmát. Törékeny teste ki volt szolgáltatva az elemeknek,csak a köd takarta be.Ki volt téve a fagy,az élősködők, a vihar,a hó, a jeges,hideg szél,és a rothadás kénye-kedvének. Nem volt,aki márvány-sírkövét a halálnak elhozta volna,ami emlékéül szolgálhatott volna a fiatal lánynak,és amire ezt a mondatot vésték volna: A fekete földben feketén súlyos titokként fekszem én.Nem remélek semmit. Nem félek semmitől. Szabad vagyok.Mit hallott volna most a vándor,ki arra jár? Csendet,gyászos, nehéz csendet.A szél elnémult,az eső elállt,nem kopogott szomorú ritmust a színes leveleken.Csend van,és béke.Az állatok is elhallgattak,a köd lassan sűrűsödni kezdett,mindent eltakarva. Hirtelen,mezítláb lépkedve,csendesen,lábujjhegyen lopózva jött egy apró szellő,jött úgy,mintha attól félne,hogy a legkisebb zajjal is felébreszti a lányt,mint az anya,aki csendesen hátrálva bújik ki a gyerekszoba ajtaján,hálát adva az égnek,hogy gyermeke elaludt, de a legkisebb zajjal ez a csendes harmónia megtörik,a gyermek felsírna,és a kimerült,fiatal édesanya kezdhetne mindent elölről. Így jött a szél,zajtalanul,felkapva a színes leveleket a lány testéről. Felkapta a leveleket,akik most,mint a piros,-sárga,-zöld ruhás balerinák köríves spirálban,szomorú tánccal emelkedtek az ég felé,a szél pedig kézen fogva vezette őket fel a felhőkig,fel az égbe.

Szatti írta...

Ez gyönyörű volt, Lizzy! Élmény volt olvasni minden sorod, gratulálok! Lenyűgöző, magával ragadó alkotás, sok ilyet írj még! :)

EbbyRoad írta...

Már megint hoztak egyet. Hamarosan lesz egy új lakónk, egy új ismerősünk. A hullát nem rakták koporsóba. Mint ahogy máskor sem. A mi kicsi, ódon temetőnkben nem szokás. Csak a gazdag családoknál. De abból nem volt sok errefelé, az utolsó akinek volt koporsója már vagy 20 éve a föld alatt van. Persze márványból készült a sírköve is. Ott pöffeszkedik a temető közepén és lenéz minket, átlagos sírköveket. Nem hajlandó egy szót sem szólni, mindig pökhendi némaságba burkolódzik.
Nem mintha a többiek sokat beszélnének mostanság. Kicsit unalmas lett itt, miután már évek óta nem hoztak senkit, nem volt új ismerős akinek el lehetett volna mesélni a régi történetek. Persze a Márványka is hallotta a történeteket. Miután először meséltük el az utána következő újoncnak, rászánta magát, és először itt tartózkodása óta megszólalt:
- Tényleg azt hiszitek, hogy ezek az ostobaságok bárkit is érdekelnek?
Azóta csak halkan mesélünk, még véletlenül sem az ő irányába intézve a szavakat. Persze neki se lehet könnyű, egyetlen arisztokrataként a pórnép között. De hát mi igazán nem tehetünk róla, hogy őt ide hozatták. Ha a Hawkberry család elköltözött volna, nem itt lenne a sírjuk, hanem valahol egy városban, ahol több márvány sírkő van, mint itt.
Mindenesetre én örültem az újoncnak. Egy nő fog feküdni alatta, az őszi idő ellenére is egy szoknyás ruhában temették el. A haja fekete volt, mint az éjszaka és nem tűnt öregebbnek 27 évnél. Persze, tüdőgyulladás lehetett. Szegény faluba nem jut orvos, s ha lenne is, nem lenne pénz a kezelésre. Aki egyszer tüdőgyulladást kapott, az nem gyógyult meg belőle többet.
A nő nem nagyon érdekelt, de az új sírkő, akit hoztak vele annál inkább. Friss, világos szürke jószág volt, látszott hogy nem rég vésték bele a feliratot. Nem volt sok minden rajta, nem is ékes betűkkel vésték, mint ahogy a Márványnál. Mindössze egy mondat: „A Halál az örök megváltója minden földi lénynek.” Furcsa egy mondat, dehát furcsább firkálmány is volt itt a temetőben.
A színe határozottan tetszett az újoncnak. Egy új árnyalat. Az embereknek persze minden sírkő ugyanolyan szürke. De mi látjuk a különbséget. Neki határozottan szép árnyalata volt. Kíváncsi voltam, vajon a többieknek tetszik-e. Vajon beszédes, vagy megszeppent? Esetleg olyan beképzelt mint az a fehér márvány törmelék? Hamarosan kiderül.
A pap és a sírásó volt jelen, senki más. Úgy látszik nem volt családja, vagy ha volt is, túlzottan el voltak foglalva a többiek életben tartásával, semhogy egy halottal törődjenek. Az emberek általában túl elfoglaltak a halottakhoz. És valamennyire félnek is tőlük. Mi, sírkövek, a halottak szimbólumai vagyunk és ezért éppoly rejtelmesek és félelmetesek mint ők maguk. De ez minket mind nem érdekel, legalábbis a jelen pillanatban biztosan nem. Most csak az újonc jelenléte a fontos itt, a temetőben.
Az öreg sírásó egy óra múlva végre betemette a sírt és a helyére állította a sírkövet, majd komótosan elsétált. Mi pedig azonnal elárasztottuk az újoncot a kérdéseinkkel és a történeteinkkel. Három napon és éjellen át abba se hagytuk. A negyedik napon már kevessebbet beszéltünk. Haloween estéje közeledett.
Mire leszállt az éj már mindenki készenlétben várta a nagy eseményt. Hamarosan jönnek. És kezdődhet a játék.Mindegyik ki fog jönni és elvándorol.Nem messze,de olyan sokan lesznek,hogy nem tudjuk majd követni melyik melyik.És aztán vissza jönnek.De nem engedhetjük be őket csak úgy.Mindig meg kell jegyezni,hogy ki volt előtte bent és tőle minden irányban a negyedik sírban fekvőket is.Mivel csak ők léphetnek be. Eddig mindig nagyon ügyesek voltunk,s az öregebb sírköveknek,mint például nekem,már nem okozott nagy nehézséget a feladat.Az újonc nagyon izgult mikor elmagyaráztuk a dolog lényegét. Félt,hogy eltéveszti. Az igazat megvallva,ettől mi is féltünk egy kicsit.Általában az újoncokat volt elég idő fellkészíteni a nagy este előtt,de ez a világosszürke egyed egy kicsit későn jött az arckép memorizáló tanfolyamhoz.
Ahogy a Nap lassan alámerült,s a Hold vette át a helyét,síri csönd telepedett az egész környékre. Vártunk.

EbbyRoad írta...

Folytatás...
Óráknak tűntek,pedig igazából mindössze pár perc telhetett el.Végül az újonc alatt remegni kezdett a föld,s feltűnt az Első.Ezek után az események alaposan felgyorsultak, alig lehetett lépést tartani velük.A temetőben mindössze 134 sír volt,de mikor az összes szellem egyszerre kitódult a föld alól,több ezernek tűnt.Ment ám a fejkapkodás,tolongás,egymáson átsuhanás.Tíz percig olyan káosz uralkodott,hogy azt hittük elérkezett a világ vége.
Végül nagy nehezen összecsoportosultak a temető közepén és egy kört alkottak.Énekelni kezdtek,s minden refrénnél egy szellem kiállt a csoportból,s végig lebegett a sírkövek sorai között,mindegyiktől bebocsátást kérve.A végén az a sírkő bocsátotta be, amelyik az ő sírkövétől negyedik volt egy sorban,vagy oszlopban.A játék elég jól ment amíg a kétharmada el nem fogyott a szellemeknek. Ekkor az egyik kísértet,egy középkorú nő,az újonc felé indult.Hirtelen minden elcsendesedett,a szellem ének is abba maradt és mindenki az újoncra szegezte a tekintét.Ő roppant ideges lett,ez lehet az egyetlen magyarázat arra ami ezután következett.
A nő rámosolygott,ő pedig bizonytalanul és lassan,de kitárta a sírt. A szellem bement,a sír bezárult.Ekkor kezdődött a baj.Addig senki sem törődött vele,hogy kinél melyik szellem lakott,mindenki csak a saját maga lehetséges lakóit figyelte. Az újoncot teljesen el is felejtettük,amíg rá nem került a sor. Ám mikor a föld összezárult a kísértet mögött,és a sírkövek elkezdtek csúszkálni, nagy hamar kiderült,hogy az újonc eltévesztette a szellemet. Ő volt az első aki arrébb csúszott,de sajnos összeütközött egy másik sírkővel,s elrepedt. Én sikoltva próbáltam a földbe kapaszkodni,s mindenki kiabált a szomszédjának,hogy maradjon nyugton,de ha a játék egyszer elkezdődött,már nem volt megállj. Én még senkit nem engedtem be,se a közvetlen szomszédjaim,így mi végül csak aprókat csusszantunk oldalirányba,megpróbálva kikerülni a többiek rohabó sokaságát. A szellemek elszabadultak és ellebegtek a város felé,minden egyes összetört sírkővel szaporodva. A fél temető romokban hevert már,s én csak imádkozni tudtam,hogy engem ne törjenek össze. Még éppen láttam,ahogy a közvetlen szomszédomba belerohan egy fiatalabb kő,s porrá zúzódnak mindketten,mikor iszonyú fájdalmat éreztem és minden elsötétült.
Mikor feleszméltem újból,már darabokban voltam,s ahogy körülnéztem,a temető egy romhalmaz volt. Mindenfelé törött kövek,még a Márványka sem maradt éppen,pedig ő nem is játszott. Szomorú látvány volt,s mindenfelé jajongás és zűrzavar. A fájdalom már elmúlt,hiszen kőből voltunk.Csak a törés pillanatában fáj.De a büszkeségünk,az addigi,néha mégoly unalmas életünk,romokban hevert.Ahogy mi magunk is.Jól tudtuk mi jön ezután.A temetőt majd lassan,évtizedek alatt beburjánzza a gaz,a fémkerítés ledől,a pap nem jár már ki ide többet. El lesz feledve. A szellemek kiszabadultak örökre, s évszázadokig bolyonganak majd ősi,omladozó épületeknél.Az őrök nem vigyáztak rájuk eléggé. Mi pedig,nos,minket is itthagynak,s végül majd belep a fű,s eltemet az anyaföld. Mi,akik vigyáztuk a föld alatti birodalmat,mi is odakerülünk végül.S ki tudja, majd,egyszer,talán évszázadok múlva,jön egy ember,ásni kezd,s felfedezi,hogy hajdan itt volt egy temető. S akkor majd újra látjuk a napvilágot. Ahogy ott feküdtem darabokban a földön,s ezen gondolkodtam, rájöttem hogy mindezidáig nem foglalkoztam a halottakkal akik itt laktak nálunk,s akiket mi őriztünk. Egy gondolatot,nem sok,annyit sem áldoztam arra,hogy milyen érzés lehet nekik. Most hirtelen rájöttem.Halottnak lenni ocsmány dolog.Dühösen néztem fel a világosodó égre s életemben először a rám írott feliratra gondoltam: „ Amit ember keze érint,az örökre meg van bélyegezve,legyen az egy másik ember,állat,növény,vagy bármilyen kézzel fogható tárgy.”
Lehet hogy a sírkőre nem is az embert érintő gondolatok vannak áírva,hanem az önnön végzete. Halványan elmosolyodtam,s elhatároztam,hogy nem fogok évszázadokig a földben búsúlni. Majd elszórakoztatom magam. Lesz miről elmélkedni. S talán,egyszer majd valahogy elmondhatom amit csak egy sírkő tudna elmesélni.

Szatti írta...

Szia Ebby!

Nagyon tetszett a történeted, ahogy meséltél, sorakoztattad a gondolatokat. Igazán tetszett, mind a szemszög és a leírások is, amelyek által láthattam az eseményeket magam előtt. Gratulálok neked, szép munka!

Jega írta...

Most egy mesét írtam kedves Szatti. Íme.

A fészket, ahol megláttam ezt a csodálatos világot, egy disznóól kifutójának védett sarkába, az eresz alá építették a szüleim. Nagy volt az öröm, ahogy egymásután előbújtunk a tojásokból. Anyácskánk gondosan összetörte a kis tojáshéjakat, igaz már mi is segítettünk, annyit tipegtünk. Ez volt az első ebédünk, amit kis csőrünkbe dugdosott anyácskánk. Kezdetben nagyon féltünk, és minden disznóröffenésre összebújtunk, de később már csak a reggeli és esti visításkor rezzentünk össze. Bár tudtuk, ha gazda megjelenik a moslékos vödörrel, és besuhintja nekik az ennivalót, egyszerre elhallgatnak, csak az elégedett csámcsogás hallatszik. Mi fecskék soha nem eszünk ilyen gusztustalanul, nem fröcsögtetjük szét az ennivalót, és nem habzsolunk. Anyácska és a papa folyton úton voltak, szép kövér kukacokat hoztak, rugdalózó legyeket és más finomságokat, mi pedig kitátott csőrrel vártuk őket. Csodálatos napok voltak ezek a fészekbe, de hamarosan már alig fértem el a három testvéremmel benne, főleg ha a szüleim is bebújtak esténként aludni.
Anyácska egy este bejelentette, hogy holnap véget ér a rabság, mert szépen kitollasodtunk, és mind a négyen kirepülünk a fészekből, iskolába fogunk járni. A papa fog bennünket edzeni a repüléshez, majd mindketten megmutatják, hogyan kell ügyesen vadászni, hogy ne haljunk éhen. Alig bírtunk aludni, nagyon vártuk azt a kirepülést. Csodálatos napfényes reggelre ébredtünk, anyácskánk és apánk, már úton voltak a reggelivel, jól megtömtük a begyünket és vártuk a jelet a kirepüléshez. Szerencsére a disznók is teletömték a bendőjüket és befeküdtek az ólba hűsölni. Anyácska és apa a kifutó szélére repültek, nem volt messze, és ott vártak bennünket. A lelkünkre kötötték, hogy ügyesen csapkodjunk a szárnyunkkal, mert ha leesünk, megesznek a disznók. Rettenetesen féltünk, de már nagyon vártam a repülést és nekilódultam, épphogy elértem a kifutó kerítését. Egy szempillantás alatt ott termett mind a három tesóm is. A szüleim tovább mutatták az utat, felrepültek a meggyfára. Ott egy kicsit megpihentünk, és már kapkodni is akartuk a legyeket, de egyetlen egyet sem sikerült bekapnunk.
Ekkor apánk megmutatta a trükköt, hogyan kell röptében elkapni őket. Sok napon át gyakoroltuk, nem volt egy könnyű vacsoraszerzés. A kukacokkal sokkal egyszerűbb dolgunk volt, ők nem tudtak repülni, a szúnyogok pedig lassúak voltak, de kicsik, szaporán kellett őkelméket levadászni.
A gazda és a felesége délutánonként kint ültek az udvaron és minket nézegettek, sőt mutogattak az unokáiknak, mi meg parádéztunk, had örüljenek. Egyébként is edzeni kellett magunkat a nagy vándorlásra. Anyácska mondta, hogy nem maradhatunk itt örökre, mert jön a hó és mi megfagyunk. Az egész csapat, az összes rokon elrepül messzire, oda ahol soha nem hull a hó.
Nyár végére már mind a négyen kitartóan és ügyesen tudtunk repülni, jól megerősödtünk a sok finomságtól. Szinte reggeltől estig a levegőben kergettük a legyeket. Ekkor már naponta tartottak gyűléseket az öreg fecskék, fent a drótokon. Az indulás napján vitatkoztak, a legöregebb fecskeanyó szerint meg kell várni az esős napokat, és akkor az első napos reggel indulhatunk a hosszú útra. Nagyon szomorú voltam, nem akartam innen elrepülni, de anyácskánk megvigasztalt bennünket, hogy mindig visszatérünk a fészkünkbe, és ehhez az öreg házhoz, mert ez a mi szülőhelyünk.
Csúnya esős, szeles és hideg este volt, amikor a szüleink bejelentették, hogy holnap indulunk. Fáztunk, jól összebujtunk, de csak bóbiskoltunk azon az éjszakán. Reggelre kelve kisütött a nap, a szél sem fújt, és mi anyácskát követve körbe –körbe repülve a házat elbúcsúztunk. A gazda és felesége kint álltak és szomorúan integettek. Egymástól kérdezgették: - vajon visszatérnek tavasszal? Vajon visszatalálnak? –

Jega írta...

Folytatás

Hatalmas fecskesereglet indult el egyszerre a drótokról, velük mentünk mi is. Igyekeztünk együtt repülni a szüleinkkel. Az út nagyon hosszú, és viszontagságos volt. Hatalmas viharba kerültünk, elszakadtam a családomtól, de csak repültünk és repültünk fáradhatatlanul, éjjel és nappal. Mikor a nagy víz felett suhantunk, láttam, hogy egyre több fecsketársam zuhan alá, és elnyelik a habok őket. Minden erőmet össze kellett szednem, hogy elérjem a többiekkel a partot. Csak álltam a remegő lábaimon, teljesen elcsigázva, éhesen, szomjasan, és elkeseredve, mert sem a szüleimet, sem a testvéreimet nem találtam.
A parti hegyek közé repültünk, és találtunk egy kis patakot, ahol a friss édesvíztől erőre kaptam, és megtömtem a bögyömet legyekkel. Nem hagytam fel a családom keresésével, de hiába volt a fáradozás, nem találtam meg őket. A patak felett kapkodtam a szúnyogokat, amikor egy csinos kis fecskelány nézegette magát a víztükörben. Odarepültem hozzá, és azután mindig csak együtt repültünk, mert neki sem volt már családja. Megkértem, hogy a nagy hazarepülésnél, legyen a társam, mert engem egy nagyon jó kis otthon vár, jó gazdával. Így is lett!
A visszarepülés már sokkal rövidebbnek tűnt, és nem fáradtunk ki olyan mérhetetlenül. Amikor végre ismerős tájat láttam magam alatt, lelassítottunk, és izgatottan kerestem a szülőházam, és amint megláttam, boldogan köröztem a ház felett, velem örült a társam, a kis fecskelányka. A gazdáim boldogan nézték örömünket, ők is ujjongtak jöttünknek. Bár egy kis szomorúság azért volt a szívemben, mert sem a szüleim, sem a testvéreim nem érkeztek meg. Elfoglaltuk a régi fészket, de egy kicsit ki kellett pofozni, megtépázta a szeles idő. Egy boldog nyár volt előttem, és még követte több is, mert a családommal minden tavasszal visszajöttem ehhez a házhoz, ahol ennyire szerettek minket.

Jega írta...

Kedves Szatti elnézést, de a cím lemaradt : Fecsketörténet

judit írta...

Egy falevél utolsó pillanatai

– Hol vagyok? – kérdezte a barna, ütött-kopott lehullott falevél körbe pillantva, mikor magához tért délutáni sziesztájából a sötét novemberi napon.
Álmosan, fáradtan nyitogatta szemeit, hogy felismerje a helyet, ahová került, hiszen nemrég még anyja biztonságot nyújtó ágán ült fivéreivel és nővéreivel vidáman sütkérezve az erőtlen őszi napfényben, mialatt színes új ruhájukat viselték magasztos pompával. A lágy, de mégis kissé csípős szél pedig elringatta őt, ahogy testvéreit is a galád gyilkosság előtt, amit a tél előtt járó sötét kaszás készült végig hajtani. A kis falevél most viszont, hogy magához tért hiába kereste színes őszi köntösét csak egy mocskos, sáros, barna rongyot talált magán méltatlanul a régi dicső napokhoz, miközben létezésének haláltusáját vívta vérző sebéből, amit hóhéra kaszája okozott, mikor lesuhintotta anyja testéről. A következő pillanatban tudatosult apró elméjében, hogy hová is került utolsó perceiben, amitől a félelem járta át. A hideg utcán halott testvérei tetemén fekszik, akik már nem szólnak hozzá többet, miközben a jeges víz a pocsolyában érinti a hátát, amitől minden rostja megremegett. Tudta, hogy egyedül, magányosan kell meghalnia, ezen a kietlen nyomor negyedi mocsokban, mialatt érezte, hogy egyre közelebb érezte magához a megváltó halált, ahol családja kötelékében lehet újra. Ahol meleg, boldogság, szeretet várja, ha megérkezik. Ebben a pillanatban, mikor belegondolt, hogy egy jobb helyre távozik elveszett bátorsága visszatért, már nem fél, nem remegett. Minden porcikáját jóleső bátorság töltötte el, ami felmelegítette egész valóját. Érezve az utolsó pillanatot felemelte pillantását, hogy még egyszer körbenézzen az árnyvilágban, ami otthona volt, de most egy újba költözik. Még egyszer végig nézett a házakon, amik egykor minden nap csodálták és amik most zord, komor, sötét árulóknak tűntek, aki szemüket lecsukva nem vettek róla tudomást, ahogy az utcán botorkáló emberek sem, akik szépségében gyönyörködtek egykor. Utolsó pillantása szeme sarkában látszó hatalmas, öreg és megviselt tölgyfára vetődött, ami rezzenéstelenül állva viselte a mészárlást és gyermekei halálát.
– Szeretlek anyám – mondta a falevél, mialatt a fát nézve egy könnycsepp gurult le az arcán, aztán szemei örökre lecsukódtak, teste teljesen elbarnult. A kis falevél megtért a túlvilágra őseihez.

Syro írta...

Szia!
Megérkeztem, bár rövid a mű, mely tőlem szokatlan, azért remélem kimeríti a célt melyet kitűztél elénk.
Bocsi, kicsit lázas mámorban születetett az írás :)

Egy kis őszi emlék

Hangtalan a éj csupán a sápadt Hold zenél. Néma dallama tekereg a fák csupasz ágai között, mint a kísértő kígyó Éva meztelen teste előtt. A szél néha táncba hívja a Hold sugarait, hogy végül gúzsba kötve csodálja művészi vonalait. De nem játszik sokáig a természet árnyain, testvére űzi őt tova az éjnek fagyos szárnyain.
Beköszönt a hajnal lassan, álmosan, s ébreszti az alvót, a mozdulatlant. Hamvas dér figyel az ágakon, a földet lepelként takaró avaron, s az itt-ott mohával benőtt dolomitokon.
Ezer színben pompázik a táj, csillog akár az elfeledett éjszakai határ. Komótosan nyújtózik a Nap, magasabbra, magasabbra. Melegséget hoz az elgémberedett ágaknak, az örökké zöldellő mohának. Olvad a zúzmara, csöpög akár a könny, de a bánatnak hűlt helye van, mert az öröm beköltözött rögtön.
Egyre világosabb az erdő, s jól látszik az, mi egykoron volt. Emberek nyughelye lészen itt e megszentelt földben. Mára már kevesen maradtunk, kik e tényt hirdetik, mert az idő veszedelmes jószág, megtépázta sokunk arcát, de a természet sem kegyesebb, betolakodónak tekint bennünket.
Egyenesen, sudáran egyikünk sem áll, dőlünk jobbra-balra, előre-hátra, és így, még mi jártunk jobban. Sok testvérünk megtört az évtizedek, vagy akár évszázadok alatt, de nem bánják sorsukat. Sok mocskot láttak életük során, s nem akarnak tovább asszisztálni az életnek eme színpadán. De egyikük még az utolsó pillanat előtt elsuttogta, mi az, mit ha tehetné, soha itt nem hagyott volna:
''Az évszakokat. A fagyos, kemény teleket, hóval borított síremlékeket. A hótól megtisztító puha kezek gondoskodását, a szeretgető, becézgető ujjak cirógatását. Az enyhülést hozó tavasz zsibongását, a nyár tikkasztó hőségének tombolását.
S a végül beköszöntő őszt. Az aranyló hajnalt, mely életre kelti, felszárítja a párás, deres avart. Elűzi az éjszaka tanúbizonyságát, a ködruhába bújt kacagó szürke dámát.
A fák őszi gúnyájának sokszínűségét, mely hol sárga volt akár a rigó, barna, mint az őz, és oly vörös, melyre nincs is szó. De mindezek a hasonlatok, olyan messze vannak a valóságtól, mily silányak, meg sem közelítik a természet adta pompát.''
Majd e mondat után előrebukott, s tán még látni véltem egy könnycseppet, vagy csupán a hajnali dér volt, mi végigsimított arcán, hogy aztán millió darabra törjön a természet oltárán.
Egy társat vesztettem el, mégis boldog vagyok, hisz továbbadhatom, mit nékem ő elsuttogott.

Szatti írta...

Kedves Jega!

Ez igazán mesésre sikeredett, imádtam minden sorát, kedves történet volt. Köszönöm a részvételed, gratulálok :)

Szatti írta...

Gyönyörű történet Judit, tetszettek a leírások, a megfogalmazás, a stílus. Csak gratulálni tudok :) köszönöm, hogy elküldted!

Szatti írta...

Kedves Syro!

Örülök, hogy sikerült alkotnod a feladatra. Egy élménnyel lettem gazdagabb az írásod által. Fantasztikus volt, lenyűgöztél :) annyira szép kifejezésekkel dolgoztál. Gratulálok! :)