2012. október 13., szombat

Jellempróba... melyik fél győz?



Biztosan veletek is megesett már, hogy valaminek a döntésében szinte harcot vívott a bennetek lakozó kettős én, melyek mind a ketten más-más irányba terelnének. Jön a mérlegelés, a fejben írott pro-kontra lista, miért tegyem ezt, miért ne azt és fordítva, majd a döntés után mindig ott cseng egy halk kis hang a fejünkben a másik döntés elképzeléséről, melynek lehetőségét végül elutasítottuk és figyelmen kívül hagytuk, de mégis, ott lapul és emlékeztet bennünket arra, hogy más mód is létezett. Máshogy is cselekedhettünk volna annak ellenére, hogy már meghoztuk a végleges döntésünket. 
A jelenlegi penna feladat is erre az úgy nevezett angyal és ördög helyzetre épülne, amikor is bizonyos szituációkban kellene helyt állnotok, döntve valamiben, amelynek nagy a tétje és ennek a megfelelő mérlegelése csak is rajtatok, a szereplőtökön állna, hiszen amint véglegesen rábólintotok valamire, az következményeket von maga után és elindít egy olyan folyamatot, amely a döntés pillanatában még láthatatlan a számotokra. Az további, lehetséges történetkimenetelt szabhat az írásotoknak, lezárást és megoldást adhat. 


Általam javasolt témák, melyek ötletkén szolgálhatnak
(el lehet térni, nem ragaszkodom hozzájuk feltétlenül)

1. Szituáció - Megtervezett gyilkosság
Két karakterre tervezett történet, melyben adott egy bérgyilkos és egy áldozat. A bérgyilkos érthető módon, valakitől megkapta az utasítást, kivel végezzen, mikor és hol, milyen módon, s benne, mint főkarakterben játszódjon le az angyal-ördög párbeszéd azzal kapcsolatban, hogy megteszi e avagy mégsem. Bár utasítást kapott, a döntés mégis, rajta áll, hogy megvalósítja-e a kitalált tervet. Ha igen, miért? Itt rávilágíthattok egy esetleges kegyetlen, sötét karakter oldalára, aki nem ismer könyörületet, de ha szabadon engeditek az áldozatot, megmutathatjátok a főszereplő gyilkosotok jó oldalát és megismertethetitek az okát, miért is döntött így. Ez már egy másik végkifejlet lehetséges megoldása, amely ugyanolyan érdekes szerintem, mint az első. 

2. Szituáció - Elmélyülő barátság
Adott számunkra két karakter, jelen esetben fontos, hogy az egyik férfi, míg a másik nő, koruk rátok bízott. A lényeg, hogy az egyik fél, mondjuk X tervez egy utazást, hosszabb időre, melyet a másik félnek, Y-nak nehezére esik elfogadni és feldolgozni azon tények fényében, hogy bár évek óta csak barátok, a hónapok során ez valamiféleképpen megváltozott. Már nem csak barátsággal, hanem talán szerelemmel néz X-re és fél, hogy ha most nem ragadja meg a lehetőséget, hogy bevallja érzelmeit, talán minden megváltozik az alatt a pár hét alatt, amíg X távol van. Megváltozik a kapcsolatuk, eltávolodnak egymástól és talán ez lenne a megfelelő alkalom, hogy esetleg maradásra bírja vallomásával. Vagy ezzel csak még jobban elkergetné maga mellől? Lehet, hogy X tényleg csak, mint barátja szereti Y-t és ezzel véglegesen tönkretenné az évek alatt felépített barátságukat, vagy lehetséges lenne, hogy X viszonozza az érzelmeket? 
Nos, itt jön a képbe, hogy ti legyetek Y, mint főszereplő és angyal-ördög énetekkel viaskodva döntsetek, bevalljátok e érzelmeiteket X-nek, vagy útjára engeditek őt és a lehetséges szerelmet is?

3. Szituáció - Látszat-érzelmek
Ismét két karakterrel van dolgunk, amely az előzőhöz hasonlóan, a szerelem témát ragadná meg, mégis, kicsit más megvilágításban. Ismét a betűs példával élve, hogy átlátható legyen... adott egy mellékszereplő, X, aki teljes kétségbeesésében fordul Y-hoz, mert véleménye szerint, megcsalja őt valakivel a barátja/barátnője.  (Így, teljesen nyilvánvaló, hogy a párbeszéd férfi-férfi, avagy nő-nő között fog zajlani. Az már rajtatok áll, hogy melyik lehetőséget is választjátok.) 
X nem igazán tud többet, egyszerűen csak halvány sejtései vannak, apró, elhintett bizonyítékok, amelyek túlságosan bizonytalanok, hogy megvádolhassa velük párját, a megcsalás fogalmával, mégis... érzi a kételyt és ebben kérné Y tanácsát, segítségét, a meghallgatását. Ekkor kell Y-nak döntenie arról, hogy mint jó barát, meghallgatja és megpróbál tanácsot adni, elhessegetni X sötét gondolatait a téma felől... ezzel a hazugságot választva az őszinteség helyett, vagy bevallja X-nek, hogy ő a titokzatos harmadik személy az életükben, aki felelős mindezért? Ha hallgat és csak barátként viselkedik, talán még rendbe hozhatja a helyzetet és megszakíthatja X párjával a kapcsolatot oly módon, mintha soha mi sem történt volna közöttük, és így a barátságát is megmentheti X-szel, vagy vállalja a kockázatot és bevall neki mindent, őszintén és nyíltan, ezáltal mindent egy lapra feltéve? Melyik győz? Az őszinteség vagy a félelem a barátságért?


Tehát, pár szituáció-lehetőséget, megadtam számotokra, amely az én fejemben él és esetleg, megalkothatók, de teljesen szabadon, magatok is kitalálhattok egy ilyen helyzetet. Nem igazán vagyok egy poénosnak mondható emberke az írásban, nagyon ritkán viccelődöm, ami lehet baj, lehet nem... a lényeg, hogy aki szeret szarkasztikusabb, poénosabb írásokat megalkotni, arra is mód van. Az én témáim, kicsit komolyabbak. Ha valakinek ezek közül tetszik meg valamelyik és megalkotná, szívesen veszem, de a saját fantáziátok által is kitalálhattok egy történetet, amely inkább a humoros, felszabadultabb oldaláról közelíti meg ezt a belső, angyal-ördög párbeszédet. Hogy értsétek, megosztanék egy videót, amely remek módon prezentálja: http://www.youtube.com/watch?v=pzFM7--sh0Q
A feladat lényege, hogy ez a motívum, miszerint a karakterben viaskodik ez a két lénynek mondható lelkiismeret, teljesen érthetően és úgymond, láthatóan irányítsa a szereplőt, szinte lavíroztassa egyik döntésből a másikba, mielőtt véglegesen meghozná a saját feje feletti ítéletet a döntés kérdésében. Játszadozzatok a szereplőtökkel, akár egy marionett bábúval! Ne engedjétek, hogy könnyen döntsön! Nehezítsétek meg a helyzetét és ezáltal, a történetetek is színessé, érdekessé válik.



Dia
Momo
Syro - Különdíj

26 megjegyzés:

Dorothy Large írta...

Sziasztok! Ez az első ,hogy ilyet csinálok,remélem tetszeni fog
Én az első szituációt választottam:
Megtegyem?

Egy pillanatra megálltam, mikor egy diszkrét dallam szólalt meg a nadrágom zsebéből. Idegesen előkotorásztam a telefonomat, majd mikor a kijelzőn megjelent Richard Cass neve, kezeim remegni kezdtek.
- Haló? - hangom most kicsit mélyebb volt a megszokottnál, ami engem is meglepett.
- Van egy feladatom számodra! - igaz nem láttam,de tudtam ,hogy Richard őrülten vigyorog. - Az előtted lévő kukában van egy sárga színű boríték.
- Honnan... - kezdtem volna, de akkor már csak egyenletes sípolást hallottam. Kinyomott. Telefonomat visszadugtam a zsebembe, majd szemeimmel a legközelebbi kukát kerestem. Mikor megpillantottam idegesen lépkedtem oda, és csodák csodájára a szemétkupac tetején egy írólap nagyságú sárga boríték hevert. Remegő kézzel szakítottam fel az anyagot és vettem ki belőle a fehér papírt, amin rögtön észrevettem a fiatal lány fényképét, a következő áldozatom arcát. Arca barnás árnyalatú volt, haja sötétszőke. Kék szemei kiemelték arca szépségét. Kimberli Winchester, 16 éves. Ahogyan tovább olvastam az adatait, úgy éreztem nem tehetem meg. A munkám során sosem éreztem ilyet, minden munkát,amit Richard kiosztott rám, abba gondolkodás nélkül beleegyeztem és az áldozatot szánalom nélkül megöltem. De ez a lány olyan fiatal és életerősnek tűnik. Azonnal tárcsáztam Richardot ,hogy magyarázatot követeljek.
- Tetszik? - szólt bele a férfi, két kicsengés után.
- Miért kell őt megölnöm? Mit ártott?
- A családja nagyon gazdag. Érted már, Hoyt?
- Muszáj ezért megölni? - emeltem fel a hangom. - Mi lenne ha csak elfognák és a családja pénzét kérnénk a szabadságáért?
Hosszú töprengés után, Richard végül megszólalt:
- Abban mi a móka? Jó szórakozást, Hoyt! - mondta és mielőtt beleszólhattam volna, kinyomott. Muszáj volt elvégeznem a munkát, hisz ha szembeszállok Richard akaratának, alulról szagolhatom az ibolyát. A következő két hétben mindent megtudtam a lányról. A jegyei kitűnőek, sok barátja van, a családja rendes. Próbáltam nem figyelni az érzéseimre, de lelkem szinte ordítva háborgott. De én választottam ezt a munkát a maffiánál. Bérgyilkos vagyok, a legjobb a csapatban. És erre nagyon büszke voltam mostanáig. Bennem két hang vitázott szüntelen. Az egyik a gyilkos énem, aki azt mondja ,hogy öljem meg azt a lányt, hisz ez a munkám. A másik hang a lelkiismeretem volt, aki azt sikítja ,hogy mentsem meg a lány életét,hisz mit ártott Ő nekem? A két hang csatája nagyon erős volt, egyik sem nyerhetett. Én pedig csak elvégeztem minden vizsgálatot, ami az ilyen gyilkosság előtt le kell zajlania. Meg kellett tudnom, hogy mikor van egyedül. Mikor szakad el az emberektől? Olyan helyre kellett csalnom, ahol senki sem fogja hallani kétségbeesett sikolyát. Rengeteg álmatlan éjszakám volt, mikor azon gondolkoztam ,hogy tudnám visszautasítani a munkát. Az is eszembe jutott ,hogy egyszerűen felmondok, de Richard rögtön megöletne. Hiába ismerjük egymást már 10 éves, Ő mégis könyörület nélkül venné el az életemet. Azon is gondolkoztam, hogy elszöknék a városból, de Richard megtalálna, ebben biztos vagyok. Nincs más lehetőség. Meg kellett ölnöm Kimberlit.

Dorothy Large írta...

Itt a második része, mivel nem fért ki :)

ljött az este, a legmegfelelőbb alkalom ,hogy megtegyem. Szombat este volt, a lány a barátnőjéhez indult, hogy együtt elmenjenek egy buliba. Egész éjszaka a lányt figyeltem, egy percre sem engedhettem szem elől. Az Ingram 10-es modell, a hangtompítós kis fegyver,kényelmesen elfért a ruhám alatt és végig azt szorongattam. Görcsösen figyeltem az ajtót, amin Kimberli belépett 2 órával ezelőtt.
"Ne tedd meg! Hisz még olyan fiatal!"
"Tedd meg, tedd meg!"
Majd hirtelen kivágódott az ajtó és két fiatal lány libbent ki rajta, nevetgélve. Elindultak a buliba. Kiszálltam az autóból, hogy ne legyek feltűnő és tisztes távolságból követtem őket. Kimberli és a Cassie nevű,szőke hajú barátnője egy Famous nevű helyre mentek.Körülbelül három órát térdeltem a bokorba és figyeltem a fiatalokat, mikor Kimberli elköszönt mindenkitől és egyedül sétált hazafelé. Itt a megfelelő pillanat.
"Ne tedd meg!" - üvöltötte bennem egy hang,de figyelmen kívül hagytam.
Kimberli idegesen sétálgatott, félelemmel a szívében. Minél előbb haza akart érni, hogy háta mögött hagyhassa a hideg és lélektelen utcákat. Mikor befordult a sarkon eljött az én időm. Rohanni kezdtem felé, mire a lány gyorsan hátrakapta a fejét. Felsikoltott, majd futni kezdett,de én gyorsabb voltam és utolértem. Törékeny testét nekinyomtam a nyirkos falhoz, tenyeremet pedig szájára szorítottam. Az Ingramot a fejének nyomtam, mire csapkodni kezdett a karjaival,de én nem engedtem.
"Tedd meg!"
"Ne csináld!"
Az érzések kavarogtak bennem,de nem voltam képes megtenni. Ez a lány olyan gyönyörű,életvidám,kedves. Nem vehettem el a tökéletes életét.
"A pénz nem minden!" - hányszor mondtam már Richardnak,de ő minden alkalommal nevetni kezdett. Leengedtem a kezemet és a fegyver kicsúszott a kezemből.
- Nem tudom megtenni. - mondtam a lánynak. - Menekülj innen és ha hazaértél azonnal hívd a rendőrséget! Valakinek vigyáznia kell rád!
Kimberli szorgalmas bólogatásba kezdett, majd mikor elléptem tőle rohanni kezdett. Zsebemben újra felcsendült az ismerős dallam. Richard hívott.
- Véged van, seggfej! - szólt bele, mielőtt bármit mondhattam volna. Richard tombolt. - Hamarosan ott leszek! Meg se próbálj menekülni! - ordított, majd kinyomta. Tudtam ,hogy ez lesz a vége,de nem bántam. Az én életem szörnyű és bűnös. Megérdemlem a halált. Richard öt percen belül előttem termett. Egy sörétes puskát tartott a kezében. Annyira dühös volt, hogy nem érdekelte a szemtanúk, vagy az ,hogy valaki meghallja. Nagy léptekkel közelített felém és felemelte a fegyvert. Behunytam a szemem és elmosolyodtam. Az utolsó dolog amit hallottam az Richard kiáltása volt és a fegyver hatalmas robbanása.

Szatti írta...

Szia Dorothy!

Nagyon örülök, hogy alkottál a feladatra. Igazán érdekes volt, mindvégig izgalmas, jól teremtetted meg a feszültséget, a karaktereket. A vége is nagyszerű volt... amit picit hiányoltam, hogy jobban megindokold, egyrészt miért is kell a lánynak meghalnia, kettő: a főszereplőd kicsit túl jóindulatú volt. Én, talán akkor változtattam volna a döntésemen, hogy meg akarom e ölni vagy sem, amikor élőben meglátom, szemtől szemben, és a szemébe nézek. Addig talán, húztam volna még az időt, az olvasók számára is és eljátszottam volna a kegyetlen, könyörületet nem ismerő gyilkost :) Mindenesetre, így sem volt rossz, csak több akció is belefért volna még. Gratulálok neked, örülök, hogy írtál és a kritikát csak is építőjelleggel mondtam, remélem, nem bánod. Puszi és köszi még egyszer!

Névtelen írta...

Tőled függ az életem

Érzem, hogy figyel. Laura mindenhová követ, és a tekintete mindenhol ott van. Most is a hátamba fúródik, és vádlón mered rám. Talán mert épp most készülök rá, hogy megcsaljam. De nem én tehetek róla, már rég szakítani akartam. De vele nem lehet. Ha egyszer vele kezdesz, az övé maradsz örökre. És ő parancsol neked.
De ezzel most nem törődöm, hiszen az esélyem a szabadulásra épp most állt be a büfébe, az előttem lévő sorba. Itt persze nem mondhatom meg neki, de a tervem már készen volt. A kezébe nyomtam egy cetlit, és elszaladtam.

Tanítás után türelmetlenül vártam, hogy felbukkanjon. Lehet, hogy esze ágában sincs eljönni. Biztos bolondnak tart, hiszen legjobb barátok vagyunk, nem kellene megbeszélt találkozót kérnem tőle, főleg nem egy cetlin.
De eljött. Kimberli. Sokak szerint kommersz, amerikai név, de szerintem gyönyörű. És ő maga is. Hosszú, szőkésbarna haj, sötétbarna szem, titokzatos mosoly.

- Na, mi a helyzet?
Ő már csak ilyen. Vajon miért is gondoltam, hogy fennakad a hülyeségeimen?
- Kim, én el kell, hogy mondjak neked valamit.
Ekkor egy undok kis hang megszólalt a fejemben: Ne tedd ezt, Kevin! Ő valószínűleg nem akar tőled többet, de ha még így is lenne, ha most bevallod, a barátságotoknak vége. Így vagy úgy.
Nem hallgattam rá. Még! De át kellett gondolnom.
- Nos, akkor mondod, vagy nem?
- Nem, ne haragudj, én… Majd később beszélünk.
És elrohantam. A hang a fejemben gratulált, míg a másik szidott, hogy hogy lehetek ekkora barom. Fölszálltam a buszra, és egyből meghallottam a hangját. Hátulról támadt, és a fülembe sziszegett.
- Te megcsalsz engem?
- Én? Dehogy! Te vagy számomra az egyetlen, Laura.
Mertem csak volna mást mondani. Laura mellettem volt, mikor mindenki más elfordult tőlem, és ezért örök életemre adósa maradtam. És ezt ő is nagyon jól tudta. Mint ahogy azt is, hogy nem tudok nélküle élni. De ez nem maradhat örökké így.
- Ne hazudj! Láttalak Kimberlivel.
- És? - fakadtam ki - Semmi közöd hozzá!
- Többé nem is barátkozhattok. El kell engedned őt.
Végre van erőm dacolni vele. Még új ez az érzés, de kihasználom:
- És ha nem? Mit teszel? Elhagysz?
- Nem. - suttogta a fülembe. - Akkor nem kapod meg az adagodat.

Másnap szilárdan elhatároztam, hogy nem szólok Kimhez. De amint belépett a terembe, beszélni kezdett hozzám. Hogy tehettem volna meg, hogy nem válaszolok?
- Valami baj van? - kérdezte - Olyan hallgatag vagy ma.
- Nem, semmi…
- Elmondod, amit tegnap akartál?
- Nem lehet, még túl korai lenne. De holnap! Igen, holnap elmondom.
És ezt teljesen komolyan gondoltam. Akkor is elmondok neki mindent, ha ez lesz az utolsó beszélgetésünk.

- Nem tetted meg, amire kértelek! Én türelmes voltam, de ennek most vége. Ha nem vagy képes távol tartani magad tőle, csak egy megoldás van. Öld meg!
- Soha!
Szóval nem kell az adagod? Dehogy nem kell. Most is látom, hogy remeg a kezed.
Azzal kilógatta a kis fehér zacskót a busz ablakán.
- Ne! - kiáltottam.
- Még a héten elintézed. És vidd magaddal a pénzét. Számodra följebb mentek az árak.

Egyedül feküdtem az ágyamon, és hallgattam a két hangot, amint a fejemben veszekedtek.
Tedd meg! Jobban kell neked a cucc, mint ez a lány. Sokkal jobban.
Mondj el neki mindent! Ő segíthet leszokni. Csak vele kezdhetsz új életet.
Tedd meg! Jobban…
Mondj el neki…
Tedd…
Mondd el..

Folyt köv.
Emmy

Névtelen írta...

- Kim?
- Igen?
Ma beszéljünk suli után! Elmondom, amit a múltkor akartam.

- Na, hallgatlak!
- Drogos vagyok, Kim. Már 3 éve, csak jól titkoltam.
Láttam az iszonyatot az arcán, de folytattam.
- A nő, aki szállítja nekem, ragaszkodik hozzá, hogy a szeretője legyek. És ő mindent lát. Látott minket a múltkor, amikor el akartam mondani, hogy… Szeretlek! Igen, szerelmes vagyok beléd, Kimberli, de hiába. Laura nem engedi. Azt mondta, szóba sem állhatok veled többé. De képtelen voltam megtenni. Ezért azt monda, öljelek meg.
Kim felsikít.
- Sajnálom! Kell az anyag! Nem tudok nélküle élni, de én élni akarok! Ezért nem ölöm meg magam. De téged, Kimberli, igen!
- Elég a szövegből, csináld! - kiált fel mellettem Laura. Vajon mikor ért ide?
- Nem! - kiált fel Kim. Egy mozdulattal felém rúg, kiesik a pisztoly a kezemből. Kim felkapja, és Laurára céloz.
- Mit műveltél vele, te átkozott? - üvölti. És lő. Nem tudom megakadályozni. Laura összerogyik.
Odaugrom, és a zsebében kezdek kutatni az anyag után. Jó sok van nála, mint a zsebembe tömöm. Gyorsan fel is bontom az első zacskót, és felszívom. Megkönnyebbülök.
Durr! Egy újabb lövés. Vajon honnan jött?
Kim? Kim! Te jó ég, ő hever Laura mellett üveges tekintettel. A nő, aki az életem volt, és aki lehetett volna. Halottak, mind a ketten. De nekem élnem kell. Egy hang azt súgja, éljek jobb életet, és talán bocsánatot nyerek. De én a másikra hallgatok, aki azt mondta:
A barátságotoknak vége. Így vagy úgy. Ő igazat mondott.
Kikeresem a többi díler telefonszámát Laura noteszéből.

Emmy

Szatti írta...

Szia Emmy!

Igazán ütősre sikeredett a történeted, nem gondoltam volna ilyen lezárást, vagy cselekményvezetést, de igazán frappáns és kreatív volt :D megleptél. Gratulálok a munkádhoz, tetszett!

Jega írta...

Gyilkos gondolat
„Az igazság békét teremt, és az igazság a békét és a biztonságot szolgálja örökké.” (Ézsaiás 32,17)
Peti megpróbált a tanárnőre figyelni, de olyan álmosság gyötörte, hogy minduntalan lecsukódott a szeme. Megdörzsölte, majd forgolódott egy kicsit, kinézett az ablakon, a táblát bámulta, mindhiába igyekezett ébernek mutatkozni, nem sikerült.
- Peti fiam! Nem az órán kell aludni, hanem otthon! - riasztotta fel álmából a tanárnő hangja.
Megszégyenülten, nyakig elvörösödve fészkelődött a padban. Ti nem tudjátok, gondolta magában, hogy én aludnék, de ha az ittas apám hazajön, nem lehet. Ordibál, kirángatja anyát az ágyból, követeli, hogy hallgassa meg azt a sok badarságot, amit részegen összehord, majd fölhergeli magát és nekünk esik. Ilyenkor, ha sikerül kiugrunk az ajtón, és kint kóborolunk az éjszakában. Az öltözéssel nincs gondunk, mert mindenre felkészülve ruhástól fekszünk a paplan alatt. Amikor már sok idő eltelik, és azt reméljük, hogy elnyomta a szesz, visszaóvatoskodunk a házba. Ledőlünk és megpróbálunk gyorsan elaludni, mert hamar itt a reggel. Így megy ez már régóta, én már csak ilyen részegesnek ismerem, mióta az eszemet tudom, és egyre sűrűbben jön haza kapatosan. Kilátástalannak látszik, hogy megváltozzon, már munkája sincs, csak alkalmi, újabban eladogat ezt-azt. Gyűlölöm! Meghalhatna! Az a legjobb, amikor olyan részegen dülöngél haza, hogy lépcsőn négykézláb mászik fel. Anya mindig azt mondja, hogy a részegeknek van védőszentjük, mert különben már rég leesett volna a betonra a befejezetlen korlát nélküli teraszról. Ilyenkor esik kel, nem tud megállni a lábán. Csak egy kis lökés kellene neki, amikor kitántorog a szélére. Valahogy mindig bemászik a lakásba, és ott a konyhakövön alszik el. Mindennap, arra gondolok, hogy megölöm. Nem tudom hogyan, de ez nem tarthat így örökké. Nagyon félek, hogy megteszem, és akkor örökre rajtam marad a bélyeg, apagyilkos leszek. Anya itt marad egyedül, engem meg elvisznek a javítóba. Börtönbe nem vihetnek még, mert csak hetedikes vagyok. Lehet, hogy utána sem tudnék aludni, mindig az apára gondolnék. Nem is lenne nehéz megölni, sokszor szinte csont részeg. Nem szabad ilyeneken agyalnom, nem szabad!
- No Peti! Most meg ábrándozunk, ábrándozunk. – harsant a tanárnő hangja.
Éles csengetés jelezte az óra végét, kitódult az osztály a nagyszünetre, Peti kiballagott és félrehúzódott egy sarokba, nekitámasztotta a hátát az iskola falának. A bűnös gondolat, ami a szabadulás örömét adná, berágta magát az agyába, és nem hagyta békén. Nem tudott szabadulni a gondolattól. Bármilyen féreg is, mégiscsak az apám, ilyesmit nem csinálhat egy gyerek. Lehet, hogy anya is elfordulna tőlem és kitagadna, mert gyilkossá lettem.
Teltek a hónapok, otthon egyre rosszabb lett a helyzet, Peti fogyott, szemeit mély karikák keretezték, a tanulás nem ment. Az osztályfőnök próbálta faggatni, de Peti csak hallgatott.
Már nem csak apja nem hagyta aludni, hanem az a gondolat sem. Ki kell tervelni, hogy balesetnek higgye mindenki. Tudja az egész falu, hogy alkoholista. Nem tudom én azt úgy megcsinálni, majd elviszi a szesz, anya is mondta ezt. De mikor?
Egy este hiába várták felöltözve a paplan alatt szótlanul, nem jött. Peti hallgatta anyja szuszogását, elaludt szegény a fáradtságtól, gondolta. Csak hallaná már apja ismerős morgását, ahogy mászik fel a lépcsőn, akkor megnyugodna. Elüthetné egy autó, és akkor béke lenne, benne is és a házban is. Ekkor hallotta meg az apját. Lélegzetét visszafojtva felállt.
Hajnalban anyja sikoltozására ébredt.
- Meghalt! Leesett a teraszról hanyatt! Gyere kisfiam, gyere már!
A mentősök megállapították a halál beálltát. A rendőrök csóválták a fejüket, nem csodálkoztak, hiszen ritkán látták józanon. Peti sírt, és odabújt anyjához, aki óvón átölelte. A szomszédok sajnálkoztak, és mondogatták, mindig gondolták, hogy egyszer leesik erről a teraszról.

Szatti írta...

Kedves Jega!

Nagyon elgondolkodtató volt a történeted. Jól vezetted végig a cselekményt, Peti jellemét, az érzéseit, kételyeit, őrlődését. Nagyon tetszett és gratulálok a munkádhoz. Remek voltál, mint mindig :)

Lénárt Barnabás Orosz írta...

Csöndes bosszúvágy

-A szívbajt hozod rám egyszer!-sikkantott Réka kezeit hatalmas mellei elé kapva, amikor Gábor letette mellé az asztalra a műanyag tálcákat.
-Hogy tudsz ilyen csöndben bejönni?-kérdezte morcosan a zavartan mosolygó, alacsony férfit.
-Bocs, majd máskor kopogok! De a múltkor meg az volt a baj, hogy minek kopogok a meós ajtón…-mondta.
-Mi? Ne motyogj már, nem hallom!-ráncolta a szemöldökét Réka, és mézszőke hajú kolléganőjére, Icára nézett kérdőn, ő hallotta –e Gábor szavait. Ica lesajnálóan nézett Gáborra, megrázta a fejét Anna felé, aztán belemélyedt a mikroszkópba.
-SEMMI!-kiabálta Gábor, is kiviharzott a helyiségből.
-Idióta!-monda Réka.
-Az, ne törődj vele! Te, mit főzöl hétvégén?-terelte valami fontosabbra a szót Ica.
1988. 02.
Már hónapok óta gondok voltak a családjában, és ő nem tanult semmit. Hozzá volt szokva a segítséghez, de a szülei akkor, harmadik osztályos korában a haldokló testvérével voltak elfoglalva. Osztályfőnöke, a vénlány Pék Klára utálta. Egy gyerek, aki nem játszik a többivel? Olvas egy fa alatt, ahelyett, hogy üvöltve rohangálna fel s alá? És miért fixírozza úgy az első padból a nagy sötét szemeivel, mint aki mindent ért a világból? Pék Klára felütötte a zöld filccel borított osztálynaplót, s így szólt:
-Na, halljunk egy szép feleletet…Fekete Gábor!
Gábor semmit sem tudott. Értelmetlen hülyeségnek is tartotta a környezetismeretet, miért kell az könyvből tanulni? Nem elég apával horgászni, sétálni erdőn-mezőn? Fogadjunk, a tanárnő nem merne megfogni egy gyíkot vagy békát…-gondolta, de a visítás félbeszakította:
-Nem tudod?! Visszalapozott a könyvben, valami más leckét kérdezett, Gábor azt sem tudta. –Tudsz egyáltalán valamit?-üvöltött a nő.
-Na, takarodj az utolsó padba! Ki akar mellé ülni?-kérdezte Pék Klára.
-Én!-jelentkezett egy kövér, rossz tanuló kisfiú.
Azzal összeszedte a holmiját, és helyet foglalt az utolsó padban.
-Amúgy utállak, csak szem előtt lenni se akarok!-magyarázta meg döntését a kövér fiú Gábornak.
Gábor kifejezéstelen tekintettel nézett rá. Az osztályban zaj volt. Csak az első padban lehetett bármit is hallani. Ha szólította a tanárnő, nem hallotta. Ha felelni próbált bármire is, a tanárnő nem hallotta őt.
Lassan leszokott a tanulásról.
Aztán a beszédről is.
Gombócot érzett a torkában, ha valaki meg akart ismételtetni vele valamit. Legszívesebben megfojtotta volna az ilyet…

És most segédmunkásként dolgozott. Pék Klára lett az oka mindennek. Az a szörnyeteg! Ha ő nincs, minden másképp alakul! Remek memóriája volt gyerekként és olyan beszédkészsége, hogy azt mondták, ebből a gyerekből bemondó lesz a tévében! És most? Egy mondattal sem tud megbirkózni!
Másnap reggel furcsa állapotban ébredt. Mintha nem is önmaga lett volna.

Lénárt Barnabás Orosz írta...

Hosszas görcsölés után telefont ragadott, és kért egy nap szabadságot. Megkereste egy közösségi oldalon a tanárnőt. Alig akart hinni a szemének, amikor látta, hogy a nő a teljes lakcímét is odaírta. Aztán kiment a vasútállomásra.

A szülei halála óta nem járt a kisvárosban. Céltudatosan ment a cím felé, úgy döntött, nosztalgiázni ráér azután is.
A szíve a torkában dobogott, amikor becsöngetett. Eszébe sem jutott, hogy talán nincs otthon, vagy hogy nem egyedül él.
Pék Klára otthon volt, náthásan feküdt. Lassan az ajtóhoz csoszogott és kikémlelt. Fiatal, szelíd arcú férfi. Ismeretlen. A láncot beakasztotta, és résnyire kinyitotta az ajtót.
-Jó napot kívánok! Mit óhajt?-kérdezte.
-Jó napot, biztos nem emlékszik rám…Elnézést, hogy csak így, de…nem csöngött ki a telefon. Egy 20 éves osztálytalálkozóról lenne szó! Én szervezem, de segítség kellene, meg hogy Ön eljönne-e?
Nehezére esett ennyit beszélni egyszerre, szinte kifulladt. De a lépcsőház csöndes volt, csak Madonna szűrődött ki halkan a szomszédból.
-Mikor tanítottam én magát?- a tanárnő gyanakodva nézte Gábort.
-1988-ban! Harmadik A osztály! Nem tetszik emlékezni? Fekete Gábor vagyok! Kíváncsi vagyok, mi lett a többiekkel. Én például mérnök lettem. Meghívhatom esetleg valahová egy kávéra? Visszajövök később!-mondta mosolyogva.
Most valahogy könnyebben ment a beszéd. Alig fulladt a végén.
A tanárnő behajtotta az ajtót. Gáborban egy pillanatra meghűlt a vér. De a nő csak a láncot akasztotta ki.
-Jöjjön, épp teázom. Megkínálhatom?-kérdezte, Gábor bólintott, a tanárnő két nagy csészét vett elő. Gábor meredten nézett maga elé.

Milyen sovány kis nő. Ehhez képest még én is nagydarab vagyok. -gondolja Gábor.
-Pontosan miben segíthetek? Ott vannak azok a közösségi oldalak, rajta vannak sokan…én sem tudom, ki hol lakik most. De természetesen szeretnék ott lenni, igen.
-Amúgy veszélyes lehet a lakcímet kiírni…én nem tenném. Nem emlékszem mindenkinek a nevére, ez a gond! Tudna segíteni? Igazából csak egy osztálynévsor kellene…
-Persze, rendben.
Pék Klára pakolászik, nagy papírhalmok között keresgél. Gábor a nyakát nézi. Milyen vékony és ráncos. Milyen nagyon vékony…
-Van családja? -kérdezi Gábor.
-Nincs, egyedül élek. -feleli a nő.
-Nem csodálom. –mondja Gábor, és várja a hatást.
-Tessék?! – a tanárnő Gáborra néz, és megdöbben.
-Ha nem fejlődtél, és olyan vagy, mint régen, akkor érthető, hogy egyedül élsz. És látom, hogy milyen aszott vagy és boldogtalan. –mondja Gábor gonoszul.
-Hogy merészelsz…? Kifelé innen! – kiabálja a nő.
-A POFÁDAT BEFOGOD! -üvölti Gábor olyan hangon, hogy alig ismer magára. Most én osztályozlak téged! EGGGGGYEEEEEESSS!- hörgi. Mérnök vagyok, mi? Semmi sem lett belőlem, mert elbasztad az életemet! Meg akartalak fojtani, de annyit kapnék, mint egy emberért! Szenvedj csak a nyomorult életeddel!
-Te basztad el magadnak! Te! -ordít a tanárnő.

-Gábor, hahó! Kér teát?
Gábor visszazuhant a valóságba, a teaillatú konyhába, a szomszédból már hangosan áthallatszott az American Pie.
-Nem, köszönöm, azt hiszem, meggondoltam magam.- mondta, és otthagyta az elképedt tanárnőt, kilépett az októberi hűvös ködbe és a hatalmas gesztenyefák között elindult egy keskeny úton hazafelé.

Névtelen írta...

Sziasztok! Én a mindent legyőző - vagy sem - szerelem témáját örökítettem meg. Ez nem kijelölt szituáció volt, de hasonló.

Vágy és valóság

A szerelem olyan váratlanul támadt Jenna életébe, mint egy influenzavírus. Gyorsan és hatásosan. Ám amikor megjelent, mindent felülírt. A szerelmek már csak ilyenek, megvan az a tulajdonságuk, hogy hatásukra az ember vak lesz. Továbbá süket, no meg, ha egészen őszinték akarunk lenni, akkor bolond is.
A klasszikus szerelem minden tipikus tünete fellelhető volt rajta. Mintha rózsaszín felhőkön lebegett volna, rózsaszín szemüveggel a szemén. Az agyában olyan kémia játszódott le, mely teljesen elvarázsolta Jenna óvatosságát is. Vakmerő lett és kacér.
Megismerkedésük szokványos banális történet volt, a szupermarketben hihetetlen akciót hirdettek. Nos, épp a zöldség és gyümölcsös pultnál, burgonyaválogatás idején történt. – Én inkább nem vennék ebből a krumpliból! – jelentette ki Jack – és kezét diszkréten Jennáéra helyezte. Ez volt az a momentum, ami a nőt megperzselte. Ahogy a férfi magas, sötétbarna alakjára lassan kúszott fel a tekintete, érezte, hogy valami történni fog. És történt is, mert Jennát egy hirtelen támadt, villámcsapás szerű szerelem elkábította, s már jó ideje fogva is tartotta. S hogy, hogy nem, de még nem derült ki titkos viszonyuk, mert nagyon óvatosak voltak. Előre lefoglalt panziókban találkoztak, és mindig másban, nehogy szemet szúrjon. Kettesben sosem mutatkoztak, szigorúan külön-külön érkeztek a tett színhelyére. Azt mondják, a testiség valami olyan hihetetlen köteléket képes csomózni, ami nagyon sokáig fogva tart. Ez történt velük is, kapcsolatuk az erotikus oldalról teremtette le őket. Egy nap Jenna nem bírta tovább a szürke, jellegtelen hivatalnok melletti életet, nevezetesen Tom már kezdett az agyára menni. Az állandó reggeli harákolásával, a kopasz feje búbjával, megrögzött szokásaival tipikus öregember hatását keltette. Ellenben szeretője izmos, kisportolt teste, acélos karja –ha csak ránézett- remegni kezdett a térde. Ehhez jött plusz a bódító kémiai anyag, mely még mindig vastag rétegben fedte Jenna agyát. És itt kezdett hezitálni: Jack vagy Tom, Tom vagy Jack? Jack a szerelmet hozta számára, újra nő lett általa, vonzó és kívánatos. Istennő. Tom a megszokást és nyugalmat jelentette, a kiszámíthatóságot, megbízhatóságot. Nem mellesleg, egyetlen fiának, Chrisnek volt az apja.
Merjük feladni a biztosat a bizonytalanért? A jól kijárt, megszokott utat a járatlanért? É ha van elég mersz, talán belevághatunk életünk legnagyobb kalandjába, mely olyan boldogságot hoz életünkbe, miről nem is álmodtunk. Jenna még fiatal volt, csupán a harmincat töltötte az idén. Bőven volt hát még ideje, hogy feladjon mindent. Boldog mosollyal az arcán elképzelte magukat, amint Jackkel egy családdá lesznek. Képzeletében már ki is színezte a történetet, ahogy egy cserfes, gyönyörű kislány szaladgál körülöttük, és fonja át szeretőn apja nyakát. A boldog képeket komorak váltották fel. Chris furakodott az idilli helyébe, a kisfia, aki mindig a legfontosabb volt életében. Ötéves gyermeke a szeme fénye volt, érzékeny, csöppnyi kis ember, ki majom szeretettel ragaszkodott apjához. Ha most ezt a köteléket elvágná, gyermeke még inkább csigaházába húzódna. Feldolgozná ugyan, mert az idő mindent begyógyít, de vajon hogy fogadná új „apját”? Mert Jack válaszút elé állította, mikor is egy szeptemberi reggelen kis bársony dobozkát húzott elő. –Kedvesem, számvetést készítettem eddigi életemről. Tartalmatlan, üres és léha. Szeretnék végre megállapodni és családot alapítani veled. Tudom, hogy ez még nem aktuális, mert férjnél vagy…de kérlek, gondold meg, válj el gyorsan, pénz nem akadály, és legyél az én feleségem! Fogadd el ezt a gyűrűt, és csak titokban húzd fel, ha együtt vagyunk. Mondd, akarod?

Névtelen írta...

Jenna semmire sem vágyott jobban a világon, így egy csepp habozás nélkül Jack karjába vetette magát. Ott és akkor döntött, nem is volt kérdéses.
A hazafelé úton azonban kételyek fogták el, már nem volt annyira biztos magában, különösen, mikor egy üzenet várta a konyhapulton. „Jenna többször hívtalak, de elérhetetlen voltál. Mond, minek neked egyáltalán mobil?! De nem is ez a lényeg, Chris kórházba került, csúnyán leforrázódott a keze. Siess utánunk, amilyen gyorsan csak lehet, a Szt. Sebestyénben vagyunk!” Pár szó, egy üzenet és eddigi életed teljesen átértékelődik. Jenna pánikszerűen kocsiba vágta magát, nem kímélte a gázt. Agyában a gondolatok gyorsabban forogtak, mint a kerekek. Most tegyem meg? Most, mikor szükségük van rám? Vagy várjam meg a teljes gyógyulást, és csak akkor álljak Tom elé? De vajon Jack meddig bírja? Már eddig is határtalan áldozatot hozott, mikor vállalta a teljes bujkálást, a titoktartást… Vállalta persze, mert szerette a nőt, de nem is olyan sokára, sőt mi több, már most elege lett ebből, mert ő nyíltan és egészében társának óhajtotta. Nem kaland volt az életében Jenna, hisz feleségül kérte. Megoldhatatlan, gyötrő gondolatok, amikkel sehogy sem boldogult. Léptei már a kórházi folyosón kopogtak, csak ekkor tudta kiszakítani magát az önemésztésből.
Ahogy belépett a szobába, és a fehér lepedős ágyon meglátta könyékig bepólyált falfehér kisfiát, szemét könnyek homályosították el. Ahogy apja féltőn óvta, és mesélt épp lágy hangon, mindent újra gondolt.
Pár nap emésztő lázálom, gyötrődés és kín után döntött. – Jack, te voltál életem szerelme, és semmi mást nem kívántam jobban nálad, de egy olyan trauma ért, amit nem tudok nem figyelembe venni. Átértékeltem az életem, kívülről szemléltem magam, és döntöttem. Kérlek, bocsáss meg, és engedj el, mindig szeretni foglak….
Jenna próbált erős lenni, túlélővé vált. Csak vegetált, de mikor Tom munkába indult, onnantól kezdve maga volt, és gondolatai. Elgyászolta volt kapcsolatát, mindennap sírt és imádkozott.
Az őszt felváltotta a tél, a telet a nyár. Talán már kicsit könnyebb lett minden, a sajgó fájdalom gyógyulni látszott. Aznap nagymosást tartott. Tom nadrágjait kupacokba rakta, de előtte gondosan átfésülte zsebeit. Csak egy fénykép volt, egyetlen színes papírlap. Tom és egy ismeretlen nő boldog ölelésben. „Soha el nem múló szerelemmel: Rose.” A fénykép koppanva hullott a járólapra, a pillanat belefagyott a végtelenbe.

Névtelen írta...

Engem az első szituáció fogott meg. Bár még nem nagyon próbálkoztam ilyesmivel, 2 részben tudtam feltenni, remélem érthető lesz:

„Meredten bámulom London színes, nyughatatlan forgatagát és várok. Néhány órája léptek működésbe az utcai lámpák, sárgásan derengő fényburokba vonva a fővárost. A kivilágított látványosságok másai kísértetiesen imbolyogtak a Temze hullámain. A szabálytalan villódzás a jól megszokott, rohanó élet békéje mellé valamiféle különös erővel bíró, misztikus vonzerőt csempészett London hangulatába. Gyenge pillanatomban enyhe mosolyféle suhant át az arcomon. Nem Susan! – kapok észhez – Nem engedheted meg magadnak az érzelmek luxusát! Ez egyszer nem…
A feladat adott. A lépései kötöttek, akár egy matematikai egyenlet megoldásának menete. A célszemély kiismerése, gyenge pontjainak feltérképezése, a helyszín és az időpont meghatározása, végül a terv figyelmes végrehajtása. Egy hibát sem véthetek.
Bár már többször fakadt vér a kezeim által, a tervezett gyilkosság más. Szánt szándékkal kioltani egy életet, az több mint törvényszegés. Bizonyos szempontból mérhetetlen egoizmusra is utalhat. Hiszen ki vagyok én, hogy ítélkezzem mások felett? Ki vagyok én, hogy felülírom Isten akaratát? Az én esetem azonban más. Ő kötelez. A szavai megbéklyóztak. Én nem ítélkezek, csak végrehajtok. Az Ő akaratát. A bűntudat terhe nem az én vállamat nyomja. Valami belülről fakadó vágy, a megfelelés kényszere is hajt belülről. Adrenalinnal árasztja el a testem, kiélesíti emberi határok közé szabott érzékeimet, megszilárdít az elhatározásomban, háttérbe szorítja a kétségeket.
Nemsokára idő van. A megadott helyen ácsorgok, a kijelölt pillanat egyre közelebb kúszik hozzám. A Big Ben tornyán pár perc múlva éjfélt búg az óra. Miss Bindoles nem éri már meg október utolsó csütörtökét. Márpedig minden erőmmel azon leszek, hogy a tervemet zökkenőmentesen végrehajtsam…”


Névtelen írta...

„Csendesen lépkedek. Nem nézek se jobbra, se balra, enyhén kacsázó bal lábfejemre szegezem a tekintetem. Szokásos esti sétámat ma kicsit hosszabbra terveztem. A Temze partja mentén elhaladva sokadszorra is megcsodálom az otthonomat. Miközben a víz a csizmám orrát nyaldossa, felnézek az örökmozgó metropoliszra. Teljes pompájában áll előttem London. Az égbe nyúló épületek mintha tartóoszlopai lennének az éjszaka sötét sátrának, nem engedik közelebb a fekete űrt. Sóhajtok. Lelki szemeim előtt leperegnek a legszebb emlékek, amelyeket a városnak köszönhetek. Hálával tartozom Londonnak, amiért annyi bajtól megóvott és annyi élményhez hozzásegített. Itt, a Temze partján talált rám az első szerelem és nem messze innen, egy régi stílusú, málló vakolatú épület padlásszobájában ért utol az első csalódás. Alig 20 percembe kerül, mire gyalog az említett házhoz érek. Egy kevésbé forgalmas utca sarkán diszkréten meghúzódó 8 emeletes építményhez, amelyet már jól ismertem. Kulcsom is volt hozzá. Ő még nem kérte vissza. Csöndesen a zárba illesztem, kétszer elfordítom és lenyomom a kilincset. Belépve, a hajamat meglebbenti a por- és penészillatot hordozó könnyű huzat. Tipikus lépcsőházillat. Magabiztosan szedem a lépcsőfokokat, annak ellenére, hogy az ismerős illatoktól, színektől és formáktól megrohamozó emlékek miatt a bensőm megremeg. Az első csók képe feldereng előttem a második lépcsőfordulóban, de én eltökélten haladok tovább. Az ötödik emelethez érve eszembe jut, milyen mérhetetlen boldogság öntött el, amikor Ő először kimondta a várva várt „sz” betűs szót. A nyolcadikon, a liftajtó előtt újra átjár az első együtt töltött éjszaka forrósága. Szinte érzem a teste melegét, a puha bőrét, ismét magam előtt látom a vágytól izzó szempárt. Muszáj megpihennem egy pillanatra. A lépcsőzés kimerítő még akkor is, ha az ember lánya elszánt. Néhány mély lélegzetvétel után tovább fojtatom az utam felfelé. A tetőtéri kis lakáshoz vezető folyosóról egy másik ajtó is nyílik. Egy pillanatra eljátszom a gondolattal, hogy a terveimtől eltérő ajtót választom. A fenébe is! Ha kigombolnám a blúzom és kiengedném laza kontyba kötött, hullámos hajam, Ő biztosan beengedne. Nemhogy a lakásába, de még az ágyába is. De valóban ezt akarom? Hogy a szívemet a melleim mögé rejtve tudjam csak megnyerni őt magamnak? Francokat. Nem élet az ilyen! Számomra nem. Ő is megmondta. „Túl idealista vagy! Az erkölcseid miatt csak létezel, de képtelen vagy élni! Akkor meg mi a fenéért jöttél a világra?” Sokat gondolkoztam a szavain. Igaza volt. A bal oldali ajtóhoz léptem és nyugodt léptekkel a tetőre sétáltam. A metsző októberi szél csípi a bőrömet, könnyeket csal a szemembe. Talán az utóbbiért nem csak a szél a felelős.
Az ujjaimat tördelve bámulom London színes, nyughatatlan forgatagát. A csuklómon érzem a hegek vékony vonalait, amelyeket magamnak okoztam. Azt hittem, attól könnyebb lesz. Tévedtem. A város most a lábaim előtt hever. A néhány órája működésbe lépett utcai lámpák, sárgásan derengő fényburokba vonják. A kivilágított látványosságok másai kísértetiesen imbolyognak a Temze hullámain. A szabálytalan villódzás valamiféle különös erővel bíró, misztikus vonzerőt csempész London hangulatába. Enyhe mosolyféle suhan át az arcomon. Innen pont ellátni a Big Ben tornyáig. A díszes számlapon a két mutató épp a 12-esen fedi egymást. A belső hang, amellyel már hónapok óta vitatkoztam, most felülkerekedett rajtam. Az elszántsága engem is megszilárdít. Döntöttem.”

És Susan Bindoles ugrott…


Momo voltam / manami@citromail.hu /

Szatti írta...

Szia!

Ez nagyszerű volt :D azt hittem, neki megy annak a szerencsétlen nőnek, de végülis, ez csak a képzelet játéka, ahol bármi megengedett, ha titokban marad. Nagyon tetszett, köszönöm, hogy olvashattalak :)

Szatti írta...

Kedves Névtelen!

Nagyon tetszett a történeted, mert ez tényleg az volt. Egy komplett novella-történet. Gratulálok neked, remek volt és köszönöm, hogy elküldted.

Ui.: egy nevet, ahogy itt szólíthatlak, kérhetnék válaszként? :) Előre is köszi!

Szatti írta...

Kedves Momo!

Remek történetet alkottál, fantasztikusan írsz, faltam minden sorodat!! Gratulálok neked, nagyszerű volt, igazi élmény! Szép napot neked! :)

Dia.(: írta...

Sziasztok! Megfogott ez a feladat...

Kesernyés őszi reggel volt, a ködfoltok miatt az orromig se láttam. Az egész város aludt még, az utcán alig tűnt fel rajtunk kívül autó. A buszokon egy két ember ült, a járdán is csak egy-két munkába igyekvő embert lehetett látni. Álmosan és nyomottan bámultam ki a koszos üvegablakon. A taxi pontban fél hétkor tett le a kollégium előtt, mint mindig. Kiemeltem a csomagtartóból a bőröndömet, fizettem és elindultam felfelé. A göröngyös, kavicsos úton végighúztam az utazómat, mit sem törődve a nagy hangzavarral. A zajokat elnyomta a fejemben cikázó gondolatok, amik egész hétvégén foglalkoztattak. Olyannyira elmélyültem a saját fejemben, hogy a portásnak sem köszöntem, csak elsétáltam a liftig. Bosszankodva vettem tudomásul, hogy nem működik. Egy-két magamban elmormolt kedves szó után elindultam az ötödikre. Minden fordulóban megálltam mire sikerült felvonszolnom a bőröndömet. Miközben közeledtem a szobánkhoz, egyre feszültebb lettem. Sejtettem, hogy mi fog rám várni, de mégis próbáltam magam meggyőzni az ellenkezőjéről. Lefolytattam magamban a Lincoln-Douglas vitát és olyan mondatok fogalmazódtak meg a fejemben mint:
-Ugyan már, butus vagy. Ana azt mondta csak barátok. Szentül meg volt róla győződve, hogy Dan nem akar semmit, nem is mondott semmit. Egyszerűen csak jót beszélgetnek.
Aztán persze megszólalt a Dougles énem, aki ennek a teljes ellentétét állította.
-Ha így lenne, nem sms-eznének folyton és Dan nem aludna fent a szobánkban, Ana mellett. Ha így lenne, nem ölelné át minden ok nélkül és nem pusmognának egymásnak mosolyogva folyamatosan. Azon kaptam magam, hogy a harmadik emelet lépcsőfordulójában bámulok magam elé, és fejben vitázom önmagammal. Megráztam a fejem és tovább cipeltem a bőröndömet. Mire az ötödikre értem, addigra a Dougles énem győzött. Felkészültem mi fog rám várni, és csendben benyitottam. Ott találtam a barátnőmet és életem szerelmét, amint egymást átölelve édesen alszanak. Meghasadt a szívem. Csendben leültem a saját ágyamra és néztem őket. Lincoln visszavonulót fújt, helyét átvette egy angyal, Douglast pedig kitúrta egy ördög. Az első gondolatom a hatalmas szívfájdalom után az volt, hogy lefényképezem őket és elküldöm MMS-ben Ana barátjának. Ez elég óvodás módszernek tűnt és megszólalt a lelkiismeretem is. Miért tegyek tönkre egy kapcsolatot ilyen kishitű húzással? Persze, erre rögtön jött a kontra, miszerint olyan régóta nem vágytam már senkire, mint erre a fiúra itt, bizalmasan beavattam a barátnőmet, aki megígérte, hogy segít az ügyben és erre itt alszanak együtt. Talán mégis csak meg kéne csinálnom azt a képet. Odáig fajult a dolog, hogy úgy összezavarodtam, hogy elindult egy könnycsepp a szemem sarkából. Szépen végigfolyt az arcomon, majd rácseppent a kézfejemre. Összeszorított fogakkal néztem a cseppet, majd fogtam magam és kiléptem az ajtón. A mosdóban persze folytattam a vitatkozást magammal, ott tartottam, hogy az angyal a glóriájával verte az ördögöt, az pedig a szárnyából tépkedte ki a tollakat.
Végül ketté tört a glória, elfogytak a tollak és az ördög megfáradva zuhant össze. Elárasztottak az angyali gondolatok, miszerint erős vagyok, úgy fogok tenni mintha semmit sem láttam volna, én felejtek ők pedig csináljanak azt amit akarnak. Becsukom a szemem. Megigazítottam a hajam és kiléptem a mosdóból. Éppen elértem az ajtónk elé amikor váratlan vendéggel találtam magam szemben.
-Szia Rose! Ana? Úgy gondoltam meglepem, mielőtt órára megyek. -mosolygott rám a barátja
Széles vigyor terült el az arcomon.
-Szia! Menj csak be nyugodtan. Már felébredt... -válaszoltam angyali mosollyal

Névtelen írta...

Kedves Szatti!
Schablik Viki vagyok, már írtam is a feladatokra, csak valahogy nem tudom "megbütykölni"a Google Fiókot! De remélem így is jó lesz. Köszönöm véleményedet. Szia

Syro írta...

Szia! Megjöttem, mint mindig, és hoztam aszokásos formámat, kicsit olyan, meg kicsit más, remélem azért tetszeni fog.
Címe? Az nincs, csak megszületett.
Puszi Syro

Syro írta...

1.nap
Végre szabad vagyok! Hihetetlen érzés. Az orvos javasolta, hogy írjak naplót, az segíteni fog a gyógyulásomban. Persze azt mondtam neki, hogy ez nem az én műfajom, így ha nem muszáj nem erőltetném. De ez hazugság volt, szeretek írni, így mindig újraélhetem, azokat a dolgokat, amit tettem a múltban.

2.nap
Delelőt vásárolni mentem. Semmi extra, csak egy kis felvágott, kenyér, kávé és üdítő, mert az alkohol ugye tiltott. Persze magyarázat nincs a tiltás okáról hacsak, hogy a gyógyszereim hatását kicsit átértelmezné. Talán kipróbálom, úgyis rég pörögtem egy jót. Még csak két napja vagyok kint, de máris rosszalkodtam egy kicsit. Elsétáltam azok mellett a sorok mellet a boltban, ahol nem lett volna szabad. Meg is éreztem az eredményét. Felszökött az adrenalinom, Roger is beköszönt, majd itthon, pár óra múlva jobban lettem. Legközelebb óvatosabbnak kell lennem.

3.nap
Ma nem csináltam semmit, csak ültem az ágyon és néztem az ablakommal szemközti fát, ahogy a szél mindenfelé hajlítgatta az ágait. Valahogy ez teljesen elégnek tűnt, nem éreztem semmit, egyszerűen elvoltam, mintha csak egy üres tok lennék. Lehet, hogy kétszer vettem be a gyógyszeremet, ha látom Rogert megkérdezem.

8.nap
Beszéltem ma az orvossal, elmondtam neki, hogy semmi sem történik velem, így jól döntöttem mikor nemet mondtam a naplós dologra. Ennek örömére megint megpróbált rábeszélni. Én meg megígértem neki, hogy meggondolom, hadd aludjon jól.
Kérdezte, hogy mit érzek, hogyan érzem magam. Őszintén szólva ordítani tudnék. És, hogy mit érzek? Dühös vagyok, elegem van, és egyébként sem érzek semmit, hála azoknak a bivaly erős bogyóknak, amit felírt. Olyan tompa vagyok, mint egy játékkés. Ez olyan megalázó. Régen minden érzékszervem csak úgy sziporkázott, mikor emberek között jártam. Állandóan figyeltem és résen voltam, vártam a kínálkozó alkalmat, hogy lecsaphassak. De most még az emlékek sem hívnak elő semmilyen érzelmet. Komolyan mondom, ha ez így megy tovább be fogok csavarodni. Bárcsak Roger itt lenne megint.

10.nap
Mégis nekiálltam naplót írni, mármint egy másikat a dokinak, csakhogy végre leszálljon rólam, ezt meg persze jótékonyan nem kötöm az orrára. Jobb neki úgy, ha nem tud mindent, még a végén agyon aggódja magát miattam. Szegény ember.

12.nap
Tegnap elmentem vásárolni megint, elvégre enni csak kell. Aztán tettem megint egy kitérőt, és igyekeztem figyelni az érzéseimre, ahogy próbálták tanítani nekem odabent. A sorba még nem mentem be, csak fél szemmel fixíroztam a polcokon sorakozó játékokat. Fél perc, talán ennyit sem bírtam, máris remegés futott át rajtam, persze amilyen mázlis voltam a biztonsági őr egyből kiszúrt magának. Le se vette a szemét rólam míg ki nem mentem. Elég undok feje volt, biztos nem volt gyerekszobája.

13.nap
Ma váratlanul betoppant a dokim két rossz arcú fickóval, és végigkutatták a lakásomat, hogy betartottam-e minden szabályt. Gyorsan végeztek, lévén alig van valamim, de amit nem akartam, azt nem is találták meg. Így kijelenthetem, hogy újból van saját életem is. Ők meg lássák csak azt az álarcot, amit rám kényszerítenek, hogy viseljek.

14-20.nap
Mivel a takarításon, meg a néhány holmim jobbról balra és balról jobbra pakolásán kívül nemigen történt más így nem pocsékoltam feleslegesen a lapokat és a tintát.
Viszont mindeközben kigondoltam egy kis rejtekszobát. Teljesen le tudom szeparálni, ablaki nem lesznek, és még a hangszigetelést is meg lehet oldani úgy, hogy maradjon bőven hely. Végre lesz hancúr kuckóm, és Roger is örült az ötletnek :)))

25.nap
Nagyon jó idő volt ma, így úgy döntöttem kimegyek a parkba, egy kicsit terepszemlézni, csak hogy szokjam a dolgot. Szerencsére hétvége volt így nagy volt a nyüzsgés. Családok, párok, vagy csak olyanok akik az időt élvezték.
Amint beléptem a park területére minden érzékszervem elkezdett bizseregni, de többre nem jutott. Azok az átkozott bogyók! De legalább kordában tudtam tartani az érzéseimet. Mikor hazaértem megdicsértem magam, Roger is büszke volt rám.

Syro írta...

Ennek örömére eldöntöttem, hogy elkezdem csökkenteni a gyógyszeradagomat, és közben gyakorolok a parkban.
Mennyi édes gyerek volt ott, meg kutyák, csili-vili árusok. Ááá, egyenlőre nem ábrándozok, csak lépésről lépésre.

40.nap
Rég nem írtam, pedig sok minden történt. Valahogy nem éreztem késztetést, hogy leírjam a napjaimat. Roger meghallgat, és ő javasolta, hogy hagyjak fel az írással, mert még bajt hozhat ránk, de én mégis leírom. Néha teljesen megrémít, máskor meg olyan kedves. Elhiszem, hogy nehéz volt neki az elmúlt időszak, de azért lehetne egy kicsit elnézőbb is velem. A minap is, mikor a titokszobában tevékenykedtem, rám ripakodott, hogy miért nincs még készen, meg miért így, meg úgy csinálok valamit. Én meg megmondtam, hogy odabent így tanították. Na, ekkor nagyon mérges lett. Meg is vágott egy késsel, amit az asztalon talált. Nem szereti, ha arról beszélek, ami odabent történt.
A szoba nemsokára elkészül azért, és már akár be is költözhet a kis lakója, bár nem tudom, hogy helyes-e. Elvégre ezért kaptam a büntetésemet. Nem is tudom, de ha Roger megtudja, hogy kételkedem, nagyon mérges lesz, és az fájni fog nekem. Tudom. Régen is megbüntetett már.

45.nap
Türelem, mindig ezt hallom töle, ezt a leckét megtanította, fájdalmas volt de megtanultam. Roger nem szerette ha hibázom, szigorúan ragaszkodott a módszereihez, és a precizitáshoz, és ezt meg is követelte.
Minden nap lemegyünk a parkba és figyelünk, persze nem feltűnően, egy kedves családbarát könyv mögül, néha egy kis cukorkával felszerelve. Így inkább kellemes benyomást keltünk, mint ellenszenveset, ez is nagyon fontos. De én félek, nem akarom már ezt csinálni, de neki hiába mondom, mintha süket lenne az ilyen szavakra. Érzem, hogy nem helyes, amit tenni akarunk, de valahol legbelül, mégis vágyom rá. Pedig megígértem, hogy jó útra térek. Van, hogy egész éjszaka forgolódok, és nem tudok aludni. Ilyenkor azok a képek gyötörnek, amik régen történtek, mikor még Roger és én egyenlőek voltunk. Mindent megosztottunk egymás között, aztán valami elromlott, ő egyre többet akart, én meg inkább kiszállni belőle. De már mélyre süllyedtünk. Persze mindenért engem hibáztatott, állandóan szidott, megalázott, hogy érezzem, megbántottam és cserbenhagytam őt. De azt mondta megbocsájt, ha megint segítek neki, és jó társa leszek. Én szeretnék, komolyan, de nem helyes az, amit tenni akarunk, fájdalmat okozunk vele az embereknek, a gyerekeknek.

46.nap
Ma megbeszéltük, hogy tartani tudjuk a szabadulás utáni 50. napra tervezett műveletet. Rogerrel mindent elterveztünk, még az időjárás is nekünk kedvez, egész hétre jó időt jósoltak. Már alig várom, hogy akcióba lendüljünk, és utána jót murizzunk. És nem utolsó sorban, hogy Ő büszke legyen rám.

49.nap
Félek!!! Mégis mit kéne tegyek? A rendőrségre nem mehetek, mert biztos, hogy megölne érte, talán fel kéne hívnom a dokit, talán ő tudna segíteni, és akkor eltűnne Ő is, örökre. De megint hallom őt, már megint nem jó neki valami, nem elégedett. Tegnap is megütött, nem is egyszer. A múlthéten még a kést is belém állította, persze utána rögtön bocsánatot kért. De tudom, hogy az én hibám, én bosszantottam fel, megérdemeltem, amit kaptam. De most más, örülten viselkedik, nem is csak egy kell neki, hanem több, de én nem tudom megtenni, nem vagyok már rá képes. Segítsen valaki!!!

50.nap
Alig aludtam, egész éjjel hallottam, hogy ismételgeti a tervet, és fenyeget, hogy ha nem teszem meg, akkor visszajuttat oda, aminél a halál is jobb. Talán ez lenne a jó megoldás, meghalni, és akkor ő is békén hagyna. Vagy őt ölni meg, az is jó lenne, igen az sokkal jobb, csak... Meghallotta!

- Nincs több bejegyzés doktor.
- Kitűnő észrevétel, tizedes.
- Csak, gondoltam...
- Ne gondolja, inkább biztosítsa a helyszínt.

- Dr. Merdon!
- Nyomozó.
- Mi a véleménye?
- Öngyilkosság, gyilkosság.
- Pedig egyértelmű, hogy ön-kezűleg...
- Tudom, tudom, de egy kettős személyiségnél, kitudja hogyan is történik bármi. Talán, jobb lett volna neki bent a kórházban.

Syro írta...

- Ne vegye zokon, de az én adómból ne tartsanak el diliflepniseket, akkor már jobb holtan – ezzel elvonult parancsolgatni.
- Ő is rendőr volt – suttogta a doki...

Szatti írta...

Teljesen tökéletes. Semmi gond, ha névtelenként külditek el, csak az elejére vagy a végére írjatok a szövegnek egy nevet :) Köszönöm a válaszod!

Szatti írta...

Szia Dia!

Nagyon tetszett az írásod, magával ragadó volt! gratulálok neked és köszönöm az élményt, fantasztikus volt! :)

Szatti írta...

Kedves Syro!

Végig, feszülten figyeltem és olvastam, mi fog ebből kikerekedni, és nagyon örülök, hogy így utolsónak is, sikerült ismét alkotnod. Megérte elolvasnom, zseniális voltál:))
Puszi nagyon!