2012. október 18., csütörtök

Pár perces különfeladat - Alkoss zenére!



Halihó mindenkinek! Egy kisebb alkotási lehetőséget hoztam számotokra, jelenleg egy zenével kapcsolatos ötletet, melynek lényege az lenne, hogy meghallgatva, írjatok hozzá egy rövid kis történetrészletet, novellát, verset vagy akár idézetet, egy kommentben. Kíváncsi lennék rá, hogy kinek mi jut eszébe és mit vet "papírra". Ha van időtök és ihletetek a zenéhez, szívesen várom az alkotásaitokat! Akinek többre is van ötlete, többel is pályázhat... ennek igazából nincs tétje, egyszerűen csak alkothattok, ha szeretnétek és inspirál benneteket a feladat. A legjobbak kikerülnek a facebook oldalunkra, és természetesen, véleménnyel is illetem! Előre is köszönöm, jó munkát hozzá! :)
Ui.: hogy miért is lennék erre önző és elvetemült módon kíváncsi, hogy mi születik a zenére általatok? A későbbiekben elárulom :), de aki leleményes, rá is jöhet!


24 megjegyzés:

Névtelen írta...

Nem sikerült túl hosszúra, nekem a zenékről mindig csak egy mondat jut eszembe, hogy ,,Olyan, mintha..." ezt próbálom kifejteni azért kicsit hosszabban:
A fiatal hercegnő még mindig a zene ritmusára szökdécselt fel a szobájába. Furcsa volt a csönd, ami most körülvette, csengett tőle a füle. Felhúzta kedvenc kis zenedobozát, azzal együtt fészkelődött be az ágyba. Ahogy a gyerekdal, a fülében csengő báli zenék, és az esőcseppek kopogása álomba ringatta, már érezte, hogy ma a herceggel fog álmodni.
Emmy

Szatti írta...

Kedves Emmy!

Nagyon köszönöm a gondolataidat :) pár mondatba remek dolgokat szőttél! Puszi

MartinIsti írta...

Halkan hulló esőcseppek
a felhők pettyezte napvirágos égből
Szomorkás visszatükröződések
a gömböcskék mélyén rejlő piciny tengerekből

Szatti írta...

Kedves MartinIsti!

Gyönyörű gondolatok, köszönöm neked! :)

MartinIsti írta...

Előre is elnézést érte, nem hiszem hogy sokan lesznek, akik nem (legfeljebb) faviccnek találják :) /szakmai ártalom, és pont kódolás közben olvastam a válaszodat.../

SELECT [Raindrops] FROM Sky
WHERE Cloudy = TRUE AND Colour LIKE '%sun%'
JOIN
SELECT Sadly.Reflections FROM
(SELECT SmallSeas FROM Spheres) deep

Syro írta...

A vihar dulva-fulva vonult el, s csupán könnyeit hagyta hátra. A bíborban tündöklő lemenő nap néha kikukucskált a felhők közül, s ilyenkor a táj csak úgy ragyogott, mintha megannyi rubintkővel szórták volna tele. Szemet gyönyörködtető ez a káprázat, a milliónyi sziporkázó esőcsepp. De mindez csupán csak egy pillanatig tart, de mily csodás ez a pillanat.


ui: Gratulálok a műhöz :)

Puszi
Syro

Dorothy Large írta...

" Aki mindent megtesz, hogy elkerülje a szomorúságot, az a boldogságot sem érzi! "

Arcomról szüntelenül potyogtak a könnyek, ahogyan azt néztem hogyan engedik le édesanyám barna,tölgyfából készült koporsóját, a külön neki kiásott téglalap alakú gödörbe. A család minden tagja próbáltam visszatartani keserű könnyeit, kisebb-nagyobb sikerrel, míg az én zokogásomtól volt hangos a környék. Még mindig nem tudtam elfogadni a halálát, annak ellenére ,hogy a rák nyilvánvalóvá tette az elmúlt hónapokban. Én viszont úgy mentem be minden nap a kórházba, hogy talán aznap hazaengedik.Túl naiv voltam és ez most jobban fáj, mint bármi más, míg apám és bátyám már felkészültek mindenre. Egy kis idő múlva végleg feloszlott a tömeg, csak én térdeltem a földön, mögöttem pedig apám és Brian állt megfeszülve. A két órás úton csak az én szipogásomat lehetett hallani, míg a többiek fagyos tekintettel bámultak előre. Elfordítottam a fejem és az ablakon keresztül láttam, hogy a fák és a bokrok szinte elrohantak mellettünk. Ahogyan hazaértünk, mindhárman szobánk sötétjébe burkolództunk és aznap nem is hagytuk el azt, én pedig csendben álomba sírtam magam.

- Isabell! - hallottam egy mély és recés hangot,mely olyan szinten sértette a fülemet,hogy bebújtam a takaró alá és kezeimet a fülemre tapasztottam. - Isabell!
Ahogyan rájöttem ,hogy a nevemet ismétlő hang nem fog alábbhagyni, ledobtam magamról a takarót és álmosan dörzsölni kezdtem a szemem:
- Mi az?
- Kelj fel! El fogunk késni! - Brian hangja meggyötört volt és élettelen. Rekord idő alatt felöltöztünk és siettünk a buszmegállóba. A buszon megint rengetegen voltak, levegőt is alig lehetett venni. Kezdett nagyon elegem lenni ,hogy minden reggel nagy-termetű férfiak simultak hozzám, vagy kisgyerekek, akik azzal szórakoztatták magukat, hogy az utasokat rugdossák. A buszmegállótól két utca van az iskolánkig. Brian az esőtől nedves járdát bámulta, a közöttünk lévő csend pedig kezdett egyre elviselhetetlenebbé válni. Szó nélkül váltunk el az iskola aulájában és siettünk az osztályterembe. Ahogyan beléptem az enyémbe, hirtelen minden kiabáló és nevető diák elcsendesedett és bámultak engem. Mit sem törődve velük a padomhoz siettem és csendben elfoglaltam a helyem. A következő pillanatban belépett a matek tanár és hangosan magyarázni kezdte az új anyagot, én mégsem tudtam figyelni.
"Nem akarok szomorú lenni. Ez az érzés annyira rossz. Fáj nekem. Boldognak kell lennem, nem szabad megengednem magamnak,hogy rosszul érezzem magam."

Dorothy Large írta...

Folytatás :)

Az óra végén megcsendült a tíz perces szabadságot jelző csengő, majd minden diák elhagyta a termet. Utoljára én sétáltam ki, majd az ajtó mellett meghallottam, ahogyan három osztálytársam beszélgetnek, majd mikor megláttak hirtelen elcsendesedtek.
- Sziasztok! - erőltettem mosolyt az arcomra. Elindultam az udvar felé, majd mikor kiértem mélyen beszívtam a friss levegőt.
- Hogy érzed magad? - hallottam egy ismerős hangot a hátam mögül. Hirtelen hátrapördültem és Annie méregzöld szemeivel találkoztam.
- Remekül! - vigyorogtam, már-már feltűnően.
- Biztos? - emelte fel az egyik szemöldökét.
- Persze. Tökéletesen érzem magam. - hirtelen megszólalt a csengő, ami most nagyon jól jött. - Sietek órára! Szia!
Irodalom órán sem fagyott le a mosoly az arcomon és csak arra gondoltam ,hogy nem lehetek szomorú. A nap gyorsan elszaladt,aminek hihetetlenül örültem. Az utolsó óra után meg akartam várni Briant az iskola előtt,ezért nekidőltem a fehérre meszelt falnak és behunytam a szemem.
- Nézzétek! Isabellnek nem rég halt meg az anyukája, de egész nap vigyorgott! Nem is szerette az anyját! - hallottam mellőlem egy vékony hangot. A szőke hajú Courtney állt mellettem pá méterre, mögötte pedig a talpnyalói, és nem is törődve azzal ,hogy meghallottam őket. Könnyek szöktem a szemembe, de gyorsan lenyeltem és újra mosolyt erőltettem az arcomra, ami most volt a legnehezebb.
- Látjátok? Én megmondtam. - nevetett harsányan. Hirtelen valaki megszorította a kezemet és kihúzott az iskola területéről.
- Ne is foglalkozz velük! - mondta Brian és egyenesen a könnyektől homályos szemembe nézett. - Menjünk haza!

A következő hónapokban annyit mosolyogtam, hogy szinte már fájt az arcom. Reménytelenül vágytam a boldogságra és a szomorúság érzését távolról sem akartam ismerni. Mindennap hamisan vigyorogtam, ami miatt meg is kaptam a bántásokat. Édesanyám haláláról szóló viccek egész nap a fülemben csengtek és nem bírtam kiverni őket az agyamból. Mégis szüntelenül mosolyogtam és nevettem mindenen.
- Hazaértem. - suttogtam, mikor beléptem a lakásba. Ledobtam a táskámat a vállamról és a szobámba siettem. Tekintetem rögtön az ajtó melletti akváriumra tévedt, melynek tetején egy narancssárga színű, apró halacska feküdt élettelenül. Amint megláttam, már nem bírtam a könnyeimmel. Térdre borultam és hangosan zokogni kezdtem. Kisírtam magamból mindent,amit az elmúlt hónapokban átéltem. Édesanyám halálát, a bántásokat, a vicceket, a lökdöséseket és a harsány nevetéseket, míg a halacskám halála eltörpült mindezek mellett. Nem bírtam abbahagyni a sírást, de nem is akartam. Hirtelen úgy éreztem ,hogy több tonnás súly esik le a szívemről és minden elvesztett könny után jobban éreztem magam. Egész éjszaka sírtam. Fájt a fejem, szemeim feldagadtak, hajam kócos volt, de nem törődtem vele. Csak sírni akartam,szüntelenül zokogni, míg el nem nyom az álom-

Szatti írta...

Nagyon köszönöm, drága Syro, mind az alkotásod (remek lett, mint mindig. Szép gondolatok) és a gratulációdat is :)Puszi!

Lizzy Pippa írta...

Néztem, ahogy esik az eső. Ahogy a friss esőcseppek a fűszálak hegyén egyensúlyoznak. Bámultam a szürke esőfüggönyt az esőben állva, és vártam. Vártam hogy visszajöjjön. Tudom, hogy nem ment el örökre. Az nem létezik, hogy soha többé nem láthatom.
A könnyek úgy hullottak a szememből, akár az esőcseppek a felhőkből. Hiába álltatom magam. Tudom, hogy ez nem igaz. Hiszen itt kuporgok a földön, ázom az esőben, és sírva várom őt, hogy a vállam simogassa, várom őt,de nem jön el soha.

Szatti írta...

Szia Dorothy!

Igazán érdekes történetet alkottál, az elején lévő idézet is nagyon tetszett! Köszönöm a munkádat!:)

Szatti írta...

Kedves Lizzy!

Gyönyörű gondolatokat fogalmaztál meg, nagyon tetszett, köszönöm! :)

Jessie D. írta...

Az ujjaim sebesen cikáztak a fekete-fehér billentyűkön. Régen volt már, mikor legutóbb érintettem ezeket. Neki zongoráztam. Csakis neki... Tudtam, hogy hallja, még ha nincs is itt. Egy sokkal jobb helyen van. Tudom.
Az esőcseppek ritmusra koppantak a nyári pavilonon felfutó rózsák puha szirmain.
Elöntött a szomorúság. A torkom összeszorult. A dallam egyre vészjóslóbb lett. Megadtam magam. Átéreztem minden fájó hangot. Magam előtt láttam a felém közeledő alakját. Büszkén mosolygott rám.
Aztán hirtelen vége lett a dalnak. Az illúzió szertefoszlott, már csak az emléke maradt meg. A zene még csengett a fülemben, és éreztem, hogy valami nedves és sós folyik végig az arcomon.
Hiányzott.

Szatti írta...

Nagyon szép írás, Jessie! Köszönöm neked! :)

Elsy írta...

Alex becsukta maga mögött az ajtót, és elfordította a kulcsot a zárban. Kizárta a világot, semmi sem érdekelte. Még az előző, legalább húsz percen át tartó veszekedése sem, amit Elenával folytatott az imént. Sejtette, hogy kettőjük közt vége mindennek.
Nem érdekelte, hogy az iskolában van, úgy érezte végzősként bármit megtehet. Kinyitotta az ablakot, kikönyökölt, majd elővett egy cigit, és meggyújtotta. Mélyen beleszívott, élvezte, ahogy szétáramlik egész tüdejében a gyilkos füst, ami olyan megnyugtató tud lenni. Kifújta, és gondolkozva bámult a távolba tűnő szmog után.
Kavarogtak a fejében a gondolatok, az elmúlt beszélgetésből, de hamar elterelte a figyelmét az eső. Bámulni kezdte a vízcseppeket, és hamarosan motoszkálni kezdett valami a fejében. Még egy ideig szemezett a természettel, mielőtt elnyomta cigijét és kihajította az ablakon, majd hátat fordított, és a terem végébe indult.
Levetődött egy székre, és felhajtotta az öreg pianínót, hogy hozzáférjen a klaviatúrához. Amit mások fekete és fehér apró billentyűknek láttak, azokat Alex a lelke hangjainak érzett. A fejében már minden megfogalmazódott, de nem szerette a szavakat. Nem bánt jól velük, és nem is szívesen használta őket, ha nem volt fontos. Úgy vélte, sokkal jobban ki tudja magát fejezni egy-egy dallammal, mint holmi tünékeny hangalakokkal, amit válogatás nélkül dobálnak az emberek.
Keze eleinte akkordokat keresett. Súlyos, disszonáns akkordokat. A teljes káosz, a bizonytalanság. Majd ahogy játszott, lassan megszűnt az akkordok folyamatossága, szólamokra esett szét. Mintha keresne valamit, mintha maga sem tudná, mit akar, csak úgy megy a keze a billentyűkön, ahogy éppen menni akar. A dallamok fényesednének, az ember azt hinné, kezd biztossá válni, majd újabb hangok következnek, mely kimozdítja az embert ebből a nyugodt, biztos helyzetből, mely megzavarja minden hallgató fülét.
A dallamok újra egymásra kezdtek találni. Világos dallam kezdett kibontakozni, néhai akkordokkal kísérve. Alex teljes lényét elöntötte a remény. Az eső hangjait zenésítve rájött, minden vihar után van újabb napsütés. Sőt! Vihar nélkül nincs úgy értékelve az a néhány sárga napsugár. Reménykedni kezdett, hogy talán nincs veszve minden.
Elena, aki tökéletesen ismerte a fiút, az ajtó előtt állt, és zokogva hallgatta, hogyan sír fel a teremben az ócska pianínó Alex keze alatt.

Szatti írta...

Kedves Elsy!

Nagyon tetszett, ahogyan magát a zenét belekomponáltad a történet cselekményeibe, történéseibe. Szép, átgondolt mondatokat alkottál, nagyon tetszett. Köszönöm, hogy elküldted! :)

Jega írta...

Őszi ködök
Világosodik. Puhán áttetsző szürkéskék köd gomolyog a tó felett, elhagyatottság érzését kelti bennem. Az ablakon át, titkon a függöny mögül meglesem az ősz sejtelmes sompolygását, amint szép lassan beszökik a fák lombjába, komótosan levetkőzteti őket, finom ködöt permetez a rozsdabarna, sárguló levelekre, és elrejti a napot az élők elől. A madarak tollukat borzolják, elbújnak megcsendesedve egy oltalmat adó kis zugba. Sünök mocorognak, avarpaplan alá bújnak, érzik a közelítő hideg tél leheletét. A tó rezzenéstelen, halai már rég beásták magukat az iszapjában. A reggel zaját elnyeli a köd, gyerekek hátán táska, őket még nem érinti meg az ősz szomorúsága. Kertemben az elmúlás virágai virítanak csak, utolsóként, mielőtt ők is színüket vesztenék egy kora hajnali fagyban. A parton hömpölyög a köd, mintha kelta szellem tündérek sejtelmes táncot járnának szürke köpenyegeikben, megvillantva fakózöld ruhájuk. Kiáltásuk halált hozó. Finom permetet hullajt a ködpaplan, mindent belep a nyirkos eső, nyakunkat behúzzuk, borongós a táj és a gondolat. Világosodik, de fénytelen a nap.

Szatti írta...

Gyönyörű gondolatok, mint mindig :) örülök, amikor kommentet látok tőled, különlegesek! Puszi, már ki is tettem facebookra :)

Miyu írta...

Itt pihensz vállamon. Illatod, illatunk körbefon, felöltöztet, mégis meztelen bőröm újra meg újra összerándul a hideg, nedves levegőtől.
Nyitva felejtetted az ablakot, de nincs kedvem felkelni és behajtani.
Lehunyom a szememet. Természetbe, tengerbe képzelem magunkat, ahogy lassan mi is esővé, vízzé, résszé válunk. Átmossuk egymást, ringatjuk egymást.
Úgy maradnék melletted. Hányszor kértelek őrizz meg magadnak!
Érzem ahogy lassan engem is átölel az álom... de én ébren akarok maradni...
Ébren, mert tudom anélkül fogsz elmenni, hogy elköszönnél.
Soha többé nem szeretnék sötét magányra ébredni.

EbbyRoad írta...

A cseppek ólom súllyal hullnak alá az ereszről. Még az előző sikoltó halála visszhangzik a fülemben, de már egy újabb fröccsen szét a kemény talajon. Utálom az esőt.
Elmúlás... Honnan jutott pont most az eszembe? Mindegy. Minden mindegy. Inkább hallgatom az esőt. Monoton és lassú.
Ám hirtelen, egy napsugár! A szürke felhőből kitört egy percre egy cseppnyi arany fény, de eltűnt megint. Ám a cseppek gyorsabban hullanak. Az eső eddigi mély basszusa mellé társul néhány szoprán csepp is, felgyorsítva ezzel a ritmust és színesebbé téve a víz-szimfóniát. Ajkamon mosoly játszik, s hallom a saját nevetésem. Megőrültem. Igen, biztosan megőrültem. De látom. Minden csepp lassan apró emberré lesz és párosával hullnak immár alá, keringőzve haladnak a végzetük felé. Minden egyes csepp táncol, igen táncol, mintha nem számítana nekik a halál. Hirtelen engem sem érdekel már. Kilépek a tető alól és forogni kezdek az esőben. Én is Velük énekelek. Megőrültem. Teljesen begolyóztam! Most már egészen biztos. De nem baj. Jó érzés. Bátrabbá tesz.

Szatti írta...

Egyszerű és mégis különleges gondolatok. Köszönöm, hogy megírtad. Tetszett! :)

Szatti írta...

Nagyon köszönöm Miyu az írásod, gyönyörű gondolatokat fogalmaztál meg!

buttercup írta...

Várt. Látta maga előtt, ahogyan pillantásuk találkozik, szerelme arca felragyog, és mosollyal az arcán hozzá lép. Erős karjait a lány dereka köré fonja, állát a fején támasztja, és behunyt szemmel mindketten élvezi ennek a mindennaposnak ható érintések apró bizsergéseit. A fiú mélyet szippant még a bódító vanília illatból, amit mindig is természetfelettinek talált, mielőtt távolabb engedné magától. A lány arca piros színt vesz fel, az ajkaira kapott szűzies csóktól, majd felbátorodva, még magát is meglepve közelebb hajol és már közel sem olyan szendén, nagyon is szenvedélyesen megcsókolja a fiút. Nem zavarja őket az irigykedő, vagy utálkozó szempárok, mert olyanok is akadnak, akik mosolyogva nézik a boldog párosukat. Egy gyermekcsoport huncut vigyorral és szemük elé tett kezeik közül nézi végig találkozásukat, majd a fiúk nyelvüket nyújtva kiabálják milyen nyálas is a szerelem. Mindenki ezt gondolja, amíg nem találkozik Vele. A napsütésről zuhogó esőre változó időjárás, csak még közelebb hozza őket egymáshoz. Szorosan, ujjaikat összefonva haladnak végig a fák közötti, levelekkel tarkított ösvényen…
De a lány még mindig vár. Vár arra, hogy az előbbi emlékkép megismétlődjön. Vár arra, hogy szerelme újra mellette lehessen, mert most ő egyedül áll a zuhogó esőben, reszketve. Hiába vár, tudja, hogy már nem fog jönni. Nem önszántából hagyta el, ezért nem is hibáztatta. Muszáj volt mennie.
Csak vele akarok lenni- suttogta a lány. Ez volt talán az utolsó gondolata, mielőtt a dühösnek ható, sípoló vonat elé ugrott…

Szatti írta...

Szia Buttercup!

Nagyon köszönöm ezt a kis rövid történeted. Egyszerű volt, mégis sokat mondó gondolatokkal töltötted meg. Köszönöm, hogy olvashattalak, már ki is tettem face-re az írásod! :)