2012. november 10., szombat

A folytatás a te kezedben van!


Íme, egy újabb szombat, újabb gyakorlati feladat, melynek típusára már volt példa. Feladatotok egyszerű: a megadott részletek közül kell egyet kiválasztanotok, és ezt kell tovább írnotok, tovább vinnetek. A szövegrészek tulajdonképpen idézet jellegűek, amelyek felvezetik a történetet, közölnek egy alapérzést, alapgondolatot és ezt megragadva kell történetet írnotok köréjük. Mivel, ismét két komment lehetősége adott, feltüntethetitek a komment elején a választott szövegrészt, viszont ha szükségetek van a helyre, elég, ha annyit írtok, hogy pl.: a 3. részletet választottam és utána írjátok a történeteteket. Úgy képzelem el ezt az egészet, ha mondjuk rendesen, novella formájában gondolkodnánk, mintha ez a részlet egy dőlt betűs idézet lenne, egy nyitány, felgördült a vörös függöny és ezt követően kezdődik maga a történet, a cselekmény.
Így gondolom, világosabb számotokra. Mindegyik idézet elég személyes jellegű, E/1. személyben van, így már is képet kaphattok kicsit arról a szereplőről, akivel dolgoznotok kell.


Ui.: a szövegrészletek sajátok, kiragadtam magamtól innen-onnan. Kíváncsi vagyok, ti mit hoztok ki belőlük és mit képzeltek hozzá.

Egyéb kritérium: adjatok címet a történeteteknek!


1. Idézetrészlet
"Néha tele vagyok irigységgel. Gyakran megesik. Olykor dühvel, keserűséggel, magánnyal, de leginkább az irigységnek is azzal a formájával, amikor annyira vágyok valami után, hogy bármit megadnék érte. Sóvárgás? Talán. Nem a legszebb dolog, de tudom, hogy nem vagyok egyedül. Nincs olyan ember a világon, aki ne vágyna valami olyanra, ami lehetetlen. Ami az övé volt, de elengedte. Ami létezik, de sosem birtokolhatja. Mindenki vágyik valamire. Én időre vágyom... visszaforgatni az elmúlt hónapokat, újraélni a múltat, hogy más legyen a jelen. Túl nagy kérés."
[Folytatás]

2. Idézetrészlet
"Annyi emlék, annyi pillanat köt ide, amely azzá tett, aki ma vagyok. Ez a kert volt az álomvilágom helyszíne. Ide bújtam el, ha féltem valamitől, itt rejtőzködtem, ha hallani akartam a saját gondolataimat és ki akartam szakadni a valóságból. Ezek az idők elmúltak... felnőttem. Minden megváltozott."
[Folytatás]

3. Idézetrészlet
"Mennyire naiv is tud lenni az ember. Képes bármikor és bárhogyan hinni a jóban, csak hogy ne érezze sérültnek magát. Amikor más dolgokra koncentrálunk és kapaszkodunk mindenbe, amit biztosnak érzünk, hajlamosak vagyunk eltakarni a szemünk elől a valódi dolgokat, s azok igazi arcát. Néha tudatosan, de olykor önkéntelenül… nálam valahogy mindkettő érvényesült. Nem akartam tudni róla. Nem akartam hallani, sem látni, érezni vagy gondolni az egészre. Most már késő... ideje szembe néznem vele. Beszélnünk kell. Tudnia kell erről. Tudtam ezt... volt időm gondolkodni, mérlegelni. Itt az alkalom, hogy végre feltegyem a pontot az i-re. Figyeltem őt, ahogy lépésről lépésre csökkenti közöttünk a távolságot, mellyel egyidejűleg nőtt a görcs a gyomromban, egyszerre voltam ideges és rémült... féltem, hogy most talán végképp elveszítem."
[Folytatás]



13 megjegyzés:

Névtelen írta...

Sajnos egyik idézettel sem igazán tudtam mit kezdeni, ezért egy kicsit csavartam a történeten, és nem a klasszikus értelemben használtam fel.

Szürkeség

,,Annyi emlék, annyi pillanat köt ide, amely azzá tett, aki ma vagyok. Ez a kert volt az álomvilágom helyszíne. Ide bújtam el, ha féltem valamitől, itt rejtőzködtem, ha hallani akartam a saját gondolataimat és ki akartam szakadni a valóságból. Ezek az idők elmúltak... Felnőttem. Minden megváltozott.”
Ezt írta anya a naplójába, amit nekem adott. Azt mondta, ha az ő fiatal szemén át próbálom nézni a világot, talán derűsebben látom majd. Hát nem érti, hogy én most sem vagyok borúlátó? Egyszerűen csak nem úgy alakult az életem, mint neki. DE nem bánom.
Azért jó lehetett neki. Még ha ki is ábrándult a csodákból, legalább volt az életének olyan szakasza, amikor hitt bennük. Nekem nem volt. A féltett gyermekálmok, a várakozás a mesebeli hercegre, vagy a húsvéti nyuszira, nekem mind kimaradt az életemből. Soha nem kértem meg anyát, hogy olvasson nekem mesét, de a fejemben sem keringtek történetek. A valóság mindig körülvett, és nem engedte be a csodákat.
Nem vagyok naiv.
Ha járok egy fiúval, tudom, hogy nem hozzá fogok feleségül menni, hogy pár hónap múlva jön egy másik, akinek láttán az előzőt el is felejtem.
Nem vagyok művész.
Nem tudok semmit alkotni, aminek mögöttes jelentése van, amibe belevittem önmagam. Ha én egy őszi fát rajzolnék, az csak egy őszi fa lenne, amit lerajzoltam, mondjuk az ablakunkból kinézve. Nem az elmúlás allegóriája. Csak egy fa.
Így élem ház az életem. Biztos lábakon, varázslat nélkül. Ahogy végigmegyek az utcákon az olajfoltos pocsolyákat kerülgetve, nem képzelem magam egy jobb világba. Itt vagyok, most vagyok. Megállom a helyem, és nem vágyom el.
Anya naplója lassan kicsúszik a kezemből, elalszom. Még az álmaim is a valóságról szólnak.

Emmy

Szatti írta...

Szia Emmy!

Végülis, úgy teljesítetted a feladatot, ahogy kellett. Ilyenre képzeltem, hogy szőjétek tovább, vigyétek bele egy történetbe. Megállta a helyét az írásod, tetszett annak ellenére is, hogy egy igazán kiábrándult személyiségről volt szó, akivel lehetne egy-két szót váltani erről, miért is nem helyes így gondolkodni, és miért igen, de mindent összevetve, tetszett. Köszönöm, hogy megírtad! :)

Jega írta...

Sóvárgás
"Néha tele vagyok irigységgel. Gyakran megesik. Olykor dühvel, keserűséggel, magánnyal, de leginkább az irigységnek is azzal a formájával, amikor annyira vágyok valami után, hogy bármit megadnék érte. Sóvárgás? Talán. Nem a legszebb dolog, de tudom, hogy nem vagyok egyedül. Nincs olyan ember a világon, aki ne vágyna valami olyanra, ami lehetetlen. Ami az övé volt, de elengedte. Ami létezik, de sosem birtokolhatja. Mindenki vágyik valamire. Én időre vágyom... visszaforgatni az elmúlt hónapokat, újraélni a múltat, hogy más legyen a jelen. Túl nagy kérés."
Egyszer olvastam egy gyászjelentést, mely azóta is az agyamban kóvályog, mint egy elvesztett madártoll: „Ha az ember elveszti a szüleit, az árva. Ha az ember elveszti a társát, az özvegy. Ha az ember elveszti a gyermeké, arra nincs szó”. Nem lehet szavakkal elmondani azt az érzést, amikor az urnát leteszik a sírba, és benne van az életed értelme, hamuként. Semmivé válik a jövő, minden várakozás, a beteljesületlen remény, hogy felnevelted, learathatod a munkád gyümölcsét. Nem nézheted a boldogságát, mely téged is boldoggá tesz, nem drukkolhatsz a küzdelmeinek, nem dajkálhatod az unokád.
Nincs más vágyam, éjjel és nappal sóvárgok utána, nem akarok mást, csak visszafordítani az időt. Azt az időt szeretném megkapni, ami nem olyan rengeteg, talán csak egy órányi, azt, amikor az én szépséges lányom hazafelé karikázott, és egy elátkozott gyilkos megkívánta, és ezért elvette mindenét. Csak ez az óra kellene nekem, hogy megsemmisíthessem. Az életünk újra olyan lenne , mint régen, egyszerű, gondokkal teli, mindennapi, mint a többi emberé, ez lenne csak az én vágyam. Nem kellene minden fiatalférfira úgy néznem, hogy lehet, hogy ő….. Az is lehet, hogy már nem is volt fiatal. Az életemnek értelmet az igazság keresése ad, csak akkor halhatok becsülettel, ha megtalálom a gyilkosát. Megtalálom, mert nincs semmi, ami elkerülné a figyelmem, hittem eddig, de még nem tudom feladni. Ha valami csoda folytán, ily sok idő után előkerülne, vagy önként feladná magát, már nem adna megnyugvást meggyötört lelkemnek. Csak az álmaimban kapom meg az időt, és ott tovább éljük az életünk, a menyegzői táncot járunk, és pelenkázom az unokám.
A valóság az, hogy esik az eső, hideg szél csap az arcomba, markolom a virágcsokrot, és a fejem lehajtva igyekezek minden nap a temető útján a sírod felé. A gyilkosod kilétét örök homály fedi, és soha nem birtokolhatom, azt az időt, mely visszaforgatná a kerekét, és visszaadná egy boldog jövő reményét.
Ui.: Rövid újsághír: A 22 éves Tompa Eszter holttestét 2003. szeptember 23-án reggel fedezték .... Azóta sem a fegyvert, sem a gyilkost nem találták meg a rendőrök.

Jega írta...

Kedves Szatti két hibát találtam benne,nem nagyok, de engem felettébb zavarnak, ha tudod , megkérlek javítsd, ha nem tudod, újraküldöm.
javítás:
- Ha az ember elveszti a gyermekét, arra nincs szó
- a menyegzői táncot járjuk, és pelenkázom az unokám.
Köszönettel Ibolya

Lizzy Pippa írta...

Én a 2. idézetet választottam,és nem is olyan rövidre sikeredett,mint előzőleg gondoltam.Remélem valami ilyesmire gondoltál...
Cím:Fekete Álomholló

Ez a hely a részem egy darabja volt,és mindig is az lesz.A gondolataim folyton-folyvást visszakalandoznak majd ide,erre a helyre,ide jövök majd álmomban,képzeletben itt leszek minden boldogságomban vagy búbánatomban.Soha nem feledem majd ezt a helyet,ezt a gyönyörű,varázslattal teli kertet.Sem az itt töltött napjaimat,sem a drága emlékeket,amelyek ide kötnek engem,míg életem homokórájában az utolsó homokszem le nem pereg,sőt,halálom után is visszajövök majd ide.A lelkem visszajár majd,hogy újra lásson majd mindent.E drága kert nagy,vaskos törzsű,bölcs öreg tölgyfáit,a kopott,roskadozó hintát, ami a kert végében,immár elhagyatottan és üresen leng,nem hajtják már a fürge kis gyermeklábak,amik egykor.Csupán a szél lökdösi,finoman nógatva,ne búsuljon,a világ sem ma dől össze,az ő életének sincsen még vége.
- Hát akkor miért búsulsz,kedves Hinta?Mi nyomja a lelked?–kérdezi a szellő,édes,simogató hangján.Ő is érezte,érezte hát,hogy valami nincs rendben.A reggeli, sűrű köd súgta meg neki,hogy valami igazán nincs rendben,és mint mindenki más,ő is tudta ezt.
- Ne beszéljen így,Szellő.Maga is tudja,én is tudom,hogy ma minden megváltozik.Igen,igaza van,az én életemnek ma nem lesz vége,és minden bizonnyal ez a világ sem dől össze,és esik atomjaira,de valami készül.És tudja, Szellő, miért búsulok én?Hát persze,hogyan is tudhatná az,aki ez még soha nem érzett így.A lány elmegy, Szellő, tudod-e?- kérdezte hirtelen.A Szél igen meglepett arcot vágott.–Úgy bizony,látom,most hogy meglepődött.Pedig ez az igazság,nekem elhiheti.Csak figyeljen, drága, majd meglátja.
És tényleg azt hiszi,én legkedvesebb barátom,hogy a lányt csak úgy elengedik innen?Túl sok mindent látott már,túl sokat tud.Annyi minden köti ide,ne higgye,hogy minden simán megy majd. – válaszolta a Szél komolyan.És lám, csakugyan igaza volt.Nem mehettem csak el innen úgy.Túl sok minden kötött engem ide.Hogy mennyi minden?Elmesélem.Ez a kert volt az én egyetlen helyem,ahol,gondolkodhattam.Ahol igazán éltem,ahol nem kellet rejtegetnem az igazi jellemem.A képzeletem szabad teret kapott,és bevonván a legkedvesebb húgomat,a fantáziánkkal tartottuk életben ezt a helyet.És ezt mások is megérezték.Lassan,engedélyt kérve tőlünk,menedéket keresve laktak együtt itt velünk.Szellemek, tündék,manók,koboldok,és minden olyan lény,akit még elképzelni sem tudtunk,a mesék minden teremtménye,akikről a testvéremmel olvastunk,néha még egy-egy angyal is benézett hozzánk.De ezek a lények,bármilyen rangosak és hatalmasak is voltunk,tudták,hogy ezen a helyen én és a húgom vagyunk a királynék.Nem féltünk semelyiküktől sem,hiszen a királynéjukat nem bántották.Voltak olyan lények,akiket különösen szerettünk.Ott volt például az egykori gróf szelleme,akit igen megkedveltem.Vicces volt és nagyon kedves,olykor órákig elhallgattam a történeteit.Aztán ott volt a lány,akinek a teste vízből volt,és teljesen áttetsző.Ővele mindig jókat játszottunk.De minden megváltozott.Egyik nap nem jöttünk ki ide.Se én,sem a húgom.Aztán a kert hónapokig királyné nélkül maradt.A húgom meghalt,meggyilkolták,én pedig gyásztól és szomorúságtól szétszaggatott,megtört szívvel maradtam itt ezen a világon,egyedül. Aztán visszajöttem,de csak mikor már elég erőm volt hozzá.Végül itt temettem el a húgomat is,a sírja ott fekszik a kedvenc fája alatt.De most el kell mennem,hiszen felnőttem,és minden megváltozott.

Lizzy Pippa írta...

Folytatás...
Ma egy lény sincs itt,megkértem őket,hogy ma maradjanak távol.Csak a kert volt itt,Szellő,Hinta,és én.Nem bírtam ellenálni,az emlékek magukkal húztak a mély,feneketlen útvesztőbe.A két,összehordot levélkupacra néztem.Az volt a trónusunk.Télen,mikor a hó is belepte, gyönyörű látványt nyújtott.Más szem számára talán csak egy levélkupacnak tűnne,de nekem a kert legszebb pontját jelentették,és két,csillogó trónszéket láttam.Hányképpen neveztük ezt a helyet!Télen Téli Palotának,Nyáron Nyárbirodalomnak,ősszel Ködök Országának,tavasszal pedig Madárének Kertjének.Merengő gondolataim kútjából azonban szárnysuhogás húzott ki.Egy holló szállt a húgom sírjára.Éjfekete tollai fekete köpenyként borultak vállára,elrejtve minden titkos vonását,és hátborzongatóvá téve megjuelenését.Ez a holló viszont nem a Halál Fekete Hirnöke volt.Ő most hozzám jött,már vártam rá.Ő volt a Fekete Álomholló. A sírkő tetején gubbasztva,pislogás nélkül meredt rám, én pedig közelebb mentem.Megálltam előtte,és megszólítottam.
- Üdvözöllek,Álmok Hollója.–köszöntötem.
- Én is téged,e kernek királynője.Üdvözlöm a húgodat is,hátha meghall engem,a Halál Hírnökének fajtáját.–Szólalt meg csendes,gyászos hangon.
- Beszélnünk kell,Álmok Hollója.Én ma elmegyek.
- Tudjuk.
- De visszajövök.
- Tudom.Mi itt leszünk majd,és visszavárunk.De ha most elmész,egy idejig távol kell maradnod minden varázslattól,főleg ettől a helytől.A Törvény kötelez.
- Tudom,nagy Holló.De szeretnék bizalmatokra számítani.Szeretném,ha nem adnátok máésnak a helyem,míg távol vagyok,csak annak,akinek én mondom.És csak egyvalaki előtt mutatkozhattok meg,énrajtam kívül.Van egy kislány,hulllámos vörös haja van,és smargdzöld szeme,csak úgy,mint nekem.Bánjatok úgy vele,mint a hercegnőtökkel.Tekintsétek trónörökösömnek.-mondam a Hollónak.
- Ahogy kívánod,felség,itt te parancsolsz.Védelmünkre és bizalmunkra számíthatsz,csakúgy a kislány is.Nem felejtünk el,és veled leszünk majd.De vigyázz.Felnőttél,és még mindig látsz minket,ami igen ritka.Nagyon óvatosnak kell lenned.
- Tudom ezt, Álomholló,tudom.és félek is,a kislányt akit a te gondjaidra bízok,még jobban féltem.De most mennem kell.A leány neve Somnia.Filia Somnia.
- Álmok Leánya.A te gyermeked? – kérdezte,utoljára hozzám fordulva.
- Igen,az enyém.De velem nincs biztonságban,ezért terád,Álomholló,és a teremtményekre bízom.Vigyázzatok rá úgy,mint a saját életetekre.Neveljétek úgy,ahogy engem akkoriban. Most elbúcsúzom.
- Hamarosan újra találkozunk,királynőm.-monda,és elrepült,fekete köpenye lassan fölemelkedett,engem pedig ott hagyott,a csendes kertben.Tudtam,hogy egy ideig most nem látom sem őt,sem bármelyik kedves barátomat.Elmegyek,de visszajövök.

Szatti írta...

Kedves Jega!

Ismét fantasztikus történetet alkottál. Nagyon szeretem olvasni az írásaidat, különleges íze van a szavaidnak, gondolataidnak. Gratulálok a munkádhoz, köszönöm, hogy részt vettél a feladaton :)

Szatti írta...

Kedves Lizzy!

Különleges, nem mindennapi történetet alkottál. Tetszett a meseszerűsége, a stílusod, a cselekmény, amely köré építetted. Gratulálok a munkádhoz, igazán tetszett! :)

Lizzy Pippa írta...

A hibákért és a betűkeveredésekért bocsánat :)

Abbey Holloway írta...

szia. (: nálam az idézeted bele lett építve a történetbe. (:

Utolsó könnyeim
Annyi emlék, annyi pillanat köt ide, amely azzá tett, aki ma vagyok. Ez a kert volt az álomvilágom helyszíne. Ide bújtam el, ha féltem valamitől, itt rejtőzködtem, ha hallani akartam a saját gondolataimat és ki akartam szakadni a valóságból. Ezek az idők elmúltak... felnőttem. Minden megváltozott.
A diófák nem nőnek olyan magasra, mint régen, és az ágak se tudnak már kellően elrejteni. Mintha az idő össze fogott volna velük ellenem.
Közelebb merészkedek, hátha újra láthatom. Őt, aki segített önmagamra találni. Őt, akitől sosem féltem. Minden nap megteszem az ismerős lépteket az öreg, halványbarna hintáig, pedig tudom, hogy nincs itt. Elhagyott… Már évekkel ezelőtt elment. Vajon tudja, hogy én még mindig várom? Hogy örökké vigyázni fogok Rá? Mert én, amíg élek, nem felejtem el. Mindig ott leszek Neki… ott bent, a szívében.
A decemberi szél kíméletlenül süvít keresztül rajtam, a fejemre fújva néhány apró hó szemcsét a hintáról, amely most úgy billeg előre-hátra, mintha megint hajtaná valaki. Talán a természet is dühös rám, amiért nem tettem semmit annak érdekében, hogy itt tartsam. Nem érti, hogy egyszerűen nem tudtam beleavatkozni. Ez az Ő döntése volt. Ő határozott úgy, hogy felnő, megváltozik és komolyabbá válik. Ugyanúgy, ahogy én. Ez a hely pedig képtelen volt megvalósítani a céljait.
Emlékszem az első nyárra… Akkor még csak öt éves volt. Ugyanezen az ütött-kopott hintán ringatózott, és közben énekelt. Azóta se tudtam meg a dal címét, de a dallama az agyamba vésődött. Bármilyen messze is jártam, mindig meghallottam a csilingelő hangot, és, akkor rohantam vissza hozzá, ahogy a lábam bírta.
A régi időkre gondolva, könnybe lábad a szemem, és hirtelen minden félelmem eloszlatni látszik. Erőt merítek az emlékekből… Mindig is ezek tartottak életben. A veszély fogalmát itt nem ismerem többé.
Egy ugrással a hintán termek, és befészkelem magam a kipárnázott ülésre. Fenyőtű és fűrészpor szagát érzem a fa játékon. Látszik, hogy az Ő levendulaillatát már magával vitte a szél valahová messze, az erdőn is túlra.
Hiányzik Scarlett.
Egyedül vagyok…

Valószínűleg elbóbiskolhattam, mert hirtelen valami éles zajra térek magamhoz. Ajtócsapódásra. Ahogy az érzékszerveimet átjárja a fagyos levegő, lebénulok az ismerős szagtól. A testem mintha a hintához ragadt volna, az agyam ködös, a végtagjaim zsibbadtak. Aztán egy pillanat erejéig mégis felnézek…
- Anya, nézd, egy mókus! – A hang úgy visszhangzik a levegőben, mintha még mindig kilométerekkel messzebb, a kertben lennék.
De nem a vörös copfos kislány vékony hangja elől menekültem el… Hanem a mellette álló, ugyanolyan színű hajú, idegen arcú nő elől, akinek ismerős, óceánkék szemében apró könnyek csillantak meg, mikor a tekintetünk találkozott.

Szatti írta...

Ez nagyon kedves történet volt Abbey! Szépen fogalmaztál, tetszett a stílusod is, csak gratulálni tudok neked. Engem megfogott. Puszi és köszönöm, hogy írtál :)

Hikari94 írta...

Sziasztok! A 2-es idézetet választottam.

Felnőni...

Annyi emlék, annyi pillanat köt ide, amely azzá tett, aki ma vagyok. Ez a kert volt az álomvilágom helyszíne. Ide bújtam el, ha féltem valamitől, itt rejtőzködtem, ha hallani akartam a saját gondolataimat és ki akartam szakadni a valóságból. Ezek az idők elmúltak... felnőttem. Minden megváltozott. A tudat, hogy többé nem térhetek ide, ebben a világban ürességet hagy a szívemben. Ez mindörökké egy olyan űr marad a lelkemben, amit soha, semmi nem tud pótolni. Ha el is megyek a kerthez, már nem lesz semmi olyan, mint régen. A tizennyolcadik élet évemet betöltve már felelősség teljesen kell viselkednem és nem futamodhatok meg a gondok elől. Már nem képzeltem el azt, hogy hercegnő vagyok, már nem élhetek abban a tudatban, hogy enyém a világ, már nem teremthetek magamnak egy tökéletes világot. Mert a valóság nem ilyen, a valóság nem tökéletes. Tele van kegyetlenségekkel és problémákkal, melynek örvényében könnyen elveszhetek. Már a szavak és a titkok sem bírnak ugyanazokkal a varázslatokkal, mint mikor még gyermek és kamasz voltam. Az első gyerekkori szerelem emlékét elfújja a szél, a fiú nevét a köd elnyeli és megannyi könnycseppemet felitta a föld. Visszagondolva az első gyerekkor szerelmemre, Andrewra már nem ugyanolyan, mint mikor tíz éves voltam. Most is szerelmes vagyok, de ez a szerelem már más. Ez egy felnőtt szerelem komoly érzelmekkel, komoly ígéretekkel és egy meg nem törhető kötelékkel. A felnőtté válás lezárja előttem gyerekkoromat és tinédzser éveimet. Viszont egy új ismeretlen, titokzatos univerzum nyílik meg előttem, tele titkokkal. Visszatekintek a kertre a szememből kigördül egy könnycsepp, mely végig folyik az arcomon... Sose akartam felnőni!

Szatti írta...

Kedves Hikari!

Nagyon szépen beleillett a gondolataidba a választott idézetrészlet. Tetszett, hogy a gondolatok, az egyszerűségük ellenére, sokat mondóak voltak. Gratulálok neked és köszönöm a részvételed!