2012. november 13., kedd

Vendégírónk, Dorothy Large novellája - A szabadság dallama


Halkan közeledek az ismerős és elhagyatott házhoz, melynek gerendái már csak az én tompa lépteimtől nyikorognak. A világoskék bejáratai ajtón különböző színű és méretű rajzok éktelenkednek,de szerintem ez a hely még ennek ellenére is gyönyörű. Magamhoz szorítom az én Drága hangszerem tokját,majd veszek egy mély levegőt és benyítok a régi épületbe. Hirtelen egy dohos és átható szag csapja meg az orromat,de nem érdekel. Olyan érzés kerít hatalmába,melyet nem lehet leírni. Hasonló a szabadság érzéséhez, a megnyugváséhoz. Végignézek a kopott falakon, a kettéágazó lépcsőn, a régi bútorokon, majd óvatosan leteszem a hangszer tokját, majd lassan kiemelem belőle a hegedűmet, melyet nagyapámtól kaptam. Ahogy kényelmesen elhelyezem a kezemben, érezem ,hogy a ház szellemei újra körém gyűlnek és epekedve várják ,hogy megint zenéljek nekik az én Drága hegedűmön. Megfogom a fernambuk fából készült pálcát és ráhelyezem a hurokra. Először halkan kezdek neki, majd egyre hangosabban és magabiztosabban. A régi,magányos ház ,megtelt a saját kezemből kieresztett dallammal. A szellemek körülöttem,egymásba kapaszkodva táncolnak, egy kört kialakítva ,melynek én állok a közepén. Lehunyom a szememet és beleélem magam a zenébe, a dallamokba.Minden egyes melódiába beleremeg a lábam a gyönyörtől. Olyan szép , olyan boldog,megnyugtató és vidám, hogy szinte belepusztulok. Boldog vagyok. Végre kiszakadhattam a mindennapi unalmas életből, elszakadtam a munkától, az aggódástól. Megszabadultam a félelmektől,a kétségtől. Boldog vagyok, annak ellenére ,hogy tudom, nem tarthat örökké. E pillanat és dallam miatt nem adtam még fel, hisz tudom ,hogy ez a ház, melyben régen talán egy boldog család lakott,most az én zenémtől hangos. Talán az itt lakó emberek lelkei is öröm táncot járnak erre a fülbemászó nótára. Kacagva karolnak egymásba és annak ellenére ,hogy tudják , vége lesz, élvezik a játékomat. A gonosz lelkek most megenyhülnek, talán békére lelnek. Ezt akarom. Közeledik a vége, úgyhogy bele kell adom mindent. Szinte könnyes szemeimet, most összeszorítom. Én vagyok ez a zene, a dallamok. Úgy érzem én is velük járom be e háznak az összes sarkát,szobáját, majd kicsit búsan,de vidáman visszatérünk a hangszerbe, tudván ,hogy a következő éjjel újra táncolhatunk. Megint együtt lehetünk. Kinyitottam a szemeimet, majd egy boldogságtól pettyezett könnycsepp pereg le az arcomon. Óvatosan vissza helyezem az én Drága hangszeremet a tokba, majd behúzom a cipzárt. Felkapom a vállamra, majd a tornácon állva még visszatekintek a házra,melynek szellemei is nyugovóra térnek, készülve a következő éjszakára.

Nincsenek megjegyzések: