2012. december 15., szombat

Karácsonyi mesedélután


Íme, megérkezett az ünnepi pennafeladat az oldalra! Próbáltam olyan témában keresni alkotási lehetőség után, amelyben mindenki könnyedén helyt állhat. A feladat lényege nagyon egyszerű... először is, a választási lehetőséggel kezdeném. Láthatjátok, hogy a feladatnak két típusa van. Ezek közül kellene választanotok, miszerint: már létező történetet írtok újjá vagy ti teremtettek új történetet, minden háttérinformáció nélkül? Ha sikerült választani, a feladatokon belül további három alkotási lehetőség közül dönthettek.


1. típusú feladat a mesék kedvelőinek

Olyan meséket kerestem, olyan karácsonyi történeteket, amelyeket szerintem, mindenki ismer. Csak annyi lenne a dolog, hogy kiválasztva egyet, a saját képzeletetekre, elgondolásotokra szabva alkossátok meg, a főszereplő karakterébe bújva és annak szemével, láttatva az eseményeket, a további szereplőket. 

a. Karácsonyi ének

Ebenezer Scrooge, a fösvény uzsorás, lelketlen milliomos, aki utál minden szépet és jót sőt a karácsonyi ünnepeket és annak készülődését egyenesen gyűlöli. Egy karácsony éjjelen három szellem látogatja meg egymás után. Az első, az elmúlt karácsony szelleme Scrooge gyermekkorát idézi fel, másodikként a jelen karácsony szelleme megmutatja neki unokaöccse és alkalmazottja életét, valamint képet kap arról is, milyennek látják őt az emberek. Míg a jövő karácsony szelleme megmutatja Scrooge-nak, milyen lesz a jövő, hová tart az élete, ha nem változtat a viselkedésén. A mese végére Scrooge megtanulja értékelni szeretteit, életét és mindazokat az éveket, melyeket hátrahagyva elfelejtett és elkezd mind a jelennek és a jövőnek élni. 

b. A kis gyufaáruslány
Ezt a történetet talán mindannyian ismerjük, fájdalmasan szép mese. A kis gyufaárus lány a téli hidegben, december 6-án, Mikulás-estéjén a város utcáin próbálja eladni az áruját. Durva beszédű apja magára hagyja őt ahelyett, hogy hazatérnének mindketten az otthonukba, pedig a lány ezen a napon ünnepli a születésnapját. A sötétedő utcán két suhanc jelenik meg, és otromba csellel megszerzik a gyufaárus lány facipőit, majd elszaladnak vele. Mezítláb a hóesésben, fázva-reszketve gyújtja meg a gyufaszálakat a lány, hogy a láng fénye a meleg és otthonosság illúzióját adja a számára. 


Meggyújtja az utolsó szál gyufát, hogy elűzze a kinti sötétséget és hideget s a szívében lakó árvaságot... s megjelenik előtte szeretett nagyanyja képe, szelleme.


c. Diótörő és az Egérkirály
Karácsony éjszakáján kezdődik a jó Diótörő és a gonosz Egérkirály háborúja, és Marika váratlanul a csata kellős közepébe pottyan! Diótörő - akinek valódi kilétét a mese végéig homály fedi - bátorságának és jó szívének köszönhetően legyőzi a gonosz Egérkirályt, s ezzel önmagáról is elhárítja a rontást. Marikát csodálatos utazásra viszi a játékok országába, ahol a bűvös képzelet uralkodik.


2. típusú feladat a történetalkotás képzelet által kedvelőinek
Ez a típus még szabadabb jellegű, mint az előző, hiszen itt nem olvashattok komplett történetleírást az alkotás könnyítéséhez... a megadott kifejezések közül egyet kiválasztva kellene történetet alkotni köré úgy, hogy a választott szó a főszereplőtök, ő meséli el a történetét, karácsony ünnepén. Általa láttassátok a további szereplőket, a helyszínt, teremtsetek neki életet, világot, és ruházzátok fel érzésekkel, gondolatokkal. 


a. A hópehely története
Gondolkodtatok már azon, milyen lenne hópehelyként megszületni, élni, látni, érezni?

Képzeljétek magatokat egyetlen kis hókristály helyébe és írjatok novellát róla. A történet lehet humoros, szívet melengető, elgondolkodtató, valamint a cselekmény is rátok bízott. A lényeg, hogy ez a kis hópehely legyen a főszereplőtök, az ő szemszögén keresztül mutassátok be mindazt, amit lát, tapasztal, érez, gondol a világról és az életről rövidke léte során.


b. A karácsonyfa története



Itt főleg arra a folyamatra lennék kíváncsi, amikor a fát kiválasztják, hazaviszik, feldíszítik. Ezen cselekmények közepette lennék kíváncsi a fa gondolataira, érzéseire.


c. Az üvegdísz története

Gondolatai arról a világról, melyet karácsony ünnepén a fán eltölt, megél, lát, mielőtt újabb egy évet pihen a padláson, egy doboz mélyén.


17 megjegyzés:

Lizzy Pippa írta...

Én a 2. típusú feladatot választottam,azon belül is a hópehely történetét.Remélem tetszeni fog,bár nem egy vidám történet.

Fagyott lelkek tengere
Anyukám azt mondta,aki életében rossz,és gonosz ember,annak halála után megfagy a lelke.Nem hittem neki, mindez idáig.Gonosz voltam,mindenkit bántottam,csak mert engem is megsebeztek.Meg is kaptam a büntetésemet.Eltévedtem a téli erdőben,reggelre pedig megfagyott a testem.Nem bántam,azt hittem halálom után lelkem szabad lesz.De mikor kiszálltam a testemből,felszálltam az égig.És ott megfagytam.A tél büntetett meg,szétszelte a lelkem, hópehellyé alakította. Gyönyörű lettem,a legcsodálatosabb hópehely voltam mind közül.Aztán jött a hideg.Előszőr körbesimogatta vérző lelkem széleit,nyomában belém hasított a jég.Aztán hirtelen csapott le,nem kímélt. Fagyos fogaival a lelkembe harapott, és ha üvölteni tudnék,azt tenném,abba sem hagynám ebben a fagyos,halott öröklétben.A fagy végül végzett velem,én pedig megdermedtem.A gondolataim,az érzésem,az emlékeim lelkem börtönébe fagyva éreztek el,hogy utána elússzanak a téli szél karjába kapaszkodva,engem pedig itt hagyott minden,és mindenki. Fagyott hópiheként feküdtem a felhőkön,mint mindenki más,aki valaha érző lélek volt egy emberi testben.A történetét soha,egyiküknek sem tudtam meg soha,hiszen mind befagytunk az időben,szó nem hagyta el többé a ajkunkat..Ott feküdtem,és nem éreztem semmit,nem tudtam gondolni.Üres,értelmetlen burokként,hópehellyé fagyva maradtam meg az idők végezetéig,csak egy váz vagyok most csupán,aki valaha lélek volt.Aki valaha szeretett.Aki valaha sírt.Aki valaha gonosz volt.S csak néztem a felhők tetejéről az embereket.De mivel nem éreztem,s gondolataim sem voltak,csak az emlékeim maradtak.Néztem a zokogó asszonyt,és mintha ismerős lett volna valahonnan,de sehogy sem ismertem fel, hiszen előző életem emlékei kezdtek megfagyni, és ha egy emlék kihűl,és a végén megfagy,akkor az emlék megszűnik létezni.Az asszon egy vörös hajú kislány fagyott teste fölött zokogott. A kislány arca olyannyira ismerős volt… de nekem nem voltak gondolataim, nem tudhattam. Néztem az anya bánatát,és hiába akartam átérezni,nem tudtam.Érezni akartam a szeretetét.A gyászát.A kínjait.De a legszörnyűbb az volt,hogy én olyat nem tudtam.Megfagytam,képtelen voltam érezni.Üres maradtam, és meghalni sem tudtam.Örökre hópehelyként kell majd maradnom,a lelkem innen nem megy tovább.Az én lelkem meghalt,elveszett egy fagyott időben.Néztem,érzéketlenül láttam ahogy az anya leszúrja magát,mert nem bírja ki gyermeke elveszését.De az asszony lelke nem szállt fel hozzánk.Őt a szél másfelé terelte: felvitte a felhők fölé,a mennyekbe.Kezdett megfagyni az utolsó emlékem is.De mielőtt megszűnt volna,még egy utolsó szót suttogott:fagyott pokol.
Eljött a karácsony este.Néztem az embereket,az érzéseiket.Nem értettem,miért ünnepelnek,és mivel nem éreztem szeretetet,azt sem tudtam minek az ünnepe ez.Atán feljött értünk a szél,és lelökött a felhőkből.Zuhanni keztünk, mint ezer megfagyott lélek maradványa.A szél süvített,mint a lelkek sikolya, mint a fájdalom,amit akkor éreztem volna,ha az érzéseim nem fagytak volna meg.Sikoltani akartam,de nem tehettem.Aztán egyszer földet értünk,és betemettük egymást.Egymásba fagytunk,és fagyott lelkek tengereként egymás fájdalmát is éreztük,megsokszorozódva a sajátunkkal.Aztán jöttek az élők,és összetiportak.Fájt, jobban mint eddig bármi, de csak homályosan éreztem.Időtlen idők óta a fájdalom volt az egyetlen érzésem,és még most is csak az az egy maradt.Ez az én történetem, ez voltam én: a gonosz,halott lány megfagyott lelke, aki hópehellyé lett.Gondol majd rám, élő, mikor lábaddal összetiporsz.Gondolj rám,mikor hazudsz.Gondolj rám, mikor gonosszá válsz,és ne felejtsd el: a gonosz embereknek megfagy a lelkük,s hópiheként az örökkévalóságig fájdalommal,fagyottan marad.

Lizzy.

Lénárt Barnabás Orosz írta...

A gyönyörű halálraítélt

Csak az évszakok váltakozása jelentette számomra a változatosságot és az, ha néha egy-egy kis állat a közelembe jött vagy ha madár röppent az ágaimra. Azon a hűvös decemberi napon, két héttel ezelőtt, még nem is sejtettem, hogy hatalmas változás előtt áll az életem. Éppen egy csodaszép kis cinege szállt tova az ágaimról, hosszan néztem, ahogy eltűnik a komor, szürke felhők között. Halk morajlást hallottam, hideg, csípős szél rázta meg az ágaimat.
Emberek jöttek, zajosan, mutogattak rám és néhány fa társamra. A törzsemet egészen az aljánál elvágták, és feldobtak egy nagy kocsira, sok társammal együtt. Végtelenül szomorúan néztem vissza a kiálló kis csonkra, ami maradt utánam.
Egy piros kabátos kislány szaladt felém nevetve, hosszú szőke haja kilógott a félrecsúszott sapka alól.
-Apu, ezt vegyük! - kiabálta. A magas, szakállas férfi egykedvűen nézett rám, aztán bólintott. Megint kocsira kerültem, de most egyedül. Láttam útközben egy nagy, zöld rétet, és fájt, hogy nem lehetek ott.
Díszesen kivilágított udvarra értünk, villogó, színes fények borították a fákat, a bokrokat és az ablakokat is. Kijött egy magas, barna hajú fiú, látványosan elhúzta a száját, amikor meglátott.

Lénárt Barnabás Orosz írta...

-Most mi van, Artúr, mi bajod már megint? Hülye ünneprontó vagy! – mondta neki a szőke kislány.
-Majd egyszer megértesz, Katika!-felelte a fiú, és hosszasan nézett rám. Szomorúság ült hatalmas, sötét szemeiben. Aztán fázósan összerázkódott, és visszament a házba. Alacsony, kövér nő jött ki, a férfival együtt vittek be a házba.
-Lajos, megmondtam, hogy én is megyek fát választani! Mi a fenéért nem vártatok meg?- dohogott a nő.
-Rád mindig csak várni kell!–sziszegte a férfi a fogai között, miközben betuszkoltak az ajtón.
-Ez túl nagy!–mondta a nő flegmán. Olyan kicsi ez a rohadt lakás, nekünk csak ennyi jut ebben a rohadt életben!
-Talán az én hibám ez is? – csattant föl Lajos, szemei szikrákat szórtak. A kislány a szobájába sietett, a nő is jobbnak látta, ha csöndben marad.
Engem otthagytak ledobva.
Artúr jött le értem, vékony fiú volt, de erős, könnyedén beletett egy tartóba, amelybe vizet töltött. Ez csodálatos érzés volt, mintha új életre keltem volna. Erős illatok szálltak mindenfelé, idegességet éreztem a levegőben.
-Ancsa, mikor lesz kész az ebéd?–kérdezte Lajos a kövér nőt.
-Mindjárt. Különben nem olyan rossz ez a fa. Azt hittem, nem fog elférni. Anyádék jönnek idén?–kérdezte végül.
-Miért ne jönnének?! Hát tehetek én arról, hogy a te családod le se..
Lajos hirtelen elcsöndesedett, mert észrevette Katikát az ajtóban.
-Gyere ebédelni, szólj Artúrnak is!–mondta neki Ancsa.
Amíg csöndben ették az ebédet, Artúr egy tálcán fölvitte a szobájába a saját adagját.
-Átkozott különc, ebből se lesz semmi!–morogta Ancsa az orra alatt.
-Se?! Mi az, hogy se?!–kiabálta Lajos.
-Mi az, hogy semmi?–kiabált le az emeletről Artúr.
Másnap Katika és Artúr csillogó gömböket, habkarikákat, ragyogó aranyszínű díszeket aggatott rám.
-Ilyen szép karácsonyfánk még sosem volt! És még a hó is esik! – lelkendezett Katika, hosszú, szőke copfjai csak úgy röpködtek a feje körül.
Artúr mélabúsan nézett ki az ablakon.
-Hát még a karácsonyunk milyen szép lesz! De szeretnék olyan buta lenni, mint te…- mondta halkan, de a kislány meghallotta.
-Nem vagyok buta! Te vagy buta! Megmondalak anyunak! – kiabálta, és könnyekkel a szemében elszaladt.
Artúr szomorkásan nézett utána, aztán rám mosolygott. Egészen közel jött, beszívta az illatomat, szép arcát eltorzítva tükrözték a nagy, gömb alakú díszek.
-Kár érted is.–suttogta.
Megint illatok szálltak a levegőben, egész nap. Éjjel egyenként kilopakodtak csöndben, és becsomagolt dobozokat tettek alám.
Másnap újabb emberek érkeztek, sokan, egymás után. Zaj volt, fölfordulás, hol hangosan nevettek, hol pedig veszekedtek. Fényképeket készítettek úgy, hogy én legyek a középpontjában, mindenki megjegyezte, hogy milyen szép vagyok, arányos és hatalmas, milyen jó a fenyőillat a szobában. Boldog voltam, mert úgy éreztem, örömet okoztam nekik.
Amikor elmentek, súlyos csönd ereszkedett a lakásra, csak Ancsa dohogott halkan mosogatás közben.
Utána unalmas napok következtek. Lajos valahová elment, és nem jött haza, Ancsa a tévét nézte egész nap, Katika és Artúr az ajándék könyveket olvasták. A napok éppolyan gyorsan peregtek, ahogyan a tűleveleim.
Egyszer csak hatalmas trombitálás hallatszott az utcáról hosszú percekig, az emberek búcsúztatták az óévet, és köszöntötték az újat. Ancsa épp csak egy kicsit ért hozzám, és a leveleim nagy része elszáradva hullott a padlóra.
-Anyu, a többieknél egész januárban ott van a fa! Olyan jól néz ki, ne már!– szipogta Katika. Ancsa hajthatatlan volt.
-Náluk vagy nem igazi fenyő van, vagy valami drágább fajta. Peregnek a levelei, elegem van, takarítok így is eleget!–az utolsó szavakat szinte már kiabálva mondta.
Artúr lejött az emeletről, aztán szótlanul megfogott, és elhozott ide, ki a rétre, nem messze attól a helytől, ahol felnőttem.
Olyan szomorúan nézett vissza rám még utoljára, mintha tudná, hogy én is éltem.

Jega írta...

A 2. feladatból az üvegdísz történetét írtam meg.

A vén karácsonyfadísz csodája
Egyszer volt hol nem volt, a nagy kerek erdő szélén, egy cseppnyi kis házikó. Ebben lakott nagyanyó, a legkisebb unokája, a kicsi Panka, és az öreg Bodri kutya. Vidám élet folyt itt, sok játékkal, sok kacagással, sok kis erdei baráttal. Ide járt a bice-boca járású őzleányka, a szuszogi süngyerek, olykor-olykor beszaladtak a szeleburdi rókafiak, és a vén sas is itt tanyázott a hatalmas bükkfa tetején. A nyár gyorsan elszaladt, és jött a hűvös ősz a hideg szeleivel. Panka naponta ment Nagyanyóval és az öreg Bodrival az erdőbe fát gyűjteni a hideg télre, és a vacsorára való gombát megszedni. Gyűjtögették a fanyar vadkörtét, somot szörpnek és a tüskés ágú vadrózsabokorról a hecsedlit lekvárnak. Néha átmentek a szomszédba, a nagy szeméttelepre, ezt azt guberálni. Csuda móka volt ez, Panka imádta, mert a szemét rengeteg kincset rejtett, sok elhagyott babát, árva kismackót, érdekes, de megunt játékot. Nagyanyó otthon kimosta, megvarrta, megreparálta őket és Panka ágyára tette. Ha eljött az este és a vén hold feljött az égre, Nagyanyó meséje altatta el.
Egy reggel Nagyanyó bekarikázott a városba, meghagyta Pankának, hogy a házból ki ne menjen, babázzon, meséljen a mackóinak. Siet haza, az ebéd már itthon találja. Panka elszórakoztatta magát egy ideig, de aztán igencsak mehetnékje támadt. Felhúzta kis piros csizmácskáját, meleg kabátkáját, fölkapta a sarokból a kicsi hátizsákját, amelybe a kincseit gyűjtögette, és kikiáltott a Bodrinak. – Na, gyere! - Gyors léptekkel a szemétlerakó felé vették az irányt. Sokat kellet ám a sarat taposni, mert hatalmas drótkerítéssel volt körbe kerítve. Besétáltak a kitárt kapun és egy hosszú bottal, ahogy Nagyanyóval is tették, bele-bele piszkált a szemétkupacokba. A neki tetszőt, közelebbről is megvizsgálta. Egy csorba bögrét vett szemügyre éppen, amikor megpillantott mellette egy piros kis karácsonyfadíszt, ezüst kis csillagok villogtak rajta a fényben. Ámulva nézte, és gyorsan felkapva a táskába rejtette nyomban. Sebes léptekkel indultak haza, igyekezvén, hogy Nagyanyót megelőzzék, de nem volt szerencséjük. Ott állt az ajtóban és nagyon mérgesen nézte a csavargókat, de hamar megenyhült, amikor Panka megmutatta a csillogó karácsonyfadíszt. Biztos öreg volt már és kidobták a gazdái, lecserélték újra, de nekünk jó lesz még, mert nagyon szép, még ha egy kicsit kopott is, mondta Nagyanyó. Hát még messze van a karácsony, de oda tesszük a többi dísz mellé.
folt. köv.

Jega írta...

folyt.
A karácsony gyors lábon járt, és hipp-hopp leesett az első hó, máris díszíthették az erdő mélyén talált kis fenyőt. Panka a vén karácsonyfadíszt felbiggyesztette a fa hegyére, és elégedetten lépett hátra, hogy szemügyre vegye a karácsonyfájukat. Nagyon tetszett, amit látott. Megkereste a Kisjézus ajándékát az udvaron, és nagy boldogan vitte be a meleg szobába. Leültek a kemencepadkára, és nagy igyekezettel bontogatta a csomagot. Gyönyörű meséskönyvet talált benne. Nagyanyó megígérte, hogy másnap elolvassa neki, mert a lámpafénynél nem látja a betűket. Panka elégedetten majszolgatta a sütiket és közben Nagyanyót hallgatta a Kisjézusról, Máriáról, Szent Józsefről, a három királyokról, és a betlehemről, amit a templomban állítanak fel minden karácsonykor. Panka nagyon elfáradt, azt sem tudta, miként került az ágyába.
Ám a holdfényes éjszaka közepén Panka szemei egy szempillantás alatt tágra nyíltak egy finom kis neszre. A karácsonyfa hegyén a vén piros dísz csillagai villogni kezdek és Panka felé fordulva, így szólt.
- Köszönöm Panka, hogy megmentettél, és a fenyőre tettél. Cserébe teljesítem a kívánságod, bármi legyen az.
- Gondolkodom egy kicsit jó! Megvan! Szeretném látni Isten házában a betlehemet, amiről Nagyanyó annyit mesélt nekem.
Másnap korán ébredtek, Nagyanyó megsimogatta Panka csintalan fürtjeit, és azt mondta; Ma reggel sietnünk kell a reggelivel, mert elmegyünk a templomba a délelőtti misére, és a város messze van, vagy egy órányi gyaloglásra. Panka arca felragyogott, boldog mosollyal nézett fel a karácsonyfa hegyére. Ripsz ropsz, máris indulásra készen állt, kezében egy darab kaláccsal, és tele szájjal utasította az öreg Bodrit a helyére. – Most nem jöhetsz velünk, mert a kutyák nem járhatnak templomba! – mondta, és Nagyanyó körül ugrándozva elindultak a városba.

Lénárt Barnabás Orosz írta...

Én már rég megírtam ezt a történetet Word-ben, mert kedvem támadt folytatni a mesét, épphogy csak kapcsolódik ide, méghozzá a gyufaárus lányhoz. Bemásolom ide, ha nagyon gáz, úgyse jelenik meg. J Nem éppen valószerű folytatás, nálam ugyanis nem halt meg. J

Utolsó emlékem az volt, ahogyan a hópelyhek lassan hullanak az arcomra. Hideg fény és fertőtlenítőszag csapta meg az orromat, amikor magamhoz tértem. Szigorú arcú, kövér ápolónő hajolt fölém.
-Megmarad.-mondta egykedvű hangon.
Amikor megerősödtem, árvaházba kerültem. Nem tudtam beszélni. Valamiért képtelen voltam megszólalni, ordítani akartam volna, de hang sem jött ki a torkomon, szavak pedig aztán végképp nem. A gyerekek bántottak, én pedig azt kívántam, bár ne maradtam volna életben. Csak Johanna néni, egy kedves mosolyú gondozónő tartotta bennem a lelket. Dús, barna haját kontyba fésülte, nagy zöld szemeiben ragyogott a jóság. Egyszer elkezdett furcsán hízni, csak a hasa lett mindig nagyobb, és a mosolya egyre édesebb. Aztán két hétig nem jött. Maga volt a pokol az a két hét! Azt hittem, nem látom többé. Amikor visszatért, mintha éveket öregedett volna, a hasa újra lapos volt, az arca végtelenül szomorú. Velem azonban még kedvesebb lett, és egyszer csak csoda történt. Hazavitt magával, de elmondta, hogy csak hétvégére, utána vissza kell hogy hozzon. Kérdezte, értem-e. Bólogattam. Gyönyörű házban lakott egy kisfiúval. Adott új ruhákat, leültetett a konyhában az asztalhoz. Magas, bajuszos férfi lépett be az ajtón, rám nézett és láttam rajta, hogy nem örül. Megijedtem. Az ebéd finom volt, a kisfiú kedves volt velem.
-Te vagy a kistesó? Azt hittem, kisebb leszel!-mondta. Tök jó, egyedül nekem nem volt eddig kistesóm! Játékokat hozott, és hosszú idők óta ő volt az egyetlen, akit nem zavart, hogy én nem beszélek.
A hétvégi látogatásaim rendszeressé váltak, Johanna néni egy szép napon a kezébe fogta a kezemet, és mosolyogva így szólt:
-Nem sokára már úgy viszlek haza, hogy ott is maradsz. Örökbe fogadunk téged. Érted?
Bólogattam. Karácsony előtt megint elvitt magával, de még mindig nem végleg. Egy gyönyörű, halványlila falú szobába vezetett, telis-tele volt játékokkal minden. Olyan volt, mint egy álom. Ajtó csattant, Johanna néni kisietett a szobából. Ott maradtam, álltam az ablaknál és néztem a sűrűn hulló hópelyheket.
Fojtott kiabálást hallottam a másik szobából. Óvatosan az ajtóhoz lopakodtam, és igyekeztem hallgatózni. Iszonyú kíváncsi voltam.
-Azt még eltűröm, hogy erre a hülye jótékonykodásra pocsékolod az idődet, drágám! Valamit neked is kell magaddal kezdened, oké! De hogy a Kőváry családba örökbe fogadjunk egy némát? Ez ez gyogyós, csak szégyent fog ránk hozni! Van egy egészséges gyerekünk, legyen elég!
-Meg fog tanulni beszélni! Hidd el Albert, csak sokkot kapott! Tud olvasni, láttam!-mondta Johanna néni. És már beadtam az örökbefogadási kérelmet!-tette hozzá szilárdan.
-Hát ajánlom, hogy ne legyen vele gond. A te felelősséged lesz a gyerek. Ha szégyent hoz ránk, mehet vissza, ahonnan jött!-mondta a férfi.
Hirtelen úgy éreztem, mintha belülről fel akarna robbanni bennem valami. Könnyek tolultak a szemembe, de nem tudtak kijönni. Remegtem a dühtől, az első kezembe eső játékot tiszta erőből a földhöz vágtam. Úgy éreztem, menten megfulladok. Aztán kiszaladtam a szobából, be a másikba. Egy éve nem beszéltem, kissé rekedtes, rozsdás hangon szóltam, egyenest a magas férfi szemébe nézve:
-Én ugyan nem hozok szégyent senkire! Nem akarok innen elmenni!
Akkor döntöttem el, abban a pillanatban, hogy most már megvédem magam az életben. Bármi áron.

Szatti írta...

Kedves Lizzy!

Nagyon tanulságos és lenyűgöző volt a történeted. Nekem nagyon tetszett. Tanácsként csak annyit tudnék adni,hogy ügyelj a szóismétlésekre, próbálj kicsit választékosabban megformálni a mondataidat. Pl.: nagyon sok mondatod kezdődik de szócskával, valamint érdemes hosszabb íveket leírni és nem annyira a tőmondatokra szorítkozni. Amúgy remek gondolatok voltak és köszönöm, hogy olvashattalak! Gratulálok!

Lénárt Barnabás Orosz írta...

Lizzy Pippa, engem ettől a fagyott pokoltól kirázott a hideg! Mert annyira tetszett! Mindig ezt az élményt keresem minden művészetben. Köszönöm!

Szatti írta...

Nagyon tetszett a történeted, igazán rendkívüli volt. Talán azért is, mert könnyed egyszerűséggel mutattál be egy családot, azok mindennapi, a köznapokra emlékeztető párbeszédét. Ettől váltak élővé és külön kiemelendő, hogy ebben a pár sorban is sikerült külön karaktert adnod a nevek mellé. Gratulálok a munkádhoz! Köszönöm, hogy írtál!

Szatti írta...

Igazán kedves történetet alkottál, Jega. Szeretem, hogy mindig mesélsz és jól is áll neked ez a stílus. Kedvesek voltak a szereplők, áradt minden mondatodból a játékosság, az egyszerűség, a kedvesség. Köszönöm az élményt és gratulálok neked! :)

Szatti írta...

Nagyon köszönöm a történeted, igazán tetszett. Másabb stílusú volt, mint az előző írásod, más színek vették körül a mondatokat. Köszönöm, hogy elküldted.

Névtelen írta...

Szia Szatti!

Én a Karácsonyi Ének alapján írtam. Sajnos eléggé összecsapott lett, mivel ez eredetileg egy egész könyv, és így bizony kevés volt a két komment terjedelem. De úgy érzem, hogy így is átjön a lényeg, ezért úgy döntöttem hosszas tépelődés után, hogy elküldöm.

Kislányom

2012 dec. 23
Paul utálkozva járkált a rózsaszín dobozkákkal megrakott polcok között. Hat éve már, hogy gyűlölte a karácsonyt, de ennyire még soha. Micsoda igazságtalanság, hogy a legtöbb vele egyidős férfi boldogan dobálja be a kosarába a gyermekeinek szánt ajándékokat, és aztán látja a szemüket felragyogni, amikor meglátják a fa alatt…
Na tessék, már megint dühös lett! Inkább otthagyta a játékrészleget, és csak egy doboz cigit vett, ami majd megnyugtatja, amint kilépett az üzletből.
Persze a megpróbáltatások még nem értek véget. Ahogy hazaért, máris körülvették az emlékei, akárcsak a szellemek, mint ezen a napon mindig. Látta maga előtt a Gonoszt, a kislányokat, a könnyes arcokat. És ekkor megcsörrent a telefonja. Bianca hívta.
- Na, sikerült választani? Nem hívtál fel…
- Nem… - nyögte Paul elgyötörten – Még nem, ne haragudj…
- Minden rendben, édes? Olyan elgyötört a hangod!
- Nem, semmi… De most le kell tennem. Ég veled!
- Holnap találkozunk! Szeretlek!
- Én is!

Holnap… Mindössze egy napja maradt mindenre. Hogy legyőzze a gyűlöletét, az irigységét, a múltját…
Lefeküdt, de tudta, egy szemhunyást sem fog aludni.

***
Valamikor bizonyára mégis elaludhatott, mert azt álmodta, hogy Luna áll előtte, a legidősebb lánya.
- Édes kislányom! Te élsz? – nyögte, és el sem merte hinni, hogy ekkora boldogság érheti.
- Nem, már rég nem, Apa! Hát nem emlékszel? Nem emlékszel arra az éjszakára?
- Semmire sem emlékszem tisztábban! Ezért nem értem, hogy lehetsz most itt.
- Én vagyok a múlt családod szelleme. Ma éjjel látni fogod, amit elvesztettél, és meg fogod érteni, hogy már nem kaphatod vissza. Aztán a húgaim is eljönnek majd. Emlékszel még erre a mesére? Minden karácsonykor ezt mesélted… De most repüljünk, gyere velem, Apa!

***
- Miért ilyen üres ez a szoba? - kérdezte Paul értetlenül – Hiszen karácsony van! Nem kéne itt lennie a családnak?
Luna szelleme nevetett.
- Rögtön hazaérnek. Igaz, Kate-nek még 3 napig a kórházban kéne lennie, de saját felelősségére távozott. Itthon akarta tölteni a karácsonyt a férjével, Paullal, és újszülött kislányukkal, Lunával.
- Karácsony estéjén születtél… - suttota megrendülten a férfi.
- Igen. – kuncogott Luna – Én voltam az ajándék. De most haladjunk tovább.

***
- Aúúúú! Ez szúr!
- Jaj, vigyázz kicsim! Nem szabad megfogni a fenyőt. Csak nézni szabad, jó?
- Ez te vagy, két évesen. – mosolygott Paul.
- Igen, és nézd, anyának már milyen nagy hasa van! Jövő karácsonykor már Marie is velünk lesz.

***
- Emlékszel még, mit kaptál karácsonyra? – kérdezte Luna.
- Akkor… Akkor mondta meg, hogy Crissy-t várja.
- Látod, milyen boldog voltál? És így teltek az évek… Mígnem egyszer…
- Ne! Nem akarom látni! Neeee!
De már zuhant is bele a rémálomszerű valóságba.

***

Vidáman nyitott be az ajtón. A kocsi csomagtartója telis-tele ajándékkal, így már minden készen áll holnap reggelre.
- Megjöttem! Na, ki ad apának egy nagy puszit?
Senki nem felelt.
- Hahó, megjöttem!
Semmi.
- Hol bujkáltok?
Továbbra sem kapott választ. Ekkor látta meg a családját. Vérbe fagyva a konyha padlóján. Kint az udvaron egy csont sovány ember falta a pulykát. Mellette a földre dobva véres kés. Paul kiugrott az ablakon, de az ember elmenekült, nem érhette utol.
- Gyűlölöm a karácsonyt! – ordította.
Folyt köv.

Emmy

Névtelen írta...

Paul verejtékben fürödve tért magához az ágyán. Ez a szörnyűség végleg elrabolta az álmát. Aztán felderengett az eleje. Még két szellem fog eljönni. Ébren várta őket.
Egyszer csak fel is bukkant Marie szelleme.
- Lányom! – az apa boldogsága leírhatatlan volt, hiába tudta, hogy ez már nam az kislánya, csak egy hazajáró lélek.
- Gyere, apa, nincs sok időnk. Meg mutatom neked a jelen családodat, karácsonykor.
- De hát nekem nincs is…

***
- Olyan izgalmas! Holnap végre találkozol Paullal!
- Nem akarom, hogy ő legyen az apukám! Nem is akarok vele találkozni! – felelte a kislány durcásan az anyukájának.
- De hát miért nem, kincsem?
- Jane a szomszédjában lakik, és egyszer mondta, hogy mogorva és gonosz, és nem szereti a gyerekeit, mert az övéi meghaltak. Biztos engem sem fog szeretni… Jobb nekünk így ketten, anya.
- Talán még van remény, hogy megszeret. Ha én kellek neki… Te is a családhoz tartozol. Nekem te vagy a legfontosabb.
- Ne, Liv ezt nem teheted! – kiáltotta kétségbeesetten Paul.
- Nem hallanak téged. De meg tudod akadályozni. És azt is tudod, hogy hogyan…

***
- Drága Crissy! Gyere, kis szellem! Te értatlan, pont te mutatod meg nekem a szörnyű jövőt? Nos, állok elébe.
- Itt is vagyok, apuci. De nem kell sehová mennünk. Ez a jövőd, ez vár rád az elkövetkezendő karácsonyok alatt: Egyedül vagy, és talán csak magadban, de üvöltesz, mint egy őrült. Sajnálom, de ez a valóság.
Azzal eltűnt.

***
Egy nappal később…

- Boldog karácsonyt, drágám! És neked is, Emily.
- Juhé, egy fésülős barbie! Tudtam én, hogy nem vagy gonosz! Ajándékot is hoztál, meg minden!
A szülők – mert mi tagadás, mind ketten azok voltak – elnevették magukat.
- Ugye, leszel az apukám?

Emmy

Szatti írta...

Szia Emmy!

Igazán érdekes volt a történeted és értem a problémát, miszerint kevés volt ez a két komment is. Lehet, más szempontból kellett volna megközelítened a történet megoldását, de nekem így is tetszett, ahogyan megírtad. Jók voltak a párbeszédek, külön tetszett a természetessége. Gratulálok hozzá és köszönöm a részvételed!

Kata írta...

Én az üvegdísz történetét választottam.

Szomorú karácsony

A sötét papírdobozban ébredezni kezdtek a selyempapírba csomagolt üvegdíszek. Lassan egy éve már, hogy gondosan becsomagolták őket a zizegő papírba.

Elsőnek a kicsi, aranyozott csengő hallatta hangját. Hangja még rekedt volt a hosszú hallgatástól, de egy pár kondulás után tisztán csilingelve szólt.

A csengő hangjára egymás után nyitották ki szemüket az üvegdíszek.

Elsőként a csúcs dísz köszönt a csengőnek. Ő egy kicsit fennhordta az orrát, mert szentestétől vízkeresztig a karácsonyfa tetején trónolt. Vékony volt és karcsú nem gömbölyödött, mint a többi üvegdísz.

- Jó reggelt csengő! Alig aludtam egy kicsit, és felébresztettél éktelen csilingeléseddel, - dohogott mérgesen.

- Óh, ne mérgelődj kedves csúcsdísz,- kérlelte a kicsi csengő, - már majdnem egy éve alszol, és még mindig álmos vagy?

- A csúcsdísznek nem volt ideje válaszolni, mert az üvegdíszek kórusban köszöntötték a kicsi csengőt.

- Szia, kicsi csengő - jó újra hallani a hangodat, - olyan rég volt már karácsony!

Alig várjuk már, hogy újra a karácsonyfa díszei legyünk és meleg gyertyafény világítson meg bennünket. No, meg nagyon kíváncsiak vagyunk, az elmúlt évben mekkorát nőttek a gyerekek.

- Az üvegdíszeknek nem sokáig kellett várakozniuk, mert a papírdobozt valaki leporolta és bevitte a fenyőillatú szobába. Szép sorban kicsomagolta valamennyit és óvatosan, vékony cérnán felkötözte őket a fenyőfa ágaira. Ott forgolódtak, körbe- körbe egymás közelében.

A zöld és a kék színű üvegdíszekre ezüst festékkel festettek kacskaringós indákat, leveleket, a piros színűek aranyfestéktől csillogtak. Pár darab, aranyozott csillag és ezüstszínű holdacska is libegett a gömbölyű díszek közt. Békésen elfértek egymás mellett, és végre a gőgös csúcs disz is felkerült az őt megillető helyre, a fenyőfa legfelső ágára. Az üvegdíszek boldogok voltak, hogy újra részesei lehetnek a család örömének, boldogságának. Ám, most meglepetten néztek egymásra, mert az elmúlt években oly boldog mosolyú édesanya arcán, most egy csepp öröm sem látszott. Összeszorított szájjal, gépieses mozdulatokkal díszítette a fenyőfát.

Az apró ezüstszínű gyertyatartók, bennük a vékonyka gyertyákkal kecsesen egyensúlyoztak a fenyőágak csúcsain. Pár darab csillagszóró is felkerült a fenyőfára, majd angyalhajjal fejezte be a díszítést. Szaloncukrokat most egy fonott kosárkában a fa alá kerültek. Még egy kicsit igazított a díszeken, és halk sóhajtással nyugtázta, hogy a fenyőfából gyönyörű karácsonyfát varázsolt. A szekrény mélyéből elővette a szépen becsomagolt ajándékokat és a fa alá helyezte őket. Az ajtóból még egyszer visszanézett a feldíszített karácsonyfára, és kiment a szobából.

Alig csukta be maga után az ajtót, az üvegdíszek izgatott suttogásba kezdtek. Fogalmuk sem volt, vajon mi történhetett az elmúlt évben, csak sejtették, hogy itt valami nagyon rossz dolog történhetett. A fa tetején trónoló csúcsdíszt nagyon idegesítette az üvegdíszek suttogása, ezért mérgesen rájuk szólt.

- Hallgassatok már el, legyetek csendben!

Ti nem láttátok, de én innen fentről igen, hogy az ajándékcsomagok száma egyel kevesebb, mint tavaly. Ajándék osztáskor majd megtudjuk mi történt.

Folytatása köv.

Kata írta...

A csúcsdísznek igaza lett, pár perc múlva nyílt az ajtó az édesanya jött, hogy meggyújtsa a karácsonyfa gyertyáit és a csillagszórókat. Majd csengetett a kicsi aranyozott csengővel.

A csengőszóra három kisfiú, - a hatéves ikrek, és a négyéves öcsikéjük, - szaladt be a szobába. Tágra nyílt szemekkel nézték a csillagszórós, gyertyafényes, csodás karácsonyfát.

Boldog karácsonyt kicsikéim! - ölelte magához gyerekeit az édesanya.

Eddig a pillanatig nagyon erősnek érezte magát, de most keserves sírásba fulladtak szavai.

A gyerekek szorosan az édesanyjukhoz bújtak, és pár perc múlva zokogásuktól volt hangos a szoba. A kicsiket nem érdekelték az ajándékok, szinte egyszerre kérdezték édesanyjukat, - édesapa ugye eljön ma este?

– Nem, édesapa sajnos nem tud eljönni sem ma, sem máskor,- válaszolt nagyon szomorú hangon a gyerekeknek édesanyjuk. Apa a mennyországból vigyáz ránk. Tudjátok gyerekek, - ezt már sokszor megbeszéltük, hogy mi már soha többet nem láthatjuk őt, de a szívünkben mindig velünk van.

- Az üvegdíszek döbbenten hallgatták az édesanya és a gyerekek beszélgetését. Még a gőgös csúcs disz is szomorúan tekintett le a csonka családra. A gyerekek édesanyjukhoz bújva sírdogáltak, nem törődtek a karácsonyfa alá helyezett ajándékokkal.

A néma csendben egyszer csak megrebbent az ablakfüggöny széle. Pontosan úgy, mint amikor nyitott ablaknál a szél meglebbenti. A levegő egy kicsit hűvösebbé vált, és a légáramlattól elaludtak a karácsonyfán égő gyertyák. Hirtelen sötétség borult a szobára.

A gyerekek abbahagyták a sírást és szorosan ölelték anyjukat, akinek szíve a torkában dobogott, amikor észlelni kezdte a szobában bekövetkezet változásokat. Sejtette, hogy férje szelleme jött el hozzájuk, hogy együtt legyenek ezen az estén. Úgy érezte, mintha egy hatalmas kéz átölelné és megsimogatná őt és a gyerekeket.

Nem mert megmozdulni félt, hogy megtöri ezt a varázslatos pillanatot. De, a varázslat hamar elmúlt és pár pillanat múlva újra minden a régi lett. Az anya megsimogatta a megszeppent kisfiúkat, majd halk elcsukló hangon énekelni kezdett, - Mennyből az angyal..., a gyerekek vékony cérnahangjukkal bekapcsolódtak az éneklésbe.

- Édesapa mégis eljött hozzánk - ugye anya?

De mi nem láthattuk, mert ő már egy angyal, - ugye anya?

- A gyerekek nagyon sok hasonló kérdést tettek fel édesanyjuknak, aki alig győzött nekik válaszolni. Úgy tűnt, egy kicsit megnyugodtak.

- Ideje lenne villanyt gyújtani és megnézni az ajándékokat, - vetett véget a kérdéseiknek.

Ha nem nézitek meg, Jézuska reggelre valamennyit visszaviszi.

Villanyfénynél újra meggyújtotta a karácsonyfa apró gyertyáit, és a csillagszórókat.

Az üvegdíszek ismét csodálatosan ragyogtak a csillagszórók fényében.

Még a morgós csúcs disz is küldött egy mosolyt a fa alatt ajándékokkal játszó gyerekeknek. Késő este volt már mire a kisfiúk ágyba bújtak. Édesanyjuk sorban elfújta a karácsonyfán égő gyertyák lángját, villanyt oltott és a szoba sötétbe borult.

Az üvegdíszek újra suttogni kezdtek, - nagyon sok karácsonyt megértünk már, de ezt a karácsonyt soha nem fogjuk elfelejteni.

A kicsi csengő halkan csilingelve megszólalt, - nem bizony, nem felejtjük el.

A csúcs disz tőle szokatlan módon elérzékenyülve mormogta, - hiába csillogunk, - szomorú, nagyon szomorú ez a karácsony.

Szatti írta...

Kedves Kata!

Bámulatosan gyönyörű történetet alkottál, igazán megható és magával ragadó volt. Engem elvarázsolt, minden szavadat átjárta az ünnep hangulata, a karácsony íze. Nagyon tetszett, örülök, hogy írtál a feladatra és őszintén gratulálok neked! :)