2012. december 1., szombat

Ráhangolódás az ünnepekre


Nos, sokat gondolkoztam, hogyan is legyen ez a jelenlegi feladat... egész hónapra szánjak feladatot, vagy maradjak inkább a rövidebb távú teljesítésnél és legyen most egy két hétig tartó feladat, majd egy hosszabb, amely már tényleg az ünnephez közelít... az utóbbit választottam, tekintettel lévén azon tényre, hogy még nem igazán érezhető, hogy beleléptünk a decemberbe és alig pár hét múlva már a fadíszítésen kell gondolkodni... legalább is, bennem még nincs ez a késztetés, izgalom. Így külön szedném a feladatot és két részletben tenném fel. A mostani pedig remélem, hogy olyan bemelegítésként szolgál számotokra, amely ad egy kis inspirációt, ihletet, ünnepi hangulatot a lelketeknek :)

Feladat: a megadott szavak által kérném, hogy alkossatok történetet és verset. Most ezen második lehetőséget is fontosnak tartanám, így nem csak figyelmetekbe ajánlom, hanem kérném is, hogy a történetetekhez verset is kapcsoljatok... viszont ennél, már nem ragaszkodom ahhoz, hogy a megadott szavakból alkossátok meg. Ez már a fantáziátokra bízott, a ti elképzelésetekre. Csak a történeteket kell a megadott kifejezésekből megírni. Helyszínnél csak egyet választhattok, szavaknál maximum négyet, de kevesebbet is, ha annyira van ötletetek. A négyet viszont nem haladhatjátok meg és kérném, hogy tüntessétek fel, melyeket választottátok! További kérés pedig, hogy adjatok címet a műveteknek. Esetleg mindkettőnek (versnek is, történetnek is), de legalább a történetnek!

Helyszínek (1): havas erdő, ünnepi vásár, templom, vonatállomás, korcsolyapálya, otthon a kandalló előtt, padlás.

Tárgyak (max 4): csengő, fagyöngy, angyal, fényképezőgép, rejtekajtó, diótörő, távcső, csillagszóró, hógömb, szélharang, mesekönyv, zenedoboz, régi fotó, tintába mártott penna, mécses, levél, zongora, mézeskalács, szánkó, üvegdísz, szobor, napló.


Fontos! A szavakat és helyszíneket kérlek, ne felejtsétek el feltüntetni a feladat előtt! Ha nem akarjátok, hogy helyet vegyen tőletek ennek a leírása, egy megelőző, rövid kommentben is odaírhatjátok. Azt még nem tekintem felhasznált lehetőségnek. Valamint... kérném, hogy akik névtelenül írnak, és nem rendelkeznek esetleg google fiókkal vagy itt regisztrált profillal, tüntessék fel a nevüket a feladat előtt/után! Előre is köszönöm!

13 megjegyzés:

Névtelen írta...

Szia Szatti! Én a vonatállomást választottam. Tárgy tulajdonképpen nincs benne, mert egyik sem illett bele a történetembe, de eltitkolt dolgok vannak benne, és ez akár a rejtekajtó átvitt értelme is lehet, nem?
Remélem, ha így nem is vagyok esélyes agyőzelemre, neked azért tetszeni fog. :)

Emmy

Névtelen írta...

Árva a hóban

A vonatállomáson álltam, már hosszú ideje várva valakire. Unalmamban a falfirkákat olvasgattam. Furcsa volt, mert eddig azt hittem, csak disznóságokat és értelmetlen krikszkrakszokat lehet ott látni, valaki azonban egy karácsonyi verset írt a téglákra.

Ünnep egyedül

A hó egyedül hullik ruhámra,
Egyedül vagyok szívemben
A fény tompán hullik hajamra
Csak egy szólam szól a lelkemben.

Nem jön senki ide,
Hogy írjunk szimfóniát.
Nem tudom, egyedül minek,
De csodálom ezt a fát.

Ahogy ezt elolvastam, nagyon elszomorodtam. Talán ez igaz rám is? Talán hiába várom, nem jön el? Lehet, hogy jövőre sem? Vagy talán soha többé?
A gondolataimból Bergendy asszony rikácsolása szakított ki:
- Tudtam, hogy már megint itt talállak, te ostoba lány! Nem megmondtam, hogy a nővéred nem jön ide soha? Ha nem úgy viselkedtél volna vele, ahogy, akkor talán még lenne valami esélyed, de így… Különben is, mi szükséged rá? Boldogulhatnál egyedül is.
Hogy boldoguljak, ha egyszer soha nem engedtél tanulni? Nem értek semmihez. Nem ismerem a világot. Képtelen lennék az önálló életre. A múltam a jelen börtönébe zár.
- Igenis, Bergendy asszony, máris indulhatunk haza.

Amint az árvaház udvarának súlyos vaskapuja nagy dörrenéssel becsukódott utánam, Bergendy asszony magamra hagyott. Tudta, hogy innen már nem szökhetek meg. Ebben persze nem a kapu akadályozott meg. Hanem az, amire ott kint az állomáson is gondoltam. Ha egyszer eljönne a nővérem, és segítene beilleszkedni a kapunk kívüli társadalomba, akkor már itt sem lennék. Ezért várom őt minden karácsonykor. De talán hiába.

- Michelle, hova temettétek őket?
- Sajnálom, de nem mondhatom meg neked.
- Hol. A. Sírjuk. Mondd meg! Követelem! Ők az én szüleim is. Megkérdezhetem Ellen nénit is, ő biztos elárulja nekem!
- Nem, mert megkértem, hogy ne tegye.
- De hát miért?
- Mert te soha nem szeretted őket!
- Te megőrültél! Honnan veszed ezt?
- Tudom. Érzem.
- Michelle, ne csináld ezt. Nekem kell gondoskodnom rólad, de ha ilyen ellenséges vagy, akkor…
- Te nem vigyázhatsz rám. Nem szeretsz engem.
- Michelle, tudom, hogy összezavarodtál, hiszen most haltak meg a szüleid. De ne hidd, hogy senki sem szeret.
- Nem akarom, hogy te vigyázz rám, Lina. Nem akarom!
- Michelle várj! Ne fuss el

- Csomagolj!
- Hova megyünk?
- Elviszlek egy helyre, ahol majd vigyáznak rád. Jobban, mint én. Egyszer majd eljövök karácsonyra, jó?
- Az jó lenne! Szeretném, ha eljönnél… Örülök, hogy nem te fogsz rám vigyázni, de azért jó lesz találkozni.

-Ég veled, Michelle! Légy jó!

- Képzelje, Bergundy asszony, Lina visszajön karácsonyra!
- A nevem Bergendy asszony. A nővéred pedig soha többé nem jön vissza.

folyt. köv.

Emmy

Névtelen írta...

Már megint ez az álom! Újra és újra ezt álmodom. Az életemet.
Te jó ég, mi van, ha később jött meg? Talán ott várt rám, azt hitte, elfelejtettem, és hazament. Kiugrottam az ágyból, és mint az őrült, rohanni kezdtem. Épp akkor értem oda, mikor a vonat lefékezett a megállóban. Az egyik kupéból csupa izgatott, siető ember zúdult le. Egy ideig tanácstalanul nézelődtek, végül az egyikük hozzám fordult.
- Kedvesem, meg tudnád mondani, merre találjuk a Longfield árvaházat?
- Igen, meg tudom mondani.
Nagy csönd. Furcsán néztek rám.
- Akkor megmondod?
- Gyertek utánam, én is ott lakom. Kövessetek.
Ismét furcsán néztek, de azért jöttek.

Mikor hazaértünk, Bergendy asszony dühösen förmedt rám.
- Te átok! Végre erre vetődik néhány jómódú ember, hogy jobbá tegyék egyikőtöknek az életét, te pedig úgy mutatkozol előttük, mint egy csavargó. Nagy szerencséd, hogy nem fordultak rögtön vissza, különben már a sötét szobában ülnél.
Ekkor egy idős nő kivált a tömegből, és dühösen így szólt:
- Hogy beszélhet így szegény lánnyal? Jó, ő márt felnőtt, de a kisgyerekekkel is így bánik? És egy sötét szobába zárja őket? Fel fogom je…
Ekkor végignézett rajtam, és elállt a szava?
- Michelle? – kérdezte.
- Igen, ez a nevem. Hát te ki vagy?
- A hölgy nem engedte meg, hogy tegezd! – szólt rám Bergendy asszony.
- Mi az, hogy tegezni?
- Hagyja már békén! Te meg nem ismersz meg? Én vagyok… Eljöttem.
- Az jó. Bárcsak értem is eljönne a nővérem. Már évek óta várom.
- Michelle! Én vagyok az!
- Nem, te nem Lina vagy. Ő sokkal fiatalabb.
- 18 éves voltam, amikor ide behoztalak. Te pedig hét. De közben eltelt 30 év.
- 30? Nem, az nem lehet! Akkor már én is öreg lennék.
- Nem is vagy fiatal, Michelle. Hiszen látod a tükörben.
- Tükör?
- Itt nincsenek tükrök. – szólt közbe Bergendy asszony – csak hiúságra nevelné őket.
- Maga nem normális! Hogy lehet ezeket a szegény kis árvákat így elzárni a világtól? Azt sem tudják, hány év telet el, é semmit nem tudnak a világról.

Így történt, hogy sokakat örökbe fogadtak azon az estén, mielőtt a rendőrök jöttek, és biztonságos otthonunk egyszerre megszűnt. Én, és a kis árvák, együtt gyalogoltunk a hóban, és nem tudtuk, merre tartunk. Én végig azon gondolkoztam, vajon az a nő tényleg Lina volt-e. Engem nem vitt magával, úgyhogy szerintem nem. De akkor miért hazudott? És honnan tud rólam? Ha nem kellenék neki, nem jött volna el, de ha igen, nem várt volna 30 évig.
Bár, tulajdonképpen már akkor sem kellettem neki, amikor megígérte, hogy visszajön.

Emmy

ChristinDor írta...

Helyszín: havas erdő
Tárgyak: csengő, fagyöngy, angyal, csillagszóró
(Remélem más szavakat nem használtam fel)
Cím: Hit


Havas erdő mélyén csilingelő csengő hallatszódik.
Talpam alatt a frissen hullott ropogó hó selyemtakaróként fedi be a tájat.
Körülöttem fagyöngyökkel díszített fenyőfák magasodnak az égig.
Lelkemet megérintve egyre csak hívogat.
Kíváncsi tekintetek követnek engem.
Lépteim nyomán feléledt a természet.
Szívemben melegség s szeretet társul, amint megpillantottam őt.
Egy angyal állt előttem, engem várt énekével.
Felém nyújtotta kezét s én elfogadtam.
Ekkor csillagszórók sziporkáztak fel körülöttünk.
Boldogság költözött eme vidékre s ennek én is a részese lehettem.

Hunyorogva ébredtem. Kissé kótyagosan, de felültem. Ekkor vettem észre, hogy körülöttem hófehér táj nyúlik el és örökzöld fenyők magasodnak. Azt hittem csak álom, de nem az volt. Valójában láttam egy angyalt, pedig én sosem hittem bennük. Nem hittem a csodákban, de főleg a karácsonyban. Rájöttem, ha én nem is hittem ezekben a létező dolgokban, ők még igenis hittek bennem. Nem értem miért érdemeltem ki egy angyal énekét s annak törődését, de a lelkemet már nem nyomasztotta semmi. Furcsa volt ez az érzés, amit akkor éreztem utoljára, amikor még kicsi voltam. Akkoriban, mint minden más gyermek én is hittem s alig vártam, hogy a karácsonnyal valami új, valami felülmúlhatatlan érkezzen.
De a gyermekkor hamar elillant az életemből. A boldog pillanatok után beköszöntöttek a keserű, nyomorúságos napok és az egyre múló évek nem hozták vissza a régit. Se család, se barátok, nem volt senki, aki megértett volna, aki magához ölelt volna csak egy percig is, hogy érezzem nem vagyok egyedül. De hát én sosem voltam egyedül! Ő is velem volt. Mindvégig. Azaz ember, aki az első perctől fogva szeretett engem, aki életet adott nekem, aki tudta rólam, hogy jó ember vagyok. Az, hogy elment olyan volt számomra, mintha a Mennyországból taszítottak volna ki. A lelkem komorrá vált, a szívem lappangó üresség volt csupán. Senkinek sem kellettem. Ezért elmenekültem. Menekülni akartam az élettől. Menekülni akartam a gondok elől. Menekülni olyan messzire, ahol nincs semmi. Csak az üresség, amelyben régóta éltem. Ezt ismertem.
Ő mégis ott volt előttem. Megérintett s mintha újjászülettem volna felébredtem. Az első olyan ébredés, amikor szeretet és béke uralkodott bennem. Elmosolyodtam, de még mielőtt felkelhettem volna a havas földről egy kéz érintette meg a vállam és én feltekintettem a nevelőanyámra, aki csak mosolyogva, szótlanul, könnyektől csillogó szemmel nézett rám. A másik oldalamon nevelőapám bukkant fel, aki ugyanúgy nézett rám. Elszöktem előlük. Nem akartam velük élni. Nem tartottam őket a szüleimnek, hisz a szüleim meghaltak. Senkinél sem maradtam tovább. Mindig elszöktem. De ők eljöttek értem. Kerestek engem. Szorosan átöleltek s tudtam butaságot követtem el. Édesanyám meghalt, de még utoljára arra kért, hogy higgyek a csodákban, a szeretetben és abban, hogy sosem leszek egyedül. Most már hiszek. Hiszek abban, hogy senki sincs egyedül. Mindig van valaki egy ember életében, aki vigyáz rá és szereti.


Én most ennyit tudtam írni. Remélem tetszik.:) Szép estét mindenkinek!!!

Jega írta...

Helyszín: vonatállomás
Szavak: csengő, régi fotó, napló, rejtekajtó

Karácsonynak éjjelén

Szent ünnepnek éjszakáján,
Zengő bongó csengő hangján,
Száll a szélben a kívánság,
Szeretet, hála, boldogság.
Csillogó hópihe szárnyán,
Megfagyott gondolat ül árván,
Nem szeret már engem a világ.
Késő esti járat nagy robajjal érkezett a csendes vidéki kisváros állomására, nyikorogva, csikorogva megállt, hogy az egyetlen utast kiadja magából, majd el is tűnt a sötét éjszakában. Az utas tétován nézelődött, mozdulatain látszott a bizonytalanság, vajon jó helyen vagyok, vagy mindegy, csak legyek valahol. Kopott hátizsákjával a hátán, görnyedten, fejét lehajtva rúgta a frissen hullott havat maga előtt. Ment a fények felé, be az állomásba, melegre vágyva. Az utazgatás is a hideg okán volt, a fűtött vonat, az andalító zakatolás, nyugodt álomba ringatta utasát. Kihaltnak látszott a környék, mintha lakói csak most hagyták volna el, hirtelen, mint az asztalon felejtett gőzölgő levest. Belépve a váróba, mellbe vágta a nagy meleg, nagyon befűtöttek, talán a szenteste tiszteletére, gondolta. De a nagy melegnek prózai oka volt, senki nem nyitotta csukta ma este az ajtókat. A jegypénztár ablakán a függöny behúzva, mögötte csend honolt, ünnepi volt a hangulat.
A fiatalember, mert amikor kibújt az ócska dzsekiből, és levette a fekete kötött sapkát, látszott arcán az ifjúság, bevackolta magát a leghomályosabb sarokba, elővette a táskából a gyűrött naplót, egy régi fotót őrizgetett benne. Az anyja és ő volt látható hajdanán, talán öt éves, ha lehetett. Mindig könny szökött a szemébe, ahányszor ránézett. Röviden bejegyezte a napi történéseket, és álomra hajtotta a fejét, de a csukott szemek ellenére ébren volt, kusza gondolatait rendezte. Karácsony van, se családja, se fedele, se étele, csak van ebben a rideg valóságban, és utazgat, amire összekoldulja a pénzt, egy emberektől nyüzsgő nagyváros aluljárójában. Dolgozni kellene, de a munkához jutáshoz lakhatás kellene, a lakhatáshoz szerencse, de neki semmije sincs, családja sincs, széthullott, már régen, gyermekkorában. Az anyja él, de olyan nyomorultul, hogy ez a csavargó élet is vágyottabb, mint az. Vajon az apja él e valahol, megjelenik előtte az alkoholtól elbambult arca, biztos szétmarta már a pálinka, gondolta. Mindent elivott, a lakást, az ő gyermekkorát, a jövőjét, mindent, neki ilyen apa jutott. Anyja meg csak sírdogált, jajgatott, tehetetlenül tárta szét a kezeit, és úgy ítélte meg, hogy a gyereknek az intézetben jobb helye lesz, már az ellátást illetően, mert ugye ő még azt sem tudja, hogy holnap, hol hajtja majd álomra a fejét. Nagy néha látogatta, nagy néha kihozta pár napra, oda, ahol a patkányok fényes nappal futkároztak, ahol rettegett vécére menni tőlük, ahol csak sarat taposták, de tévét nézni azt nem tudott. Egyre keserűbb érzés uralkodott el a lelkén, próbálta elhessegetni, a nyárra gondolt, valami csodára, amit őszintén remélt és hitt.
Hirtelen ajtónyikorgás billentette ki ebből a szendergő állapotból, két rendőr lépett hozzá. Megkérdezték, hogy hová utazik, és van e jegye. Elkérték a személyit, a lakcímkártyát, ami nem volt. Az állomás nem melegedő, nem lakás, és ezzel kitessékelték a fűtött váróból. Jöjjön vissza hajnalban, amikor a vonat indul. A fiú felöltözött, hátára vette a motyóját, és lassú léptekkel kilépett a havas karácsonyi éjszakába. Bármerre nézett, ünnepváró fények ragyogtak, az ablakok mögött meleg, család, szeretet és boldogság. Neki pedig nincs más, csak a hideg, a magány, mert ez a világ nem szereti őt, ki akarja lökni magából.
Ment a sínek mentén, ment előre, már rég elhagyta az állomást, körülötte csak a hó világított, és a hidegen ragyogó csillagok. Lelke összefacsarodott, úgy érezte át kell mennie egy másik világba, átlépni egy rejtekajtón, oda ahol már nem fáj semmi. Elfáradt, leült a sínre, és többé nem állt fel onnan.
A mozdonyvezető későn vette észre a gyér hajnali fényben a sínen ülő emberkupacot, dudált, fékezett, késő volt már minden.

Dorothy Large írta...

Helyszín: Havas erdő

Szavak: Angyal(a versben) mesekönyv, mécses

Távozás

Síri csend rohan át
Magányos erdő rejtekén
Nem félek már
Legalábbis nem emberként.
Fehér szárnyakat mutatok
Lábam elhagyja a talajt
Vár engem a ti Uratok
Magához vesz egy magányos angyalt.

Egyedül Karácsonykor

A hó ropogott a kislány talpa alatt,miközben könnyes szemekkel hatolt beljebb az erdő mélyére. Úgy döntötte elfut a világ elől és titokban fog élni.Egy-egy kiálló gyally és faág lassította a menekülésben, de Ő nem adta fel. Fekete haja a homlokához tapadt, szemei pirosak voltak és feldagadtak. A keserű könnyek szüntelenül peregtek végig hófehér arcán.
Mellkasához szorította az eddig hátán viselt piros iskolatáskát, majd lassított és körülnézett. Egy hatalmas diófánál állapodott meg az erdő közepén. Ez jó lesz,gondolta, majd leült a fa törzsébe és remegő kézzel összeszorította magán a kabátot.
A táskából elővett egy fából készült barna dobozt, majd óvatosan felnyitotta. A ládikából egy halk de mégis erőteljes és gyönyörű dallam csendült fel,amit a kislány dúdolgatni kezdett. Majd elővett pár mécsest,amiket a közeli temetőből lopott el és meggyújtotta őket. Odanyújtotta apró kezeit,hogy egy kis meleghez jusson ezen a fagyos éjszakán. Végül kiemelt a piros táskából egy régi és szakadt mesekönyvet,melyről már lekopott a cím is. Lassan kinyította és nézegetni kezdte a képet, hiszen olvasni még nem tudott. Próbálta felidézni azt a történetet, ami édesanyja pár évvel ezelőtt olvasott neki a könyvből. A könnyei újra folyni kezdtek,mikor eszébe jutott az anyukája. Az arcát nem tudta felidézni hiszen már régen meghalt,de amikor kezébe veszi a tőle kapott zenedobozt és mesekönyvet, hirtelen maga mellett érzi édesanyját.
Hideg ujjával végigsimított a mesekönyv sérülésein, melyeket az évek során szerzett. Nevelőszülei többször kidobták már,de a kislány mindig visszaszerezte. Egyszer az összes megtakarított zsebpénzét oda kellett adnia a környék egyik bandájának, akik megtalálták a könyvet és el akarták égetni. A lány hátravetette a fejét,ami beleütközött a fa törzsébe. Magához szorította a mesekönyvet és tovább dúdolta a csodaszép dallamot,mely a zenedobozból próbálta jobb kedvre deríteni a kislányt.
Egy hideg fuvallat lopózott be a lány ruhái alatt,majd végigjárta a gerince vonalát, mire a gyermek felszisszent. De nem gondolta meg magát. Nem bánta meg ,hogy Karácsonyéjjelén menekült el az élet elől, hisz biztos benne ,hogy nevelőszüleinél sosem lehet boldog. Hirtelen egy hideg és repedt falevél hullott a lány arcára, a társai pedig követték őt. Kis idő múlva a kislány testét falevelek borították. A gyermek arcán szinte megfagytak a könnyek, kezei már nem remegtek. A könyvek és a zenedobozt hó és falevelek fedték. A mécses lángja elaludt,ahogyan a kislány feladta az életét. A gyönyörű dallam abbamaradt, a könyv leesett a nyirkos földre. A kislány gondolatában már csak pár szó zakatolt:
"Anya! Végre ... együtt lehetünk. Karácsony éjjelén."

Szatti írta...

Szia Emmy!

Igazán érdekes történetet alkottál, s legjobban az tetszett benne, hogy a sorok között is olvashattam, elgondolkodhattam a szavakon, a gondolatokon... még egy picit talán jobban kidolgoztam volna a részleteket, de tudom azt is, hogy csak két komment lehetőséget volt adva. Így is nagyon tetszett és köszönöm, hogy megírtad, gratulálok!

Szatti írta...

Nagyon szép gondolatokat fogalmaztál meg, ChristinDor, és a vers is remek volt :) Gyönyörű kifejezéseket használtál. Gratulálok neked és köszönöm a részvételed!

Szatti írta...

Kedves Jega!

Nagyon tetszett a történeted, a gondolataid és az érzések, amelyeket a sorokon át közvetítettél felém, mint olvas felé. Nagyszerű volt, gratulálok neked! Remek voltál, mint mindig és a vers is jól illett a történet hangulatához! További szép napot neked! :)

Szatti írta...

Érdekes... már nem az első olyan történetbe akadok, ahol a főszereplőhöz nevelőszülő kapcsolhatók vagy éppen az, hogy árván maradt. Ez valahogy, az ünnep közeledtével, jobban kiéleződik. Talán azért, mert azokra gondolunk, akik egyedül töltik a Karácsonyt és nem ünnepelhetnek azokkal, akiket szeretnek és akiket ők is szeretnek. Az emberben akaratlanul is feltör ez az érzés. Ezt csak úgy megjegyeztem és nem a miatt, hogy gond lenne a témaválasztás. Csak észrevétel a részemről.

Elgondolkodtató történetet alkottál és jó látni, hogy követve a blogod és az itteni, feladatra írt írásaidat, egyre jobb és jobb vagy :) örülök ennek és csak gratulálni tudok a munkádhoz! Puszi

Syro írta...

Szia Szatti!
Kicsit csúsztam, bocsi :)
Templom
anygal, mécses, szobo, fagyöngy

Az havat angyal hozza?

Hol volt, hol nem volt, zúgó patak mentén, s a köd lepte völgyeken is túl a Nemes Fenyves szomszédságában egy pici falú bújik meg, Trimanor, mely annyit tesz a Hármak Őrhelye. Már a mítoszok korában is itt volt eme falúcska, s a kifürkészhetetlen jövő is igényli a jelenlétét.
Történetem egy téli napon kezdődik nem sokkal a téli napforduló előtt. A hó még nem jött el, s a legkisebbek kérdésére, hogy miért nincs, a bölcs öreg Olren, ki népe nagy tudású tanítója, azt felelte: az angyalok még alszanak, de mikor majd felébrednek hosszú álmukból, s megrázzák szárnyaikat, akkor elered a hó és beborítja a tájat. A csöppeknek ez bőven elég magyarázat volt, de a nagyobbaknak, kik már ismerték a természet jó néhány rejtélyét, ez vajmi kevés vigasz jelentett.
Bobar, Tumin és Flovel az ifjúk közül valók voltak, ők most tanulták például, hogy a hónak nem sok köze van az angyalok szárnyaihoz, az esőnek a békák ugrasztásához, vagy a nyár melegének a télen elfogyasztott napraforgó magjához. A természetnek önálló akarata van maga szeszélyeivel, melyet tisztelni kell, s tudásunk szerint együtt élni vele, nem kedvünk szerint formálni, mert eljő az idő, és fellázad. Akkor, mikor ez megtörténik, csak a szeretet lesz az, amibe kapaszkodhatunk.
A három ifjú igen kíváncsi természetű volt, így csüngtek minden szaván az öreg Olrennek, ki ezt úgy hálálta meg, hogy csak mesélt és mesélt és mesélt. A tudást meg úgy itták magukba, mint a reggeli harmatot. Egy napon Bobar, hármuk közül a legidősebb, úgy döntött, hogy elmegy és megnézi a mesékből ismert Templomot. Még sosem látott olyat de az elbeszélésekből arra következtetett, hogy ott tartják fogva az angyalokat. És, hogy biztos ez az oka annak, hogy nem esik a hó. A tanítás persze mást mondott, de ő mégsem hitt annak, és látni akarta azt a helyet. Elmesélte aggodalmát Tuminnak és Flovelnek is. Tum egyből egyet értett Bobarral, Flovel azonban kételkedett, de nem szívesen maradt ki semmilyen csínytevésből.
Így esett, hogy a tiltás ellenére mindhárman felkerekedtek, s nekivágtak a Nemes Fenyvesnek, mert tudták, hogy azon túl fognak választ kapni a kérdéseikre. Léptük csendes volt, mint halk szellő úgy járták az erdőt, még állat sem hallotta neszezésüket. A hajnal első sugarait egy kidőlt gomba törzsén ülve várták. A Nap melege feltöltötte a hajnal óta úton lévő kis manókat, kik mosolyogva köszöntötték a nappal pásztorát, és kérték, legyen kísérőjük hosszú útjukon.
Egész nap mentek töretlenül, néha dalra fakadtak, vagy népük történetét mesélték egymásnak, melyet ugyan mindenki ismert, mégis úgy hallgatták, mintha most hallották volna először. Tiszta lelkük szárnyalt, akárcsak ők, apró termetük létére sebesen járták az erdőt, mezőt, dombot, völgyet. Így történhetett, hogy estére már el is érték a Várost, melynek nem ismerték a nevét, de tudták hogy a Templom ott van.

Syro írta...

Lassan tették meg az első lépteket a kockaköves úton, mert ismeretlen volt számukra, kik csak a puha földet és avart ismerték. Tekintetükben kíváncsisággal vegyes félsz keveredett, de hamar túlléptek rajta, mikor is megszólalt egy hangos valami. Fülükre tapasztották aprócska kezüket, hogy ne legyen olyan hangos. Flovel volt az első kinek megfordult a fejében hogy jobb lenne haza indulni, de ekkor egy óriás ment el mellettük, aki majdnem elsodorta őket hosszú ruhájával, és harsogva megjegyezte a mellette sietőnek, hogy igyekezzenek, mert elkésnek a templomból. Ezt hallván nagyon megörültek, és követni kezdték őket, majd mikor meglátták, mekkora is a Templom, földbegyökerezett a lábuk. Soha életükben nem láttak még ilyen nagy valamit, még az Öreg Tölgy sem volt ekkora, amire oly sokszor felmásztak az elmúlt nyáron.
Csak ámultak, és nem tudtak betelni a látvánnyal, a Templom körül lévő házak már fel sem tűntek nekik. Vagy egy tucat lépcsőn másztak fel az ajtóhoz, ami zárva volt, de nekik bőven elég volt az az apró kis rés is, amin kiszűrődött egy kis fény. Odabent még jobban elcsodálkoztak, soha nem láttak még ennyi szörnyűséget. A Templomban sok angyal volt bezárva, és láthatóan féltek, mert mosolyogni együk sem mosolygott.
Nem is időztek sokáig, azonnal haza indultak, hogy elmeséljék, miért nincsen hó, hogy az óriások bezárták őket. Egész úton egymáshoz sem szóltak, szomorúság vett rajtuk erőt, még a sziporkázó csillagok sem csaltak arcukra mosolyt, mint máskor. Hajnalodott, de még szürkeség fedte a tájat, mikor berontottak Orlen kuckójába, aki meglepetésükre várta őket.
Izgatottságukban ezt a tényt észre sem vették, inkább egymás szavába vágva mesélték el, hogy mit is láttak a Templomban. A Bölcs Öreg meg csak hallgatta az ifjakat, és mosolygott a mohás bajsza alatt, majd két lélegzetvétel között leültette őket és fagyöngyvizet adott nekik, mely nyugtatólag hatot rájuk. Még most sem szólt semmit csak nézte őket, és arra a napra emlékezett amikor ő is ugyan így elszökött és meglátta Templomot.
Mikor mindenki kiitta a makkot, halkan, szelíd hangon mesélni kezdett. Egy másik világról, emberekről, kiket óriásoknak írtak le ők, akik azért építették a Templomot, hogy megnyugvást találjanak, mert a természetben már nem találták meg azt, amit úgy vélnek abban az épületben meglelnek. Az angyalok akiket láttak azok meg csak szobrok, nem igaziak. Erre elkerekedett szemekkel lestek az ősz szakállas Öregre, és nem akarták elhinni, hogy ami ott volt az csak hazugság. Pedig az volt. Erre mindhárman elszégyellték magukat, hogy ilyen butaságot hordtak össze, és az álmosság is kerülgette őket. Egyik a másik után ásítozott egyre nagyobbakat. Egy nagy barna levél hívogattak őket egyre jobban, amit el is fogadtak. Mindhárman összegömbölyödtek rajta és mély álomba merültek.
Orlen eloltotta a már alig pislákoló mécsest, levélsüveget vett és kiállt az ajtóba, s egy régi vers jutott az eszébe, melyet igen rég mondott már el bárkinek is. Valahogy így hangzott:

Ti Őrlelkek ott fent
Régik és újak
Kísérjetek erdőn, mezőn
védelmezőn.

Örökkön óvjátok népemet
s mi legendákkal védünk titeket,
s ahogy a gyermekek bölcset,
mi úgy tiszteljük a Nagy Szellemet.

Szatti írta...

Kedves Syro!

Nagyon tetszett a történetet, ahogyan ilyen meseköntösbe öltöztetted, elbűvöltél. Remek volt, köszönöm az élményt! :)