2013. január 19., szombat

Kata - A tükör élete - Penna Galéria


Már idejét sem tudom, mióta lógok itt az előszoba falán. Valaha gyönyörű, diófából faragott keretem repedezett és kopott.
Óh, jaj! - most vettem észre, hogy testemen itt-ott megjelentek az öregség jelei, a vakfoltok. Félek, hogy az idő haladtával teljesen elborítanak, és én megvakulok.
Éppen ezért úgy gondoltam, most kell elmesélnem, hosszú életem során mi minden történt körülöttem. Talán legjobb lesz az elején kezdenem...
A tömör diófából készült hálószoba bútorral együtt érkeztem ide, a fiatal házaspár otthonába. A fiatal férj úgy tervezte, hogy majd a dupla hitvesi ágy melletti falon lesz a helyem. De, ez csak az ő terve volt, fiatal felesége ragaszkodott hozzá, hogy az előszobafalra legyek felakasztva. Ebből aztán komoly vita kerekedett köztük, és pár napig arccal a fal felé fordítva a hálószoba egyik sarkába támasztottak. Látni nem láttam, de mindent hallottam...
Végül a fiatalasszony akarata teljesült, és én felkerültem az előszoba falára. Nekem ez nagyon jó volt, mert ezen a helyen többet láttam, mint a hálószobában. Szóval az élet itt zajlott, meg a konyhában, nem pedig a szobában. A fiatalasszony Zsófia, minden reggel előttem fésülte, kefélte sötétbarna hosszú göndör haját. Befonta, feje köré koszorúba tekerte, majd hajtűkkel rögzítette. Kendőt csak főzéskor kötött, meg télen, ha nagyon hideg volt.
A fiatal férj Sándor, reggelente előttem pödörte hegyesre bajuszát. 
Előttem nézegették magukat, ha új ruhát vettek, nekem mosolyogtak, ha jókedvűek voltak, de ha gond vagy bánat nyomasztotta őket, akkor bizony rám sem pillantottak. 
Sándor napközben a földeket művelte, és az állatok körül végezte dolgát, Zsófia a háztartást vezette, veteményest gondozott, és rengeteg baromfit nevelt.
Nem voltak szegények, akkoriban a módosabb gazdák közé tartoztak. Sokáig azt hittem, csak ketten élnek a házban, és nem tudtam megfejteni, hogy Zsófia minden nap reggel, délben, este, hová indul kezében étellel teli edényekkel. Egy késő őszi estén aztán minden megvilágosodott előttem.
Sándor, karjaiban egy takaróval bebugyolált emberi testtel jött be az előszobába. A konyhában egy nagy bádog teknőben, - amit mosáskor és fürdéskor használtak, - víz gőzölgött. 
Fiatal éveimben a fürdőszoba faluhelyen ritka volt, mint a fehér holló. Tisztálkodás, mosás helye a konyha volt. 
Zsófia segített férjének kibontani a takarókba bugyolált testet, és én nagyon megijedtem attól, amit láttam. 
A szinte csontváz soványságú test, és a vékony nyak alig bírta megtartani a szokatlanul nagy fejet. A férfinak, - mert, ahogy láttam az volt, - kezei, lábai törzséhez képest vékonyak és hosszúak voltak. Fogatlan szájából artikulátlan hangok törtek elő, aránytalanul nagy szemeit ijedten forgatta körbe-körbe. Látszott rajta, hogy nagyon nehezen, kapkodva veszi a levegőt.
Sándor és Zsófia halk hangon nyugtatta a szerencsétlen férfit, és közben óvatosan a pléh teknőbe tették. Nem volt olyan egyszerű őt fürdetni, mert a férfi végtagjaival össze- visszahadonászott. Mire befejezték a fürdetést, ők is eláztak, és a konyha is vízben úszott. Az öltöztetés sem volt egyszerű, pedig csak egy bő inget adtak rá. Zsófia kicsit már vásott lepedőt terített a konyhai priccsre, majd vánkost hozott. Sándor ráfektette a magatehetetlen férfit, aki akkorra már megnyugodott és tűrte, hogy betakarják egy dunyhával. A férfi hamarosan mély öntudatlan álomba merült, a fiatal pár rendbe tette a konyhát, és csendben imádkozva virrasztott.

Másnap délelőtt egy idősebb, jól öltözött szakállas férfit láttam belépni az ajtón. Sándor és Zsófia tisztelettel a hangjukban köszöntötték, majd a konyhai priccsen fekvő férfihez vezették. Ő hosszasan vizsgálta, a még mindig kómás állapotban levő férfit, Nézte a pulzusát, a semmibe néző üveges szemeit, emelgette kezeit, amelyek élettelenül estek vissza a lepedőre. Majd kezeit széttárva, valamit mondott Sándornak, aki sietve vette kabátját és kiment az ajtón. A szakállas férfi is hamarosan követte - később hallottam - ő volt a doktor.
Zsófia gyors mozdulatokkal átrendezte a konyhai asztalt. Fehér szőttes terítővel letakarta, majd ráhelyezte a szobából kihozott bibliát, a feszületet és egy üvegpohárba szenteltvizet öntött. Kiszaladt az udvarra, ahonnan egy kis fenyő ágacskával tért vissza, amit beleállított a szenteltvizes pohárba. A priccsen fekvő férfi semmit nem észlelt a körülötte zajló eseményekből. Sándor hamarosan megérkezett egy idősebb férfival, aki a falu papja volt. Azért hívták, hogy feladja a betegnek az utolsó kenetet. Távozása után csönd borult a házra, csak a beteg sípoló hangú zihálása hallatszott.
A fiatal pár némán ült a konyhaasztal mellett, - pár óra múlva egyre halkabbá vált a sípoló hang, majd egyáltalán nem hallottam. 
A beállt csendben, Sándor szólalt meg először, - bevégezte. 
Zsófia halkan sírdogálva tett-vett a konyhában, Sándor pedig megint elment, és hamarosan idősebb asszonyokkal tért haza.
Addigra már Zsófia is fekete ruhát öltött, hogy ezután mi történt nem láthattam, mert engem egy fehér lepedővel letakartak. 
Pár napig csak a fülemen keresztül tudtam követni az eseményeket, temetés, halotti tor, - a meghalt férfi, Sándor fogyatékkal született bátyja volt...

Alig telt el pár hónap, és Zsófia egyre jobban gömbölyödött. Sokszor megállt előttem mosolyogva, látszott rajta, hogy boldogan, örömmel hordja szíve alatt kisbabáját. Amikor eljött az idő, Sándor sietve ment a gólya néniért, - a bábaasszonyt nevezték egyszerűen gólya néninek. Jöttek még asszonyok, akik a konyhában vizet forraltak, sürögtek - forogtak a konyha és a szoba közt. 
Sándor meg szegény, megállás nélkül masírozott fel, s alá az előszobában. Látszott rajta, hogy nagyon ideges, a bajusza vége már olyan vékony volt a sok pödréstől, mint a cérnaszál. A szobából időnként kihallatszott egy-egy fájdalmas kiáltás, ám az egyik ilyen kiáltás utáni csöndet, a földi világra megérkezett újszülött gyermek, hangos sírása törte meg. 
Sándor abbahagyta a masírozást és a bajusz pödrést, hatalmas léptekkel ment volna befelé a szobába, de a gólya néni még visszafordította. Vidám hangon közölte vele, hogy még várnia kell egy kicsit, de nyugodjon meg, mert egészséges kislánya született, és Zsófia is jól van. A jó hír hallatán Sándor szeme könnybe lábadt, mert nagyon félt és aggódott, hogy a baba nem egészségesen fog megszületni. Férfiember lévén szégyellte könnyeit, ezért gyorsan kiment, hogy behozza a saját két kezével faragott bölcsőt. 
A kislánynak, - Zsófia édesanyjának emlékére - az Anna nevet adták. 
Óh, Istenem! – De szépek és boldogok voltak. Ha indultak valahová kicsi Annával a karjukon, sokszor megálltak előttem és mindig mosolyogtak. Még most is tisztán látom, amikor Anna imbolyogva lépegetett egyedül. amikor már lábujjhegyre állva akkora volt, hogy megláthatta magát bennem. Nem félt a tükörképétől sőt, akkora maszatos puszikat kaptam tőle, hogy Zsófiának naponta kellett engem tisztára törölni. Bizony, bizony, Anna egy örökké ugráló, táncoló gyönyörű kislány volt...

Az évek teltek, és kicsi Anna már iskolába járt amikor egy szeptemberi napon kitört a háború...de ezeket az éveket szívesen kitörölném emlékezetemből...

Nincsenek megjegyzések: