2013. január 5., szombat

Tükröm tükröm, mondd meg nékem...



Különleges gyakorlati feladattal érkeztem, amelynek remélem, sikerességét tükrözi majd a beérkezett művek mennyisége. Bízom benne. Tükrözi... már is ráhangolódtam a témára :D nos, komolyra fordítva a szót, a feladat nem igényel különösebb magyarázatot, viszont bizonyos gondolatokat mégis szeretnék hozzáfűzni, hogy értsétek, miről is van szó és ötletet is adjak, akik talán hirtelen nem is tudják, hogyan kezdjenek bele, milyen ötlettel.
A feladat lényege, hogy alkossatok egy olyan történetet, melyben a tükör kapja a kulcsfontosságú szerepet, bármilyen módon. Sokféle lehetőségen gondolkodtam, hogyan is lehetne megoldani a dolgot és ezt megosztanám veletek is. Mind tudjuk, hogy nap mint nap szembenézünk önmagunkkal a tükrökben. Ezek persze elhelyezettek lehetnek egy fürdőszobában, hálószobában vagy előtérben, a lényeg, hogy ott vannak mindenhol és látnak, figyelnek bennünket, tükrözik a cselekedeteinket, a körülöttünk lévő történéseket. Ezt használva kiindulópontként, alkothattok egy olyan történetet, amelyben mondjuk, a tükör kapja a főszerepet, mint elmesélő, E/1-ben. Az ő gondolatain, érzésein keresztül érzékeltessétek azt a világot, amelyet ő lát és amelyben a további szereplőitek, karaktereitek mozognak. Ehhez hasonló típussal már találkoztatok, amikor élettelenbe kellett bújnotok és élővé képzelnetek.

Egy másik lehetőség, hogy a tükör csak is tárgyként funkcionál, ahogyan rendeltetett és egyszerűen, beleépítitek a történetbe, valamiféleképpen szerepet adtok neki attól függetlenül, hogy nem ő az elbeszélő. Rátalál a főszereplőtök egy dohos padláson, emlékeket, múltbeli eseményeket fűz hozzá vagy maradhattok a jelenben is és valamilyen történetet kapcsolhattok hozzá, miközben a szereplő minden nap szembenéz önmagával. Itt leginkább a skizofrén jellem jut eszembe, ahogyan két lélek él, ugyanabban a testben és mondjuk a tükörből tekint vissza rá a másik fele. Csak egy ötlet.
Vagy, ha már kettősségről van szó, ott a lehetőség annak megragadására, hogy egy másik világba vezessétek át az olvasókat a tükör segítségével és akkor már is elrugaszkodva a realitás talajáról, egy misztikus történetet alkothattok.
S ha már említettem a misztikus dolgokat, ne feledjük el a címet sem, amelyet a gyakorlati feladatnak választottam... Tükröm tükröm, mondd meg nékem... ki ne ismerné Hófehérke és a Gonosz Királynő történetét? Aki szeretné, ezt is megalkothatja.

Láthatjátok, hogy a lehetőséget igen szerteágazóak és csak rajtatok múlik, tőletek függ, hogy melyiket ragadjátok meg. Alkothattok drámai vagy misztikus történetet, groteszk, vicces megoldással is dolgozhattok, de akár horrorisztikusra is vehetitek a figurát, melyben a tükör igazi gonosz szerepét tölti be. A lényeg, hogy játszatok a tükör fogalmával és bátran írjátok meg, amit elképzeltek. Persze, az ötleteim csak a saját elképzeléseim, nem kell ehhez feltétlen ragaszkodnotok. Tegnap találtam ki a feladat témáját és csak gondolkoztam, elmélkedtem a dolgon, miképpen is lehetne megoldani és nekem ezek a variációk jutottak eszembe. Ha más ötletet, nagyon szívesen látom és olvasom. Jó munkát kívánok Nektek és sikert, ihletet a feladat teljesítéséhez!



37 megjegyzés:

Névtelen írta...

Szia Szatti!
Már el is készültem, mivel ez a feladat nagyon megihletett.
A címe: Arcok

A tükör régi, és egy poros vászon fedi le. Annyi éve már, hogy nem néztem bele. De tudom, hogy most meg kell tennem. Ez annyira igazságtalan! Még nem készültem föl rá. De nincs mit tenni. Ekkorát nem kockáztathatok. Nagy levegőt veszek, és fölemelem a súlyos anyagot. Egy pillanatra lehunyom a szemeimet, aztán a balt résnyire nyitom…

***

15 évvel korábban
- Jól van, semmi baj, itt a mami! – kiabálta riadtan az asszony, miközben kirontott a gyerekszobából, és a fürdőszoba felé vette az irányt - Mit csináltál azzal a szerencsétlen gyerekkel?
- Én ugyan semmit! – kérte ki magának a férfi – Csak megmutattam neki a tükörképét. Azt hittem, a babák szeretik az ilyesmit. De ő megijedt a sajátjától, azt hiszem…
- Ó, jól van, semmi baj, hiszen az csak egy tükör… Nem bánt az téged. – csitítgatta a nő a bébit, miközben a hátát dörgölte. A kislány hamarosan elhallgatott, majd álomba szenderült az anyja karjában.

***

10 évvel korábban
- Micsoda hóbort ez, hogy le van nálatok takarva az összes tükör? – fintorgott a nő, miután körbevezették a lakásban. Az öt éves Jázmin furcsán viselkedett az óvodában, neki pedig az volt a dolga, hogy az életkörülményeit felmérje.
Patrícia, a háziasszony alig tudta palástolni a dühét.
- Nem tud maga rólunk semmit! Fogalma sincs, hogy milyen egy négy éves gyerekkel pszichológushoz járni, és próbálni rávenni, hogy beszéljen, aztán bevinni az óvodába, ahol mindenki bántja! Jázmin retteg a tükröktől, bár mi sem tudjuk, miért…
- Értem. És semmi eredmény? - kérdezte együttérzően.
- Semmi. Ma is elmegyünk a doktorúrhoz, de félek, hogy hiába…

***

- Miről fogunk ma beszélgetni? – kérdezte Jázmin egy bűbájos mosollyal. Mindig így kezdte, de amint megkapta a választ, dacosan összeszorította a száját, és nem válaszolt a kérdésekre.
A pszichológus elővette a kis zsebtükrét, és látványosan nézegetni kezdte az arcát. Jázmin türelmesen várt.
- Ez nem rémít meg téged? – kérdezte a nő.
- Nem, csak ha… - óvatosan körülnézet, aztán nagy levegőt vett… De végül nem válaszolt.
- Ha?
- Nem mondhatom el. Ha elmondom, akkor nem Dr. Makray-hoz kell járnom, hanem bezárnak az őrültek közé.
A pszichológust megzavarta valami. Az utolsó mondatot úgy mondta a kislány, mintha betanították volna neki. És bár róla beszélt, nem azt mondta, hogy ,,hozzád” hanem, hogy ,,Dr. Makray-hoz”. És mi ez az egész, hogy diliházba kerül?
- Ugyan, kicsikém, téged senki sem akar bezárni. Nem baj az, hogy félsz. Mindenki fél valamitől.
- A néni mitől fél?
- Most leginkább a haláltól, mert öreg vagyok. – felelte őszintén – kisebb koromban attól féltem, hogy egy nagy ragadozó madár felkap. Tudod, volt egy hatalmas rét a házunk mögött, ahol mindig játszottunk a testvéreimmel. És azok az ölyvök ott köröztek fönn. Mindig felfelé figyeltem, nehogy lecsapjon az egyik, amikor nem nézek oda.
- Én inkább nem nézek oda. – felelte Jázmin nyomatékosan.
- Hova nem nézel?
- A tükörbe. – suttogta a kislány.
- És mi történik, ha mégis belenézel? – kérdezte az orvos.
Jázmin sokáig hallgatott, de az ajka hangtalan szavakat formált. Téged senki sem akar bezárni…
- Látom az arcomat. – bökte ki végül - De nem olyan, mint igaziból. Van, hogy belemosolygok a tükörbe, és az arcom sír. Vagy van rajta egy seb, ami igazából nincs.
- Értem. És zavar, hogy nem a valóságot látod?
- Anya azt mondja, ami nem a valóság, az az, amit elképzeljük. De én ezt nem képzelem el. Csak látom. De nem is a valóság.

Emmy

Névtelen írta...

Folytatás
Egy évvel korábban.
- Szóval ez az a tükör, amiben mindenfélét látsz! – kiáltotta Bali izgatottan – innen tudod, hogy mikor feleltetnek, meg hogy el fogsz-e késni, és… Valami rosszat mondtam?
- Nem… Csak ez nem ilyen egyszerű. – sóhajtottam – Annyi éven át nem mertem belenézni… Nem csak ilyeneket látok. Szörnyű dolgokat. Láttam azt is, hogy a nagyi meg fog halni.
- Én azt hittem, a saját arcodat látod.
- Azt hát! Láttam a saját arcomat, amint egy sír fölött hullnak a szememből a könnyek. A síron a nagyi neve volt… Most biztos azt gondolod, micsoda szörnyeteg vagyok, hogy nem figyelmeztettem. De szerinted hitt volna nekem bárki is?
Úgy teszek, mintha nem látnék már semmit a tükörben, hogy ne kelljen agykurkászhoz járnom, de ettől még nem lesz könnyebb! Váó, rekordot döntöttél. Te még az ajtón sem léptél ki. Az eddigi pasijaim ennél a résznél már a szakításon is túl voltak…
- Mert idióták, azért! Én meg… Kíváncsi vagyok. Ha nem akarod, persze nem kell…csak…
- Mit szeretnél tudni? – kérdeztem, és próbáltam mosolyogni. Jól esett az érdeklődése, szerettem beszélgetni vele. Ő volt az első fiú, aki úgy tűnt, megért engem.
- Belenéznél most a tükrödbe? Hogy mit látsz most?
- Hát jó. Nagy levegőt vettem, és belenéztem. Aztán az arcomba haraptam, hogy ne sikítsak.
- Hozz egy takarót! Gyorsan! Takarjuk le! – mégis sikítok, de kit érdekel!
- Gyere ide érte te. – már el is terpeszkedett az ágyamon.
- Nem! – kiáltottam rá dühösen.
- De igen! – felpattant, és felém rohant.
- Apuuuu! – kiáltottam kétségbeesetten. Apa felrohant, és épp akkor ért oda, mikor a srác le akart teperni az ágyamra. Nem tudom, mi történt utána, mert elbújta m a sarokban, és sírtam.
Nem is tudom, mennyi idő telt el, amíg apu visszaért, de egyedül volt. Megérintette a vállamat. Fölnéztem. Egy vászonlepedőt tartott a kezében. Elvettem tőle, és a tükör fel fordultam. Az arcom boldogan mosolygott.
- Miért nem mondtad el? – kérdezte apu.
- Szembe akartam nézni vele. De már nem akarom, mert nem használ! Mi értelme tudni előre a dolgokat, ha úgysem tudom elkerülni? Jobb lesz így. Pont, mint kiskoromban.
Azzal letakartam a tükröt.

***

A tükör régi, és egy poros vászon fedi le. Annyi éve már, hogy nem néztem bele. De tudom, hogy most meg kell tennem. Ez annyira igazságtalan! Még nem készültem föl rá. De nincs mit tenni. Ekkorát nem kockáztathatok. Nagy levegőt veszek, és fölemelem a súlyos anyagot. Egy pillanatra lehunyom a szemeimet, aztán a balt résnyire nyitom… Majd teljesen… De még homályos a kép. Szép lassan a jobb szemem is kinyílik. Tisztul a kép. Az arc a tükörben hófehér, lila ajkakkal és szemhéjakkal. A nő, akihez arc tartozik, halott.
Nem sikítok. Sejtettem, hogy ezt fogom látni. Újabb fájás hasít belém.
Mi értelme van felkészülni arra, amit úgy sem lehet elkerülni? Nos, ha ez a valami a halál, akkor igen is van. Így tudom, hogy igenis szükséges megírnom azt a búcsúlevelet. Mert ha a fiam tükörbe néz, és felzokog, nem leszek itt, hogy megkérdezzem az apját, mit művelt vele.

Emmy

Névtelen írta...

Az ,,x évvel ez előtt" kiírásokat ne vedd figyelembe, kérlek, azt elrontottam! Eredetileg máshogy akartam megírni, és elfelejtettem átjavítani.

Emmy

Névtelen írta...

Szia Szatti! Én is alkottam, habár meglehet, nem annyira jó, mint ahogy a képzeletben le tud játszódni.
_______________

Tündéri hasonmás

Az erdő mindig békés,nyugodt volt,bármikor is jártam itt.A szél kellemes illatot árasztott tavasszal,a fákon megjelentek az első rügyek,és később,mikor már ezernyi rügy borította a fákat,egyszeriben kipattantak azok.A nyárba átlépve termést hoztak,amiket az ősz közeledtével elengedtek,hadd menjenek utukra.Ilyenkor nem csak a termésüktől búcsúztak el,hanem szépen lassan elengedték fényes lombkoronájukat.Amint beállt az ősz,a levelek sárgultak,barnultak,s ha nagyon szégyenlősek voltak,pirosba burkolóztak.Aztán,hogy gyermekeiket elengedték a fák,aligha maradt rajtuk valami.Csak egymással beszéltek,s ha úgy adódott,napokig recsegtek és hajladoztak,hogy felhívják magukra társaik figyelmét.De ilyenkor nem csak társaik vették észre őket,hanem sajnos mások is felfigyeltek rájuk,s olykor ez okozta a vesztüket.
Ősz után hamarosan eljött a tél faggyal,hóval,hideg széllel.A fák tűrték télanyó intézkedéseit,aki kegyetlenül formálta az erdőt kedve szerint.Ez nekem se volt valami jó,elhihetitek.Ahogy ott caplattam a hidegben,a szél könyörtelenül arcomba csapta a hópihéket.Már-már azt hittem,a halálom órája közeleg.De aztán elértem a sziklához,amit még a télanyó hatalma sem tudott átformálni.Bármilyen idő is volt,az a szikla ugyanott és ugyanaz maradt.Mindig ide szoktam kijönni,hogy egyedül legyek.Olyan nyugtató volt leülni a sziklára és figyelni az erdőt.Biztonságot adott.
Ahogy közeledtem a szikla felé,lépteket hallottam.Megálltam és hallgatóztam.Csak a szél süvített,már nem hallottam a lépteket.Újból elindultam.Megint lépegetett valaki rajtam kívül.Megálltam és körülnéztem.Bal oldalamon egy lány állt.Közelebb léptem és szinte velem egy időben ő is közelebb lépett ahhoz a láthatatlan tükörhöz,ami elválasztott minket.A haja vörös volt,mint az enyém,a szeme is kísértetiesen hasonlított az enyémhez.Olyan volt,mint én.Intettem a jobb kezemmel,ő is intett a jobb kezével.Körbefordultam a tengelyem körül,ő is ugyanígy.Azért volt különbség köztünk:a ruhája zöld volt és könnyű topánt viselt a lábán,én viszont nagykabátban voltam és csizmát hordtam.A füle is másabb volt,hegyesebb és kisebb,mint az enyém.Támadt egy gondolatom,hogy talán ő tündér,de hogy én legyek ő,azt kizártnak tartottam.Közel hajoltam és megkérdeztem:
-Ki vagy te?-a hangom reszelős,mély hang volt,de neki éles,magas hangja volt.Közelebb léptem a tükörhöz,és ráraktam a kezem.Ő utánam,nem,bocsánat,velem együtt csinálta.A kezünk nem ért össze,mert elválasztott minket a tükör.Ám a tükörben világosság támadt és felriadtam.
Megpillantottam a szobámat,a békés,lila falakat,a fabútorokat,és a tükrömet.
-Csak álom volt!-sóhajtottam fel.Érdekelt,hogy az álom tényleg álom volt,vagy sem.Kipattantam az ágyból és a tükörhöz léptem.Ráraktam a kezem a tükörre,de a tükörben én voltam.Akkor valami recsegő hangot hallottam.A kezembe fájdalom ütött,egy vékonyka repedést pillantottam meg a tenyeremen,ahogy elkaptam a tükörtől.Felnéztem,a tükör egy pontján megláttam egy apró repedést.Az volt az a pont,ahol a kezem volt.
Ezek után elég furcsa dolgok történtek velem,de biztosra vettem,hogy előbb-utóbb véget ér a szerencsétlen cselekedetek sora.Azóta az éjjel óta máig és talán a halálomig ott van és ott lesz a repedés a tenyeremen és a tükrön.Az álom óta pedig se ép tükör,se tündéri hasonmás nem került elém.
______________________

Remélem tetszett. :)

Üdv, Merilin

Zsófi Molnár írta...

Cím: Tükörlélek

A régi házban nem jártam már, nagyon rég óta. Kicsiként sokat játszottunk az üresen álló, poros házban. A bútorokat fehér lepellel takarták le, hogy megvédjék őket a kosztól. A mocskos ablakokon beszűrődő fénycsóvákban ezernyi kis szürke csillagként csillogtak a levegőben, hallhatatlan dallamra táncoló milliónyi kis porszem. Elbűvölve figyeltem táncukat; és azt kívántam bárcsak visszajöhetnék ide, ebbe a régi házba. Azt kívántam, bárcsak újra gyerekek lehetnénk; hogy a letakart bútorok közt játszhassunk megint, akárcsak régen. De annyi minden megváltozott, és ez a ház kihalt lett, és magányos. Mindenki elhagyta, az egyetlen barátja a por. És az idő, ami minden egyes perccel csak öregebbé teszi. Elsétáltam a folyosókon, a régi szobák mellet, és sodró lavinaként törtek elő belőlem az emlékek. Mélyen eltemettem magamban ezeket az emlékképeket, de úgy látszik mégsem elég mélyre. Aztán megálltam az egyik ajtónál, és benyitottam. A fa deszkapadló jellegzetes szaga terjengett a levegőben, és z az illat, amit az idő keze hagy maga után. Az elmúlt idők illata, az emlékeké, amelyeket soha nem feledünk. A szobában nem volt más, csak egy nagy, fehér lepellel letakart tárgy. A képzeletemben mindig egy régi, egész alakos tükörként jelent meg, de mindig megtiltották, hogy levegyük róla a lepedőt. Nem szabad, - mondta mindig az anyukám. – nem szabad bolygatnunk ennek a háznak a titkait. Régi, öreg ház ez, és nincs, jogunk felfedi a rejtélyeit. De most anyukám nem volt itt, egyedül voltam. Nem tartott vissza semmi, a ház titkai ott álltak előttem, a fehér lepedő alatt. Csak meg kéne rántanom a lepel sarkát, és mindet megtudhatnék. És én azért jöttem ma ide, hogy megfejtsem a dolgokat. Határozott mozdulattal lerántottam a lepedőt a valamiről, és hagytam, hogy az a padlón felgyülemlett porba hulljon.

Zsófi Molnár írta...

Folytatás...
Az állt előttem, amire számítottam. Egy nagytükör, a kerete fekete fájába alakokat véstek. Faragott rózsainda futott végig a tükör szélein, amin itt-ott madarak üldögéltek. Cinkék, feketerigók, hollók, varjak. Hátborzongatóan gyönyörű volt, ahogy néztem a mesterien megmunkált ébenfa keretet, a tükör oroszlánkarmokban végződő lábát. De valami nem volt rendben, és pár perc múlva rá is döbbentem, micsoda: a tükör üvegén hatalmas repedés futott végig, cikcakkos vonala pengeéles szilánkok meredeztek. A kezemet a repedés felett húztam végig, vigyázva hogy ne érjek a szilánkokhoz. A tükörképem követte az ujjamat, de akkor véletlenül mégis hozzáértem a tükörhöz. Az ujjamon egy kövér skarlátvörös vércsepp buggyant ki, és hullott az üvegre. Ijedten kaptam el a kezem, de már késő volt. A vércsepp a földre érve elszivárgott a porban, a seb pedig úgy égetett, mintha mérget csöpögtettek volna rá. Iszonyatosan fájt, még az, az apró vágás is. Vágtam meg már magam üvegszilánkkal, de az nem ilyen volt. A tükör éles vége úgy mart bele az ujjamba, akár a mérges kígyó. A tükörképemre meredtem, és próbáltam felfogni, mitől olyan más ez a tükör. Mitől érzem úgy, mintha nem a saját, megszokott smaragdzöld szemembe bámulnék?
Újra közelebb léptem a repedéshez, és azon töprengtem, mi okozhatta? Mi történhetett, hogy egy tükör ilyen szabályosan repedjen ketté? Nem találtam magyarázatot se a különös repedésre, se a furcsa érzésemre, hogy valami nincs rendben. Egy érdekes gondolat fordult meg a fejemben, és ettől az ötlettől vezérelve közelebb léptem a tükörhöz, és akárcsak egy ajtót, benyomtam a tükröt. Nem lepődtem meg azon, ami történt; a tükör ajtóként nyílt ki, és pillanatok alatt egy másik folyosón találtam magam. A mennyezet magasan volt, a falon hosszú, üveg ablakok nyújtózkodtak. A padlón megfakult mintás, egykor vörös színű, régi szőnyeg foszladozott, és a plafonról aláfüggő csillár fényárba vont mindent. Akkor döbbentem rá, mi volt a tükör: átjáró. Egyszerű kapu, mint akármelyik tükör a világunkban. Hiszen kereshetnénk értelmes magyarázat után, miért látjuk saját magunkat viszont a tükrök képein, nem találhatnánk elfogadható magyarázatot. Minden tükör egy átjáró, attól függ, látjuk- e benne a varázslat kulcsát? Elindultam a titokzatos folyosón, elindultam egy új élet felé. A lábaim magabiztosan vittek tovább egy ismeretlen csoda felé. Mindenki megtalálja a csodát, csak először meg kell találni az átjárót. Aztán már minden csak azon múlik, meglátjuk- e mindezt a tükörképünk mögött.

Itt vége van a történetnek,az olvasó fantáziájára bízom a befejezést. Azt, úgy gondolom már nem kell megírni, nem az én feladatom, nem is másé. Mindenkinek egyedül kell megtalálnia a tükör mögé rejtett világot, és a csodát :)

Dorothy Large írta...

Cím: Sehol

Óvakodjatok az iskola régi épületétől,óvakodjatok az emeleti raktártól. Bármi történjék is, ne nézettek bele abba a tükörbe. El van átkozva! Ha közelebb mentek hozzá, a lelketek a tükör mögött fog bolyongani, míg világ a világ.
Visszahangzottak a szenilis öreg hölgy mondatai a fejemben, még gyermekkoromról. Kiskölyök fejjel nagyon rémisztőnek tűnt,ezért messziről elkerültük az iskola lezárt részeit,de a húszas éveim végén már csak bugyuta horrorsztorinak tűnik. A régi suli helyett már újat építettek,melynek igazgatója gyermekkori barátom,ezért megkért ,hogy minden használható dolgot vigyek hétfő reggel az irodájába,hátha szükség lesz valamire az új iskolának. Elvállaltam,bár semmi kedvem nem volt hozzá. Mikor kiszálltam az autóból,egy öreg és rozoga épület tornyosult felettem, mely úgy tűnik bármelyik pillanatban összedőlhet. Előkaptam két szemetes zsákot és kedvetlenül siettem a hely felé. Mikor nehezen és nyikorogva kinyílt az ajtó,dohos levegő csapta meg az orromat,alig kaptam levegőt. Gyorsan végezni akartam,hogy elszabaduljak ettől a helytől és többé eszembe se jusson. Beledobáltam a szemetes zsákokba,azokat a tárgyakat,melyek épnek és biztonságosnak tűntek. Használatlan krétákat, épségben lévő plüss állatokat, könyveket és mind ezekhez hasonló dolgot. Majd a második emeleten is így tettem. Egyszer csak megpillantottam egy kékre festett ajtót,melyre szépen és kivehetően rá volt festve,hogy "raktár". Mit keres itt egy ilyen jó állapotban lévő ajtó? Megvontam a vállamat,majd kinyitottam az ajtót és beléptem a terembe. De ez a hely más volt ,mint a többi. Hirtelen sokkal tisztább lett a levegő, minden tárgy szépen el volt helyezve a polcokon. Végigjártam a szobát,mely teljesen tiszta és rendezett volt. Mintha valaki itt élne,ami kicsit meg is ijesztett. Ki akarna egy ilyen helyen lakni? Nem vehettem el ezeket a tárgyakat, hisz valaki nagy gondot fordított rájuk. Vettem egy mély levegőt, majd készültem elhagyni a szobát,de szemem megakadt a szoba sarkában lévő tükrön. Mikor közelebb értem hozzá, gyanúm beigazolódott. Nincs tükörképem. Vajon letakarhatták valamivel? Akárhogy néztem,normális tükörnek tűnt csak épp arra nem jó,amire kitalálták. Megérintettem a hideg üveget,ami először szilárd volt,de pár pillanattal később a kezem eltűnt a felületben. Ijedten visszarántottam a végtagomat,majd leküzdve félelmemet, utat adtam feltörekvő kíváncsiságomnak,ezért újra hozzáértem a tükörhöz,ami megint csak elnyelte a kezemet.

Dorothy Large írta...

folytatás:

Az agyam kattogni kezdett, hogy vajon mi lehet ez,de mire feleszméltem volna, valaki megragadta a kezemet és húzott befelé a tükörbe.
- Mi a ... ? - kiáltottam és minden erőmmel próbáltam nem elveszni a tükörben,de minden próbálkozásom hiábavalónak bizonyult. A tárgy magába szívott. Körülöttem végtelen kékség uralkodik, ami olyan érzés kelt bennem, mintha az óceánban lennék. De akkor hogyan kapok levegőt? Nem volt se föld sem ég, csak lebegtem egymagam a kékségben. Hirtelen megjelent előttem egy hosszú,ősz hajú, fiatal lány. Tizenhat éves lehet vagy kevesebb.
- Hol vagyok? - hangom távolinak tűnt,ami megrémisztett.
- Sehol. - kacagott. - Ennek a helynek nincs neve. De te elnevezheted bárminek. Ami csak neked tetszik.
- Nincs ... neve?
Hirtelen a lány mögött több alak is felbukkant. Pár gyermek, kik ismerősnek tűntek, még kölyökkoromról. Szóval ezért nem találtuk meg őket soha. Volt néhány felnőtt is,de Ők hátrébb álltak. Mindenki szemében volt valami,talán csak a pillanatnyi őrület. A lány kinyújtotta felém kecses és hófehér kezeit, majd Őt követték a többiek is.
- Tarts velem. - a lány mosolya, olyan őrült volt,amennyire ez lehetséges.
- Tarts velünk. - ismételték meg a többiek, monoton hangok, kik ugyanúgy vigyorogtak.
- Ki vagy te? - suttogtam a lánynak, majd óvatosan megszorítottam a kezét,mire durván magához húzott és megfogta a mellkasomat.
- A tükör szelleme.
Hirtelen éles fájdalom követte a lány kezének útját,mely már nem a mellkasomat szorongatta,hanem a szívemet. Legalábbis úgy éreztem.
- A lelked örökre az enyém lesz, hű szolgám leszel! - kacagott a lány.
Hiába ellenkezem, a lelkemet már a markában tartotta. Arcomra automatikusan vigyor költözött, szemeim mintha kitágultak volna.
- Veletek tartok. - hallottam a saját,őrült hangomat.A testem már nem engedelmeskedett nekem. A lány és a többiek elindultak valamerre, én pedig követtem Őket az örök kékségben.

Szatti írta...

Nincs semmi gond, a történeted figyeltem, azok már csak apróságok :)

Szatti írta...

Kedves Emmy!

Érdekes, titokzatos, izgalmas történetet alkottál. Nagyon kíváncsi voltam, mi is fog történni a szereplőddel, hogyan is fogod befejezni a történetet. Faltam minden sorát. Tovább gondolva pedig, még egy egész történetnek is el tudnám képzelni. Lejátszódott előttem, ahogy a tükör még több tulajdonsággal felruházott tárgy, amely úgymond gonosz szerepet tölt be a történetben és szépen ki lehetne bontakoztatni a dolgokat. Csak egy ötlet... mindenesetre, köszönöm az élményt és hogy írtál! Gratulálok!:)

Csillag Mézecske írta...

Sziasztok!
Nagyon tetszik a blog, bár még csak új olvasó vagyok, de ez a feladat engem is megihletett. Kíváncsi vagyok, hogy mit gondoltok az írásomról. :)
Sok sikert továbbra is az íráshoz! Üdv: Honey*

Cím: Tükör és újjászületés

Undorral néztek a tükörbe. Ez az az arc, ez az az ember, hát ez vagyok én! Még mindig csak ez… Beleesek újra és újra ugyanabba a hibákba, elkövetem megint a régi bűneim, végigjárom századjára is a jól ismert kálváriám útját.

Ez az arc! Ez a test! Ez! Nem változik! Nem tanul! El van ez átkozva!!! – üvöltenek bennem az indulatok.

- Igen te! – ordítok rá a tükörképemre. – Mi van!? Mit bámulsz? Tudod, legszívesebben összezúznám a képedet, hogy aztán soha többé ne lássalak. Fúj, hányok, ha rádnézek!

A kezem ökölbe szorul, elönti agyamat az ideg, és tiszta erőből belecsapok az üvegbe.

Reccsenés… könnyedén végigszaladó törésvonalak… és vér.

Piros, mint a körömlakkom. Vörös, mint a szenvedély. Folyik. Szépen csordogál. Most jó. Megnyugtató a fizikai káosz, amit a szétrombolt fürdőszoba ad. Ülök a csempén, némán sírok, észre sem veszem. Tompul az agyam, már nem gondolkozik, nem érez… aludni akar, megpihenni, álmodni egy jobbról, egy újról, egy százszorta szebbről.

***

Két napig be volt kötözve a kezem, és a tükröt sem cseréltem ki. Minden percben emlékeztettek bűnös mivoltomra. Kínoztam magam. Megérdemeltem.

Unatkoztam. A neten nézelődtem SK ötletek után. Gondoltam, valami alkotás majd megnyugtat. Megakadt a szemem egy discogömbön. A lány a képeken szétvagdosott CD darabkákat ragasztott egy hungarocell gömbre. „Ez nekem is menne. Sőt a tükör kiváló alapanyag lenne hozzá.”

Másnap megvettem a többi kelléket egy közeli hobbiboltba, majd zárt ajtók mögé bújva, alkotni kezdtem. Ahogy kihúztam az első tükördarabkát, mintha a szívemből vettem volna ki egy szilánkot, és így tovább. Elmerültem, megkönnyebbültem, kezdtem megbékélni magammal, megbocsájtani, hisz nem élhetek örökké önmagam kínzásában.

Ránéztem az elkészült műre. Csillogott. A tükör újjászületett. Képes voltam új funkciót adni valaminek, ami a közhiedelem szerint el van átkozva. Vajon van erőm arra, hogy magamat is megújítsam?

A szikrázó üvegdarabok fénylő villanással feleltek: „Mi hiszünk benned.”

Szatti írta...

Szia Merilin!

Fantáziadús, igazi mesetörténetet alkottál. Szívesen olvastalak volna még tovább is, érdemes lenne esetleg még részletesebben kidolgozni, tovább folytatni, igazán megérné :) tetszett a stílus, arra viszont vigyázz, hogy a sok mesélés, leírás ne tegye vontatottá a történetet és ne veszítsen így maga a tartalom az érdekességéből. A történet legyen a fő célpont és ne a körülötte lévő dolgok részletes leírása, amely persze fontos, de nem hangsúlyozott. A cselekmény számít, de ettől függetlenül a kezdeti leírás rész szép színt adott az alkotásodnak. Köszönöm, hogy alkottál és gratulálok neked:)

Szatti írta...

Kedves Zsófi!

Lenyűgöző, titokzatos, különleges történetet alkottál. Kicsit mérges voltam, hogy ááá itt nem hagyhatod abba, jó lett volna még olvasni a folytatást, de igaz... a fantázia már tovább tudja szőni egy olyan irányba, amelyhez te nagyszerűen megadtad az alaphangulatot. Bár, biztatni tudnálak, hogy mindenképp írj neki egy szerinted helyénvaló, általad elképzelt, lehetséges befejezést :)
Gratulálok és köszönöm a részvételed!

Szatti írta...

Kedves Dorothy!

Nagyszerű történetet alkottál. Tetszett benne az az elfojtott feszültség, ahogy várakoztattál, mint olvasót, mi is fog történni és hogyan. Tetszett a lezárás is, remek történet. Szívesen olvastam még volna tovább, milyen is ez a másik, tükrön túli világ, szóval a hatás mindenképp megvolt. Gratulálok és nagyon köszönöm, hogy írtál :)

Szatti írta...

Szia Honey, ismét!

Tegnap már véleményeztem, de valami hiba lehetett, nem küldte el, pedig ahogy ígértem, elolvastam és írtam is. A lényeg, hogy tetszett a történeted. A tükör újrafelhasználása emlékeztetett egy bejegyzésemre a dekorblogon, ott is ez a megoldás volt alkalmazva, még karácsonyi ötletként. Tetszett a történeted, bár kicsit rövidnek éreztem Olvastam volna még, főleg az elejére visszagondolva, miért is van így, hogy ennyire nincs kibékülve magával a főszereplőd. Köszönöm, hogy alkottál és hogy az oldal olvasója vagy! Gratulálok :)

Pixie írta...

Szia, végre sikerült időt szakítanom arra, hogy ismét megpróbálkozzam egy feladattal :)
Cím: Bloody Mary

Lydia léptei halkan kopogtak a folyosó ősöreg padlózatán, miközben a fürdőszobai tükör felé igyekezett. Mikor elért az ajtó elé, sziszegve beszívott egy adag levegőt, majd miközben kifújta, s azt motyogta magának, hogy ez csak egy ostoba tréfa, kilökte a nehéz, hófehér ajtót, ami még az eredeti 1920-as építésű házból maradt fent. A levegő szinte reszketett körülötte, bár úgy gondolta, hogy csak az idegessége miatt érzi így. Lydia aggódott, bár ezt még magának sem merte bevallani – ezt az egész Bloody Mary rémtörténetet egy viccnek tartotta, amivel a kislányokat ijesztgették az idősebb testvérek. Nem hitt benne; nos, nem igazán, de azért ott motoszkált benne a kérdés, hogy mi van, ha mégis igaz? Akkor mi fog történni?
-Ha van egy rémes titkod, amit nem mondtál el senkinek, ha a múltban tettél valami szörnyűséget, amit nem tudhat senki, arra Ő rájön… és megbüntet érte!
Lydia összerezzent, amikor a fejében ismét megszólalt Rhea hangja. Már a tükör előtt állt, amikor ismét lejátszódott benne az az iménti ostoba jelenet, amikor is végül hagyta, hogy barátnői rábeszéljék erre a baromságra. Végülis mi rossz történhetne velem, gondolta akkor. De most, amikor már tényleg itt állt, és csak meg kellett volna mozdítani az ajkait, hogy kimondhassa azokat a szavakat háromszor, képtelen volt rá. Csak bámulta a saját tükörképét, nézte, ahogy a saját szemei kitágulnak a félelemtől és rábámulnak; nézte, ahogy a lány telt, vörös ajkai elnyílnak, mintha mondani szeretnének valamit, csak nem elég bátrak hozzá.
-Bloody Mary – suttogta Lydia, és szinte érezte, ahogy a levegő megmozdul körülötte, pedig egyetlen árva ablak sem volt nyitva a szobában. A lány reszketett a kétségbeeséstől, de már nem merte abbahagyni azt, amit elkezdett. Végülis ő még mindig Lydia Sketser, mi rossz történhetne vele? Bízott magában – annyira megbízott abban, hogy a neve és a büszkesége most is megvédik, mint még soha semmiben, ezért ismét kimondta azt a nevet.
A lámpa fénye pislogott párat, de mintha a lány ezt észre sem vette volna. Önképét bámulta a díszes, faragott tükörben. Nézte a lány dölyfös, magabiztos tekintetét, miközben harmadjára is kimondja azt a nevet, és akkor… nem történt semmi. Lydia felnevetett. Őszinte, felszabadult nevetés volt; csak most jött rá, mennyire is rettegett attól, hogy a legenda esetleg mégis igaz lenne.
-Idióta vagy – jelentette ki a tükörképére mosolyogva, majd boldogan megperdült a tengelye körül, emiatt nem láthatta a tükörben megjelenő, sötét alakot, aki azonnal eltűnt, amint a lány ismét szembekerült a bűvös tárggyal. – Komolyan bevetted azt a sok baromságot, amit Rheáék meséltek? – kacagott fel a szemét becsukva, és ismét tett pár táncikáló mozdulatot, mintha az öröme túl nagy lenne ahhoz, hogy egy helyben maradjon, de mikor kinyitotta a szemeit… minden megváltozott.
A tükörben még mindig saját magát látta, de mintha nem is ő lett volna – hiába túrt bele seszínű hajába, hiába emelte fel a jobb karját, tükörképe nem követte kétségbeesett mozdulatait. Csak állt ott, karba tett kézzel és vigyorgott, mintha jól szórakozna Lydia űzött kinézetén.
-Ki vagy te? – suttogta a lány síri hangon, miközben önmagát bámulta.

Pixie írta...

Folytatás:
-Tudom minden mocskos kis titkodat–jelentette be a tükörképe természetfelettien mély s mégis dallamos hangon,s miközben beszélt,elkezdett alakot váltani.Először Lydia ruhái tűntek el–helyette rongyos,koszos hálóing jelent meg a testén,majd Lydia hosszú,hullámos tincsei helyét is felváltották a fekete,vizes fürtök.Végül Lydia tükörképe teljesen eltűnt,és a lány,aki a tükörből bámult rá,nem hasonlított senkire,akit valaha is látott,mégis tudta,ki ő.Azonnal rájött,amint megszólalt.
-Bloody Mary–nyögte,miközben hosszú könnycsíkok jelentek meg az arcán.Zavartan hátrébb lépett,s megpróbált segítségért kiáltani,de a hangok a torkán akadtak.
-Megölted az apádat.Miattad halt meg.Gyilkos vagy.Megérdemled a halált–hörögte egyre dühösebb hangon.Lydiának fogalma sem volt,mit tehetne.Képtelen volt megszólalni,még a mozgásra való készségét is elveszteni látszott:a lábai önkéntelenül megadták magukat,a lány pedig végigterült a padlón.Tudta,hogy meg fog halni egy ostoba játék miatt.Nem bírta felfogni,hogy lehetséges ez az egész.Ő nem ölte meg az apját.Egyszerű vadászbaleset volt.És ő nem halhatott így meg–egy régi fürdőszobában a padlón feküdve,egy őrült lány szelleme előtt.
-Ég veled,Lydia Sketser.Vár a bűnösök pokla!
És akkor Lydia megérezte a fájdalom első hullámait–végre képessé vált a sikításra.

-Te is hallottad azt,amit én?–rezzent össze Hannah,majd az ajtó felé pillantott,mintha Lydia bármelyik percben kiugorhatna a sarok mögül,hogy csak ő viccelődött.
-Biztos Lydy az–vont vállat Rhea,majd visszafordult a tévéhez.
-Már elég régen bement a fürdőbe. Mi van,ha tényleg valami baja esett?–erősködött tovább a szőkeség,mire Rhea ingerülten lesett hátra a földön ülő lányra.
-Ne legyél már te is ilyen beszari.Az csak egy mese.Ki veszi ezt be,de most komolyan?–forgatta meg szemeit a lány,de Hannahnak ettől nem sikerült megnyugodnia.Hallotta azt a sikolyt,és tisztában volt azzal,hogy nem képzelődött.
-Én akkor is megnézem Lydiát–pattant fel a lány határozottan,bár már a gondolattól is rosszul volt,hogy egy tükör közelébe menjen.
-Menj csak–intette el a Rhea.Hannah megtorpant.
-Te nem is jössz?–kérdezte félénken,mert azt remélte,Rhea vele tart.
-Oké,mindegy.Menjünk,nézzük meg,mi a fenét művel már megint a mi drágalátos Lydiánk–forgatta meg a szemeit unottan a lány,miközben elindultak a fürdő irányába.Nem aggódott különösebben Lydy miatt–nos,nem igazán.Nem hitt a rémmesében,de ennek ellenére különösnek találta a sikolyt és Lydia eltűnését.
Amikor az ominózus ajtó elé értek,mindketten lefékeztek és a kiszűrődő fénycsóvát szemlélték.Semmi zaj nem utalt arra,hogy bárki is lenne bent.
-Lydia?–próbálkozott halkan Hannah,de semmi választ nem kapott.Rhea vállat vont,majd belökte az ajtót.
Arra a látványra egyikük sem volt felkészülve;arra senki ember fia nem lett volna felkészülve,amit láttak.Legjobb barátnőjük feküdt a földön,körülötte minden csupa vér.A falon véres tenyérnyomok mindenhol,amit Lydy elérhetett,arcán még halálában is a fájdalom nyomai keveredtek.És azok a rémséges,kivájt szemek!A lány szemei úgy néztek ki,mintha a szemgolyót egyenesen kirángatták volna az arcából–és mindent vér borított.Annyira rémes volt ez az egész…Hannah úgy érezte,a talaj kiszalad a talpa alól,ha nem kapaszkodik meg.Képtelen volt felfogni,mi történt.Ez nem… ugye nem történhetett meg valójában?
-Hát igaz–suttogta szörnyű, fájdalmas hangon Rhea.–Tudom minden mocskos kis titkodat.
Hannah először nem értette,miért mondja ezt a lány,de akkor meglátta:a falra Lydia vérével pontosan ezt a mondatot festették fel,mint egy rémes,undorító prófécia beigazolódását.Hannah nem bírta tovább–nem érdekelte,hogy ezzel esetleg tönkreteszi a bizonyítékokat,barátnője testéhez rohant,és lerogyott Lydia mellé a véres földre.Az ölébe húzta a lány fejét,majd nem pillantva üres szemgödrére,belefúrta az arcát Lydia seszínű hajába,és csendes zokogásban tört ki.
Nem vette észre,hogy figyelik.Egyik lány sem látta,hogy az a sötét,üres szempár,arcán a groteszk,várakozó vigyorral a tükörből őket nézi…

Jega írta...

A próba
A tenger felől fújó enyhet adó szél megkönnyebbülést hozott a fürdőzőknek. Mostanában egyre tikkasztóbbak a nyarak errefelé, a tengerszint évről évre emelkedik, már alig látszik ki a világítótorony csöpp kis szigete a hullámokból. Helén és Dávid fent a parton heverészett egy hatalmas fügefa alatt, elmerülten kutatták a kusza ágak, hatalmas levelek között megbújó érett gyümölcsöket. Ha megláttak egyet, mindketten felpattantak és versenyre kelve egymással igyekeztek megkaparintani. Gondtalan napok voltak ezek, túl a sikeres érettségin, az utolsó igazán szabad nyarukat élvezték. Kedvetlenül bámultak ki a horizontra, sötét felhők gyülekeztek az ég alján, minden hétre esett egy orkán erősségű vihar, nagy károkat okozva a kikötőben.
- Na, cihelődjünk! Mindjárt ide ér, még előtte kéne hazaérni Helén!
- Nem jön az olyan gyorsan, ha mégis, akkor bemegyünk a nagyanyámhoz, ők lakik a legközelebb.
A szél erősödni kezdett, felkapta a törölközőket, sietve szedték össze a holmikat, és iszkiri, futás. A vihar felemelte a parti homokot és üldözőbe vette vele a menekülőket. Néhány perc alatt néptelenné vált a strand.
Úgy estek be a kapun. Mama már minden zsalut behúzott, alattuk az ablakok bezárva, még pakolt a teraszról és tárva nyitva volt a bejárati ajtó is. Helenék segítségével pillatok alatt berámoltak a házba, a szél nem tudott már semmit sem felkapni. Bezárták az ajtót és lerogytak a konyhaszékekre. Mama szívének nem tett jót a sietség és a vihar, ledőlt a nappali kanapéjára és elaludt. Helenék felmentek az emeletre és onnan figyelték a zsaluk résein át az ítéletidőt. Dávid a két háló közötti sötét folyosó végén, egy hatalmas, de már nagyon öreg tükör előtt állt és bámulta.
- Miért fordítottátok oldalra ezt a tükröt, és miért van letakarva? – kérdezte csodálkozva.
- Mert a Mama szerint gonosz és ártó ez a tükör, biztosan egy boszorkányé lehetett, nagyon-nagyon öreg, több mint száz éves, nem igazán tudjuk, hogy mennyi idős. A Mama örökölte még a dédszüleitől, de már akkor is gonosz volt és öreg. Állítólag, ha valaki elé állt az eltűnt benne, soha sem került elő, de lehet, hogy ez csak mese. Egy biztos, én csak így oldalra fordítva és letakarva láttam mindig. – felelt Helén és máris a zsalugáter felé fordult a vihar lesni.
- Miért nem dobjátok ki?
- Mert a Mama fél a tükör átkától. Pedig nem mindenkit tüntet ám el, állatot biztos nem, mert egyszer a macska is bemászott a lepel alá és ki is jött. A Mamát sem vitte el, amikor letakarta. Mende monda lehet csak ez az emberrablás.
- Próbáljuk ki! – kiáltott izgatottan Dávid.
Helén nagy szemekkel bámult rá, majd ijedten ránézett a tükörre. Soha senki nem merte kipróbálni még a családból, a férfiak legyintettek, a nők féltek. A tükör nagy és nehéz monstrum, az alja tömör fából készült vén komód, lehet, hogy szétesne a mozgatástól, ritkán nyúltak hozzá.
- Nem lehet! Ha igaz, akkor nekünk végünk!
- Azt mondtad, hogy nem mindenkit tüntet el, lehet, hogy már nincs is varázsereje, elvesztette a gonoszságát.
A lány töpreng a hallottakon, és arra gondol, hogy igaza lehet a fiúnak, itt a huszonegyedik század közepén nem szabad ilyen marhaságtól félni. Közelebb megy a tükörhöz és óvatosan megfogja, és a fiúra néz.
- Na jó, fordítsuk ki!
Óvatosan nekiláttak, nehogy a Mamát felébresszék, de hihetetlenül nagy erő bedobással sikerült megfordítani. Lihegve álltak a tükör előtt, fogták egymás kezét, és mindketten szorongva nyúltak a hatalmas lepelhez, hogy lehúzzák róla. Számoltak háromig és lerántották. Kint hatalmasat villámlott, az orkán üvöltött, a dörrenésbe beleremegett a ház.

Jega írta...

Egymásba kapaszkodva dermedten néztek körül. Ilyen furcsa helyen még sohasem voltak. A nap hatalmas vörösen izzó gömb volt, és nagyon közelinek tűnt. Vöröses talajon álltak, és furcsa páfrányszerű növények burjánzottak mindenfelé. Amerre néztek csak lankás dombokat láttak, és sok tarka madarat, olyan színekkel, amelyeket az eddigi életükben nem láttak még soha. Hol vagyunk? – tették fel a költői kérdést, szinte egyszerre, de választ sehonnan sem kaptak.
Helén sírva fakadt, a fiúnak remegett a szája, hitetlenkedve bámulták az új világot, mely egy dologban hasonlított csak a Földre, hogy ugyanúgy, erőlködés nélkül kaptak levegőt. Megtapogatták a növényeket, keménynek érezték a leveleket, a madarak melléjük szálltak és nem féltek tőlük. Dávid megsimogatta az egyik tollát, az durván odacsapott a karjára. Meglehetősen meleg volt. A vörös nap szemmel láthatóan haladt az égen, nem győztek ámulni.
- Ha ez így halad, mindjárt lemegy és sötét lesz. Itt biztosan rövidek a napok. Hol fogunk aludni? Mit eszünk? Mi a fene ez a hely? Haza akarok menni! – kiabálta sírva Helén.
- Nem tudom! Menjünk valamerre, hátha találkozunk emberrel.
Elindultak lefelé, gyenge légáramlást éreztek, de szinte észrevehetetlen volt. A növényzet egyre bujább lett körülöttük, de fát még egyetlen egyet sem láttak. Egy furcsa növényen sok madár ült és a középen nőtt, hatalmas kukoricacsőre emlékeztető termését csapkodták a csőrükkel, levelei a banánfára emlékeztettek. Közelebb menve látták, hogy puha narancssárga göbök borítják a hatalmas torzsát. Dávid óvatosan kimart belőle néhányat, és a szájához emelte. Helén ijedten verte ki a kezéből.
- Ha meghalunk tőle, akkor meghalunk, ha nem eszünk, akkor az éhségtől pusztulunk el. Vizet is kell keresnünk, kell itt lennie valahol, mert különben nem lenne ilyen dús a növényzet nélküle – mondta Dávid elkeseredetten.
- Igazad van, együnk belőle.
Odamentek a növényhez, a madarak arrébb rebbentek, és egy-egy marék gyümölcsöt a szájukba tömtek. Édes volt ragacsos, de ehető. Később egy kicsit morgott a hasuk, de nem lett bajuk. Elhatározták, hogy addig mennek, amíg nem találkoznak ennek az idegen planétának a lakóival. Elfáradva behúzódtak egy szikla alá, mert úgy tűnt számukra, hogy mindjárt sötét lesz, a napnak csak a fele világított csak a horizontról.
Még mélyen aludtak, amikor egy árnyék vetődött rájuk, egy idős nagy szakállú férfi állt előttük. Teljesen ruhátlan volt. Egymásba kapaszkodva ijedten néztek rá.
- Honnan jöttetek?
- A Földről. Te hogy-hogy tudsz a nyelvünkön? – kérdezte Dávid.
- Én is onnan jöttem, csak nagyon régen, és egyedül maradtam, mert sokan voltunk ám, de mind meghaltak. A vén tükör hozott át minket, és az volt a feladatunk, hogy benépesítsük ezt a bolygót, de nem sikerült. Aki meghalt, az megbukott a próbán, én magam már nem sokra megyek ezzel a feladattal. Biztosan ti vagytok az új próba utasok. Tudok segíteni nektek, talán úgy sikerül, de ahhoz nagyon össze kell szednetek minden erőtöket, kitartásotokat, mert különben elpusztultok. Nincs visszaút, törődjetek bele a sorsotokba, és csak a feladatra koncentráljatok. A feladat a megtelepedés, a túlélés, a gyermeknevelés. Időtök rengeteg, egy egész emberi élet.
A két fiatal nem szólt semmit, csak lehajtották a fejüket és elindultak az öreg után egy új világba, amihez foghatót még nem sokan láttak.

EbbyRoad írta...

Szilánkok
Arc.Szemek.Száj.A fej alkotó elemei.A részek összesége alkotja a fejet.Önmagában még egyik sem nevezhető fejnek,de ha összeilleszted őket,egy fejet kapsz.Ebben az esetben egy sápadt bőrrel fedett fejet.Kicsi száj,sötét szem,sötét haj.A részecskék között üresség van.Akármilyen mélyre mész,akármilyen kicsire bontod le a részecskék összességét,a végén mindig az üresség teszi ki a legnagyobb részét.Semmi.Az ember 70 százaléka víz,de igazából a víz is csak részecskék összesége,aminek a nagy része semmi.Igyhát az ember több,mint 70 százalékban semmi.Furcsa belegondolni.Egyáltalán,hogy gondolkodsz,ha az agyad nagy része üresség?Üresség a semmiben.Semmi az ürességben.
Tükör.Nem én vagyok benne, nem magamat látom.Azt mutatja amit mások látnak belőlem.A felszínt,amit mások látnak.Idegenek.Barátok.Család.Senki nem lát mást,csak amit a tükör mutat.De a tükör hazudik.A felszínt sem úgy mutatja,ahogy kellene neki.Mióta nézek ki így?Mióta van ilyen sötét szemem?Hidegen csillog,a száj egy jégmosolyba görbül.Ez nem az én arcom.Nem kellene, hogy ezt lássam.Nem valóság.Nem helyes.Nem igaz.Mégis látom.Bámulok a tükörbe,ami egy hazug képet mutat.A többiek is ezt látják belőlem?A részecskék összeségének ilyen formájában nyilvánulok meg nekik?A kezem önkéntelenül mozdul és sújt le.Tükröt török.Ezer szilánk száll szikrázó fénnyel mindenfelé.Most jobb.Már nem látom.Már nem kell éreznem a félelmet, a rettegést, a haragot.
-River?
A bátyjám az,zaklatott érzelmek az arcán,de lehet,hogy az is csak egy hamis tükör.Értetlenül néz rám,majd le a tükör cserepekre.
-River,mégis miért?
-Nem volt pontos.
Ha lehet,még értetlenebbül néz rám.
- Mégis... Mi?!
-A tükör.Hamis képet mutatott.Egy lányról,aki nem én vagyok.
-River.A tükrök mindig azt mutatják,hogy hogy nézel ki.
-Nem.Nem mindig.Ez hamis volt.
-Na de...
-A részecskék összességének tükröznie kell a valós belsőt.Az Ént,az Egot.Ettől függ,hogy a részecskék milyen módon állnak össze, hogy mi lesz belőlük.Hogy mi vagy valójában.Mint a tehenek.Amíg be voltak zárva,nem tudták,hogy tehenek.A részecskék nem jól álltak össze és ők elfelejtettek tehénnek lenni.Mikor újra meglátták az eget,a részecskék újra összeillettek,és emlékezni kezdtek az eredeti mivoltukra.Megint tehénné váltak.
-Ez...ez nagyon érdekes,River...

EbbyRoad írta...

Folytatás:
-Simon.Ha nem értesz valamit,ahelyett,hogy ezt kimutatod,csak maradj csöndbe.Mindenki jobban jár.
Egy félmosollyal az arcomon ellibbentem a bátyjám mellett.
A talpam alatt éreztem az űrhajó padlószerkezetének fémes hidegségét.Szerettem ezt a hajót.Serenity.Simon azt mondta,hogy a név tele van szarkazmussal.Nem volt igaza.A név jól tükrözi a részecskék összességét.
-Mit csinálsz,Hígagy?
Meglepett.Nem az,hogy itt volt,azt éreztem jóval azelőtt,hogy ideért. Nem is az,ahogy szólt,hiszen mindig így szólt hozzám és a civilizált stílusa sem volt sokkal különb,szóval nem vártam sokat.Az lepett meg,hogy miután feltette a kérdést,megállt és úgy nézett rám,mint akit érdekel a válasz.Egy gúnyos kérdés feltétele után csak akkor szokta megvárni a választ,ha még jobban meg akarta alázni az illetőt. Most viszont úgy tűnt,mintha tényleg érdekelné,hogy mit csinálok.Halványan elmosolyodtam.
-Sétálok.
Egy cinikus félmosoly tűnt fel az arcán:
-És,megrajzoltad már a hajó alaprajzát?Annyit sétálsz körbe,hogy már biztosan fejből menne.
Apró mosollyal az ajkamon léptem el mellőle.Pár,a kék szemei által követett,lépés után megfordultam és immár vigyorogva kérdeztem:
-Ez nem kell?-a kedvenc kése volt nálam, amit mindig magánál hordott.
-Hogy a…?Gyere csak vissza,te kis boszorkány!-azzal utánam iramodott.
Visszaértem a második szintre,a szobámhoz.A küszöb előtt megtorpantam és lenéztem a tükör padlón heverő darabjaira.Ezer arcot láttam,mindegyik törött.Törött Én.Ők törtek össze.
Mégis jó az a tükör.Az előbb is jó volt,igazat mutatott,mikor magamat láttam,mint hidegvérű gyilkost.
Megfordultam,hideg arckifejezéssel az arcomon.Láttam,hogy megrémül,ahogy felemeltem a kést.Lehet,hogy az emberek azért nem szeretik a tükröket,mert az igazat mutatják.Az igazat,amit még mi sem tudunk.Amit nem is akarunk tudni.Késő...

Szatti írta...

Kedves Pixie!

Először is, nagyon örülök a visszatérésednek :) Nagyszerű történetet alkottál, élveztem minden sorát, izgalmas volt, magával ragadó, végig vitt magával a feszültség és a félelem érzete, az adrenalin érzése... csak gratulálni tudok :)

Szatti írta...

Kedves Jega!

Érdekes, lenyűgöző, elgondolkodtató volt a műved. Nagyon tetszett mind a cselekmény, a karakterek és az a világ, amit a sorok által elém, mint olvasó elé tártál. Köszönöm a részvételed, azt, hogy mindig írsz és igazán nagyszerű írásokat hozol, csak köszönni tudom neked és őszintén gratulálok a művedhez :)

Szatti írta...

Kedves Ebby!

Nagyszerű írás volt, végig csüngtem a szavaidon, izgatottan vártam, hogyan is fogod lezárni, mi lesz a végső megoldás. Nagyon tetszett, elgondolkodtató volt, nagyon összetett és lenyűgöző. Köszönöm az élményt, az egyszerűséget és mégis, azt a sokat mondott érzést, amit közöltek a soraid. Gratulálok!

Kata írta...

A tükör élete

Már idejét sem tudom, mióta lógok itt az előszoba falán. Valaha gyönyörű, diófából faragott keretem repedezett és kopott.
Óh, jaj! - most vettem észre, hogy testemen itt-ott megjelentek az öregség jelei, a vakfoltok. Félek, hogy az idő haladtával teljesen elborítanak, és én megvakulok.
Éppen ezért úgy gondoltam, most kell elmesélnem, hosszú életem során mi minden történt körülöttem. Talán legjobb lesz az elején kezdenem...
A tömör diófából készült hálószoba bútorral együtt érkeztem ide, a fiatal házaspár otthonába. A fiatal férj úgy tervezte, hogy majd a dupla hitvesi ágy melletti falon lesz a helyem. De, ez csak az ő terve volt, fiatal felesége ragaszkodott hozzá, hogy az előszobafalra legyek felakasztva. Ebből aztán komoly vita kerekedett köztük, és pár napig arccal a fal felé fordítva a hálószoba egyik sarkába támasztottak. Látni nem láttam, de mindent hallottam...
Végül a fiatalasszony akarata teljesült, és én felkerültem az előszoba falára. Nekem ez nagyon jó volt, mert ezen a helyen többet láttam, mint a hálószobában. Szóval az élet itt zajlott, meg a konyhában, nem pedig a szobában. A fiatalasszony Zsófia, minden reggel előttem fésülte, kefélte sötétbarna hosszú göndör haját. Befonta, feje köré koszorúba tekerte, majd hajtűkkel rögzítette. Kendőt csak főzéskor kötött, meg télen, ha nagyon hideg volt.
A fiatal férj Sándor, reggelente előttem pödörte hegyesre bajuszát.
Előttem nézegették magukat, ha új ruhát vettek, nekem mosolyogtak, ha jókedvűek voltak, de ha gond vagy bánat nyomasztotta őket, akkor bizony rám sem pillantottak.
Sándor napközben a földeket művelte, és az állatok körül végezte dolgát, Zsófia a háztartást vezette, veteményest gondozott, és rengeteg baromfit nevelt.
Nem voltak szegények, akkoriban a módosabb gazdák közé tartoztak. Sokáig azt hittem, csak ketten élnek a házban, és nem tudtam megfejteni, hogy Zsófia minden nap reggel, délben, este, hová indul kezében étellel teli edényekkel. Egy késő őszi estén aztán minden megvilágosodott előttem.
Sándor, karjaiban egy takaróval bebugyolált emberi testtel jött be az előszobába. A konyhában egy nagy bádog teknőben, - amit mosáskor és fürdéskor használtak, - víz gőzölgött.
Fiatal éveimben a fürdőszoba faluhelyen ritka volt, mint a fehér holló. Tisztálkodás, mosás helye a konyha volt.
Zsófia segített férjének kibontani a takarókba bugyolált testet, és én nagyon megijedtem attól, amit láttam.
A szinte csontváz soványságú test, és a vékony nyak alig bírta megtartani a szokatlanul nagy fejet. A férfinak, - mert, ahogy láttam az volt, - kezei, lábai törzséhez képest vékonyak és hosszúak voltak. Fogatlan szájából artikulátlan hangok törtek elő, aránytalanul nagy szemeit ijedten forgatta körbe-körbe. Látszott rajta, hogy nagyon nehezen, kapkodva veszi a levegőt.
Sándor és Zsófia halk hangon nyugtatta a szerencsétlen férfit, és közben óvatosan a pléh teknőbe tették. Nem volt olyan egyszerű őt fürdetni, mert a férfi végtagjaival össze- visszahadonászott. Mire befejezték a fürdetést, ők is eláztak, és a konyha is vízben úszott. Az öltöztetés sem volt egyszerű, pedig csak egy bő inget adtak rá. Zsófia kicsit már vásott lepedőt terített a konyhai priccsre, majd vánkost hozott. Sándor ráfektette a magatehetetlen férfit, aki akkorra már megnyugodott és tűrte, hogy betakarják egy dunyhával. A férfi hamarosan mély öntudatlan álomba merült, a fiatal pár rendbe tette a konyhát, és csendben imádkozva virrasztott.

Folytatása köv

Kata írta...

Folytatás

Másnap délelőtt egy idősebb, jól öltözött szakállas férfit láttam belépni az ajtón. Sándor és Zsófia tisztelettel a hangjukban köszöntötték, majd a konyhai priccsen fekvő férfihez vezették. Ő hosszasan vizsgálta, a még mindig kómás állapotban levő férfit, Nézte a pulzusát, a semmibe néző üveges szemeit, emelgette kezeit, amelyek élettelenül estek vissza a lepedőre. Majd kezeit széttárva, valamit mondott Sándornak, aki sietve vette kabátját és kiment az ajtón. A szakállas férfi is hamarosan követte - később hallottam - ő volt a doktor.
Zsófia gyors mozdulatokkal átrendezte a konyhai asztalt. Fehér szőttes terítővel letakarta, majd ráhelyezte a szobából kihozott bibliát, a feszületet és egy üvegpohárba szenteltvizet öntött. Kiszaladt az udvarra, ahonnan egy kis fenyő ágacskával tért vissza, amit beleállított a szenteltvizes pohárba. A priccsen fekvő férfi semmit nem észlelt a körülötte zajló eseményekből. Sándor hamarosan megérkezett egy idősebb férfival, aki a falu papja volt. Azért hívták, hogy feladja a betegnek az utolsó kenetet. Távozása után csönd borult a házra, csak a beteg sípoló hangú zihálása hallatszott.
A fiatal pár némán ült a konyhaasztal mellett, - pár óra múlva egyre halkabbá vált a sípoló hang, majd egyáltalán nem hallottam.
A beállt csendben, Sándor szólalt meg először, - bevégezte.
Zsófia halkan sírdogálva tett-vett a konyhában, Sándor pedig megint elment, és hamarosan idősebb asszonyokkal tért haza.
Addigra már Zsófia is fekete ruhát öltött, hogy ezután mi történt nem láthattam, mert engem egy fehér lepedővel letakartak.
Pár napig csak a fülemen keresztül tudtam követni az eseményeket, temetés, halotti tor, - a meghalt férfi, Sándor fogyatékkal született bátyja volt...

Alig telt el pár hónap, és Zsófia egyre jobban gömbölyödött. Sokszor megállt előttem mosolyogva, látszott rajta, hogy boldogan, örömmel hordja szíve alatt kisbabáját. Amikor eljött az idő, Sándor sietve ment a gólya néniért, - a bábaasszonyt nevezték egyszerűen gólya néninek. Jöttek még asszonyok, akik a konyhában vizet forraltak, sürögtek - forogtak a konyha és a szoba közt.
Sándor meg szegény, megállás nélkül masírozott fel, s alá az előszobában. Látszott rajta, hogy nagyon ideges, a bajusza vége már olyan vékony volt a sok pödréstől, mint a cérnaszál. A szobából időnként kihallatszott egy-egy fájdalmas kiáltás, ám az egyik ilyen kiáltás utáni csöndet, a földi világra megérkezett újszülött gyermek, hangos sírása törte meg.
Sándor abbahagyta a masírozást és a bajusz pödrést, hatalmas léptekkel ment volna befelé a szobába, de a gólya néni még visszafordította. Vidám hangon közölte vele, hogy még várnia kell egy kicsit, de nyugodjon meg, mert egészséges kislánya született, és Zsófia is jól van. A jó hír hallatán Sándor szeme könnybe lábadt, mert nagyon félt és aggódott, hogy a baba nem egészségesen fog megszületni. Férfiember lévén szégyellte könnyeit, ezért gyorsan kiment, hogy behozza a saját két kezével faragott bölcsőt.
A kislánynak, - Zsófia édesanyjának emlékére - az Anna nevet adták.
Óh, Istenem! – De szépek és boldogok voltak. Ha indultak valahová kicsi Annával a karjukon, sokszor megálltak előttem és mindig mosolyogtak. Még most is tisztán látom, amikor Anna imbolyogva lépegetett egyedül. amikor már lábujjhegyre állva akkora volt, hogy megláthatta magát bennem. Nem félt a tükörképétől sőt, akkora maszatos puszikat kaptam tőle, hogy Zsófiának naponta kellett engem tisztára törölni. Bizony, bizony, Anna egy örökké ugráló, táncoló gyönyörű kislány volt...

Az évek teltek, és kicsi Anna már iskolába járt amikor egy szeptemberi napon kitört a háború...de ezeket az éveket szívesen kitörölném emlékezetemből...

yeoznob írta...

Cím: Bármit megtennél a szépségért?

Katherina sosem értette azokat az embereket, akik hagyták magukat megbabonázni. Vagy egyáltalán elhitték a mesét a boszorkányról. A gyönyörű szőke haját, sötét tekintetét, visszatükröződő fehér ruháját, könnyed lépteit és dallamos nevetését. Mert végül is ilyen nő nem létezik. Ez lopás a számára oly utált meséből: a Hófehérkéből.
Természetesen elismerte, hogy léteznek gyönyörű, szemet kápráztató nők a világon. Annyira még ő sem lehetett naiv, hogy azt higgye mindenki olyan csúnya, mint ő. Hiába nyugtatgata magát ezzel. Még soha nem látott olyan tépett hajú, sebes arcú lányt, mint amilyen ő maga volt. Biztosan azért, mert a többiek nem vakargatták szét a fejükön a pattanást annyira, hogy már csak egy fekete folt maradjon ott.
A ruházata sem volt sokkal szebb. Szerette volna azt hinni, hogy a nadrágja és a pólója ki emeli az alakját, de ilyenkor a valóság közbe szólt.. Azt mondta: Hé! Te ott! Szerinted, ha annyira jó ruhákat hordanál és csinos lennél nem lenne pasid?
Válaszul mindig kifestette magát egy csöppet. A hang azonban addig nem hagyta békén, amíg be nem adta a derekét. És utána mindig arra gondolt: Tudom, hogy soha nem leszek igazán szép, de nem lehetne, hogy egy kicsit jól érezzem magam? Furcsa, de ilyenkor a hang mindig bűntudatosan visszavonulót fújt, és mintha lassan azt búgta volna a fülébe: Bocsáss meg, kérlek szépen... Ő pedig megbocsátott, mert tudta, hogy sem a kritikus hang a fejében, sem ő nem tehetett arról, hogy ilyennek született. Először fura feje volt, majd pattanása, utána unatkozni kezdett, és...
És ekkor az elé táruló látványtól egyszerűen elállt a lélegzete. Nem számított már semmi sem. Se az ő minimális önbizalma, se a szkeptizmusa bizonyos dolgok iránt. Csak a szőke hajú nő, kinek fehér ruháján kristálytiszta tükrök csillogtak számított. A boszorkány, aki csak pörgött és pörgött, míg a tátott szájú lány elé nem ért.
Katherina azt sem tudta, mit tegyen. Pontosan úgy nézett ki az az idegen nő, mint ahogy az emberek beszéltek róla, és amiről nemrég azt mondta; hazugság.
De aztán eszébe jutottak a keserű szavak, mint:
- A barátom el adta érte a lelkét...
- Hallottad? Miután találkozott vele, a szeme olyan volt, akár egy hulláé...
- Az a nő már többek életét megkeserítette!
A lány ettől nagyon feldühödött. Bár még lett volna esélye elfutni, nem tette. Eldöntötte, hogy ő lesz az aki legyőzi ezt a vénszipirtyót. Lehet, hogy fiatalosan néz ki, szép az arca, és karcsú akár egy modell; mind ez nem számított. A cél a szeme előtt lebegett, és azt is követte.
Merészen a nő elé lépett és dacosan a szemébe bámult. Igen! - Örült meg hirtelen. Tudta, hogy a szeme olyan, akár a jég! Ha belenéznek az ember megborzong tőle, és teljesen lefagy az agya.
A szőke hajú nő hirtelen elmosolyodott, majd mézes-mázosan azt mondta:
- Katherina Skywood. Nem akarsz-e belenézni a tükörbe?
Katherina sejtette,hogy ez egy csapda, és egészen biztos volt benne, hogy soha az életbe nem fog belenézni abba a bizonyos tükörbe. Minek is nézne? Amúgy is olyan ronda, hogy inkább elkerüli a tükröket, nem pedig belebámul!
- Nem - felelte büszkén, és kihúzta magát. - Maga nekem nem parancsol, banya! - vágta a szemébe az igazságot.
- Tudom, kicsikém - mosolygott érzelemmentesen a boszorkány. - És tudod még mit tudok? Tudod, hogy bármit megtennék érted?
- Nem!
- De hát mért nem? - kérdezte hamisan csengő hangon, majd csalódottságot erőltetett az arcára. - Ugye nem hiszel azoknak a bolondoknak? Ugye nem gondolod... hogy... hogy én rossz vagyok?
Egy könnycsepp csordult ki a boszorkány szeméből. Katherinának pedig fogalma sem volt, mit tegyen. Az elméjéből már eltűnt a "Fuss! Fuss!" hang, és helyét a kíváncsisággal vegyes sajnálat vette át. Mindig erőt tudott meríteni a szép arcúak szomorúságából, mely azt bizonyította, hogy bizony nekik sem könnyű az élet. Lehet gyönyörű, vagy csúnya, attól még szinte minden ugyanaz marad. Tehát pocsék. Bár azért Katherina reménykedett a jóban is. Próbált nem törődni a hiányérzetével. Meg akart felelni a világ elvárásainak.

yeoznob írta...

És a legrosszabb az volt az egészben, hogy ezek szinte lehetetlennek bizonyultak a számára.
A szőke hajú nő pedig ekkor reményvesztetten a szemébe nézett. Volt benne valami őszinte, ami Katherinát megfogta. Látszatra túlságosan hozzáillő volt ez a viselkedés.
- Kérlek!
A lány értetetlenül nézett rá.
Most vajon mégis mit akarhat?
- Mi van? - kérdezte türelmetlenül. - Mi a bajod?
A boszorkány arca úgy felragyogott, hogy Katherina azt hitte, mindjárt megvakul.
- Elmondhatom?
Katherina felsóhajtott.
- Mondd!
- Oké, oké... - csitította vidáman, majd neki kezdett. - Röviden: engem elátkoztak. Hosszan: Boszorkány vagyok, több évezredig éltem, majd meghaltam. Aztán alkut kötöttem valakivel, így félig... - felsóhajtott. - Kezdtem elenyészni és már csak ezek tartottak életben. A tükrök.
- És mit csináljak?
Ajjaj! Katherina szívét elöntötte a szeretet és minden eddigi óvatosságáról megfeledkezett. A boszorkány mosolya meg olyan ártatlan volt.
- Én adok - felelte gyermeteg lelkesedéssel - ,te kapsz. Aztán fordítva?
- És mit adsz?
- Azt, amire a legjobban vágysz. Csak nézz magadba, magadra! M
- Jó, és te mit kapsz?
- Ó, én a lelkemet. Gyere! Fogjunk kezet rá!
- Értem - felelte kedvesen mosolyogva.
- De előbb nézz a tükörbe!
- Miért?
- Csak nézz!
A boszorkány hirtelen elkapta a kezét és óvatosan megszorította.
- Hát nem tennél meg mindent a szépségért?
- De, elég sok mindent megtennék...
- Nem akarsz gyönyörű lenni?
- De igen. Az akarok lenni - erősködött Katherina, mire a tükörruhás nő dallamosan felkacagott.
- Hát akkor fogjunk erre kezet.
- Viszont...
- Szóval nem? - provokálta a lányt számítóan. - Inkább nem fogsz kezet rá és örök életedre ronda maradsz, csak mert hiszel egy ostoba pletykának?
Katherina eddig bizonytalan volt, de most büszkesége hihetetlen sebességgel lángra lobbant, félre söpörve minden más érzelmet. Ám az amilyen gyorsan jött, úgy el is ment.
- Döntöttél?
És mikor ismét belenézett a boszorkány hideg, és sötét szemébe már egyáltalán nem volt biztos a döntésében.
"Hallottad? Miután találkozott vele, a szeme olyan volt, akár egy hulláé..."
- Igen. Vége - remegett a hangja félelmében, mikor eszébe jutott, mit mondtak neki az emberek.
"Akár egy hulláé."
És, csak mert találkozott vele.
Na, nem!
De már késő volt. Katherina tekintete még csak nem is szándékosan, de a tükörre révedt, és abban a pillanatban el is veszett. Teljesen vége volt.
- Biztos? Biztos, hogy nem adod meg magad? Csak fogadd el, amit adok. Én csupán egy lelket kérek cserébe.
Nem! - akart tiltakozni, de már késő volt. Semmiféle választásról nem is volt itt szó. Egyedül csak azt látta, ahogy a tükörben mosolyog, vidám és gyönyörű. Látta azt, akivé válhatott volna.
Ahogy arra is rájött, mi az, ami még a rondaságnál is rosszabb.
A lélek nélküli élet.
Ő azonban mégis azt mondta:
- Elfogadom az ajándékát. Köszönöm.
Mi? Nem! Nem-nem-nem.
- Én pedig a tiédet - felelte a boszorkány, és kezet rázott Katherinával, miközben elmosolyodott. A mosolya kezdett megtelni melegséggel, ahogy a szeme sem volt már olyan rideg.
De mi történik? Ő ezt nem akarja!
- Nem!
A nő csavart egyet Katherina karján, majd ellökte magától.
- Az alku már megköttetett. Igazán sajnálom - mondta gúnyosan. - De te igazán finom lélek voltál, tudod.
Nem!
Ez volt az egyetlen érzelem, amit Katherina érezni tudott. Az-az egy dühös, kétségbeesett szó, mely utoljára hagyta el így a száját. És már most olyan volt, mintha nem is ő, hanem valaki más mondta volna.
Nem...
A hang a fejében kezdett egyre távolibb lenni.
Végül az utolsó érzése az volt, ahogy egy kirakatra bámult és meglátta saját magát. Pont úgy nézett ki, amilyen eddig akart lenni. De nem érzett boldogságot, csak apró, halovány elégedettséget. És rájött, hogy a boszorkánynak mindvégig ez kellett. Az életre volt szüksége, érzelmekre, melyek benne most nincsenek meg. Ez volt az ő átka, melyet kitudott cselezni, de Katherina képtelen volt rá. Még csak a vágyat sem tudta érezni, nemhogy másoktól elvenni!
Hihetetlen, hogy végül a tükör lett a veszte.
Amitől sírni támadt volna kedve...
...ha tudott volna érezni.

Névtelen írta...

Az emlékek tükre
Emlékszem az első alkalomra, amikor megpillantottam a tükröt. Szépen faragott keretét, amit szorgos kezek munkáltak, és díszes lábát, amire a fényes üveget helyezték. A kép, mit láttam magamról, mikor megálltam a tükör előtt, megdöbbentett. Nem a valóságot mutatta, hanem egy gyerekkori képzeletemet. Gyönyörű ruha, makulátlan bőr - mint egy igazi hercegnő. Igen, ez volt az én álomképem.
A tükör a szobámban kapott helyet. Ott állt, amikor hazajöttem az iskolából, és elpanaszoltam neki az összes dolgot, ami bánt. Nem szólt, hallgatott. Csendben, egy pisszenés nélkül, mégis a beszámolóm után hallani véltem lágy hangját. De nem ő beszélt, csak a tükörképem vígasztalt, ami én voltam.
Látott, ahogy sírva rohanok végig a szobán, és előtte borulok térdre, ám nem nyújtott kapaszkodót elkeseredett szívemnek, csak némán figyelt. Akárhányszor darabokra törhettem megsebzett szívemet, nem törte meg a hallgatását, nem üzent.
Csendes társamnak mondtam el az örömhírt, hogy férjhez megyek, de ekkor sem szólt. Én mégis kiöntöttem neki a lelkemet, később álomszép esküvőmről is beszámoltam neki. Új otthonomba is magammal vittem, jól látható helyre tettem. Minden nap elsétáltam előtte és megbámultam a tükörképem. Eleinte egy fiatal, erős nő, később gondoskodó szerető anya, végül egy fáradt, ráncos öregasszony bámult vissza rám. Előtte éltem le az életemet, a faragott, karcos tükör volt a kapaszkodó bánatomban és örömömben. Megmutatta nekem milyen vagyok kívülről, de soha nem látott belém, ahogy én sem belé. Mert hiába hiszem, hogy valahol az üveg mögött tényleg van valaki, én csak egy öreg, kopott tükröt láthatok mindörökké.

Veréb Árnika írta...

Szia, én is visszatértem. :) Íme a kis egyperces a feladatra:

Későn érkező

Már megszoktam az arcát. Öreg volt és ráncokkal szabdalt, a szája mindig úgy állt, mintha haragudna az életre, a világra, önmagára... Nem látogatta senki. Csak feküdt az ágyon, ami hatalmasnak tűnt az ő kicsi, törékeny teste mellett. Már rég nem ébredt fel. Valahol az álmaiban élt messze a kórház zavaró klórszagától, a fehér lepedőktől és a nővérkék kedves, ám hamis mosolyától.
Sajnáltam az öreget, és valahol együtt éreztem vele. Egyedül volt, sok mindent látott, akárcsak én. Az egyetlen lényeges különbség kettőnk között, hogy ő nemsokára elmegy én viszont itt maradok a fehér, műanyag keret közé zárva.
Hogy mennyi hozzá hasonlót láttam már ebben a szobában. Kicsiket, törékenyeket és összeráncoltakat, akikre senki nem figyelt. Néha fájón vágytam rá, hogy eláruljam nekik, én igenis meghallgatom őket.
Szerettek önmagukról beszélni. A férfiak arról az időről, amikor fess, fiatal katonák voltak, a nők pedigaz első szerelem édes emlékét idézték fel. És senki nem hallota őket rajtam kívül.
Az öreg ekkor elmosolyodott és megrezdült vékony, erekkel átszőtt karja. Mintha béke ömlött volna szét a testében. A mellette lévő gép egyre nagyobb szünetekkel csippentette a szívdobogását. Aztán elhallgatott.
A férfi fölött fodrozódni kezdett a levegő. A halott testéből, akár egy barlangból a medve, aki elfelejtette a tavaszt, előmászott a férfi lelke.
Fiatal volt sűrű, göndör, sötét hajjal, kissé áttetsző ugyan, de jóképű és kedvesebb, mint az előző. Katonai egyenruhát viselt, bár cipő nélkül. Értetlenül tekintett körbe. Aztán észrevett engem.
- Gyere... - súgtam neki, mire megindult. Kezét tétován előrenyújtotta, mint aki nem elég biztos a dolgában. Végül is érthető, hiszen épp most szabadult meg az oly sokáig hordott testtől. Ilyenkor sosem értenek semmit és olyanok, akár a megszeppent kisgyerekek. Nem mernek kérdezni. Pedig én aztán szívesen válaszolok bárkinek.
A lélek áttetsző ujjai elmerültek bennem, aztán az egész karja, végül már csak az itt létének halvány rezgése maradt csupán a levegőben. Átfordultam és figyeltem a másik oldalon távolodó alakját, ahogy belép a túlvilágba.
Aztán megint visszanéztem a kórházi szobába. A férfi holtteste még mindig ott hevert. Egy ápolónő állt felette, ajkán a jól begyakorolt együtt érző mosollyal.
A halott érzéketlen kezét egy sűrű, göndör, sötét hajú nő szorongatta. Zokogása betöltötte a kis szobát.
Hát szívem, te is későn érkeztél.

Szatti írta...

Kedves Kata!

Bámulatos volt a történeted és annyira szomorú voltam, amikor véget ért. Remekül fogalmaztál, igazán lenyűgözően és csak gratulálni tudok neked! Mind a történethez, a stílushoz és ahogyan mindezt megalkottad!

Puszi :)

Szatti írta...

Kedves yeoznob!

Fantasztikus történetet alkottál, élveztem az első sorától az utolsóig. Gratulálok neked és köszönöm a részvételed. Remek írás, tetszik a stílus is, ahogy fogalmazol, csak így tovább :)

Szatti írta...

Kedves Névtelen!

Nagyon köszönöm az írásod. Érdekes volt, tetszett, ahogyan elmesélve ismerhetem meg a történetet, jól bántál a szavakkal. Gratulálok neked. Remek történet :)

Szatti írta...

Kedves Árnika!

Remek történetet olvashattam tőled, nagyon tetszett :) láttam magam előtt a történetet, jól fogalmaztál, magával ragadó volt a rövidsége ellenére :) Köszönöm, hogy írtál és gratulálok neked! :)

Konek írta...

Egy kicsit régen írtam már, de ez majd előjön a kis feladatban is :) Jó olvasást ^^ Konek

Konek írta...

Az igazmondó

A hó lágyan szállingózott az égből, én az ablakra tapadva néztem ezt a csodás téli pillanatot. A kocsik tetején megülő csillogó pelyhek magukra vonták a figyelmemet. A fehérség már-már elvakított, de nem akartam elfordulni az ablakomtól. Végül sóhajtottam egyet, és visszanéztem a szobámba. A tükörbe néztem, de elborzadtam a hajam látványától, ezért inkább a hóesést csodáltam tovább.
Lesimítottam a kiálló tincseimet, a ruhakupacot kezdtem el bűvölni, hátha elpakolódtak maguktól. Ahogy láttam, ez hasztalan volt, ezért lassan elpakolásztam őket.
Újra a tükörbe néztem. Csábított, hogy nézzem magamat. Egy hatalmas, egészalakos, ovális, barna szélű tükörről volt szó. Odasétáltam az említett tárgyhoz, és a szélére tettem a kezemet. A múlt felidéződött bennem, a pillantása. A zongora előtt ültünk, és ő csak nekem játszott. Egy kis könnycsepp folyt végig az arcomon, majd még egy. A fejemet nekitámasztottam a hideg tükörlapnak, ezzel jól összemaszatoltam azt. Csak álltam ott, és sírtam.
Hirtelen azt éreztem, hogy beszippant a tükör, meglepetten kaptam fel a fejemet, és próbáltam kideríteni mi történt. A tükörképem… Hátráltam egy lépést, ő ugyan úgy tett. Vagy én? A kezét úgy mozgatta, mint én, úgy lépett, mint én, sőt, ő én volt. De csak majdnem. Sokkal fiatalabb volt, de a tekintete… gonosz, mint a pokol mélye.
- Ki vagy te? – kérdeztem tőle óvatosan, miközben idiótának éreztem magam, hogy egy tükörhöz beszélek. Majdnem felsikítottam, mikor válaszolt, angyali kislányos hangja volt.
- Te ki vagy?
Erre mit felelhettem volna? Megmondtam a nevemet, a kedvenc becenevemet, Krisz vagyok, hallatszott a válasz.
- Ki vagy te?- kérdezte újra
- Kriszti… - feleltem újra
- Ki vagy te?
- Krisztina! – ideges lettem. Mit akar tőlem én? A nyakatekert gondolatra végigfutott az arcomon egy mosoly, de mit sem ért. Jött újra a kérdés. Ki vagyok én? Kirázott a hideg, és idegesen újra a nevemet mondtam neki. Nem volt a válasz jó, újra megkérdezte ki vagyok.
- Nem tudom! – ordítottam a tükörképemre. Nem felelt, ördögi mosoly, angyali hang, élénk tekintet, ugyan az a kérdés. Ki vagy te?
A könnyeim már végigfolytak az arcomon, annyira bosszantott a dolog, hogy nem tudtam a választ. Ki vagy te? A nevem minden változatát felsoroltam, mondtam, hogy aki bolond, szerelmes egy zongoristába, egy író, csak egy lány, de csak újra és újra, ki vagy te?
- Nem tudom, fogd fel! – kiáltottam sírva.
- Ki vagy te?
- Krisztina!
- Ki vagy te?
A párbeszéd fájdalmasan érintett. Ki vagyok én, ezt sosem tudtam. Hiszen annyi mindenki voltam. Kriszti a suliban, Krisz vele, Cicus a barátomnak, Krisztina az édesanyámnak. De már mindet elmondtam, Isten tudja hányszor, mikor még mindig nem tudtuk, ki vagyok én.
- Ki vagy te?
Már nem válaszoltam. Lehorgasztottam a helyemet a padlót néztem, nem figyeltem a tükörképemet. Egy könnycsepp a parkettára csöppent, mikor újra hallottam, ki vagy te?
Ebben a pillanatban éreztem, elszakadt a cérna, és a tükör felé lendítettem az öklöm.
- Konek vagyok!- ordítottam
- Helyes –szólt az elhaló válasz a tükördarabok közül.
A cserepek megvágyták a kezemet, vércsík folyt végig az üvegen, a tükörképem elhomályosult. Még hallottam az utolsó szavakat. Konek vagy… Aztán csend lett.
A zihálásom hallatszott, sírtam, de nem a kezembe nyilalló fájdalomtól, hanem a megkönnyebbüléstől. Konek vagyok…
Felszedegettem a tükördarabkákat a földről, és kidobtam a kukába. Konek vagyok. A fürdőbe vezetett a következő utam, zubogó vizet engedtem a kezemre, vörösre festette a csapot. Az ottani tükörbe néztem, a valódi énemet láttam. A barna szemeimben könny csillogott, arcomon fekete csíkok, nem volt vízálló a sminkem. Konek vagyok, mosolyodtam el. Rájöttem, mekkora bolond vagyok, hogy erre nem jöttem rá. Hiszen ki Konek? Én, aki gondtalanul cselekszik, akit nem érdekel a következmény, aki csak ír szüntelenül.
Én vagyok Konek, reszkess világ, újra magam vagyok!

Szatti írta...

Érdekes történetet hoztál, és mindenekelőtt örülök, hogy újra itt vagy :) tetszettek a gondolatok, a belső vívódás, jól megoldottad, gratulálok neked! :)