2013. január 9., szerda

Vendégírónk, Abbey Holloway novellája - Remény



Az ismeretlen, kopár fák egyetlen csíkká folytak össze, ahogy átvágtattunk a néma erdőn. A hópelyhek már egy órája szállingózni kezdtek, s azóta jókora hóvihart kavartak.
Éreztem Hope szapora lélegzetét, gyors szívverését, ahogy próbált minél messzebb juttatni a Falutól. Az otthonomtól. Ahol már nem számíthattam senkire.
Hope meleg lehelete kellemes fuvallatként ért az arcomba, ahogy mélyen belemarkoltam fagyos bundájába. Büszke voltam Rá. Senki mást nem ismertem, aki ilyen bátor és kitartó lett volna.
„Tarts ki!” – suttogtam a gondolataimban, és megszorítottam érdes, halványbarna szőrét.
Nem válaszolt, csak fújt egyet, és gyorsabbra vette a tempót.
Tudtam jól, hogy fáradt, mégsem hagytam, hogy megálljunk. Túlságosan is féltem. Nem akartam, hogy bárki is megtaláljon a Faluból, és visszavigyen. Mert egy Teremtőnek nem volt ott helye.
Egy kidőlt fenyő törzsén ugrattunk át, amely már teljes fehérségben csillogott. Próbáltam megkönnyíteni Hope dolgát, így egy karlendítéssel elsöpörtem az útjából a térdig érő havat. Amint az akaratom összefonódott a pelyhek minden egyes darabkájával, tehetetlenül szálltak abba az irányba, amerre parancsoltam.  
„Köszönöm.” – érkezett a telepatikus válasz Hope-tól.
Ez volt a legkevesebb, amit tehettem. A képességem számomra értéktelen volt, ugyanúgy, ahogy az életem. De, ha Teremtőként tudtam bármit is segíteni Hope-on, örömmel tettem. Ő volt az, akit bármi áron életben tartottam volna.
Hope egyedüliként hitt bennem és fogadott el. A családom, mióta fény derült a képességemre, cserbenhagyott. Azok mellé álltak, akik ki akartak végezni, azzal a váddal, hogy a Hatalmiakhoz tartozom. Mégha tudták is, hogy ez lehetetlen. Több voltam egyszerű Alattvalónál, de még egy embernél is. A Népemet hívták Teremtőknek, akiknek hatalmuk volt a víz és a jég fölött. Fogalmam sem volt, hogy kerülhettem a Sarkvidékektől az emberek világába…
De most végre újra ott voltam. Ott, ahol eddig még soha, de, ahol mindig is lennem kellett volna. Csúcsos, halvány hegyek félkörének köríve, hóval borított fenyők rengetege, köztük kacskaringózó, merev korcsolyapályák, amelyek egykor – még a kontinensek létezésekor – folyók lehettek. Mindezek ölelésében pedig a Nép királynőjének a palotája állt. Felhőkig érő, hegyes tornyok szorongtak egymás mellett, versenyre kelve, hogy melyikük magasabb. Körülöttük pedig éles jégcsapokra emlékeztető, teremtett karmok, amelyeken csak úgy lehetett bejutni a palotába, ha egy Teremtő félreparancsolta őket. A szívem a torkomban dobogott. Nem voltam felkészülve a látványra.
Hope zihálva vette a levegőt, de tudtam, hogy valamelyest megkönnyebbült, hogy pihenhet. Ha Ő nem lett volna, sosem találtam volna ide.
Hope kiskorom óta mellettem volt bizonyítva, és a világ tudtára adva, hogy én más vagyok. Azért született, mert én megszülettem. A Teremtők állították mellém, hogy őrizzen. Azóta pedig, a lelkünk összeforrt.
„Forduljunk vissza, Diamond!” – szólt ingerülten, két zihálás között.
- Csak nyugalom! – mondtam ki hangosan a szavakat.
Innen már nem volt visszaút. A Királynő tudta, hogy jövök, nem szeghettem meg az ígéretem.

*

Nem emlékeztem már, hogy milyennek is képzeltem el belülről a palotát. Talán ugyanolyan ridegnek és rémisztőnek, mint, amilyennek kívülről mutatta magát. Nem tudom. Abban viszont biztos voltam, hogy a több méter magas oszlopsorokra, a hatalmas, félkör alakú terem végén lévő három lépcsősorra (amelyek valószínűleg felvezettek egészen a felhőkig érő tornyokba) vagy az áttetsző padlóra nem számítottam. A falak tükörszerűen ragyogtak, ordított az egész helyiségről, hogy törékeny. Jégszobrokat helyeztek minden irányba, amerre a szem ellátott. Hó tigrisek, apró, színtelen kolibrik, teknősök… Az üvegen át pedig, amin álltam, tisztán lehetett látni a sötétkék, nyaldosó hullámokat, helyenként pedig egy-egy úszó víziállatot.
Nem tűnt semmi követelőzőn élesnek, fenyegetőnek, mint kívülről. Sokkal inkább ártatlanul volt különleges.
Sürgető érzésem támadt, meg akartam ezt a csodát osztani Hope-pal. De, mikor megpördültem a tengelyem körül, nem volt sehol. A pánik hideg zuhanyként áramlott szét bennem.
- Diamond, venistis domi[i]? – szólt egy kellemes, csilingelő hang a terem végéből. Visszafordultam, s a szemem rögtön rátalált a hang forrására. A középső lépcsősor utolsó fokán áltt egy középkorú, magas, karcsú nő. Hosszú, szőke haja pedáns fonatban ért le egészen a térdhajlatáig. Világos bőrét tovább sápasztotta a hófehér ruha, amelynek uszonya több méter hosszú is lehetett. Az arca pedig… Elakadt a lélegzetem, mikor az arcára pillantottam. Nem volt taszító, inkább karakteres, de nem is ez lepett meg. Porcelánszerű volt, mintha több plasztikai műtéten esett volna át. Kora ellenére egyetlen ránc sem látszott rajta. Szeme furcsa, narancsszínű volt, majdhogynem vörös. Tudtam, hogy ő a Királynő. De egy kósza pillanatig mégsem akartam elhinni. A teste fedetlen részén, egy helyen sem láttam a Népem ismertetőjelét: a halványkék, kacskaringózó tetoválást. Nekem a két karom tele volt vele…
Nem nyitottam válaszra a szám, csak mélyen meghajoltam, míg oda nem ért elém. Cipője élesen kopogott a padlón, én pedig azon gondolkoztam, hogy lehetséges, hogy nem reped meg alatta a vékonynak tűnő üveg…
- Örülök, hogy végre itt vagy – mondta. – Biztosan hosszú volt az út. Őszintén szólva néhányan itt kételkedtek abban, hogy valóban eljössz. Én viszont bíztam benne, hogy elfogadod a meghívást. Te vagy közülünk az egyik legragyogóbb gyémánt – miközben beszélt, tekintete végig a bal karomon nyugodott. Mikor kissé elfordult tőlem, lopva a kezemre sandítottam. A csuklóm belső részén a kicsi, kerek tetoválás fényleni kezdett.
- Gyere velem, Diamond! – utasított, mielőtt átgondolhattam volna a jelenséget.
A jobb oldali lépcsősor felé vezetett, s miközben haladtunk egyre feljebb az üvegfokokon, két ujjával csettintett. Abban a pillanatban egy tompa puffanás hallatszott a hátam mögül, majd egy aprócska kolibri szállt el sebesen az arcom mellett. Ugyanolyan színtelenek és jégszerűek voltak a tollai, mint a lenti terembeli szobroknak.

*

Némán próbáltam összpontosítani az áttetsző üvegasztalon pihenő vérvörös terítő csipkés széleire, miközben a tetoválásom már nemcsak fényleni, de fájdalmasan égetni is kezdett. A Királynő eközben megállás nélkül a Nép szabályairól és hagyományairól beszélt, s miután ezzel végzett, rólam kezdett el csacsogni. Viszont az egész történetből egy létfontosságú szálat kihagyott: Hope létezését.
-… egyszóval, amikor sikerült telepatikusan kapcsolatba lépnem veled, nagyon megdöbbentett, hogy az első gondolatod a segélykérés volt. Nem gondoltam, hogy ekkora bajba kerültél… az életed addig a napig, a körülményekhez képest, rendkívül jónak tűnt.
Mikor nem válaszoltam, vörös szeme újra a csuklómra tévedt, miközben másik kezemmel szorongattam azt. Az égető érzés lüktetővé változott.
- Hadd mutassak valamit! – szólt rekedt hangon a Királynő, s az asztal végén heverő, tükörszerű gömbfelületet közénk tolta. Ahogy bámultam az áttetsző üveget, lassan halvány színek kezdtek kivehetőek lenni benne, majd mozgások. Az embertömeg kétségbeesetten próbált menekülni, de nem kaptak esélyt. Tigrisek szabályos köre kerítette be őket, ahonnan nem volt szabadulás. A poros utat skarlátvörös vérnyomok tarkították. A Falu…
- Anyád már nem él. Apád haldoklik – a nyers és közömbös hang marni kezdett belülről. A könnyek szúrósan jelentek meg a szememben.
- Nem ezt akartad? – folytatta, meglepettséget színlelve.
Nem feleltem. A gyász, a veszteség és a fájdalom eltompította az érzékszerveim. Meghaltak… Az életem egy madzag végén függő ócska szál lett. Nem emlékeztem arra a Diamond-ra, aki egykor boldog volt. Nem emlékeztem, mi is az a boldogság.
- Tudod, ki tette ezt velük? – hang újra savként áramlott szét az ereimben. Könyörögni akartam. Csak… csak ne szólaljon meg többé. – Te.
Kis szünet következett. Az arcom égett, a könnyeim szüntelenül pörögtek le a szememből.
- A középső torony az enyém – kezdte megint. – A másik két lépcsősor a vendégeké. A balt kegyelemtoronynak hívom… – miközben beszélt, a csuklómon lévő tetoválás fénye halványulni kezdett, a fájdalom viszont olyan elemi erővel tört rám, hogy kapkodni kezdtem a levegőért. –… a jobb pedig a halál.
Felpattantak a szemeim. Ekkor vettem csak észre, hogy vérzem. Mindenhol. Habár egyetlen seb vagy vágás sem volt rajtam. Vékony csíkban folyt a forró, éltető testfolyadék le a lábamon, az ujjaim közt…
- Hope az. Miatta vagy ilyen állapotban. Hamarosan vége lesz… Visz téged is a halálba. 



1 latin
  jelentése: Hazajöttél?

Nincsenek megjegyzések: