2013. január 27., vasárnap

Vendégírónk, Veréb Árnika novellája - Verdeső emlékek



„Nincs halál – csak a világ változik.
Csak a világ változik.
Nincs elmúlás – csak az ember lát mást.
Csak az ember lát mást.
Nincs ég, nincs föld – csak a csillagok.
Csak a csillagok.
Egyszer hazatérnek – mint a büszke sasok.
A büszke sasok.”

(Irokéz imadal)

Nem lehet azt mondani, hogy a rét sötét volt, inkább mintha minden egyes növény kifakult volna, akár egy régi fénykép. A fák gyűrűként ölelték körül a tisztást, s minden halovány fényben derengett.
Az alak egyedül állt, mereven, hogyha nem figyelünk eléggé, talán észre sem vesszük. Zöld, kopott ruhákat viselt, s egyfajta opálos ragyogás áradt a bőréből, mely ezüstös hálót vont a környező fűszálakra.
Valaha ember lehetett, bár most már nem volt több egy lustán ácsorgó testnél, a feje helyén kalitkával, s benne gondolatok tömegével. Az emlékek ide-oda verdestek, s ha nekicsapódtak a kalitka halvány rácsainak apró szikrák pattantak belőlük.
Az alak kissé dülöngélt, miközben sorra átnézte a nyüzsgő gondolatokat. Elkapta az egyiket, amely egy kisvonatról szólt, s kiömlött narancsléről, ami ragacsos foltot hagyott a szőnyegen. Látta egy nő arcát, s a szeretet tüzével lángolt fel benne, hogy az édesanyja. Hangtalanul, akár egy hal, tátogott, s fehér bőrét vörös pír futotta el. Az alak már nem elékezett a szavaira, csupán arra, hogy dühös volt a narancslé miatt.
Eleresztette az emléket, aki egy menekülő bogárhoz hasonlón pattant vissza a kalitkába. Helyette egy újabbat emelt ki.
Füzeteket látott, iskolapadokat, csigák rajzát a falon, lehajtott diákfejeket. Néhány név felpattant, mint szikra a tábortűzből, mely olyan gyorsan hal el, ahogy felvillan. Szégyenérzet uralkodott el benne, amiért nem tud a kérdésre válaszolni. A tanár – egy őszülő, büszke férfi – lemondón csóválta a fejét, majd határozottan a naplóba firkantott. Az alak látta, milyen feketén virít a neve mellett az egyes szálkás vonala.
Egy másik emlék egy fiú arcát mutatta, a csalódás keserű ízé égette a torkát. A fiú arcán gúnyos mosoly ült és érdektelenség, s rájött, egy pillanatra sem érzett szeretetet iránta.
Újabb verdeső emlék, tele csodálattal és ámulattal. Egy férfi arca lebegett előtte, de hiába próbálta pontosan maga elé rajzolni testének vonalát, minden újra és újra elhomályosult. Zeneszó töltötte be a levegőt, s átszaladt rajta valami különös érzés, s úgy tűnt mintha repülne... Aztán csak zuhant, mígnem bábúként belecsapódott valami keménybe, s úgy tűnt, a szíve ezer darabra szakad, s rég volt könnyek csípték a szemét.
Magánnyal töltött emlékek feketesége követte egymást, mintha minden hosszú-hosszú időn keresztül csak az ürességről szólt volna. A korábban látott férfi arca minden egyes gondolattal élesedett. Először felfedezte a göndör, sötét hajszálakon táncoló napfényt, majd a mosolyt, szelíd vonásokat.
A következő emlék nagyra nőtt, lepkévé, s magában egy sötét kerítést hordott, melynek a férfi nekidőlt. Fekete kabátjára narancs pocsolyát festett az utcalámpa körtéje, minden részlete éles volt, mintha mindez ebben a pillanatban történne. Szavak röppentek, s nevetés harsant. S most először nem néma tátogás kísérte az alakokat. A kedves nevetés átszivárgott az idő szitáján, s valamilyen boldog elégedettséggel töltötte el az alak lelkét.
Tétován elengedte az ujjai közt tartott gondolatot, mely rémülten pattant vissza társai közé. Bizsergett testének minden porcikája, s könnyek csorogtak a mellkasán. A nevetés emléke végigszáguldott az erein, bőrébe a nyugalom rózsája virágzott.
Szerettem...
A kalitkában repdeső gondolatok milliói megtorpantak, majd akár a vas, mi mágnest érez, elindultak egymás felé.
Egy pillanatra vakító fényesség töltötte be a különös, fakó tisztást. Az eddig unottan ácsorgó alakon halvány remegés futott át. A kalitkában a gondolatok összeértek, s halk sóhajjal egymásba olvadtak. A madár szárnya, akár a frissen mosott, illatos lepedő, csőre finom ezüstékszer. Halkan szállt el, szinte észrevétlenül. Előbb még ott volt, aztán már nem, s az alak lassan, akár egy olvadó hóember a fűszálak közé hullt, feje helyén az üres, nyitott ajtajú kalitkával.
A fehér, ezüstcsőrű madarat halovány felhők fogták közre, miközben szívében ott verdestek a halhatatlan emlékek. 

Nincsenek megjegyzések: