2013. január 23., szerda

Vendégírónk, Molnár Zsófi novellája - A Halál menyasszonya


A nehéz tölgyfa ajtó fájdalmasan nyikorgott, ahogy lenyomtam a kilincset, és kinyitottam. Hangja keserves sírásként visszhangzott a néma csendben, és míg el nem halt, addig kavargott bennem egy gondolat. Egy apró kis foszlány, egy fél gondolat, amely azt súgta, meneküljek innen, és ami minden erejével ott kiabált az agyam hátsó zugában. Sokadszorra nyomtam vissza a helyére ezt a hangocskát, és a figyelmeztetéssel nem törődve léptem be a terembe. Megcsapott a könyvek régi, megszokott papírszaga, és eluralkodott rajtam a biztonság érzése, ahogy a tekintetemmel végigpásztáztam a könyvtárat. A földszinten hosszú könyvsorok nyúltak el, s a halotti csendben szinte nyögtek a sok könyv súlyától. Az egyik sarokban egy nagy körasztal terpeszkedett, nehéz, fekete fából faragták. Az asztal karmos lába úgy kapaszkodott a poros padlóba, hogy úgy látszott, nem kell hozzá sok és mindjárt feltépi azt. Az asztal mellet a kandallóban ropogott a tűz, ami annyira meglepett, hogy ijedten torpantam meg. Ebbe a kandallóba már sok-sok éve nem gyújtott tüzet senki, mert rajtam kívül egy lélek sem használta a könyvtárat, ezért jövök ide utoljára, ha nem találok itthon senkit. 
Felemeltem a fejem, és felnéztem a galériára, de az ott fent a falon sorakozó könyvek kivételével senki sem volt ott. Remegő lábbal körülnéztem, majd egy hosszú, hátborzongató perc után elkiáltottam magam. 
- Anyu! – kiáltottam, de a hangom visszapattant a csupasz falakról, és választ nem kapva szépen, lassan elhalt. Furcsa volt, hogy a mamám ilyen sokáig ne kerüljön elő, és kezdtem aggódni. Valami nincs rendben. – kiabálta a kis hangocska a fejemben, és most az egyszer jó ötletnek tűnt odafigyelnem rá, ahogy közeledtem a fekete asztalhoz. 
Anyu, egyszer mikor nyolc éves voltam, egyszer csak eltűnt. Addig a napig soha nem vettem észre, hogy valami baj lenne vele, de mikor percek múlva csak úgy felbukkant a semmiből, megijedtem. Azóta sokszor csinált ilyet, és a legfurcsább helyeken került elő, én pedig kezdtem megszokni a dolgot. Így ma, mikor hazaértem, ledobtam a táskámat és egy könyvvel a kezemben letelepedtem a kanapén, nem volt furcsa hogy anyut nem találtam sehol. De már órák óta nem jött vissza, én pedig aggódni kezdtem, így körbejártam a hatalmas házat, és mindenhol kerestem, csak itt, a könyvtárban nem. Hiszen az én hollófekete hajú, fakó bőrű anyukám úgy rettegett ettől a szobától, mint én gyerekkoromban a sötétségtől. Soha nem tette be ide a lábát, így a könyvtárat csak én használtam. Nem gondoltam volna, hogy egy nap itt fogom őt keresni. 

Ahogy közeledtem az asztalhoz, egyre jobban eluralkodott rajtam a félelem. Gyakran jártam be ide a könyvtárba, de valami sosem volt rendben ezzel a hellyel. Most is hátborzongató volt a csend, és a szemem sarkából mindenhol valami félelmetes lényt véltem látni, s csak később döbbentem rá, hogy egy árnyék volt csupán. Gyors léptekkel szeltem át a maradék távolságot köztem és az asztal között, de amikor odaértem, ijedtemben felsikítottam. Az asztalon az a mesekönyv feküdt, amiből anyu régebben felolvasott nekem. Olyan rémisztő, félelmetes meséket, amiktől hetekig kínoztak a rémálmok és a félelem. A könyv most kinyitva feküdt az asztalon, régi, megsárgult lapjai közül megfeketedett virágok, sötét madártollak kandikáltak ki, s a lapok széleit kormos égésnyomok tarkították. Szerettem ezt a mesekönyvet, de rettenetesen féltem tőle. Olyan gonosz feketeség és rossz sötétség áradt a betűk közül, amitől mindig elfogott a rettegés. De valahogy mindig kértem az anyukám, hogy olvasson fel belőle, és mikor én magam is megtehettem már, én olvastam. Már szinte kívülről fújtam az összes történetet, és a gyászos, halált és rettegést ábrázoló képeit is bárhol felismertem volna. 
Mikor megnyugodtam, dübörgő szívvel a könyv fölé hajoltam. Az egyik kedvenc történetemnél volt nyitva, a Halál Báljánál. A fekete, kacskaringós betűkkel nyomtatott cím alatti szöveg közepébe egy kis téglalap alakú lyukat vágtak, de a kivágott rész alatt nem látszottak az előző oldal betűi, hanem helyén fekete, mély lyuk tátongott, s kavargott, mint a pokol fekete füstje. Megakadt a szemem a túloldalon lévő képen, ami egy földig érő, fekete ruhás alakot ábrázolt. A fiatal lánynak hollófekete haja és tejfehér bőre volt, és mint mindig, most is anyukám jutott eszembe róla. A lány, a történelemkönyvekben látott pestismaszkot viselt, de ez a maszk hófehér volt, és kacskaringós fekete mintákkal volt díszítve. Rémisztően gyönyörűséges lány, a történet szerint a bál legszebbje, a Halál menyasszonya volt. Ez a mese volt a legfélelmetesebb, és egyben a kedvencem is, mert a fekete hajú lány hasonlított anyára, és rám is, hiszen alig különböztem valamiben a mamámtól. 

Ahogy a képet néztem, a szívemet jeges, fekete félelem szorította össze, és szédülni kezdtem. Ahogy félredöntött fejjel néztem a képet, sziszegést hallottam a hátam mögül, és mintha jéghideg lehelet csiklandozta a nyakam. Sikkantva kaptam fel a fejem, de nem láttam senkit, és semmit, és a félelmetes sziszegés is abba maradt. Remegve néztem vissza a fekete ruhás lány képére, ami szinte mágnesként vonzotta a tekintetem. De mikor lehajtottam a fejemet, a sziszegés újra elkezdődött, de most rettenetes halálhörgés, és sikolyok vegyültek benne. Felkaptam a fejem, de a hangok nem hallgattak el, végül a fülemre szorítottam a kezem, és vártam. A hangok csak felerősödtek, és a könyvtár egyetlen ablaka hangos robajjal vágódott ki. Összerezzentem, és felsikítottam, mire a hátborzongató hangok alig hallhatóvá halkultak, de nem haltak el. Remegő lábakkal az ajtó felé iramodtam, a szívem a torkomban dobogott, és vér dobolt a fülemben. De nem jutottam el az ajtóig, mert a nyitott ablakon keresztül károgás hangja szűrődött be. Megpördültem, és felsikítottam meglepetésemben. Hófehér bőrű anyám ott állt mögöttem, kezén egy sötét tekintetű hollóval. Anyu beteges, sovány arcán értetlenség tükröződött, és érdeklődve döntötte oldalra a fejét. Megdermedtem, és levegőt sem vettem, anyu viszont túlvilági, visszhangzó hangján szólalt meg. A szavak végzetes átokként, mégis gyönyörű csengéssel hagyták el vérvörös ajkát. 
- Édesem… gyere! – mondta, és felém nyújtotta halottfehér, vékony karját. Nyugalom, Des – mondtam magamnak. 
- Destiny… - zengte anyám halálos hangján. – szívem, gyere ide hozzám! – mondta, és túlvilágian elmosolyodott. Lassan közelebb léptem hozzá, és hagytam, hogy hideg ölelésébe vonjon. 
- Anyu, a mesekönyv… - suttogtam, mire anyu karon fogott, és a mesekönyvhöz kísért. A téglalap alakú lyukból halál és pusztulás szaga szűrődött ki, és a végzetes, fekete köd hátborzongatóan gomolygott. 
- A Halál Bálja. Ez egy gyönyörű történet. – visszhangzott anyám hangja a fülemben, és egy pillanatra mintha azt a sziszegést is hallottam volna mögötte. – Nézd! – parancsolta az anyám, és pedig kelletlenül a képre fordítottam a tekintetem. Ugyanaz a fekete ruha, ugyanaz a hollófekete haj és a világos bőr. Csak egyetlenegy dolog változott: a maszk eltűnt a képen lévő fiatal lányról, és a megsárgult papírról édesanyám túlvilági szépsége ragyogott rám. A halál menyasszonyának ismerős, szépséges arca, az én mamám ragyogó, jégkék szempárja.

Nincsenek megjegyzések: