2013. február 23., szombat

Caleb Colensick - Álom ihlette történet - Penna Galéria


Aznap korán besötétedett, észre sem vettem, de a kopasz fejű villódzó köralak már rég odafent táncikált. Örömét lelte pusztán abban, hogy újra itt a sötétség és most jöhet ő, jöhet a kormos éj, mely minden jót elhalványít és minden rosszat felerősít, jöhet az est, mely kellemetlen, és visszataszít.
Eszeveszettül tekertem hazafelé a vadul nyikorgó biciklimmel, lyukas az ülése, sáros a küllője, s már a rozsda is megtalálta, de én még is szerettem.Hátamat nyomta az iskolatáska, s a rajta lévő tornazsák. Előregörnyedve, könyökömet a kormánynak támasztva, karjaimat lomhán leeresztve haladtam a döcögős, száraz földúton.A rosszat sejtető némaság leple fedte be az árnyas kedvű, faágárnyék díszítette utcát. A telkekre bepillantván a sejtelmes hangulatú smaragdos macskaszempárok, a gyorsan csapkodó varjúszárnyak, a hold által megvilágított, leválni készülő vakolatdarabok elborzasztottak. 
Féktelen, falevéllel teli rakott, csípős szél törte meg a hangtalanság pecsétjét. Hullamerevség tört rám, kétkerekűmmel befékeztem, mélyen előrebillentem. Feldörrent az ég, amely egy másodpercre kiszakított a mozdulatlanságból, összerezzentem. 
Rettenetes égi villám sújtott le a közelben, fénye az arcomba csapódott. Először csak a szerteágazó alakját láttam, majd a vérfagyasztó hangját is észleltem, az idő kereke megállt bennem.
Eme szörnyeteg tettekkel egy időben hosszú, koszos körmök vájását tapasztaltam szőrösödésnek indult hátamban. A feketeség karmai voltak azok, az égi úr sújtott le, a hajatlan csupaszság. Hátra nem mertem nézni, de arcát magam előtt láttam. Vörösen villogó drágakőszemeivel megbabonázni készült, fülig érő szájából folyton vért büfögött, boszorkányos mancsai, akár a gallyak, oly görbének és öregnek tűntek.
Eleredt az eső, másodpercek alatt hatalmassá fejlődött a kezdetben még szelíd, épphogy szemerkélő csapadék. Csak zubogott, s alaktalan tócsák fejlődtek az egyenetlen úton. Kíméletlenül tépázta a virágzó lombkoronákat.
A hold szilaj lidérceket küldött a nyomomba, észhez kaptam és a lucskos cipőmet a pedálra raktam, nagyot lökve magamon és elindultam. A sikamlóssá vált kormányról egyre csak lecsúsztak kezeim, minden bukkanót megtaláltam. Valahol mélyen, a tüdőm, a májam, vagy nem is, talán a szívem, esetleg a lelkem legeldugottabb, legmegtalálhatatlanabb zugában tudtam azt, hogy ez nem a valóság, csupán beképzelem magamnak, de sarkon fordulni mégsem mertem. Nevetséges, de még is féltettem a tornazsákom tartalmát. Egy fehér pólót, mely gyűrött volt és mosatlan, egy kék, zsebes rövidnadrágot, valamint egy pár idegen országbéli, ragasztással megoldott cipőt tartalmazott. A gyenge anyagú zsákról tudtam, hogy hamar átnedvesedik, erősen tartottam tőle. 
Valami akkor és ott beugrott. A fekete kapucnis kabátomban úgy nézhettem ki, mint a halál egyik csatlósa. A dzsekimhez gombokkal kapcsolódó csuklyámat, mely félig a fejemre volt ragadva, félig le volt jőve róla, szaggatta a vehemens fuvallat. Kezemet felduzzadt erek borították, melyek a faaprítás miatt, a munka miatt váltak ilyenné. Sokszor tapogattam végig tenyeremtől egészen a vállam vonaláig. Lábamat pedig fekete, alig feliratozott, alig díszített cipellő ékesítette, bokám kivillant a sötét farmer alól.
A mennyboltozat mintha felrobbant volna, oly sűrűn okádta az elmémben gyerekese módon citromsárgának tűnő háromágú evőeszközöket. Az egyik üldöző fantom rám förmedt, torkaszakadtából üvöltött, erőszakosan hívta a társait. Az alvilági kapu az égen tárta ki kapuit, akár egy földesúr a vagyonnak, úgy a hold pokloknak örült, morzsolta kezeit.
Egyre tébolyodottabban haladtam előre, már kezdtem homályosan látni és a folyamatosan az arcomba fröccsenő csapadék csak nehezített az utamon.
Leestem egy szakadékba, erről már csak emlékfoszlányaim vannak. 
Elöntött az izzadság, szinte úsztam benne, úgy ébredtem az éjszaka közepén. Bal lábammal nagyot rúgtam a semmibe, így tértem magamhoz. Percekig a plafont bámultam, sóhajtoztam örömtelien, hisz csak álmodtam. Elhatároztam magamat. Felkapcsoltam a villanyt, melynek gyenge fénye csípte szemeimet, s az íróasztalomhoz léptem. Kihúztam a gurulós székemet, kitéptem egy utált tantárgy füzetének a közepéről egy lapot, fogtam egy díszítetlen jól fogó tollat, fejemben már ott csengett a jelszó: Pennát a kézbe! Igenis írok, ha írni akarok.

Nincsenek megjegyzések: