2013. február 2., szombat

Pennát a kézbe! - gyakorlati feladat


Íme a legújabb feladat, mely nem más nevezetes alkalomhoz kötődik, mint a Penna oldalunk megalapításának két éves évfordulójához, melynek pontos időpontja február 8-ra esik. Így, ehhez szeretném kötni a feladat témáját. Amikor elkezdtem gondolkodni, mi is legyen a következő feladat, majd eszembe jutott, hogy jéé két éves lesz a blog, már tudtam... valahogy egybe kell kapcsolnom a dolgot, méltó ünneplésként. Remélem, benne vagytok az ötletben.
A feladat témáját nagyon is szabadra engedném, nem kötök meg semmit, egyetlen egy dolgon kívül, mégpedig, hogy maga a Pennát a kézbe legyen a feladat, az írásotok témája. Bámulatos, milyen szépen fejlődik a blog és bízom benne, hogy a további hetek, hónapok, esetleg évek során is sikerül tartanom mind nekem a színvonalat és általatok is, hiszen nélkületek, olvasók és írók nélkül működésképtelen lenne. Jó látni, az egyik legnagyszerűbb dolog, ahogyan számtalan új és régi penna olvasó alkot a gyakorlati feladatokra és olyan szép eredménnyel, hogy az tényleg dicséretes, kiemelendő és lenyűgöző. Nagyon büszke vagyok olyankor és boldog, hogy ezeket olvashatom tőletek, hogy mindig közvetlenül és lelkesen, bátran álltok a feladatok elé és alkottok, bár tudom, eléggé rohanó világban élünk, de... mindig szakítotok időt az alkotásra, s hogy benézzetek néhány pillanatra. Ezt nagyon köszönöm nektek. Szokás mondani, hogy mindenki arra szakít időt, amire akar és örülök, hogy a penna ezen elfoglaltságok közé tartozik. Látszatja van és nagy örömmel tölt el. Így legyen még nagyon sokáig, én pedig továbbra is értetek vagyok és leszek itt, ígérem!

A sok hablaty után el is mondanám a feladat témáját, melyre többféle megoldás is létezik. Emlékszem, még az Üvegbe zárt világ című feladatnál volt erre egy hasonló példa. Akiknek ismeretlen a feladat, elmondanám. Egy kirakati baba gondolatait, érzéseit kellett papírra vetni, hogy ő hogyan láthatja a külső világot maga körül, miképpen éli meg a mindennapokat, hogyan látja az embereket, a körülötte elrohanó világot. Egy író pedig, aki pályázott erre a feladatra, megörökítette úgy a pillanatot, ahogyan az meg is történt: ülve a kirakat előtt, jegyzetfüzettel a kezében, miközben a penna feladatra alkot. Egy kirakat előtt ülve próbált ihletet meríteni, nézve az üveg mögött ácsorgó próbababát és leírni a gondolatokat a feladatra. Ez már akkor nagyon megfogott és igazán hízelgő volt, hogy az oldal szerepelhetett a történetben.

Most ezen hasonló dolgot kérnék tőletek: írjatok egy olyan novellát, melyben maga a Pennát a kézbe szerepel. Lehet ez például egy gyakorlati feladatra szánt pillanat, maga az alkotás folyamata, amikor megszületik a mű az ujjaitok alatt. Az ihletettség érzését öntsétek szavakba, amikor szinte túlárad bennetek az érzés, az írás érzése, mindezt úgy, hogy egy általunk megjelentetett feladatra alkottok. (Nem szükséges konkrét feladatot megnevezni, kiemelni.) A két éves ittlétünk alkalmából kérném ezt, amolyan szülinapi ajándékként, az oldal számára :)

Aki viszont nem igazán történetben gondolkodna, egyszerűen leírhatja a gondolatait az oldallal kapcsolatban. Mi a véleménye róla, mit szeret avagy nem szeret benne, mik a tapasztalatai, milyen benyomásai vannak, érzései, amikor ide téved, mit lát, érzékel, melyek azok a dolgok, amitől úgy érzi: jó dolog, hogy ez az oldal létezik. Efféle módon is lehet gondolkodni, aki kimondottan, nem történetet szeretne alkotni. 
A feladat megoldását rátok bízom. Ez csak két példa volt, ami nekem eszembe jutott az évfordulóval kapcsolatban, de akár más megoldások is lehetségesek, ha van rá ötletetek. A lényeg, hogy a Pennát a kézbe maradjon a téma, ez szerepeljen az írásotokban. Nagyon megtisztelnétek vele mind engem, és az oldalt is!

21 megjegyzés:

Névtelen írta...

Szia Szatti!

Ismét elsőként írtam, pedig megfogadtam, hogy ezúttal jobban átgondolom, hogy mit írjak. De már nagyon régóta tervezem, hogy magáról az írásról fogok írni... :) Sajnos az írást nem tudtam csak a blogra vonatkoztatni, úgyhogy inkább általánosságban érvényes az érzésre. Na, jó, lassan többet magyarázok, mint amennyit írtam.. :D

Ihlet

Éppen hazafelé sétáltam, amikor az a hang megszólalt. Már régen vártam. Szeretem azt az érzést, amikor végre nem nekem kell gondolkodom, hanem ő duruzsol a fejemben.
Általában, mintha csak tovább néznék egy könyvet, vagy a kedvenc sorozatom következő epizódját látnám, pont ott folytatta a mesét, ahol legutóbb abbahagytuk. Most azonban új történetbe kezdtünk mi ketten. A mondatok csak jöttek, és jöttek egymás után, miközben egyre jobban szedtem a lábamat, hogy mielőbb hazaérjek.
Amint beléptem az ajtón, gyorsan lerúgtam a cipőmet, és fölrohantam a szobámba, a számítógépemhez. Ezt valószínűleg sok kortársam teszi így nap, mint nap, de kevesen teszik ezt azért, hogy írjanak. Én ezt fogom tenni.
Először is kell valami zene. Türelmetlenségemben kétszer is félre kattintok, de végül sikerül elindítanom Andrian von Ziegler Lifelock című albumát.
Ezzel végre eljön a pillanat, amikor leírhatom azt a fejemben visszhangzó első mondatot, ami aztán hozza magával a másodikat, és a harmadikat is… Közben néhol hiányzik egy mondat, de a következő már megint ott van, ilyenkor meg kell állnom, és magamtól kitalálnom, ami nagyon nehéz. De ő meghálálja, és ha átléptem az akadályt, azonnal visszatér. Így merülök egyre mélyebbre a saját világomba, míg végül már nem hallok, és alig látok, de az ujjaim maguktól megtalálják a megfelelő billentyűket…
Végül, mi után az utolsó mondatot is megsúgta, magamra hagy a szóismétlések és helyesírási hibák kijavításával. De tudom, hogy végleg sosem hagy el.
És így haladunk szóról szóra, mondatról mondatra… Egyik írásról a másikra. Én és az ihlet.

Emmy

Csillag Mézecske írta...

Interjú a „Zenekarommal”

A Művelődési Ház világos csarnokában ülök. Mellettem hatalmas, zöld növények, valahol zene szól. Az interjúalanyaimra nem kell sokat várjak, már itt is vannak. Kíváncsian teszem fel az első kérdést:
Mikor jelenik meg az új művetek?
Szív (frontember): Jelenleg van egy félkész mű, amelyen az Orral dolgozunk közösen. Az alapgondolat régóta meg van. Egyelőre még érlelődik, de bízunk benne, hogy a napokban be tudjuk mutatni.
Az Orrhoz fordulok.
Mi a Te szereped ebben a munkában?
Orr: Az alapötletet egy tusfürdő illata adta, amely a múlt emlékeinek képkockáit vetítette a Szív számára. Egy picit beleszólt az Agy is, de Ő inkább külön, magányosan szeret dolgozni.
Mért van így? – kérdezem az Agyat.
Agy (frontember): Legjobban a Kézzel tudok közösen munkálkodni. Közvetlenül irányíthatom és mindent leír, amit megfogalmazok magamban. Ritkán alkotok csak egymagam, de akkor próbálok tartalmas mondanivalóval szolgálni. A többiek olykor-olykor kérik, hogy toldjam meg egy kis plusszal az érzelmek világát. Szívesen teszem, szeretek segíteni.
Kéz: Valóban nagyon kedves az Agy. Bár keményen munkára fog, de mindig hagyja, hogy ihletet merítsek a Szív számára. Engem ez tölt fel. Megtapintani a bársony puhaságát, a cica meleg szőrét, a másik ember bőrének pulzálását.
„A szem a lélek tükre.” – mondják. Te miben segíted a Szív munkáját? – kérdem a Szemtől.
Szem: Valóban elég szoros szimbiózisban élünk egymással. A legtöbb inger rajtam keresztül jut a főnökhöz. Rengeteg dolgom van. Az emberek nem is tudják, hogy mikor fáradtan pillogok, akkor is éberen figyelem őket. Ami pupilláimon keresztül átjut mind újabb képeket vonz be, összeáll egy képsorozattá, majd a Szívvel együtt gyúrunk belőle egy történetet.
Kíváncsi vagyok egy konkrét sztorira arról, hogyan születik egy közös alkotás.
Száj: Az előbb ittam egy isteni olasz kávét. Megveszek ezért az édes-kesernyés ízért. A fekete karakánságát oldja a tejszín fehér könnyedsége. Úgy érzem, egyszer egy novella alapját fogja adni ez az íz.
Orr: Engem az illata bűvöl el. Olyan, mint egy levegőben úszó varázsszalag. Megérzem, belekapaszkodok, és ennek mentén bizonyára elérek a kotyogó kávéfőzőig.
Fül: Ó az a mennyei muzsika, amit a lefövő ital ad. Szeretem hallani. Módszeres, lüktető hangja zene számomra.
Szív: Engem is megdobogtat. Néha sajnos a koffeintartalma miatt, de mégis imádom. Felidéződnek bennem a „hajnali” 10-es álmos kávézások a barátnőimmel, a Kávéházi nyári munkám, a kedvenc cukrászdám lila-virágos tapétája.
Kéz: Az milyen egy klassz hely! Domborúak a minták, igazi élvezet volt végigsimítani a falat… A témához visszatérve: csak melegen szeretem a kávét. Fogom a bögrét és a porcelánfalon átszűrődő kellemes meleg felolvasztja ujjaim görcsös melegségét.
Szem: A többiekhez hasonlóan, én is szeretek kávézni. Általában tejjel/tejszínnel fogyasztjuk. A legszebb, legfinomabb látvány, ahogy a fehér folyadék kacskaringós keveredéssel megszelídíti a fekete italt. Mindig elvarázsol! Ahogy az előbb az is, ahogy a kávé barnára festette a habot és csíkokban ült egymás mellett a két szín az ital tetején. Szebb kép volt, mint bármely híres festmény.
Agy: Nálam a munkafolyamat része egy csésze fekete. A gőzében ihletet lelek. Meg aztán van, hogy fáj a fejem és akkor csak a kávé segít.
Köszönöm! Ezt jó volt hallgatni. A szem mellett a munkák másik oroszlánrésze rád hárulhat. – nézek a Fül felé.
Fül: Tény, hogy nekem is oda kell figyelnem, hisz bármilyen párbeszéd nagyszerű alapja lehet egy szöveganyagnak, hisz a háttérben szóló zene hatására rezdülnek a Szív húrjai. (A társára néz.) Valójában azonban mi mindannyian ugyanolyan fontosak vagyunk. Csak együtt tudunk komponálni, alkotni.
Köszönöm a beszélgetést és sok sikert kívánok további munkátokhoz!

Szatti írta...

Szia Emmy!

Örülök, hogy elsőként alkottál a feladatra! Ne haragudj, hogy csak most véleményeztelek. Jó volt belelátni a gondolataidba, átérezni azt a tevékenységet, amely a mi mindennapjainkat is kitölti. Köszönöm, hogy írtál :)

Szatti írta...

Nagyon tetszett az írásod! :) Kreatív volt, érdekes, nem mindennapi megoldással érzékeltetted, mennyi minden segít bennünket az alkotás folyamatában! Gratulálok neked, igazán remek írás. Örülök, hogy olvashattalak! :)

Zsófi Molnár írta...

Szia!
Így utólag is boldog szülinapot az oldalnak :)

A Lány és a Szereplő

A lány ott ül a padlás poros padlóján,feszülten vár,hallgat.A kezében lévő tollat idegesen kattogtatja füzete kemény fedelén, és egyre csak vár.A csendet is csak a viharban az ablaknak ütődő faág kísérteties kopogása töri meg, mintha siettetni akarna valamit.És akkor a lány hirtelen elmosolyodik,felüti a füzet fedelét, és tolla úgy suhan a papíron,mint a szabad sas a lemenő napban, függetlenül,boldogan,szabadon.A felületes szemlélő azt hihetné,valami furcsa hóbort szüli a ragyogó mosolyt a lány fiatal arcára, de nem így van.Ki úgy érez,aki úgy gondolkodik,mint ő,túllát a valóság formaságain, egészen a lélekig. Az olyanok, mint ő megláthatják a lány mellet a porban ülő kékes derengést, amint a lány arcát vizsgálva boldog mosollyal követi nyomon a lány gondolatait. Ott ülnek a földön, együtt, békésen. Nem zavarja őket a kint tomboló vihar,sem az idő gyors múlása.
A lány egy perc múlva megáll, tolla a levegőben időzik a papír felett. Ott várja, hogy szavakat varrjanak a hegyére, amiket ő mesteri ügyességgel a papírra tetoválhat, de most nem jönnek a szavak. És akkor a papíron megjelenik egy karcsú ujj, ami rámutat egy szép, dőlt betűs szóra. A szereplő szelleme ránéz a lányra, ujj a papíron, és mikor a lány ráemeli tekintetét, kedvesen elmosolyodik. A toll akkor újra megmozdul, és dőlt betűk sokaságából tájképet fest a papírra. Mekkora ereje van egyetlen szónak! Pár betűből világot építhet, amit ugyanilyen egyszerűséggel akár romba is dönthet ez a komisz varázsló.
Telik az idő, és a toll kattan a lapon, és pont kerül a mondat végére. A lány összecsapja a füzetet, és a kék szellem társaságában leviharzik a padlás kedves, ismerős helyéről. Lefut a szobában, és a laptop keresőjébe két, varázslattal bíró szót gépel: Pennát a kézbe!
Mikor végzet,, és világa hosszú sorai ott díszelegne a képernyő villódzó felületén,a Szellemre néz. Ez innentől már nem rajtunk múlik. - mondja, és így ülnek ott ketten, túl az időn, túl a valóságon, két világ határán. A Lány és a Szereplő.

Loreena írta...

Szia Szatti!
Egy kissé kuszának tűnhet elsőre, de ahogy jött a gondolat, úgy írtam most le. De nem is magyarázkodok tovább! Hát itt van:

Megérkezett. Csak egy dallam kellett hozzá…
Halkan indult fejemben az ötlet. Mi lenne, ha… s tollam már a papíron serceg. Egy kastély, esetleg egy herceg? Kósza, s kusza gondolatok tömkelegét kell most papírra vetnem. Borús helyzet? Netán egy banditacsapás? „Támadás!” Már indul is a párbeszéd, viadal s talán egy szép remény… Óriás tánc- és bálterem, netán egy vámpír is van ott jelen? Na jó, ne keverjük a kettőt…
Oly régóta vártam, hát itt van. Pennám boldogan surran, lejegyez minden gondolatot. Mindent. Kicsit, s nagyot. Most újabb kép érkezik. Egy ködös táj, apró ház. Vajon ki lakik benne? Hmm. Legyen egy kedves mostoha. Vagy tán a farkasok odúja? Ahogy írom, úgy változik. Nehezen megfejthető, mi zajlik fejemben. Ilyenkor minden lecsökken. Csak a történet számít. Nem lehet hozzám szólni, mikor alkotok. Nem eresztek egy kellemes mondatot! A gép foglalt, csak a füzet maradt, gyorsan előkapva, szinte vésem a szavakat. Közben a dallam átjárja minden porcikám. Agyam minden szegletébe utat talál, kitölt és megmozgat mindent, s mindenkit ki ott sürög. Valóság ez? Vagy csak egy álom?
Eddig szomorú hangulatom egy csapásra eufórikussá vált. Bevallom. Megkönnyeztem a hirtelen átállást. A padlón voltam, de jött az ihlet. Ez most életeket mentett meg! De még hátra van a neheze. A mű nincs kész, hisz ez csak az eleje. Hátra van a bonyodalom. Egy harmadik fél, egy rejtett kincs, könnyű szellő, mely titkokat suttog el, de a gonosz úgyis elszelel. A szegény legény beleszeret a hercegnőbe? Már, miért is ne? Új ember (vagy tán nem is az?) érkezik a faluba, ahol van egy gyermek, ki csupa csoda.
A történetek szólnak szerelmekről, csalódásról és jótettekről. Ha a fájdalom már tűrhetetlen csak írni kell. Hiszen a bonyodalom a fájdalomban lehet elrejtve.
És a vége? Úgy alkotom meg, ahogy akarom. Egy fájdalmas elválás? Áhh, legyen inkább happy end! Vagy húzzam inkább az olvasó agyát, mint már oly sokszor tettem? Most mondjuk, legyen szívet melengető. Hiszen egy olyan társaságnak írom, kik már szinte a családommá váltak! Nem kellenek nagy szavak, drámai jelenetek, fellengzős alkotások. Hogy egy nagy írónkat, Madách Imrét idézzem: „Be van fejezve a nagy mű, igen. A gép forog, az alkotó pihen.” A sok kusza gondolat után talán én is ezt teszem…

judit írta...

Mikor egy alkotás születik …


- Elolvasva egy kiírást és papírra vetni minden gondolkodás nélkül a szavakat?
- Nem!

- Elővenni a megszokott sablonokat és tíz perc alatt összecsapni egy szösszenetet.
-Nem!

Megalkotni egy történetet a Penna gyakorlati feladatra vagy bárhova máshová többet jelent. Maga az írás több mint szavak egymás után pakolása. Az alkotás, ha megadott szempontok alapján is, de maga a „teremtés” csodája. A varázslat, amit nem lehet elkapkodni, kikényszeríteni vagy erőltetni. El kell érkeznie a pillanatnak, mikor a betűk szavakká, azok mondatokká, végül egy kerek egésszé akarnak összeállni. Nem félve közben a vázlatot vagy a megálmodott tervet átalakítani, ha egy sokkal jobb ötlet jön. Merni újra gondolni, változtatni még akkor is, ha a kész művet kell visszafejteni több szinttel, hogy újra írva ugyanaz, de jobb legyen. De az írás legcsodálatosabb pillanata a számomra az az alap gondolat megfogalmazódása és az abból születendő történet.
Napok telnek el a kiindulási ötlet megfogalmazódásáig. Eközben gondolkodva, elmerülve a fantázia bugyraiban vagy szárnyalva az ihlet földjén keresem a szikrát, ami mindent elindít. Csapongva különböző ötlet foszlányok között, apró szösszeneteket leírva vagy csak merengve tétován a papír előtt, miközben azt feltételezzem eljött a pillanat. De elmém délibábja volt csupán és nem magának az írásnak, a születésének a pillanata.
Végül megannyi gondolatot papírra vetve vázlatként, de mégse az írásnak esve, inkább várva a pillanatra, mikor a mű megérett a tényleges megírásra. De az írás születésének csodája mégse ez, mert az a perc egész más. A látomás édeni momentuma, mikor a sok kusza gondolat, terv és ötlet darabokra hullik és megsemmisül az öngerjesztő tűzben, amit a semmiből felbukkant szikra okozott. A következő percben, aztán mint egy főnix születik újra a hamvaiból a történet. Minden egy varázspálca suhintásra visszajön, de mégsem a régi. A mozzanatok, a jelenetek és minden tartozék ott bújik meg benne ugyan úgy, de mégse emlékeztet az eredeti elgondolásra. Valami újat alkotnak, egy egészként jelennek meg a szemem előtt.
Ez a pillanat, mikor a valódi alkotás megszületik mindent elsöpörve. Akár váratlanul rám törve, a semmiből felbukkanva és magával ragadva. Nem számít, hogy hol vagyok, hogy mit csinálok. Akár az egyetemi órán, mikor azt veszem észre, hogy már nem az oktatóra figyelek és jegyzetelem a tananyagot, hanem akaratlanul is a papírra a történet szavai gördítem megállíthatatlan folyamként. Egyre lázasabban írva, mintha az ihlet a következő percben megsemmisülne és a gondolat örökre száműzetésbe kerülne a tudatalattim mélyében, ha nem kerül a papírra.
De ez megtörténhet a vonaton ülve is az ülés húzatott bámulva fáradtan és elcsigázottan, mikor a semmiből a mintában egy emberi alak jelenik meg, aztán még egy és még egy, mintha egy történetet akarnának képekben elmesélni. A mese, amit elmondanak különös módon kapcsolódik a feladathoz és a végleges mű megszületésében indikátorként szerepet játszik.
Az írásaim így születnek a Penna feladatokra, de általában is legyen szó novelláról vagy regényről. Így áll össze végül a végleges mű, amit már elmerek küldeni a feladatra vagy posztolni.

Betti írta...

Mivel ránk lett bízva a feladat megoldása, ezért remélem nem gond, hogy én novella helyett egy verset írtam. Nem konkrétan az oldallal kapcsolatos, de a lényege megvan: maga az írás öröme, szeretete. Nem lett olyan "nagy szám", de szerintem az alkalomhoz illő, s remélem még sokáig lesz ez az oldal, mert ez az írók közös helye, ahol szabadjára engedve a képzeletünket,nagyokat és szépet alkothatunk.

A lelkem zenéje

Egyszerű lány vagyok
S van egy álmom,
Kerestem az utamat
Elindultam egy irányban
Megtaláltam a saját világomat,
Mélyen bennem van
Egy hely,
Mely rám vár,
Rajtam áll a folytatás
Én döntök mindenről,
Hiszen itt én vagyok a szerző:
Mi lesz a következő mozzanat,
Mit hoz az új fordulat?
Mi történik a szereplőkkel,
Hogyan lesz tovább a történetben?
Bennem élnek a művek,
Ez a lelkem zenéje
Hisz az írás rám talált,
Megragadom a pennát,
S valóra váltom
Az álmom…

Szatti írta...

Nagyon érdekes és mosolyogtató volt a történeted. Szépen életre keltek a gondolataid, végig követhetőek voltak azok az érzések, melyek az írás során kialakulnak, megelevenednek. Köszönöm az élményt és gratulálok neked! :)

Szatti írta...

A történeted leginkább azt a kicsapongást elevenítette meg előttem, amely minden íróban végig szalad, akár egy villámcsapás, egy hirtelen, izgalmaktól őrjöngő ötlet. Hirtelen eszedbe jut valamit, aztán még valami és még valami, ezt így, ezt úgy alakítod... az írás az egyik legszabadabb dolog, mert bármit megtehetsz. Az írón múlik, mit és hogyan valósít meg. Annyi a lehetőség. Nekem ezt jelentette a történeted! Köszönöm a részvételed és gratulálok a munkádhoz! :)

Szatti írta...

Nagyon köszönöm a gondolataidat, jó volt elmerülni bennük és így látni, ahogyan te látsz és vélekedsz az írásról! Köszönöm, hogy olvashattalak és gratulálok hozzá, remek írás :) egyszerű, de mindent magába foglaló!

Szatti írta...

Remek vers, összegzője annak, amit az írás jelent. Semmi gond, hogy ilyen szabadon oldottad meg, vers formájában! Gratulálok neked is és köszönöm, hogy írtál!

Névtelen írta...

Szia Szatti!

Ezúttal én is írásra adtam a fejem és hoztam egy apró szösszenetet, bár épp szóválságban szenvedek, így elég nehézkes volt szavakba öntenem az érzéseimet, az ihletet és úgy gondolom, ezekkel együtt tudok igazán írni. Hát nem tudom, tetszik-e vagy sem, én mégis berakom.


Örömöm és vigaszom

Rengeteg mindennel próbálkoztam már. Akartam zenét szerezni, akartam műhelyet, akartam híressé válni vagy épp elbújni a világ elől, hogy én mindent láthassak, de engem senki ne vegyen észre. Ez az érzés fordul velem elő a legtöbbet, de van, mikor némi csalódással fűszerezi meg a sors. Ilyenkor vagyok a legjobb kedvemben. Nem, nem szeretek szomorú lenni, de ha még az is vagyok, legalább van mire támaszkodnom. Sokszor kinézek az ablakon és próbálom magam elé idézni a régi emlékeket, jókat és rosszakat, de mindig belátom, hogy bármi történt is velem, valahogy minden hozzájárult ahhoz, hogy az legyek most, aki vagyok. Többet éltem, mint amennyit valójában mutatok, bár a világ szemében örökké csöpp gyerek maradok, akinek egyetlen dolog van a világon, ami igazi megnyugvást tud számára nyújtani. Igen, sokszor ez a kép van előttem, ahogy magamba tekintek, de még akkor is, mikor céltalanul nézek kifelé az ablakon. De van, mikor nem látok semmit, csak a haldokló tájat és ilyenkor születnek legsötétebb hangulatú alkotásaim. Ám amikor azt kell lássam, hogy a nap bágyadt sugarai mint keltik életre a világot, valahogy megmozdul bennem valami és ilyenkor tudok igazán jól alkotni. Ilyenkor leülök a magam kis csöndességében az ágyamra vagy kiülök az ablakba és leírom azt, ami épp megfordul a fejemben, amit látok, ami történt velem vagy történni fog. Szavakba öntöm azt, ami fáj, amitől boldog leszek vagy amitől egyszerűen csak azt érzem, hogy élek. Írni számomra vigasztalás, mert sokszor érzem, hogy ez az egyetlen dolog, amitől igazán élettelinek érzem magam. Vannak időszakok, amikor úgy érzem, nem akarok élni, de aztán jön ő, az ihlet, és felkap, griffmadár hátán repülök. De aztán letesz életem következő állomásán, és megint az a meggyötört alak vagyok, aki szeretne elbújni, hogy senki ne lássa, hogy elfeledjék, hogy nézzenek át rajta úgy, mint azelőtt. Ilyenkor beleöntöm szívemet-lelkemet az írásba, és ha még úgy érzem, az ihlet elment, megint elhagyott, valójában ott bujkál a szekrény mögött és arra vár, hogy felfedezzem. És amikor felfedezem, tudtomra adja, hogy soha nem megy el, és hogy mindig velem volt, van és lesz, az idő kezdetétől a világ végezetéig. Így aztán sose vagyok egyedül, még ha úgy is érzem. Örülök és vigasztalódok, mert ebben a rút világban talán ez az egyetlen dolog, amire számíthatok.
Bár emberszámba se vesznek sokszor- vagy csak én gondolnám így? -, mindig érzem, hogy ott legbelül író vagyok és az is maradok. Ma, holnap és azután MINDÖRÖKRE.


Boldog szülinapot az oldalnak!
Üdv, Merilin

Szatti írta...

Nagyon őszinte és szép gondolatokat tártál elénk, köszönöm neked! Nagyon tetszett az írásod, gratulálok hozzá és köszönöm a részvételed! :)

Veréb Árnika írta...

Szia! Én is írtam egy rövidet erre a kiírásra, és nagyon örülök, hogy meghosszabbítottad, mert mostanra sikerült leülnöm és megcsinálnom. :)

Konfetti

Sötét volt. Csupán az akvárium vaskos üvegén át vetült némi fény a lépcsőházra. Az arcom kékes maszkba burkolózott, és árnyéktáncot járt az orrom körül a vízi növények hullámzása. Egészen közel hajoltam, s úgy figyeltem a halak ezüst testének halvány villanását.
Színdarabocskákat akartam írni. Amolyan aprókat, mint amikor az ember éjjel kimegy a mosdóba. Felkattintja a villanyt és az éjszakai világ egy képkockányi időre fényárban úszik. Aztán mindenre újra sötét vászon kerül.
Hát ekkora színdarabocskákat akartam írni. Valamikor egy tál kínai és a könyvesbolt között még a fejemben volt, hogy kikről. Láttam az arcukat, s az azok mögött megbújó érzéseket, emlékeket... De elveszítettem. S hiába próbáltam újra megtalálni, csak homályos mozdulatok sötét árnyékát láttam.
Kerestem őket, napok óta kutattam az arcuk után, de a hangjuk, akár a távoli tenger moraja, s az alakjuk nem több elmosódott foltoknál.
Úgyhogy kimentem az üres lépcsőházba, ahol egy beugróba volt építve az akvárium, tele apró guppikkal. Ahogy hullámozva úszkáltak a kavicsok és uszadék fák között, olyannak tűntek, mint a színes konfettik egy felvonuláson. Fel-alá repdesnek, a szél hátára ülnek. Alul kölykök versenyeznek, ki tud többet elkapni. Zene csendül, harsognak a trombiták, s hegedűk dallama röpköd a kipirult arcok felett. Selyemruhák fodrozódnak, s nem is felvonulás ez, hanem karnevál. Vándorcigányok szórják két kézzel a jövőt színes sátraik rejtekén, bohócok járnak gólyalábon, maszkok színes, csillámló forgataga minden. Száll az ezernyi konfetti.
Elszakítottam az arcom az akvárium kékes ragyogásától és visszaszaladtam a szobámba. Az asztalon feküdt a tarka borítású füzet, mellette kupakkal lezárva hevert a toll. Kihűlt kávé a sarokban, s hajnalt mutat a kattogó óra. Leültem és felcsaptam a füzet tetejét. Tiszta, új lapok illata szállt, de én nem láttam mást, csupán konfettik fergetegét. Mögöttük élesen rajzolódtak ki az elveszett emberek arca.

Caleb Colensick írta...

Aznap korán besötétedett, észre sem vettem, de a kopasz fejű villódzó köralak már rég odafent táncikált. Örömét lelte pusztán abban, hogy újra itt a sötétség és most jöhet ő, jöhet a kormos éj, mely minden jót elhalványít és minden rosszat felerősít, jöhet az est, mely kellemetlen, és visszataszít.
Eszeveszettül tekertem hazafelé a vadul nyikorgó biciklimmel, lyukas az ülése, sáros a küllője, s már a rozsda is megtalálta, de én még is szerettem.Hátamat nyomta az iskolatáska, s a rajta lévő tornazsák. Előregörnyedve, könyökömet a kormánynak támasztva, karjaimat lomhán leeresztve haladtam a döcögős, száraz földúton.A rosszat sejtető némaság leple fedte be az árnyas kedvű, faágárnyék díszítette utcát. A telkekre bepillantván a sejtelmes hangulatú smaragdos macskaszempárok, a gyorsan csapkodó varjúszárnyak, a hold által megvilágított, leválni készülő vakolatdarabok elborzasztottak.
Féktelen, falevéllel teli rakott, csípős szél törte meg a hangtalanság pecsétjét. Hullamerevség tört rám, kétkerekűmmel befékeztem, mélyen előrebillentem. Feldörrent az ég, amely egy másodpercre kiszakított a mozdulatlanságból, összerezzentem.
Rettenetes égi villám sújtott le a közelben, fénye az arcomba csapódott. Először csak a szerteágazó alakját láttam, majd a vérfagyasztó hangját is észleltem, az idő kereke megállt bennem.
Eme szörnyeteg tettekkel egy időben hosszú, koszos körmök vájását tapasztaltam szőrösödésnek indult hátamban. A feketeség karmai voltak azok, az égi úr sújtott le, a hajatlan csupaszság. Hátra nem mertem nézni, de arcát magam előtt láttam. Vörösen villogó drágakőszemeivel megbabonázni készült, fülig érő szájából folyton vért büfögött, boszorkányos mancsai, akár a gallyak, oly görbének és öregnek tűntek.
Eleredt az eső, másodpercek alatt hatalmassá fejlődött a kezdetben még szelíd, épphogy szemerkélő csapadék. Csak zubogott, s alaktalan tócsák fejlődtek az egyenetlen úton. Kíméletlenül tépázta a virágzó lombkoronákat.
A hold szilaj lidérceket küldött a nyomomba, észhez kaptam és a lucskos cipőmet a pedálra raktam, nagyot lökve magamon és elindultam. A sikamlóssá vált kormányról egyre csak lecsúsztak kezeim, minden bukkanót megtaláltam. Valahol mélyen, a tüdőm, a májam, vagy nem is, talán a szívem, esetleg a lelkem legeldugottabb, legmegtalálhatatlanabb zugában tudtam azt, hogy ez nem a valóság, csupán beképzelem magamnak, de sarkon fordulni mégsem mertem. Nevetséges, de még is féltettem a tornazsákom tartalmát. Egy fehér pólót, mely gyűrött volt és mosatlan, egy kék, zsebes rövidnadrágot, valamint egy pár idegen országbéli, ragasztással megoldott cipőt tartalmazott. A gyenge anyagú zsákról tudtam, hogy hamar átnedvesedik, erősen tartottam tőle.
Valami akkor és ott beugrott. A fekete kapucnis kabátomban úgy nézhettem ki, mint a halál egyik csatlósa. A dzsekimhez gombokkal kapcsolódó csuklyámat, mely félig a fejemre volt ragadva, félig le volt jőve róla, szaggatta a vehemens fuvallat. Kezemet felduzzadt erek borították, melyek a faaprítás miatt, a munka miatt váltak ilyenné. Sokszor tapogattam végig tenyeremtől egészen a vállam vonaláig. Lábamat pedig fekete, alig feliratozott, alig díszített cipellő ékesítette, bokám kivillant a sötét farmer alól.
A mennyboltozat mintha felrobbant volna, oly sűrűn okádta az elmémben gyerekese módon citromsárgának tűnő háromágú evőeszközöket. Az egyik üldöző fantom rám förmedt, torkaszakadtából üvöltött, erőszakosan hívta a társait. Az alvilági kapu az égen tárta ki kapuit, akár egy földesúr a vagyonnak, úgy a hold pokloknak örült, morzsolta kezeit.
Egyre tébolyodottabban haladtam előre, már kezdtem homályosan látni és a folyamatosan az arcomba fröccsenő csapadék csak nehezített az utamon.

Caleb Colensick írta...

Leestem egy szakadékba, erről már csak emlékfoszlányaim vannak.
Elöntött az izzadság, szinte úsztam benne, úgy ébredtem az éjszaka közepén. Bal lábammal nagyot rúgtam a semmibe, így tértem magamhoz. Percekig a plafont bámultam, sóhajtoztam örömtelien, hisz csak álmodtam. Elhatároztam magamat. Felkapcsoltam a villanyt, melynek gyenge fénye csípte szemeimet, s az íróasztalomhoz léptem. Kihúztam a gurulós székemet, kitéptem egy utált tantárgy füzetének a közepéről egy lapot, fogtam egy díszítetlen jól fogó tollat, fejemben már ott csengett a jelszó: Pennát a kézbe! Igenis írok, ha írni akarok.

Sziasztok.
Az írás számomra a minden, annyira elképesztő érzés megosztani az emberekkel azt a kis világot, melyet oly alaposan kidolgoztam, megrajzoltam, megterveztem, hogy az valami elmondhatatlan.
Imádom.
Számomra az írásban az öröm a legjobb, öröm okozása magamnak, és az olvasónak. Játék a szavakkal, sokszor nevetek azon, ha valaki fennakad egy apró nyelvtani hibán.. :) az kijavítható bármikor, de nem lehet, és szerintem nem szabad úgy írni, hogy a nyelvtani szabályok százai a szemeid előtt lebegnek. Áh na mindegy, remélem tetszett ez a kis szösszenet. Köszönöm a lehetőséget, nagyon ügyesek vagytok. Boldog születésnapot a weboldalnak. :D

http://www.youtube.com/watch?v=tSgy805s7II

Caleb Colensick

Bocsánat, hogy csak kettőbe fért bele.

Syro írta...

Szia!

Most nem utolsó pillanatban érkezem, mint álltalában :)

A jelen feladatra nem novellával készültem, csupán néhány gondolattal arról, hogy miként változtatott az életemen ez az oldal.

Még csak fél éves volt kb. az oldal mikor rátaláltam, akkoriban kerestem az olyan blogokat, ahova írni lehetett, vagy olvasni róla. Itt feladatokat találtam, és egy kedves közösséget, ami inkább segített, mintsem kritizálta kezdő műveimet. Ennek a kellemes légkörnek köszönhetem, hogy mára jóval olvashatóbb írást tudok kiadni a kezemből. Egyrészt, biztatást, tanácsokat kaptam, és hasznos begyezéseket olvastam, ami hasznomra vált. Másrészt egy bizonyos rendszerességet adott a feladatok kéthetenkénti kiírása, ami lustaságomnak nagyon is jót tett. Így nem halogattam az írást annyira, csak az utolsó pár napra,mikor már szoros volt a határidő :) Sajnos a határidő nélküli dolgokkal a mai napig gondban vagyok, de ígyekszem. Harmadrészt a feladatok szokszínűsége is inspiráló, hisz nagyon jó példák vannak arra, hogy egyet-egyet hány féle képpen lehet értelmezni, megoldani.
Köszönöm a lehetőséget, hogy itt lehetek, és kívánok az oldalnak még nagyon sok szülinapot.

Puszi Syro

Szatti írta...

Érdekes volt a történeted, és örülök, hogy kedvezett a meghosszabbítás :) nagyon tetszett, ahogy fogalmaztál, egyszerű volt, mégis érzékeltette mindazt, amit szeretne. Láttam végig magam előtt a történeted. Gratulálok hozzá és nagyon köszönöm, hogy írtál!

Szatti írta...

Szia Caleb!

Nagyon tetszett a történeted és igazán csattanó jelleget kapott azáltal, hogy mindez csak álom volt és nem valóság :) ahogy már említettem, remekül fogalmazol, ez itt is átjött, nem volt nehéz elképzelni mindazt, amit leírtál és láttatni akartál. Az írás, ahogy te is mondat... nem abból áll, hogy nyelvtani szabályok százai lebegnek a szemünk előtt. Az írás egy hobbi, egy kellemes időtöltés, amiben jól érzi magát az ember. Szabadnak. A szabályok csak útmutatók. Segítségek, de nem feltétlen alapkövek. Meg kell találni az egyensúlyt, hogy ezek rutinossá váljanak, de ne nehezítsék a munkát, ne erre összpontosuljon a figyelem.

Köszönöm a részvételed és gratulálok!

Szatti írta...

Nagyon szépen köszönöm a gondolataidat, Syro, és nekem pedig az öröm, hogy ilyen olvasókat ismerhetek meg, mint te is :) mindenki különleges alkotó, aki csak megfordul az oldalon és nagyon örülök, hogy itt lehetek közöttetek. Én is rengeteget tanulok, tapasztalok, és azok a dolgok, amiket itt leírok, nekem is jó rendszerezés, áttekintés. Mindenképp pozitív dolgokat adott az életemnek. Köszönöm a soraidat, puszillak :)