2013. február 23., szombat

Tavaszra hangolódva


Íme, meg is érkeztem az új feladattal, mellyel szeretnék hangulatot adni a tavasz közeledtéhez. Bár, még a télben lépkedünk, remélem, hamarosan köszönthetjük a jó idő.  Ez a feladat bízom benne, hogy sokak számára ihletet ad majd. Két részből állna a feladat, de nem kell feltétlen mindkettőt teljesíteni. Választási lehetőséggel, rajtatok áll a döntés, melyiket is szeretnétek megoldani. A kötöttet vagy a kötetlenebb típust. Már is mutatom, mire is gondolok:

1. típus - Alkoss történetet szavakból
Erre a feladatra már sokszor volt példa, sokatok számára ismerős lehet. A lényege, hogy a megadott szavak által alkossatok történetet. Teljesen szabad kezet kaptok, hiszen bármiről szólhat a sztori, bárkik lehetnek a karakterek, de a megadott szavaknak, melyeket választotok, szerepelniük kell a történetben. Két kategóriát tüntettem fel, amely nem is olyan lényeges, hogy két kategóriáról van szó, csak én gondoltam így átláthatóbbnak. A történethez összesen öt szót használhattok fel. Nem muszáj ötöt választani, ez csak egy maximum érték. Aki szeretne, kevesebbel is dolgozhat. Az írások előtt pedig kérném a választott szavak, kifejezések feltüntetését!


1. kategória: tükör, szobor, hóvirág, szökőkút, pillangó, aranyhal, szélharang, bicikli, kerti lámpás, eső, karlánc, cseresznyefa, galamb, aranyeső, szivárvány, hullócsillag, tulipán, csónak.

2. kategória: együttérzés, bűntudat, remény, félelem, emlékezés, igaz barát, viszonzatlan szerelem, összetartozás, szabadság, bizalom, megbocsátás, vonzalom. 



2. típus - A tél "utolsó" napja
Ennél a feladatnál nincsenek sem szavak, sem határok, se külön kritériumok, melyek befolyásolhatnának benneteket. A lényeg az lenne, melyet a cím is sugall, hogy tájleírást alkalmazva, mutassátok be a tél utolsó napját. Persze, ez nem megy ilyen könnyen. Nincs utolsó nap, ahogy tavasz első napja sincs... nincs efféle határ, de valamilyen módon érezni lehet, ahogyan átlépünk egy melegebb időszakba. Érzékeltessétek ezt a változást, átmenetet a természetben, játszadozzatok a kifejezésekkel, színekkel, fessétek meg a hangulatot. Különösebben szereplőkre, cselekményre nincs most szükség. A lényeg a hatás lenne, melyet a szavak által érhettek el, miszerint bemutatjátok a tavasz kezdetét, ahogyan a fák virágzásnak indulnak, ahogy megjelennek az első hóvirágok, ahogy először érzi az ember a nap melegségét a bőrén, ahogy hirtelen visszaköltözik az életbe a madarak tavaszt hozó csicsergése... sorolni lehetne megannyi kedves jelzőt, mint a tavasz hírnökét. Biztos vagyok benne, hogy mindannyiótokban él egy kép a tavaszról. Ennek kérném a megírását, melyhez nem kell más, csak színes és szárnyaló képzelet!

21 megjegyzés:

D.L.L. írta...

Szia, Szatti!

Elsőként, mint mindig, meghoztam a leírásomat a kedvenc évszakomról. :)

Cím: Felszabadultság

Hogyan is önthetném szavakba? A tél nem egy nap alatt fordul tavaszba, honnan tudhatnám hát, melyik nap vagy hét érzéseit kellene leírnom? Mikor kezdjem el figyelni a változást, ami egyszerre zajlik bennem, és odakint is? És különben is, mire észreveszem, hogy elkezdődött a változás, már végbe is ment.
Mik tehát az első jelek?
Egy hóvirág kidugja a fejét. Egy jégcsap megolvad, és a nyakadba hullajt egy hűs cseppet. Nem veszel kesztyűt, de a hideg nem figyelmezet, hogy elfelejtetted.
Aztán a napsugarak egyre szikrázóbban verődnek vissza a hóról, mígnem az megadja magát, és undorító, barnás latyakká nem válik. De a fény, a meleg tovább küzd, és felszárítja a hó gyomorforgató hulláját. Ez talán az első igazán feltűnő jel.
Ekkortájt tör rád először az érzés, amitől felkiáltasz: ,,De jó idő van!” Egy melegebb téli nap nem válthatja ezt ki. Hiába mondod, akkor ez csak üres frázis az időjárásról. De a tavasz közeledtével ehhez társul az a zsongó érzés, mikor ezt hangosan világgá akarod kiáltani, és közben szaladni akarsz, érezni, ahogy fújja a szél a hajadat. Bár csak pár fokkal enyhült a levegő, nem vagy hajlandó kabátot venni. Eleged van már abból, hogy egész télen dideregtél, miközben izzadtál a sok réteg ruha alatt. Most csak kellemesen borzongat a szellő, miközben a tüdőd alig győzi magába fogadni a friss levegőt, melyet mohó kortyokban nyelsz.
Ha az idő javulása a visszájára fordul, dühöngsz, vagy letargiába esel, s ki sem akarsz mozdulni a szobából. De ha újra kisüt a nap, rohansz, olyan gyorsan, hogy a tested is felszállhasson, és utolérje szárnyaló lelkedet.
Szeretem a tavaszt, azért is, amiért mindenki más: A természet újraéledése, a nyomasztó szürkeség elvonulása sokakat boldoggá tesz.
De valójában nekem mást jelent ez az évszak: A lélek szabadságát, amely a szellő hűs simogatásában, a repülésnek képzelt futás szédítő örömében, és a szemembe tűző napban teljesedik ki.

Emmy (immáron álnéven, mert lett blogspot-om :) )

Zsófi Molnár írta...

Szia Szatti :)
Itt is vagyok az irományommal, viszonylag elég hamar ugyanis már "tűkön ülve" vártam a következő feladatot.
Cím: Érzed-e?
A kastély ablakán ütemesen kopogott az eső, ismeretlen, mégis gyönyörű dallamot játszva. Lina fejét az ablaknak döntötte, kedvtelenül figyelte az ablakon szomorú könnyekként lefolyó esőcseppeket. A szalon kandallójában most nem lobogott a tűz, hiszen a télnek vége volt. Hódított az esős, változást hozó tavasz, és két napja tartó szakadatlan esőzéssel ünnepelte győzelmét a tél felett. Lina mélyen a gondolataiba merült, mikor nyílt a szalon ajtaja, és nagybátyja lépett be rajta. A férfi mókás, sötétbarna göndör haja kócosan meredezett a feje tetején és meleg gesztenyeszínű szeme a lányra mosolygott. Az eső kezdett alábbhagyni, végül pedig szinte teljesen elállt, és a nap ragyogóbban tört be az ablakon, mint valaha. A kislány nagybátyja kézen fogta Lináz, és kivezette az udvarra a sáros, felázott földig hajoló szomorúfűzfák alá. Ágaikról csöpögött a víz, a kislány pedig jókedvűen, ugrándozva szaladgált a fák között. A férfi lassan lépdelt utána, figyelte a vidáman játszadozó kislányt, aki épp megállt az egyik fánál. Ágára egy különös építmény volt fölakasztva, egy különös szélharang. A szélharang végén apró kis tükrök lógtak, melyek a szélben forogva százezer felé szórták a napfényt, és visszatükrözték a csendes dallamot verő, ágról csöpögő vízcseppeket. Lina közel hajolt az egyik kis tükörhöz, és figyelte amint az egy hulló esőcseppet vetít elé. A kis vízcseppben megfordult a világ, zuhanás közbe visszatükrözte és elnyelte a fényt, majd halk koppanás kíséretében apró darabokra szóródott a földön. Lina hirtelen egy kezet érzett a vállára nehezedni, és ijedten felsikkantott. Megpördült, de csak a nagybátyja állt mögötte, és kedvesen mosolygott. Ő volt a kislány egyetlen barátja, aki mindig vele volt, ha unatkozott, ha rosszkedvű, vagy éppen ha boldog volt. Ő és a másik nagybátyja vigyáztak rá és az unokatestvéreire, ha anyja és apja távol voltak, és ők tanították meg Linát mindenre, amit a kislánynak tudnia kellet a világról, amelyben élt.
- Érzed ezt az illatot, Lina? – kérdezte a fiú, és a gyerekre mosolygott.
- Igen. A tavasz illata, virágok, élet és friss esőillat. – válaszolta a gyermek.
- Nem érzel még valamit? Ne az orroddal próbáld, inkább hunyd le a szemed, és érezd magadban. A földben a talpad alatt, a hangokban, az illatokban, a szélben. – intette a fiú, és a kezével eltakarta a kislány szemét.
- Hallom a madarakat. – válaszolta a kislány. – az apró bogarakat, és ahogy az eső csöpög le a faágakról. Hallom anyu rókáját, itt van mellettünk, megint követnie kell, nehogy bajba keveredjek. Anya nem bízik bennem.
- És még? – unszolta Linát a nagybátyja.
- Olvad a föld. – folytatta Lina - A Szél valami furcsa illatot hoz. Igen, megvan! – kiáltott a gyerek, és lefejtette szeméről a fiú ujjait. – Változás. Változás illatát érzem, hallom a hangját, érzem az erejét!
- Tudod Lina nem minden az, aminek látjuk. Határvilág erre a legjobb példa, és látod a lakói megtanulták, érezni a világukat. Érzed a tavaszt, Linám?
- Igen. Megyek, és megkeresem a fiúkat. Elmegyünk egészen a folyóig, aztán pedig egész nap az erdőben fogunk játszani. – halkította le a hangját a kislány, hogy a fák mögött rejtőzködő vörös róka, a gyerek láthatatlan testőre ne is hallja szavait. – És megmutatom nekik, amit te nekem. Azt akarom, hogy mindenki érezze a tavaszt. Valami megváltozott, igaz Shay?
- Igen, Lina. Legyetek óvatosak, és sötétedés után érjetek vissza. – mondta volna a gyereknek, de amaz már messze járt, aligha hallhatta a szavait. A fiú még a gyerek után intett, aki boldogan ugrándozva integetett vissza nagybátyjának, és szaladt, hogy megkeresse unokatestvéreit. Hiszen tavasz van, ember s állat érzi már. Lina érezte a legjobban, és örömében egy versikét kezdett szavalni, és csak szaladt, szaladt keresztül az erdőn, hangja visszhangként pattant vissza a magas fákról.

Zsófi Molnár írta...

Bocsika, de ez lemaradt...
Az 1. típusra írtam, a válogatott szavak pedig a következők:
Tükör, eső, szélharang, bizalom.
Ha véletlenül több is került bele, hidd el nem volt szándékos :)

Ruby Cortez írta...

Sziasztok!

A tavasz, ahogy engem érint. A címe: Ne!

Csukva van a szemem. Szorosan összezárom, számat is préselem, szinte levegőt sem veszek. Nem akarom hallani, nem akarom érezni, nem akarom tudni. Nem vagyok itt. Szenvedek. Lassan mozdulok csak, lábam alatt halkan roppan egy ág. Ez is halott. A hideg mindent átjár, körbevesz, magához húz, felemészt. Átadom neki magam. Ez vagyok én, a télhez tartozom, benne nem csalódom, mindig szikrázó, tiszta és öntudatos. Egy vagyok vele. Könnyebb így, ha nem kell termékenynek lenni, vidámnak lenni, felszabadultnak lenni, bonyolultnak lenni, boldognak lenni. Elég marconán meredni és fagyos lehelettel taszítani. De már fázom. Újra megmozdulok. Csak picit, épp hogy megmozgatom a pilláimat. Éles fény szökken elém, csalárd módon táncol. Önkéntelenül követem. Kinyújtom felé a kezem, de elkapni nem tudom. Legyen. Hát bátran szembenézek vele, tágra nyitott szemmel vizslatom. Nem értem. Jeget vártam, mindent belepő hótakarót, ijedt csendet és fagyos tiszteletet. Akkor mi ez? Méla vicc talán, tréfa, vagy csak játék? Mi ez a csepegő jóindulat, ez a megbocsátó ernyedt öröm, ez a puha, süppedős séta? Roppan lelkemen a páncél…látom a tündért, a fák törzse mögött bujkál, de nem játszom vele. Haragszom rá, mert becsapott. Talán ott, a domb túloldalán, újra meglelem a Telem. Elindulok, nem is érzem a lábam, visz magától az indulat, feszít a vágy, hogy elérjem, és újra beburkolózzam a nem akarással. Bárhová lépek, olvadó jég és poshadt gomba szaga, lottyadt moha, NEM! Nem akarom másnak érezni, nem akarom a parazsat, a feszítő lángot, a tetterőt. Hagyj engem, Tavasz, hagyj békén. Már futok, menekülök, kapkodom a levegőt, hátranézek a vállam fölött, ez nem lehet, követ engem, leterít és legyőz, de nem hagyhatom. Mi lesz velem az ismerős hideg fal nélkül, ami biztonságot nyújt, mi várhat rám a szoknyád széle mellett? Engedj utamra, kérlek! Álnok tündér, megint itt sündörög, madarakat hoz. Hallom a daluk, a meleget ünneplik teli torokból. Hát nincs jobb dolguk? Mit érdekel engem, elfutok, suhannak a fák mellettem, már látom a domb tetejét, mindjárt elérem, várj áldott tél, jövök! Lihegve, fulladozva, köhögve vetem magam a földre és gurulok le a domboldalon, magam mögött hagyva a csicsergést, a derengő meleget, a tündért…A hátamon fekszem. Lassan enyhül a légzésem. Már nyugodt vagyok, megmenekültem. Halk roppanás. Egy ág? Az nem lehet, nem mozdulok. Megint roppant valami. Furcsa. Süllyedek? Egyre hidegebb a hátam alatt a föld. Süllyedek. Ijedten ülök fel, körülöttem mindenhol szakadó jégburok! A folyóba zuhanok! Már cinikus a tündér nevetése,de nem engedem, hogy nyerjen. Óvatosan csúszom a part felé, lassan kapaszkodom, ujjpercről ujjpercre húzom közelebb magam a földhöz. Elértem, köszönöm! Elönt a hála. Pihegek. Fekszem a hátamon. Hallom a nevetést. Lágy, mindent tudó nevetés. Hát mégis Ő nyert. Fölöttem az ágak izgatottan morajlanak, a fény simogat, a madarak elégedetten sürgölődnek. Egy pihe ér az arcomhoz, megfogom, megnézem, mi az. Egy rügy kipattant és egy óvatlan szirom idő előtt elhagyta otthonát. Nézem a szirmot és végre megértem: Immár a Tavaszé vagyok!

Szatti írta...

Szia Emmy!

Nagyon tetszettek a gondolataid. Szárnyaló volt és igazán szabad, amelyet megfogalmazni is akartál, tettél az alkotásod során. Egyszerű és egyben nagyon szép volt, gratulálok neked! :)

Szatti írta...

Szia Zsófi!

Nagyon tetszett a történeted, ahogyan rámutattál arra, mennyi mindenben rejlik a tavasz kezdete, a jobb idő közeledte. Szép gondolatok elevenedtek meg, remekül összefoglaltad az érzéseket. Köszönöm neked az élményt és gratulálok!

Szatti írta...

Szia Ruby!

Varázslatosan szépet alkottál, élveztem minden sorod és gondolatod. Bámulatos volt és csak gratulálni tudok neked! Köszönöm, hogy írtál, hogy részt vettél a feladaton! Remek volt!

Dorothy Large írta...

A helyesírási hibákért előre is bocsánatot kérek :)
Cím: Az élet ébredés

Elmúlik a tél, jön a tavasz, utána a nyár, később pedig az ősz. Ez egy megállíthatatlan folyamat. De tényleg csak ennyit jelent? Csak annyit, hogy mikor sötétedik be, kell-e kabát a mai naphoz, vagy elég meleg lesz?
Számomra a tél egy idős és bús öregember, aki fehérré alakítja a virágos tájakat, dermesztő hideget hoz és elűzi a hőséget. Vajon miért teszi mindezt? Azt akarja, hogy az emberek megértsék a fájdalmát és a szenvedését. Mikor egyedül érzi magát, könnyei potyogni kezdenek és fehér tengerré alakítja a világot.
Számomra mit jelent a tavasz? Én úgy képzelem el, mint egy szőke hajú, kerek arcú, mosolygós és rózsaszín ruhás kislány, aki vidámságot hoz az emberek életébe. A fehér tájakat színesre varázsolja, a hideg hóvihart kellemes tavaszi szellővé változtatja át és az emberek szívében lévő szomorúságot ezzel a csodálatos látvánnyal próbálja enyhíteni.
De nem csak mi emberek érezzük az évszakok változásait, velünk együtt a növények és az állatok is. Ők is elbújnak a hideg elől, mint amikor mi melegszünk a kályha előtt. De szükségünk van a télre, hogy a világ később újra tudjon éledni és fel tudjon virágozni.
Átérzem az öregapó bánatát és én is elveszek a magány kegyetlen útvesztőiben, ahogyan a sivár és fehér tájon tekintek végig. De amikor a kislány előbújik és játékosan ugrál végig az egen, a mezőkön, az erdőkön keresztül, úgy érzem muszáj kitörnöm a légkörből, amit az önsajnálat leng körül és nekem is követnem kell a kislányt, boldognak kell lennem.
Ilyenkor mi történhet a bús öregapóval? A kislány Őt is megvigasztalja, megnyugtatja, így az apó boldogan eldobja bánatát, hogy a kislány szebbé tehessen mindent.
A könnyeit színes virágokká alakítja át, szívébe pedig melegséget és boldogságot próbál csempészni. Ekkor bújik elő a nap a sötét fellegek mögül és olvasztja fel a jeges könnyeket.
Szeretem azt a kislányt. Az öregapót is szeretem, ahogyan szeretem a fürdőruhás tinilányt és a morcos, barna öltönyös férfit, aki mindig morog. Ők is szeretik egymást, ahogyan az embereket is.
De mi csak annyit veszünk észre az egészből, hogy megváltozott a táj látványa és az időjárás. Nem foglalkozunk különösen az évszakokkal, hisz mennyi minden mással is kell törődnünk. Annyi gondja és fájdalma van egy embernek, hogy nem veszi észre ezt az apró csodát. De a kislányt ez nem zavarja és a többieket sem, hiszen Ők megállás nélkül váltogatják egymást, szüntelenül, az idők végezetéig.

Helga írta...

Sziasztok! A 2. típus szerint írtam meg. A címe:Tudod

Mindenhol van fordulópont. Az Élet tele van ilyenekkel,még akkor is, ha nem is hinnénk. Néha talán már csak reménykedünk benne, hogy változás jön, hogy valami kirángat a megszokottból. Engem minden évben ugyanakkor fog el ez az érzés. A sejtelem, hogy most jobb, szebb, kerekebb lesz a világ.
Az évszakok körforgása olyan állandóság amiből senki sem tud kitörni. Személy szerint én nem is akarok, hiszen mindegyiknek megvan a maga szépsége. A nyár melege, az ősz színei, a tél nyugalma és a tavasz... Ó az a bohém tavasz!
Amikor már azt hinnénk, hogy a hó soha nem akar elolvadni. Amikor már szinte kételkedünk, hogy akad más szín is a fehéren és a szürkén kívül. Amikor már az összes csizmánk beázott és a félpár kesztyűnk is elkallódott valamerre, na akkor!
Hirtelen megérzed. Ott belül. Ott igazán mélyen. Valami dalolni kezd a lelkedben. Először csak egész halkan, suttogva, hogy csak egy-egy dallamot hallasz. Ta-dam. Ta-dam. A szíved lüktet, de úgy, mint egy kis madár, aki a kalitkájából szabadulva boldogan repül egyre magasabbra és magasabbra. Ilyenkor egy pillanatra lehunyod a szemed, és csak figyelsz. Észre sem veszed de ajkaid mosolyra görbülnek, kezeidet kitárod, jelezve hogy igen, jöhet, befogadod, már vártad.
Képzeleted életre kel, olyan képek villannak fel elmédben amiktől már nevethetnéked támad.
Az első kis virág, mely bátor hírnökként előzi meg társait, és minden erejét beleadva a hótakaró fölé emelkedik. Egy apró zöld folt a hórengetegben. Az első meleg fuvallat, ami megcirógatja az arcod, belekapaszkodik a hajadba és kajla táncot jár a tincseiddel. Az első madárcsicsergés, ami a baljós varjak károgása után szebb mint egy gondosan megkomponált szimfónia. Ez az ami igazán életre kelti a mi belső hangunkat is. Ez az a pillanat, amikor érzed, tudod és elhiszed, hogy már nincs sok hátra. Mindjárt itt a tavasz!
Aztán felnyitod a szemed. Ugyan látod, hogy körülötted még meleg téli kabátban, sapkában, kesztyűben és csizmában mászkál mindenki, de már nem érdekel. Csak megrázod magad kicsit, és tovább sétálsz.
A szemedben már ott van a fény, az a kicsiny, de kitartó erővel lobogó láng, ami láttatja veled a rügyező fákat, a dúsan zöldellő füvet, a szikrázó napfényben és meleg szellőben hajladozó virágok tengerét.
Mert te már tudod.

Jega írta...

1. kategória szavai: szélharang, kerti lámpás, cseresznyefa, hullócsillag, hóvirág

Kertek alján suhan a tavasz

Angi néni csak bámulta az ablakon át a sűrű havazást, nem tudott aludni. Mindene fájt. Átkozott betegség, gondolta, mindig jobban gyötör, ha változik az idő. A szél egyre erősebben süvöltött, a szüntelenül csengő szélharang vad táncba kezdett. Az elhagyott üdülőtelep gazdátlan macskái benyávogták magukat a vén kutya mellé, a kellemes melegbe. A ház, nem volt nagy - nyaralónak épült - mindössze két helyiségből állt, egy konyhából, egy szobából, és egy tekintélyes méretű teraszból, a Duna tavaszi áradásai miatt a kis lakot magas cölöpök tartották. Bőven elfértek benne a lakói, egy öregasszony, öt macska és egy vénséges vén fekete kutya. Amíg az ura élt, minden ősszel hazaköltöztek a városi lakásukba a tél idejére, majd kora tavasszal jöttek is vissza. Így ment ez mindig, amióta beléptek nyugdíjasok időtlen világába. Gyermektelenek lévén nem kötötte őket semmi és senki a városi élethez. De a tavalyi esztendőben ezen szokásuknak vége szakadt. Nyáron az ura itt hagyta, egyik napról a másikra elment, búcsú nélkül, nem érte meg az őszt, hamvait szétszórták a folyón, és az asszony nem akart többé hazamenni a városba. Nem várta ott senki. Úgy érezte, hogy ez az a hely, ahol nemsokára ő is megvívja harcát a halállal. Csak a tavaszt, a csodálatos megújulást, azt szerette volna még egyszer, utoljára látni, és ím, a várva várt kikelet helyett, szakad a hó, vad nyugati szél emel torlaszokat a kapu előtt, és a kerítések mentén.
Rakott még néhány hasábfát a kandallóba, és bebújt a jó meleg dunyha alá. Becsukta a szemét, és a régi, boldog életébe álmodta vissza magát. Hajnal van, még alig pirkad, az ura óvatosan kicsúszik a paplan alól, indul a Dunára. Azt gondolta mindig, hogy észre sem veszi, pedig csak tapintatból nem köszönt rá soha. Beteszi a táskájába az este készített szendvicset, egy doboz sört, és már döngtek is lefelé a lépteit a lépcsőn. Azok a csodálatos nyarak, délutánonként a madarakat figyelték, hallgatták a csendet, bámulták a távolban hömpölygő folyót. Az idő múlását a nap jelezte, nem is volt órájuk, csak egy öreg rádiójuk. Imádta a reggeleket és várta a békés naplementéket. Néha átjött valamelyik szomszéd tereferélni, elkávézgattak a teraszon. Fiatalon nagyon hiányzott egy gyermek az életükből, de öregkorukra megszokták, hogy nincs, és csak ketten vannak egymásnak, már nem gondoltak rá többé. Ismerték egymás minden gondolatát, és tiszteletben tartották egymás hóbortjait. A férje a Dunát imádta és a horgászást, ő pedig befogadott minden kóbor macskát, és minden kidobott kutyát.
Reggelre abbamaradt a hóesés, de a márciusi hó bizony vastagon belepte a tájat. A tél folyamán alig esett, most pótolta, kikelet helyett maradt a fagyos idő. Csak kitartson a fa, igencsak megfogyott mostanra, gondolta. Ma nem jut be a faluba, pedig fogytán az élelem, kevés a tej a macskáknak, ketten a kutyával megvannak egy kis főtt tésztán is, majd csak elolvad, ez a nem várt hó, motyogta a vén kutyusnak. Mostanában azon kapta magát, hogy hangosan beszél magában, vagy a kutyának, egyre megy, senki nem felel rá már. Megfőzte a kávéját, és szapora köhögések között elszívott mellé egy cigarettát. Le kellene szokni, de már arra a kis időre minek, nem ront, és nem javít már az én egészségemen, legalább megnyugtat egy kicsit, gondolta eltöprengve.
folyt. köv.

Jega írta...

Nem telt bele egy hét sem, és a hónak nyoma veszett, csak a mély sár jelezte hajdani létezését. Langyos szelek fújtak esténként, és a madarak csivitelésétől lett hangos a vidék. A macskák eltűntek, a vén kutya kicammogott a teraszra aludni. Angi néni boldogan figyelte miként oson be szép csendesen a kertek alól a kikelet. A fákon pattanásig feszültek a rügyek, a rét elvesztette kopottságát, és élénkzöldre festette a langyos idő. Tulipánok és nárciszok mind kidugtak a fejüket, és fehérlett az erőalja a temérdek hóvirágtól. A varjak visszamentek az erdő mélyére, és cinkék is eltűntek, sürgős dolguk akadt.
Lement a kertbe egy kicsit kapirgálni, de érezte, hogy már nem lesz nagy hasznára a kertnek. Gyengült, egyre fogyott az ereje. Kitűzködte az út mellé a napelemes kerti lámpásokat. Másnap a füvet nyírta le, de ez majdnem meghaladta az erejét, a fuldokló köhögés bekényszerítette a házba. Este azért kiült a teraszra, és nézte a csillagokat. Hirtelen az égen áthasított egy fényes hullócsillag. - Álmomban békésen haljak meg! – kívánta gyorsan. Remélem teljesül!
Csendes tavaszi eső mosta a földet, egyik napról a másikra kizöldült az erdő, pacsirta dalolt a réten. Angi néni kertjében kibontotta szépséges szirmait az öreg cseresznyefa. Az erdő mélyén megszólalt a kakukk.
Ám ő már ebből már semmit nem látott, nem hallott, csendesen feküdt az ágyában, mozdulatlan, és a vén fekete kutya halkan vonított az ágy mellett.

Kata Márkus írta...

A 2. tipust választottam


Távozó tél nyomába lépeget a tavasz


Az idei tél igazán kitett magáért. Ahol én lakom, az ország nyugati felében, bőven hullt ránk az ég áldása hó formájában. Február közepén már kezdtem azt hinni, hogy a Tél uraság égi harsonásaival takarodót fújatott.
A párás, ködös reggelek után, délidőben és kora délután, mintha csak egy szemérmes leány volna, a felhők mögül kikukucskált a Nap. Sugaraival addig-addig simogatta a földeket borító hótakarót, amíg az mindig vékonyabbra zsugorodott, majd teljesen eltűnt. Az egyhangú fehérség után jó volt látni a sötétbarna szántóföldeket és a sárgászöld színű vetéseket. A domboldalakra felkúszó lombhullató erdők azonban elveszítették téli varázsukat. Sokkal, de sokkal szebbek voltak csipkés hó ruhájukban. Most, messziről nézve jobban hasonlítanak egy-egy hatalmas fekete terítőre, mint az erdőre. Komorságukat, csak a néhol közéjük ékelődő fenyőerdők zöldje enyhíti. De sebaj, hamarosan kitavaszodik és a fekete terítőből, a Tavasz tündér csipkés, virágos terítőt varázsol.
A böjti szél szorgalmasan segített a napsugaraknak eltüntetni az útszéli pocsolyákat, a mezei földutak vendégmarasztaló sártengerét. Mivel már elmúlt Zsuzsanna napja, reggelente izgatottan füleltem, vajon megszólal-e a pacsirta. Régi megfigyelés szerint a pacsirta ezekben a napokban már elkezd énekelni, és ez már a hosszú tél végét jelenti. Határtalan volt az örömöm, amikor egyik reggel hallottam a kismadár énekét.
Az enyhére fordult idő miatt, téli menzásaim a cinkék is ritkábban jöttek a konyhaablak párkányára kitett magvakat csipegetni.
Ha jól emlékezem, október vége felé jött körülnézni az első madárka. Amint észrevettem, kitettem a fa ládikát tele napraforgó maggal.
A cinke egy kicsit csipegetett, majd elrepült. Hamarosan visszatért, de már ötödmagával érkezett, és bizony, egy cinke család lett a menzásom. Mindennap jönnek, felcsippentenek egy-egy magot, vagy dióbelet, majd a közeli barackfa ágaira leszállva elfogyasztják. Örök rejtély marad számomra, vajon ki súgja meg nekik, hogy mikor van ideje az ebédnek...
A hideg tél ellenére láthatóan gömbölyűbbek, tömöttebbek lettek madárkáim, ennek nagyon örülök, mert tudom, a nyáron itt maradnak nálunk a gyümölcsösben. Összeszedik a rovarokat, így hálálják meg a téli etetést.
Pár nap múlva újabb menzások érkeztek az ablakpárkányra, még pedig, négy kicsike tengelic madár. De, valamiért a cinkékkel nem szívlelik egymást, ezért felváltva jönnek magot csipegetni. Úgy látszik, a madaraknál sincs mindig békesség...
A kellemes időben egyre többet sétálgattam a kertben. Őszintén örültem a napfény felé ágaskodó hóvirág zöld levélkéinek, és alig vártam, hogy a törékeny hófehér virággubák is kinyíljanak.
Gyümölcsfáink még a téli álomban vannak, de tudtam, hamarosan ők is ébredezni kezdenek.
Arra még gondolni sem mertem, hogy még havazni fog, de bizony a Tél uraság nem olyan könnyen adta át hatalmát a Tavasz tündérnek. Búcsúzóul jól megtréfált minket.
Egyik éjjel az égbolt összes felhőjét kipukkasztotta és reggelre ismét fehér hó paplan takarta be a tájat. Ráadásul szövetkezett az Északi széllel, aki gyönyörűen feltupírozta a frissen lehullott hópelyheket. Kertünknek egy kevésbé védett részén, legalább négy méter magasra tornyozta fel a havat.
Szerencsére a Tavasz tündér sem hagyta annyiban a dolgot, ő pedig a Napot hívta segítségnek.
Folytatása köv.

Kata Márkus írta...

A Nap derekas munkát végzett, sugarai szemet kápráztatva szikráztak a havon, és pár nap múlva már híre sem maradt a hívatlan hónak.
A mezei utakon dagasztani lehet a sarat, házunk előtti árokban még sáros víz hömpölyög, kertünkben a télre betakart rózsatövek közti apró víztócsákban kacéran nézegeti magát egy-egy napsugár.
A közeli folyó úgy meghízott, hogy nem fért el két partja közt. Nem kevés riadalmat okozva, piszkos sárgás vízével tengerré változott, elárasztva a földeket. Szerencsére áradása tiszavirág életű volt, de a megáradt folyó hatalmas rombolást végzett. Lehangoló látvány volt nézni a sárban, iszapban fuldokló vetéseket, a kidőlt fákat...
Alig vártam már, hogy újból kimehessek a kertbe. Néhol bokáig jártam a sárban, de nagy volt az örömöm amikor megpillantottam a bókoló kinyílt hóvirágokat. A jácintok, tulipánok, és a nárciszok is kidugták zöld levélcsúcsaikat a földből. Nem tudtak ellenállni az hívogató meleg tavaszi napsugaraknak.
Énekes madaraink egymással versenyezve hallatják hangjukat, és elkezdték felújítani fészkeiket, készülődvén a családalapításra.
Téli álmából lassan ébredezik a természet.
Minden jel arra mutat, hogy a Tavasz tündérnek sikerült elküldenie a Tél uraságot jól megérdemelt pihenőjére.

Szatti írta...

Kedves Dorothy!

Igazán bűbájos volt az írásod, nagyon szép dolgokat fogalmaztál meg. Kedves volt, megmosolyogtató! Gratulálok neked és köszönöm a részvételed! :)

Szatti írta...

Kedves Helga!

Gyönyörű gondolatokat fogalmaztál meg, nagyon tetszett, ahogy mindezt mintha lefestetted volna, életre keltetted a képzeletben. Nagyon szép, gratulálok neked!

Szatti írta...

Kedves Jega!

Ahogy mindig, a történeted most is mély tartalommal bírt, üzenetet hordozott magában. Nagyon tetszett, ahogyan meséltél, remek volt mind a történet és ahogyan a szavakat beleépítetted a szövegbe, a történetbe. Köszönöm a részvételed, gratulálok! Nagyon szép volt!

Szatti írta...

Kedves Kata!

Nagyon kedves, szép volt a történeted. Tetszett, ahogyan leírtál minden pillanatot, folyamattá alakítottad a tavasz közeledtét. Tetszett a madármotívum is, amely végig kísérte a történetet. Gratulálok neked és köszönöm a történetet!

Konek írta...

:) Újra itt, és újra írok :) Az első féle témára írok, szavaim: remény, megbocsátás, pillangó, és ha jól tudom, a félélem is benne van.
A címe: Pillangó álom

Konek írta...

Pillangó álom

Sötét, nyári éjszaka volt, az ég mélykékjén a telihold világította meg a néptelen utcát. Lili fáradtan sétált végig az úton, tekintetét révetegen az ég felé fordította. A múlt járt a fejében, minden pillanatot újra élt gondolatban. Dühösen fújt egyet, majd belerúgott az első kavicsba, amit meglátott, aztán ment tovább.
Megállt egy ház előtt, azt az ablakot nézte, ahol még fel volt kapcsolva a lámpa. Állt, és várt a csodára. Amikor a felső polcok ürítésére került a szobájában a sor, sosem gondolta volt, hogy megtalálja majd azt a régi pulcsit, amit egy barátjától kapott. A fekete pulcsi most egy szatyorban rejtőzött, egy remegő szatyorban - a lány keze remegett. Félt elindulni, csöngetni kellene, és aztán a szemébe nézni, a gondolattól is összerándult a gyomra.
Egy éjszakai rovar terelte el a figyelmét Lilinek. A pillantását lekapta az ablakról, és a szeme előtt elszáguldó lepkét kezdte el nézni, először azt hitte, egy bosszantó molylepke. Szorosabbra húzta a szatyor fülét, és figyelni kezdte a kicsi állatot. Egy közeli lápára szállt le, kitárta a hatalmas szárnyát, ekkor vette észre a lány, hogy nem moly, hanem pillangó. Az utcai lámpa fénye pislogni kezdett, a pillangó megrémült és tovaszállt.
Lili tekintete visszatért az ablakra, majd elindult a ház felé. A kapu mellett volt a csengő, a lány fölé tette kezét, és várt. Várta a pillanatot, amikor azt érzi majd, hogy innentől nem húzhatja tovább. Egy percen át meredt a bűnös gombra, közben azt ismételgette magában, hogy mit fog majd mondani, ha nem Ő nyitja ki az ajtót. Vajon mit fognak szólni? Boldizsárra gondolt, meg arra a napra, amikor a pulcsit kapta kölcsönbe, már nagyon régen volt. Egy tavaszi délutánon az addig gyönyörű, napsütéses idő hirtelen beborult, a szél fújni kezdett, Lilinek nem volt kabátja, nagyon fázott. Boldi pedig fogta magát, levette, és nemes egyszerűséggel átnyújtotta neki a pulcsit. A lánynak azóta nem volt alkalma visszaadni.
Lili végül vett egy mély levegőt és lenyomta a csengőt, odabent felhangzott az ismerős csengetés. Hallott egy férfihangot, ahogy kiabál, a fenti szobában egy kis mozgolódás támadt, és a függöny mögül Ő nézett rá vissza. A szíve hatalmasat dobbant, gyorsan elfordította a fejét, és a kapura bámult. Hallotta, hogy nyílik a bejárati ajtó, halk lépésekkel közelített felé valaki. Félénken felnézett, látta, hogy Boldizsár az, kezében egy kulcsot lóbált, arcán megfoghatatlan mosoly ült. Miközben a kaput nyitotta, nem szólt semmit, csak Lilit nézte. A lány félt megszólalni, nem számított, hogy hányszor elgyakorolta, mit fog mondani.
Az ajtó tárva-nyitva, de a lánynak nem akaródzott belépni. A némaság megrémítette, félt, hogy bent mit fognak szólni, ha már itt kint csend van. Már éppen azon volt, hogy csak Boldi kezébe nyomja a szatyrot és hátat fordít, mielőtt kudarcot vall, de a fiú megtörte az éjszaka csendjét.
- Szia, Liliom, gyere be!
A lány elpirult, csak a fiú hívta őt a teljes nevén. Lili, még mindig hallgatásba burkolózva indult el befelé. Nem tudta, mit mondhatna, nem erre a fogadtatásra számított. Egy pillanatra hátrafordult, hogy köszönjön Boldizsárnak, de a fiú a lány feje tetejére tette a kezét és azt mondta, amit mindig szokott.
- Te most se nőttél semmit.
- Te meg még mindig akkor vagy, mint legutóbb.
Ez a párbeszéd köztük annyiszor zajlott le, hogy Liliből már reflex-szerűen jött a válasz. A lány nem volt túl kicsi, csak a fiúhoz képes, az osztályban mindig a tornasor közepénél állt. Bár, nem mondhatta magát átlagosnak a lány a hosszú szőke hajával és kék szemével. A fiú ellenben fekete hajjal büszkélkedhetett, és olyan mélyzöld szemmel, amit el sem lehet képzelni, az ember azt hinné rá, már fekete. De mégis, Lili egy pillanatra azt érezte, hogy egyre jobban kisebb, kedve lett volna újra úgy hozzábújni a fiúhoz, mint régen. Ez a furcsa-keserű érzése abban a pillanatba elmúlt, ahogy eszébe jutott, hogy már egy hónapja nem beszéltek.
- Gyere már, Lili! – kiáltotta Boldi, aki már pár méterrel a lány előtt járt. Lili nehézkesen lépett egyet, aztán még egyet, és hamarosan beérte a fiút.

Konek írta...

Aztán az ajtó előtt újra megtorpant. Vett egy mély levegőt, aztán belépett a Boldizsár által kinyitott bejáraton. Nagy meglepetésére a fiú szülei úgy fogadták őt, mint egy tékozló fiút, a lány szíve meglágyult, kedve lett volna sírni.
Már megfeledkezett a szatyorról, és azért, amiért felkereste a fiút. Süteménnyel kínálták, és tovább akarták az étkezőben marasztalni, mint ahogy a két fiatal szerette volna. Végszóra befutott Boldizsár kisöccse, Tamás. Sikítva rohant Lili felé, és boldogan ölelte át a csodálkozó lányt. Lili megsimította a kisfiú feje búbját, majd utat kért, úgy döntött, hogy mennie kell, elég sokáig időzött már itt. De Boldizsár, mielőtt kiléphetett volna az ajtó, megállította.
- Igaz, hogy elköltöztök?–szemében érthetetlen csillogás ült, erre a lánynak eszébe jutott, miért is jött igazából. Felsétáltak a fiú szobájába, ott letelepedtek az ágyra. Lili a fiú orra elé tette a szatyrot, kíváncsian várta, mit reagál. Boldi óvatosan kivette a szatyorból a pulcsit és leterítette maga elé. Perceken át csak nézte, mintha a választ keresné, miért hozta vissza neki a lány. Aztán belenézett az előtte ülő szemében, és folytatta a kutatást. De válasz helyett könnyeket talált csak, amik fényesen csillogtak a kék szemekben, folyékony gyöngyökként folytak végig a pirult arcon.
Lili maga sem tudta, miért sír, de ahogy a fiút nézte, akit még mindig szeretett, nem tudta, mit is mondhatna neki. Tényleg igaz, hogy elköltöznek, a lány szülei ugyan abban a városban kaptak jobb álláslehetőséget az előzőnél. Hosszas huza-vona után fogadták csak el, előre kijelentették, hogy ők csak nyáron hajlandóak költözni, és még ennek ellenére is várták őket.
A lánynak, miután kiderült, hogy költöznek, csak az járt a fejben, hogy vajon kap-e Boldizsártól megbocsátást, vagy örökre abban a tudatban kell élnie, hogy a fiú nagyon haragszik. Nem tudta, mi tévő lehetne, a fiú nem vette fel a telefont, iskolában mindig kerülte, pedig Lili mindent megtett, hogy beszélhessenek, de végül nem járt sikerrel, és feladta. A polcainak ürítése közben találta a fekete pulóvert, és nem is tudta, mit várt, de elindult, anyjának csak annyit mondott, majd jön.
A fiú Lili arcához nyúlt, és letörölte a könnycseppet, erre a lány a fiú kezére tette sajátját. Lili behunyta a szemét, élvezte a fiú kezéből áradó meleget. A meghitt pillanatot egy, a nyitott ablakon berepülő pillangó törte meg, nekirepült a lámpának. A két fiatal ijedten kapta fel a fejét a zaj forrását keresve. Perc se kellett, megtalálták a kis lepkét, a földön foglalt helyet, szárnyát próbálgatta. Mellé osontak, el akarták kapni, de mire lett volna alkalmuk elfogni, a kis pillangó kitárta a szárnyait, és elegánsan távozott a szobából.
A fiú csalódottan sóhajtott, de aztán újra felkapta a fejét, mint aki megint zajt hall.
- Mi az, Boldi?–kérdezte Lili félénken
- Csak adni szeretnék neked valamit–jött a rejtélyes válasz.
Míg a fiú a szobában járt fel-alá, nem szólt semmit, pedig a lány többször is érdeklődött, mit keres. Nem sokkal később, háta mögé rejtett kézzel fordult vissza a lányhoz, aki kíváncsian húzta fel szemöldökét.
- Csukd be a szemed!–szólt lágyan Boldizsár
Lili behunyta a szemét, de aztán kinyitotta résnyire.
- Ne less!
Lili tehát újra becsukta a szemét, várta, hogy mit fog tenni a fiú. Boldizsár a lányhoz lépett, felemelte Lili vékony csuklóját, és egy pillangós karkötőt tett rá. Lili nem merte kinyitni a szemét, nem tudta, mit mondhatna, mikor megérezte a súlyt a kezén. A fiú csak nézte a megszeppent lány arcát, megint a választ kereste. Aztán mit sem törődve megcsókolta a félénk ajkakat. Lili szeme tágra nyílt, nem tudta, mit kellene tennie, de aztán a szívére hallgatott, sodródott az árral, visszacsókolt tehát. Boldi elfelejtette az összes haragot, amit valaha a lány irányába érzett.
A lány még sokáig volt a fiúnál, nem akart hazamenni, pár nap múlva költöznek majd. De minden napnak vége szakad egyszer, Liliomnak mennie kellett. A lány boldog reményekkel lépett ki a házból, de lelke mélyén érezte, nem tart ez az érzés sokáig. Egy édes csókkal váltak el, és úgy ment Lili az éjszakába.

Szatti írta...

Szia Konek!

Nagyon kedves, szép történet volt! Megmosolyogtatott a műved, köszönöm az élményt! :) Gratulálok!