2013. március 9., szombat

Csak hallgasd!


Ahogy azt a cím is mutatja, a következő feladatot csak hallgatni kell és a megjelenő gondolatok, érzések alapján kell szavakba foglalni mindazt, ami átjárja a lelket. Hasonló feladatra már régebben is volt példa... régebben, úgyhogy most újra visszatérne, egy ismételt két hétre a típus. Többféle zenét is megadok számotokra és nektek csak annyi a dolgotok, hogy eldöntsétek, melyik az az egy, amelyik leginkább inspirál, megihlet benneteket... majd e szerint kell alkotnotok. Akár történetet vagy valamilyen gondolatnak, érzésnek a megfogalmazását. Szereplőkkel, cselekménnyel, vagy esetleg anélkül, szimplán gondolatok halmazát, melyet a zene hangulata teremt meg bennetek. 

Kérnék mindenkit, hogy senki se felejtse el feltüntetni, melyik zenét is választotta. Bízom benne, hogy mindenki megtalálja a kedvére valót, amelyhez tud alkotni. Valamint kérném, hogy a történetnek, írásnak címet is adjatok! Mindezt, előre is köszönöm!

1. Zene

2. Zene

3. Zene

4. Zene

5. Zene


23 megjegyzés:

Zsófi Molnár írta...

Szia Szatti :)
A 4. zenét választottam.
Címe:Képzelet

„És el nem unnám, egyre-egyre írnék
egy vén toronyba, szünes-szüntelen.
Oly boldog lennék, Istenem, de boldog.
Kiszínezném vele az életem.”
(Kosztolányi Dezső: Mostan színes tintákról álmodom)

Behunyom a szemem, halvány mosollyal az arcomon figyelem a fények játékát a sötétség védelmező fala mögül. Kinyitnám a szemem, ki kellene nyitnom. De nem akarom, csak a képzeletemre hagyatkozom. Itt villan egy piros, ott villan egy kék, amott élénk violaszín. Színek, fények, mind tinta, mely arra vár, hogy pennát merítsenek bele, s azt egy biztos kézbe adják. Színes kis tintásüvegek sorakoznak komisz képzeletem előtt, s ő kajánul vigyorog, miközben hattyútoll pennáját a kékbe mártja. Ó, micsoda barátom volt ő nekem! Ismer, jobban, mint bárki más, s nem hagy el, velem marad. Vele akárki lehetek, szegény koldus, mesebeli királykisasszony, gonosz, hatalmas boszorkány, erős sárkány, vagy az égen szálló, szabad sasmadár. S ki Ő? Furcsa lény, idegen szellem, kedves mumus, kinek ott lebeg a toll a kezében. Arca nem az ő arca, hanem millióké, vonása mindenkié. Ő az, ki se nem nő, se nem férfi, ki nem gyermek, se nem felnőtt. Ki nem élő, de nem is holt, ki itt van, de már nincs. Aki itt volt, de visszajön. De lám, még itt áll előttem, nevet e csacska gondolaton, s míg én színes tintákról álmodom, neki repül a keze a papíron. Kíváncsian figyelem, ellesek a válla felett: vajon mit rajzol, mit tár most énelém? Lehunyt szemhéjam sötét vásznára mily lázálmos képet penderít? Hmm, ott egy hegy, vagy az talán felhő? S látok egy fűzfát is, igen ágai búsan a földet söprik… nem, a Képzelet a fejét rázza. Hát akkor mi az ott? Már látom is: szomorú nimfa, keserű könnyeket sír. Nincs számára megnyugvás, léte hordozza a borút, a kínt, hiszen igen, ő a Szomorúfűz. De mit látok én itt még? Az egy völgy talán, vagy valami más? Az ott szellem vagy ember? Torz vagy szép? Fogalmam sincs, ahogy fantáziám szeszélye, úgy változik. Kis házikó, vagy fenséges palota? Sötét-e, vagy van ott fény? Derűs-e, vagy bús? Ő, a festővászon előtt nevet. Ugrál, fut, sebesebb, mint a szél, s a képnek nincs vége, se hossza. Égszín ruhája repül utána, ahogy festővászna előtt nevetve szalad, de nem áll meg, egy percre sem. Rám pillant, csibész kislány mosolyával, ragyogó kék szemekkel. Tovasuhan, nevet és kacag, de mikor újra ám kacsint, már ő sem ugyanaz. Öreg, ráncos képű boszorkány, haja vörös, mint a lelkemben égő láng, de hohó, a szeme ugyanaz. Először borús, majd újra tiszta kék, csillog, mint a jégpáncél. S hol járok én, mikor a szemébe pillantok? Grönlandon vagy az Antarktisz-on? Itália azúrkék egén szállok, mint a szabad madár? A ragyogó vízesésbe bámulok, mint a boldog ember?
Barátom ő, vagy ellenségem? Nem érdekel, élni képtelen vagyok nélküle. Szeret-e, vagy gyűlöl ő? Nem tudom, nem is akarom. Én nélküle nem vagyok, senki vagyok. Aszott, üres porhüvely, nélküle szemeim fényes üveggolyók csupán, szavaim üresen kongó hangok. S akkor felpattan a szemem. A fűzfa ott áll előttem, ágai a vizes földet söprik. A napfény csintalanul csillogva, ragyogó játékkal a szemembe tűz. Végignézek e tájon, mit jól ismerek. Minden ugyanolyannak látszik, de én látom a könnyező nimfát a fa odvában. Látom a vörös hajú törpét a szikla mögött, az éneklő szőke szirént, ahogy tovaúszik a folyó azúrkék vizében. Az árnyékban meglapulni látom a mumust, a felhők közt a szálló sasmadár-szellemet. Minden ugyanaz, hallani még mindig a pintyek énekét. De én már más vagyok, csodától és képzelettől ragyogó csodalény. És látom őt, itt áll mellettem, az ezerarcú szellem. Kezét az enyémbe csúsztatja, elindulunk. Ő nevet, én mosolygok, érzem, összetartozunk. Fejet hajtok Tél, Tavasz, Ősz és Nyár előtt, természetünk tomboló ereje előtt. Nézem az embereket, de nem látom őket, mert én már más vagyok. Ragyogok, élek, álmodom. Ő pedig nem hagy el, kezét érzem az enyémben. Valóság-e, vagy holmi varázslat? Mindegy ma már, egyek vagyunk vele.

Ruby Cortez írta...

Szia Szatti,

Engem az első zene hangulata fogott meg nagyon, ehhez foglaltam össze a benyomásaimat, a címe: Üt az óra

Látod a holdat, Szerelmem, hogy süt le ránk? Üt az óra...hallod csalóka énekét? Marja szívem a vágy, jöjj, kérlek, vonj karodba, ölelj át, nincs hátra sok időnk, mindjárt véget ér a világ. Derengő holdvilág töri meg a köd fátylát, csak egy pár táncol, ne gondolkozz Kedvesem! Elmúlik ez a pillanat, belehalunk mindketten!

Te és Én, az éj örvénylő tengerén, elomlunk könnyedén, megtörik a varázs, hát ne engedd még! Szoríts, csókolj, táncolj, mint egykor rég! Körbe- körbe, űz a láng, ez a halál? Érzem hideg szelét, ments meg hát! Egy ócska kis keringő, ennyi jut még nekünk, gyere, add a kezed, szíved már úgyis enyém. Csak egy utolsó tánc, egy apró fuvallat, ennyi a sorsunk, egy végső vallomás, de ezt el kell járnunk.

Te és Én az éj díszes zenedobozán, kettecskén siklunk a bűn sötét bársonyán, kérlek, ne engedj még!
Körbe- körbe, könnyedén, bűvös érzés, repít, taszít, vonz és húz. Egy lépés előre, egy hátra- szemedbe nézek, örvénylek- röpke gyönyör, zuhanok- tarts még, tarts örökké, de legalább ez a pillanat legyen miénk! Csalóka mámor, önhitt szenvedély, apró hazugság: nem lesz vége soha már?

Te és Én az éj örök körhintáján, ülünk a cifra hintón, vagy tán a lovon, nem is tudom már...Örök körforgás, csodás kincs, méltó gyönyör; csak egy táncot , egy utolsót! Aztán engedlek, hidd el, nem hagyok mély sebet, az enyém súlyosabb- tépett szélű vérző kín, de egyszer majd ez is beheged...Nem kell gyógyfű, olcsó varázs, bűbáj, mákony, tévedés, nem kell válasz, csak nézz rám egyszer, ölelj még! Ölelj, csókolj, add a szád, éltet még a csalfa remény, örök tánc...De csitt: üt az óra megint...

Waverly Audrey Monroe írta...

Cím: Rengetegben
Zene: 5-ös

Ámulva néztem a hatalmas fákat, melyek az ég felé nyújtózkodtak. Törzsük hatalmas, több méter átmérőjű. Zöld lombkoronájuk, mint afféle esernyő, ad menedéket a nap kellemesen meleg sugaraitól. A levegőben jácint és orgona illata keveredik. Mélyet szippantok az édes levegőből, mely szétáradva a tüdőmben újabb energialöketet ad, hogy folytassam az utam. Először csak lassú, óvatos léptekkel haladok előre, s közben fülelek, hátha meghallom a Vadász hangját. De a madarak énekén, és a levelek suhogásán kívül csend honol az erdőben. Lépteim úgy válnak egyre magabiztosabbá, ahogy befelé haladok. Itt a fák nagyobbak, törzsük vastagabb , és indák kúsznak fel rajta, hogy elszívják a napfényt. Álnok növények ezek. Kihasználják a fák tehetetlenségét, elszívják tőlük az életet, csak azért, hogy ők élhessenek. Sötét van. Sötétebb, mint mikor elindultam. Megtorpanok, csak egy pillanatra. Vállam felett visszanézek, már csak egy kis fehér fényt árasztó pontnak látszik a hely, ahol pár perce álltam. Előre fordítom a fejem, és az előttem lévő sötétséget bámulom. Félúton vagyok, még visszafordulhatok. De nem. Határozottan fordulok előre, és indulok a rejtélyes és hívogató sötétség felé. Éltemben mindig jó voltam, beleuntam. Halkan dúdolgatok, egy vidám dallamot, mit még a nagymamám tanított, szökkenek előre, vissza se nézve. Magam mögött hagyva a múltat, mely most is kísér, s el nem ereszt. De most talán vége, talán egy új élet kezdődik...

Szatti írta...

Kedves Zsófi!

Ahogy olvastam a sorokat, úgy hallgattam hozzá a zenét. Szerintem, így van helyén, hogy a zene párosuljon a szöveggel, és azt az együttes összhatást figyelem. Megtörténik e a csoda? Az a varázslat, amelyet a zene már idéz, de a szöveg teszi teljesebbé? Nálad megvolt :) Gyönyörű volt, csak ámulni tudok és gratulálni neked! Szép munka!

Szatti írta...

Kedves Ruby!

A zene maga is egyfajta táncosságot sugall, főleg a páratlan, hármas lüktetés miatt, amelyet te a művedbe is remekül beleépítettél. Gratulálok a munkádhoz, nagyon szép volt! Köszönöm, hogy olvashattam! :)

Szatti írta...

Kedves Waverly!

Tetszett, hogy a zenét valami régihez, majd valami újhoz kötötted. Ahogy indul a jelenből, visszatekint kissé a múltra, és a jövő felé lépdel, akár a karaktered. A zene pedig ezt, remekül kiegészítette. Gratulálok neked és köszönöm, hogy írtál! :)

D.L.L. írta...

Szia, Szatti!

Az első zenét választottam. Valamiért mélységes düh és szomorúság öntött el, miközben hallgattam, ez pedig felidézett bennem egy témát, ami ugyan ezeket az érzéseket váltja ki. Ezek után képzelheted, mit érzek, amikor közli az igazgató, hogy tilos csókolózni a suliban... :D
Cím: A megbélyegzett

Árnyékként suhanok a lombok alatt. Senki nem lát. Elrejt az eső, a sűrű köd, még a szél is felkavarja körülöttem a leveleket. El kell rejtőznöm, és ők segítenek. Ők megértik a természet törvényeit, hiszen ők is a részei. Most már én is közéjük tartozom, és nem is vágyom vissza a valódit egyre inkább elfeledő emberek közé. Ők kivettek maguk közül, csak, mert azt cselekedtem, ami jó nekem. Ám az Anyaföld most is befogadna, tudom. Ő nem taszít el, sőt megjutalmaz, mert engedelmeskedtem a szavainak. Eltakar az ártó szemek elől, nem engedi, hogy kövekkel dobáljanak, hogy leköpjenek, hogy elrettentő példaként mutassanak fel. Szállást ad éjszakára, keményet és hideget, de az életemet menti meg vele. Mert nincs már többé helyem a másik világban, ahol az emberek falakat építenek, és eltakarják vele az érzelmeiket. Számomra ezek a legfontosabbak. Mindig is ezek voltak. Az ösztönöknek élni, nevetni, ha boldog vagyok, sírni, ha fáj. Szeretni, ha szeretek, ha szeretnek. Így is tettem. Szabadjára engedtem az ősi kényszert, a mindent elsöprő vágy-ösztönt, de miután eksztázisom ájulása után felébredtem, egyedül voltam, ők undorral néztek rám, és elüldöztek. Én pedig elszaladtam, menedéket kértem a fáktól, a füvektől, és minden igazán Élő lénytől, akik megértenek majd. És egyszer, talán, még valaki idetéved az érintetlen, vad, buja vidékre, és én újra szeretni fogok. Mert amíg a lélek él, és szeretni tud, vágyak nélkül nem létezhet.

Emmy

Hikari94 írta...

Szia Szatti! Az 5. zenéhez írtam.

A fájdalom bélyege

Utoljára sétálhatok a tengerparton, ezekben a percekben érzem a homokot a talpam alatt, többé nem cirógatja meg a lágy hullám a lábaimat. Már nem fog érinteni a napnak a sugara. Összeszorul a szívem, fáj, hogy minden egyes perc, amit most élek meg és, amit megéltem elveszik. Mégis az fáj a legjobban, hogy nem látom többé Brandont. Rátekintek, ő nem messze játszik Luckyval, a labradorjával. Rám mosolyog és int egyet, keserűség tölti el a szívem, még jobban összefacsarodik a szívem. Kicsikarok magamból egy mosolyt és vissza intek. Visszanyelem a sírást, nem akarom, hogy úgy emlékezzen rám, hogy folynak a könnyeim. Nem szeretném, hogy bűntudata legyen. Az én döntésem volt, amit egy éve tettem. Megpróbáltam új életet kezdeni, de nem sikerült. Csak magam áltattam, azt hittem, hogy boldog leszek, még most is bízok...Viszont minden hiába, mert tudom, hogy az életemben már semmi sem lesz rendben. Én is arra a sorsra jutok... A fejem felett elrepülő sirály is gúnyosan nevet rajtam. „ Szegény szerencsétlen fájdalom bélyeget viselő, visszatérsz a mélybe úgy is...” - ezt mondja, kárörvendőn tova repül. Igaza van a madárnak, fájdalom bélyeget viselek. Összeesek, kezdek fakulni, eljött értem. Ne még várj, el sem köszöntem Brandontól.!„ Brandon! Brandon!” - kiáltom, de nem hallja, már nem is lát. Kétségbeesik, hogy összeestem a nevem kiáltja., oda rohan hozzám. Magához szorít, de már késő. Sírva fakadok, a csuklómon látható depresszióm bélyeg jele felizzik. Felsikoltok és zokogásba török ki. Süllyed a testem, a végtelen mélységbe tartok. Egész életemben átkozott voltam, az is vagyok és leszek is, míg Ő fel nem szabadít. Úgysem fog, előle nincs menekvés, egy életet kaptam. Ártottam magamnak és mikor elkezdhettem volna élni Ő visszavág és emlékeztet a csuklómon lévő jelekre. Égő sebhelyekkel, folyó könnyekkel küszködve jövök rá a húsz évem alatt nem éltem...

Szatti írta...

Kedves Emmy!

Nagyon szép gondolatokat fogalmaztál meg, és mindezt a zene is jól kiegészítette. Gratulálok a művedhez, nekem nagyon tetszett :) színes volt, sodortak előre magukkal a sorok, köszönöm az élményt! :)

Szatti írta...

Kedves Hikari!

Tömören, lényegretörően és mégis, nagyon mélyen ábrázoltad a történetet. Nagyon tetszettek a gondolatok, ahogy közvetlen, szabad volt, őszinte és mindezt körülölelted egy olyan fájdalommal, amely átsugárzott a sorokon. Átélhető és átérezhető volt. Köszönöm az élményt és gratulálok neked! Köszönöm, hogy írtál!

Vivienne Hayes [Dreamer] írta...

Szia Szatti!
Bevallom, egy kicsit izgulok, mert most írok ide először, de remélem tetszeni fog a novellám. :) A második zenét választottam.

Távol mindentől
Odaülök a rozoga ablakpárkány azon részére, mely a szobán belülre néz. Térdeimet felhúzom a mellkasomhoz, átkarolom két kézzel, s ráhajtom a fejem. Hajam lágyan hull szeplős vállaimra, csiklandozni kezd. Bármennyire is zavar, nem mozdulok. Mint mindennap, ma is úgy érzem magam, mint egy poros porcelánbaba, ami a szekrény hátuljában talál menedéket. Ugyan próbálnak felém nyúlni, én csupán hátrébb húzódom, elmenekülök a külvilágtól. Senki sem ér el. Senki nem értheti, min megyek keresztül. Az óvatlan kezek már oly sokszor leejtettek, vagy megsebezték régebben még páncéltalan testemet, hogy nem volt más választásom. Mára már nem is szükséges veszélyt éreznem, olyan messze vagyok mindenkitől idebent.
- Megérkeztem, Ana! – Kicsapódik az ajtó, én akkor sem moccanok.
Kivéve tőle…
- Olyan szép napunk van ma! Legalább a függönyt húzd el – mondja, és mondja. Miközben pedig ezt teszi, egy tálcát is lerak a hozzám legközelebbi vízszintes felületre. Lomhán odapillantok, figyelem, ahogyan Isabel kevergeti az egyik csésze tartalmát.
Tekintetem üres. Már hosszú hónapok óta képtelen vagyok bármily érzelmet kimutatni. Régebben máshogy sem tudtam elaludni, minthogy álomba sírtam magam, immár egy könnycsepp sem gyűlik szemeimben. Isabel sokszor meg is jegyezte, hogy elmehetnék élőhalottnak. Tehát, ő nem tudja. A lelkem már halott…
- Ugyan már! Március kilencedike van! Itt a tavasz – átnyúl a fejem fölött, s a süvítő hang alapján elhúzza a megmaradt függönyt. Igazam van. Az árnyas szoba minden részét fény járja át, és már látszik, hogy mekkora por gyülemlett fel. Isabel a számhoz nyomja az egyik csészét, így finom bodzaillat szökik az orromba. Elfintorodnék, de valamiért annyira megszoktam, hogy nem használok szavakat, se arcmimikát, hogy egyszerűen megfordulok. Most az ablakon meredek kifelé, az odalent játszó gyermekeket pásztázom. A hó elolvadt, a sűrű, sötétes fellegek helyett tiszta fehér bárányfelhők lubickolnak az ég kékjében. Azt hiszem, jobban szeretem a telet, amikor nem csak én, hanem más is szomorú…
- Hát, ha ebben a hátborzongató veremben akarsz megöregedni, akkor jó úton haladsz. De ne hidd, hogy én mindig itt leszek neked! Szólalj meg! – Megrázza a vállam, szemében remény csillan, amint ránézek. – Kérlek, Ana! Könyörgöm!
Megunja, csalódottan elereszti a vállaim. Hideg kézfeje elegánsan siklik le felkaromon. Megkeresi a táskáját, kilép az életemből, becsapja maga után az ajtót.
Visszaemelem tekintetem a külvilág felé belátást nyerő üveglap felé. Észreveszem Isabel-t, ahogyan sebesen távolodik a ház, és voltaképp az én közelemből. Megremeg az ajkam. Időtlen idők óta úgy tűnik, hogy újra összeszorul szívem fájdalmában, a gyengébbnél is gyengébb leszek. Egy újabb veszteség. Ezt már nem bírom ki. Kész vagyok végleg feladni. Eggyé akarok válni túlvilággal.
Piszmogva feltápászkodom, egy kötelet keresek a romok között. Rájövök, hogy az én szobámban ilyet nem fogok találni, így átcsoszogok apám régi műhelyébe. Esetlenül arrébb tolom a törmelékeket, majd egy keménykötésű, vérvörös könyvet találok. Kihúzom a kacatok közül, hanyagul átlapozom. Az utolsó oldal közelében egy papír csúszik ki belőle, a lábaimon landol. A könyvet félreteszem, kihajtogatom az ölembe eső szerencsémre épp levelet, melyre a „búcsú” szót festették fel. Kézzel írták, ráadásul nekem szól.
Átolvasom, nem falom sorokat, szép lassan betűzöm az összes szót. A „köszönjük, hogy értelmet adtál az életünknek” és a „sose hagyjon el a remény, továbbá minduntalan küzdj, mert ha feladod, akkor vesztesz igazán” között a sírás fojtogat. Tényleg teljes erőmmel küzdök, nem hagyom, hogy megtörténjen. Az utolsó betűket homályosan látom, már a kezeim is remegnek. „Örökké szeretünk: édesanyád, édesapád”.

Vivienne Hayes [Dreamer] írta...

Ééés a folytatás.. :)

Képtelen vagyok tovább csinálni, utat engedek a könnyeknek. Nem egyszerű pityergés, ami elönt, hanem régóta felgyülemlett fájdalomtól tocsogó ordítozás. Bőgök, csapkodok, nem bírom. Széttép a gyötrelem, még magam is megijedek az irtózatos erőtől, ami eddig bennem lakozott.

Alaposan átgondolom, de végtére is kilépek a… nos, hogy is nevezzem azt, ami régen az otthonom volt, de mostanra már javarészt csak hamu? Azt a törmeléket, ahol a tűz, ezzel együtt pedig a szüleim halála után is "éltem"? A bőrömbe csapódó finom, tavaszi szellőtől megborzongok. Olyan rég éreztem már ilyet! Lelépek a szürke járdáról, a dús, fűvel borított parkba megyek. Néhány kislány elszalad mellettem, azt kiáltják: „Éljen!” Elképzelem, milyen lenne, ha Isabel most látna. Vajon ő is ezt énekelné azzal a vékony, melengető hangjával? Büszke lenne rám? Ha ő nem is, a szüleim odafent egészen biztosan azok!
A stégen sétálok, kezemben a topánkáimmal. Szemeimmel a rügyező fákban gyönyörködöm, míg a fülem a dalolászó madárkák énekére fókuszál, és a mellettem hullámzó tó nyugtató melódiájára. Ahogyan a víz simára csiszolja a köveket, úgy az elmém is fellélegzik, megtisztul.
- Azt hittem rosszul látok – Isabel hangjára leszek figyelmes. Azon nyomban, reményteljesen megfordulok. Valóban ő az! A bennem túlcsorduló öröm arra késztet, hogy felé iramodjak, megöleljem, ahogyan csak bírom.
- Remélem, tudod, még ha nem is hangoztattam túl sokszor, hogy mennyire hálás vagyok neked – suttogom, miután sétálni indulunk. Meghatódom, megint elkap a sírás. Már a mondat végét is elharapom.
- Én is hálás vagyok, hogy megtetted ezt a lépést. Tudtam, hogy egyszer sikerülni fog – átkarol, fejét a vállamra hajtja.
Felidézem a pillanatot, amikor még legnagyobb vágyam volt kötélen lógni, és eltűnni a Föld színéről. Mekkora ostobaság! Hogyan akartam egy perce is eldobni mindezt magamtól? Mert igaz, hogy fél éve úgy tűnt, elvesztettem mindenem, csakhogy nem figyeltem arra, kik álltak értem lábujjhegyre, hogy levegyenek a polc tetejéről…

Szatti írta...

Kedves Vivienne!

Először, nagyon köszönöm a műved, így első írásként, melyet megosztottál az oldal :) Sosincs mitől félni, csak bátorítani tudok mindenkit, hogy írjon, ha van ihlete, kedve hozzá... senkinek sem haraptam még le a fejét vagy nem írtam bántó kritikát, még ha esetleg, kívánt is némi javítanivalót az írás :)
Nagyon tetszett a történetet a zenéhez, elképzelhető, átélhető volt. Szépen vezetted az elejét, az érzéseket, a gondolatokat. A vége felé éreztem kicsit a hiányt, bár ez adódhat abból, hogy csak két komment lehetőség volt. Kicsit jobban hangsúlyt fektettem volna még az átkötésre, az összekapcsolásra, az eleje és a vége között, miszerint hogyan jutott el odáig elgondolásban, hogy már nem a kötél a megfelelő megoldás. Magát a változás folyamatát éreztem picit félkésznek, hogy hogyan alakul át benne az élni akarás, de amúgy tetszett és csak gratulálni tudok neked. Az említett "hiba" meg lehet, hosszabban jobban éreztethetőbb lett volna, ha többet írhatsz, mint két komment.

Köszönöm és szép estét neked!

Caleb Colensick írta...

Caleb Colensick
2. Zene

Örökké a tengeré leszek.

Szilaj szelek szaggatták a pálmafák leveleit, vad hullámok nyaldosták a tengerpartot. A horizonton a nap elbújni látszott, mintha előre tudta volna, hogy itt valami rossz fog történni. A sugarait is elhívta magával, hogy azok se szenvedjenek. Még vetett rám egy utolsó pillantást, de tekintetét búsan elhúzta.
Az ég ezernyi szín fuvolaszólamot játszott, a fodros felhők vadászokként kergették a fényt. El akarták takarni a napot, elnyomni a világosságot, hogy előkészítsék az éjt, a kormos éjt. A mennyboltozat lila, vörös és narancs színekkel tiltakozott. De akármennyire is maradni akart, én, az én vágyam kényszerítette feladásra. Öngyilkos akartam lenni.
A parton álltam, a fehér homokban, abba a puha talajban, amely lassacskán szürkévé vált. Meztelen lábfejeimmel belevájtam magam, eközben az óceán jéghideg vize szögesdróttal simogatott. Zabolátlanul, titánok módjára küzdöttek a hullámok, szinte hallottam fejemben az ostor csapását és a kard suhintását. Az éjszaka komótos beköszöntével pedig egyre csak fokozódott a vadságuk.
Rövid fekete hajamat, illetve szakadt ruhámat vadul tépdelte az óceán szele. Becsuktam méreg szemeim és a süvítő fuvallat felé emeltem ábrázatomat. Arcomat, államat, valamint homlokomat borsosra csípte, de én megindultam.
Rohamosan emelkedett a víz szintje, pillanatok alatt térdig, majd derékig ért. Jéghideg, vérfagyasztó hideg volt, de ez nem érdekelt, csak haladtam előre a kőágyon. Orromat megtöltötte a tenger jellegzetes illata, lábujjaim közé szorultak az apró kavicsok, kezeimben egy vasgolyót markoltam...
Állvonalig ért már az óceán nedve, éreztem, itt az idő. Bokámra volt csatolva egy vaslakat, amelyre egy nehéz súly volt erősítve, ezt a terhet és az élet terhét belevetettem az óceánba. Messzire hajítottam, s még az a levegőben száguldott, én vettem egy végső lélegzetvételt, majd a súly engem is elrántott, a tenger börtönébe taszított.
A vízbe érve nagyot csalódtam. Gyönyörűséges korallzátonyra, meseszép halakra számítottam, ehelyett egy ocsmány, koszos, szürke színű vizet kaptam.
A hideg óceán mélye felé süllyedtem, a levegőm már csak nagyon rövid időre volt elegendő rá, kellett jönnöm, hogy ez lesz az utolsó perc...
Görcsbe rándult lában elernyedt, ökölbe szorított tenyereim elengedtek, ellazultam, felkészültem a halálra.
Elbúcsúztam. S akkor, félholtan, egy felém közeledő motorcsónak hangjára figyeltem fel.....




Ez volt az első E/1 novellám. Remélem tetszett. :)

Jega írta...

Kedves Szatti az első zene ihletett meg.
Íme a történet.
Átok talán?
Hideg az alkonyat, a szél belemar arcomba, még a tél vicsorít ránk, de a lebukó nap egyre tovább aranyozza be az égalját. Késik a kikelet, de rendre eljön, a lélek felszabadul, újra indul egy esztendő. Örök a körforgás, születés, rügyfakadás, élet, és pusztulás. Mindig ezt élem át, már sok-sok éve, meg nem unva a négy évszak ritmusát. Arcom redői, kezem ráncai a korom tanúi. Tavasz, boldogság, langyos szellő, szerelem, ezek kísértek hajdan, ha eljött a megújulás. Nézem a fodrozódó vizet, fülembe lágy zene kúszik valahonnan, emlékeim filmjén az ifjúságom képei peregnek. Férfiakat látok, akik fontos szereplői voltak életemnek, már mind halottak.
Forró augusztusi éjszaka, bál, tánc, sramli muzsika. Mindössze tizenöt éves vagyok, halványlila taftruhácska, csillogó strassz a nyakamban. Megbabonázva forgok a zene ritmusára. Az első bál életemben, és az első szerelem. Titkos randevúk, éjszakai szökések az ablakon át. Hold világította séták a tóparton. Plátói volt és rövid, az iskolakezdet véget is vetett a románcnak. A hajdani szőke fiú nem él, már régen átsétált a nemlétbe.
A következő képen ismét tombol a júliusi nyár, fiatalság, bohóság. Már tizenhét éves vagyok, büszke és szép, enyém a világ. A fiú már nem fiú, férfi. Barna és csábító. Összeláncolt bennünket a szenvedély, a forró nyár és az ifjúság. Mire eljött a tél, kihűlt a vágy. Az élet nem volt kegyes hozzá, nem adott nyugodt öregséget számára. Keze soha nem simogathatta unokái fürtjeit. Gyorsan élt, élete gyertyáját mindkét végén égette.
És eljött életem legszebb nyara. Tizenkilenc éves vagyok, már önálló. A fiú, ki megbabonázott, velem egyidős, és szerelmes. Tudtam, az igazi szerelem köszöntött rám. Nem számított semmi, a szegénység, a sok nehézség, míg magam mellett éreztem, tudtam, hogy mindent legyőzünk. Nem sok időt adott a teremtő számunkra, még harminc sem voltam, és feketébe öltöztetett a gyász. Átok talán, nem tudom, de minden férfi halott, ki fontos szereplője volt életemnek.
A jelenben minden csak a ködös távolba vesző emlék, egy- egy szédítő tánc az életemből, melyek, ha felsejlenek a messzeségből, ráncaim kisimulnak, az elveszett ifjúság gondtalan boldogságának érzése kerít hatalmába, néhány röpke pillanatra. Az idő szürkére festette a hajam, sok mindent megtanultam, és mára már elmagyarázhatom az unokáimnak, ennek a mondásnak a bölcsességét.
„Az élet nem azt jelenti, hogy túléljünk egy vihart, hanem hogy tudjunk táncolni az esőben”

Gabriella Fisher írta...

Kedves Szatti, örülök, hogy itt is látlak!
Engem valahogy az utolsó zene érintett meg. Sokat gondolkodtam, hogy vajon érdemes lenne-e beküldeni, és hogy nem csuknak-e le ezért az első pillanatban. Remélem, semmi rossz okozója nem leszek. Előre is köszönöm az értékelést.

Bűnbánat

Szinte lényegtelen, hogy odaérek-e már vagy sem. Egy félhalottól veszek búcsút, tettei után talán már elfogadott gondolat a halál. Miért róná fel ezt éppen egy gyilkos? Léptem lopva loccsan a nedves padkán, amint a kivégzés irányába haladok. Távolból morajló tömeg hallik, elmémre szakad a kor. A jelenkor. Akár egy meggyűrt naplót, úgy veszem elő az Idő jelentéseit tartalmazó aktafüzetet. A neve Adolf Hitler, származása német, foglalkozása politikus. Lapozok egyet, aztán a több oldalon végigfutó listát bogarászom, ami ezrek, tán milliók nevét tünteti fel. Gyilkosság, testi fenyítés, lelki terror. Túl sok dolgom lenne, rengeteg! Én mégsem adom fel, tovább suhanok a kanyargós macskaköveken. A zajforráshoz közeledve egyre tisztábbak a kiabálások: Pusztulj! Kötelet! Az emberek kórusban zengik az ítéletet, a halál ítéletét. Egy egész nemzetnek volna szüksége rám, az egész világlélek értem kiált. Fejemben túl nagy zajt csapnak, mozdulataim szaggatottak. Végül a térre érek.
Máglyasor világít, kiéheztetett emberek tolakodnak az első sorért. Elégtételt - zeng fejükben az akarat, a bosszúszomj. Szilárd kezük utoljára erőre kap, és egyenként oldják le a csuklóikon feszülő bilincset. A fémlánc a földre hull, szabadságmámor söpör végig a lélek színpadán. Én azonban egyetlen emberre összpontosítok, egyre közelebb és közelebb érek a bűnöshöz. Katonák szózata kíséri lépteimet, lélegzetem felgyorsul. A kivégzőhely magaslatára érve körbe pillantok, s látom a kaotikát. Fekete ruhák, ezüstös bilincs, hullaszag. Fejet hajtok Európa előtt, aztán az elítélt karjába markolok. Egyenes tartással fordulok a nép felé.
Hagytátok ide fajulni a helyzetet, hagytátok, hogy elárasszon az egyetlen emberi elmében élő árja! Háborúba kezdtetek gazdagságért, földért, kincsek szigetéért. Felosztani akartatok, nem megosztani! Kérditek miért. Kérditek hogyan. Kérditek ki miatt fajult el ez ideáig. Mutogattok, ahelyett, hogy magatokba néznétek. Fogadd el a bűnöst, űzd a bűnt! Én vagyok az, régi barátotok, a Bűnbánat. Jöttem, hogy H. utolsó perce előtt józanító csókot adjak a férfi arcára, aki nyomorba döntötte a kontinenst, s a világot. Az én szerelmem nem dicsőség, az enyém szégyen...
Magamhoz ölelem a sápadt arcot, a hideg kezeket, a néma ajkakat. A bűnbánat kísér további utadon - rebegem a fülébe, aztán vele együtt viselem a kötelet. Pillanatok, csupán apró rezzenések, mialatt a semmibe simulunk. Még egy utolsó imába ölöm a zsarnokságot, aztán elindulok a vércseppekkel kövezett úton, bele a végtelen nemlétezésbe.
Szinte lényegtelen volt, hogy ideérek-e vagy sem. Ennél nagyobb fekély pusztít az élők között. Az emberiség képtelen egyetlen esetből tanulni. Álcázott ész, amivel ők rendelkeznek. A bűn további térhódításra van hivatva, ez örökkön így marad.

"Az ökrök száján véres nyál csorog,
az emberek mind véreset vizelnek,
a század bűzös, vad csomókban áll.
Fölöttünk fú a förtelmes halál."


Az erőltetett menet folytatódik, az erőltetett menetnek sosincs vége.

Szatti írta...

Kedves Caleb!

Bravúrosan tudod fokozni az érzéseket, gondolatokat. Nagyon tetszett a novellád és örülök, hogy E/1. személyben írva, először írtál és pont a pennára :) gratulálok neked. Nagyon tetszett, mind a stílus, a témaválasztás és ahogy végig vezetted a történetet, hangulatokkal, színekkel tarkítva. Remek volt!

Szatti írta...

Kedves Jega!

Érdekes érzés volt, ahogy a történet, a mondataid hatására, sorról sorra öregebbnek éreztem magam. Mintha húzna magával egy súly, vinne előre egy löket, akármi, ami megállíthatatlanul sodor előre. Remek volt, hogy így sikerült átjönnie az érzésnek. Nem éreztem magam sürgetve, mégis... ahogy a történet haladt, úgy haladtam én is.
Köszönöm az élményt és gratulálok a munkádhoz!

Szatti írta...

Szia Ella!

Nagyon tetszett a történeted. Lenyűgöző volt. Nem is igazán tudom most így szavakba önteni a gondolataimat, de nagyon-nagyon örülök, hogy elküldted. Különleges és rendkívüli. Kicsit hátborzongató, de nagyon igaz. Köszönöm és puszillak!

Márkus Kata írta...

Szia Szatti!
Most szembesültem vele, hogy ma lejár a beküldési határidő.Majdnem lemaradtam :)

A 2.zenét választottam.

Vele... és nélküle

Egész délelőtt feszült és ideges voltam. Kezeimből szinte minden kiesett, szívem össze-vissza kalapált mellkasomban, egyszerűen nem találtam a helyemet. Szüleim halála napján is hasonlóan éreztem magam, pedig ők váratlanul mentek el.
Hiába próbáltam másfelé terelgetni gondolataimat, nem sikerült. Egyre csak azok a tragikus emlékfoszlányok jöttek elő agyam rejtett zugaiból, ami akkor velük történt. Amikor tudatosult bennem a felismerés, egy hatalmasat kiáltottam.
Neeeem!
Őt nem veszíthetem el, Ő nem hagyhat itt, Ő erős és bátor, keményen küzd a kegyetlen kórral, és le fogja győzni! Próbáltam ezekkel a gondolatokkal megnyugtatni lüktető agyamat. Bevallom nem nagyon sikerült, ezért úgy gondoltam, jobb lesz, ha itt hagyok csapot-papot és megyek, rohanok hozzá a kórházba.
Kapkodva készülődtem, majd taxit hívtam, mert ebben az idegállapotban nem mertem vezetni.
A nővér kedvesen, mosolyogva közölte, hogy ma sokkal jobban van.
Egy kicsit megnyugodtam, és arcomra műmosolyt erőltetve, benyitottam hozzá.
Ó Istenem! Sírás fojtogatja minden alkalommal a torkomat, amikor bedugom fejemet a résnyire nyitott ajtón. A kórházi ágyon fekszik egy csont sovánnyá fogyott élő halott, tele böködve mindenféle tűkkel, csövekkel, aki az én életem párja, aki már csak árnyéka hajdan volt önmagának.
A takarón nyugvó kezével jelezte, hogy észrevett.
Mosolyogva és szinte röpülve tettem meg az ágyáig vezető rövid utat. Fölé hajolva, sok-sok apró puszival borítottam el sovány arcát, hajatlan kopasz fejét.
Ő viszonzásul egy halvány, alig látható mosollyal köszöntött, majd fejével intett, hogy üljek le mellé az ágyra. Óvatosan melléültem és lehelet finoman simogattam kezén a pergament vékonyságú bőrt. Egy kis idő múlva halkan suttogva kérte, hogy segítsek neki felülni. Nagyon lassan, nem kicsi erőfeszítés árán sikerült felültetnem, és elrendeznem a testéből innen-onnan kilógó csöveket, majd úgy helyezkedtem, hogy felsőtestét az ölemben tarthassam. Fejét a vállamon pihentette, két karommal átöleltem és lassan ringatni kezdtem, mint egy kisbabát.
Hosszú percekig ültünk így néma csöndben, - senki sem zavart bennünket - ez volt az egy ágyas szoba előnye.
Én hangtalanul imádkozva kértem a Mindenhatót, hogy még ne vegye el tőlem, adjon még egy kicsi időt...
A hosszúra nyúlt csendben - azt hittem elaludt - halkan, akadozva beszélni kezdett.
- Ugye tudod...nemsokára elmegyek. Megszakad a szívem, hogy itt hagylak...de már nem bírom tovább... a fájdalmakat.
A morfium sem hat sokáig.... látod....legyőzött ....alulmaradtam.
Istenem, mi lett belőlem!
- Ne gyötörd magad, van még remény - meggyógyulsz - itt vagyok, segítek - suttogtam.
- Nem-nem, tudom, hogy vége. Délelőtt itt volt....eljött a lelkemért...könyörögtem neki....várjon még....nagyon akartam még egyszer....hozzád bújni.....most olyan jó....békesség van a lelkemben.....nagyon szere....
- Már nem tudta befejezni, - a kapott idő elfogyott - feje ernyedten félre billent a vállamon.
Nem mertem megmozdulni, karjaimmal tovább öleltem, tartottam férjem élettelen testét.
Sírtam, zokogtam, könnyeim végig folytak arcomon és remegve csöppentek kihűlő testére.
Már rég meg kellett volna nyomnom a nővérhívó gombot, de nem volt hozzá erőm.
Szavakkal nem lehet kifejezni lelkem fájdalmát, hisz életem jobbik fele elment, nincs többé.
Talán a csodára vártam, ami elmaradt....nem tudom...de azt tudtam, ezek az utolsó percek együtt vele.......és nélküle.

Szatti írta...

Szia Kata!

Nagyon köszönöm az írásod, remek történet. Nehéz pillanatok, érzések, melyeket szavakba öntöttél. A zene pedig remekül passzolt hozzá! Puszi és gratulálok neked!

Lyvy írta...

Szia Szatti! :)
Zene : 1.
Cím: Reménycseppek

Reggel, van az eső esik. Minden ember munkába siet gondterhelt arccal kivéve egy valakit, egy lányt ki világos ballonkabátjával és piros esernyőjével kitűnik a többi közül. Ő nyugodtan, reménykedően lép be a kávézó ajtaján s foglal helyet az ablak mellett melyen kitekintve várja, hogy mikor bukkan fel szerelme. Reménykedett, várt hiába tudta úgyse jön el, hisz kedvese már rég fentről vigyázza a lányt, aki képtelen felejteni és elfogadni hogy ő már többé nincs.
Az ablakon esőcseppek húztak csíkot maguk után a mélybe tova tűnve, mintha csak a lánnyal együtt siratnák a régi szép emlékeket és a homályos jövőt.
A lány az ablakon keresztül megpillantott egy szerelmespárt az út túloldalán, mintha csak magát látta volna és szerelmét. Könnyek gyűltek szemeibe a boldog fiatalokat láttán.
Tekintete az üvegen végig csordogáló esőcseppeken állapodott meg melyek, számára mintha visszatükröztek volna egy régi emléket, azt a napot mikor először találtak egymásra kedvesével.
Egy esős reggelen...
Ekkor lépett be a kávézó ajtaján egy jó megjelenésű fiú aki külsőre hasonlított a lány volt szerelmére s mikor hozzá ért és megszólította a lány egyből odakapta fejét az ismerős hang hallatán ám kissé csalódnia kellett. Ugyanis egy idegen állt előtte nem pedig szerelme akit úgy várt mindhiába...
- Szabad ez a hely? - érdeklődött kedvesen a fiú mire a lány halványan elmosolyodott és bólintott. Szívében lelkiismeret furdalás támadt ám hirtelen egy kellemes szellő érintette meg arcát, mintha csak egy kéz simított volna végig rajta.
- Légy boldog megérdemled! Örökké veled leszek itt a szívedben! - szólt a fantomhang mire a lány megdermedt majd pillanatnyi döbbentsége után remegve fordult oldalra ám senki nem ült mellette....

Szatti írta...

Szia Lyvy!

Elfogadom az írásod, bár a határidő után érkezett be, viszont, hogy ennyiszer, ennyire próbálkoztál és sosem akart összejönni, nem akarok kiszúrni veled és természetesen, résztvevőnek tekintelek :)
Igazán tetszett az írásod, tetszett a helyszín, a szereplőd gondolatai. Rövid volt, tömör, de sok mindent foglalt magába, a zene pedig remekül passzolt hozzá. Puszi és köszönöm!