2013. március 27., szerda

Interjú Molnár Zsófival


Szatti: Köszöntök minden kedves Penna látogatót ezen a  havas, borús, fázós napon... gondolom mindenkinek tele van már a hócipője az időjárással, de reméljük, hamarosan köszönthetjük a tavaszt. Már meg is érkezett a legújabb vendégírói feladat, interjú formájában, melyet Molnár Zsófival készítettem. 
Először is, szeretnék neked gratulálni, hogy írtál a feladatra, lenyűgöző olvasmány volt és ezáltal esélyes lettél a lehetőség elnyerésére. Köszönöm, hogy itt vagy és a válaszaid alapján jobban megismerhetünk téged. Első kérdésként arra lennék kíváncsi, hogy honnan jött az ötlet, hogy írni kezdj? Mit jelent számodra maga az írás? 
Zsófi: Már kicsi korom óta mindig a leglehetetlenebb történeteket találtam ki, őrült színes fantáziám van. A Harry Potter-en tanultam meg olvasni, és anyukám is rengeteget olvasott nekem kiskoromban, aztán egyik nap, mikor befejeztem az egyik könyv olvasását, elképzeltem, milyen lenne, ha lenne egy saját világom. Egy olyan, ahol vannak barátaim (mert, hogy elég keveset beszélek, olyan barátom, akiben teljesen megbízom, talán, egy kivétellel, nincs). Egy történet, amit én irányítok. 
Így kezdtem el a dolgot, mindenféle tudás, vagy írási tanulmány nélkül, és az óta is a Penna az egyetlen oldal, ahonnan az írásról tanulok. Tizenkét évesen rögtön bele is vágtam egy regénybe, ami persze az óta rengeteget alakult, formálódott. Ahogy én is. De, büszkén kijelenthetem, hogy immár egy 335 oldalas regényem van, amit pont a napokban fejeztem be. 
Hogy mit jelent számomra az írás? Nos, úgy gondolom ez a legegyszerűbb dolog, amit meg kell válaszolnom: majdnem mindent. Nem hiszem, hogy el tudnám ma már képzelni nélküle az életemet, a napjaimat. Azonban az írás számomra a szabadságot jelenti, hiszen senki nem mondhatja meg nekem, mit írjak, vagy hogyan. A célom az, hogy író legyek, és ma már semmi mást sem tudnék elképzelni magamnak. Az a rémálomkép, hogy egy irodában ülök és savanyú emberek képébe magyarázok… hátborzongató ma már. Író leszek, és akkor senkitől sem fogok függni, csak az egyetlen barátomtól: a képzeletemtől. Azt hiszem, az, hogy írok, az már, ha akarom, ha nem, a részemmé vált, nélküle nem lennék önmagam, nem lennék ugyanaz.
És különben sem tudnám senkivel megosztani, mit gondolok, így megosztom a számítógép billentyűzetével, a tollal és a papírral. Azt hiszem, az írás az egyetlen dolog, amitől engem nem foszthat meg senki, mert akkor az utolsó leheletemig küzdenék érte. :) 

Sz: Az, hogy íróvá váljunk, nem a legkönnyebb feladat vagy cél. Az egyetlen, ami talán a kulcsa, az az önbizalom, hogy legyen elég hitünk ahhoz, amit és ahogyan alkotunk. Általában ezen bukik el a dolog, hogy nincs eléggé merszünk, és így csak csodálni tudjuk azokat az írókat, akik már befutottak, a könyveiket a könyvespolcokon láthatjuk visszaköszönni ránk. Van olyan író, akit a példaképednek tartasz? Esetleg több? Ők miképpen inspirálnak és ösztönöznek az írásra? 
Zs: De van ám! Leginkább a régi korok írói, mint Charlotte Bronte, Jane Austen, hiszen tőlük nagyon sokat lehet tanulni. Ők, szerintem kivételesen jól tudják megformázni és leírni egy-egy szereplőjük tulajdonságait, és szinte egy élő, hús-vér embert teremtenek belőle. Szeretném, ha egy nap én is olyan elismert író lehetnék, mint ők… Nagyon sokat olvastam tőlük, és olvasok is, mert olyan, mintha míg a betűk tartanak, egy új világba csöppenhetnék, és elfelejthetném, ki vagyok igazából. 
S persze, J. K. Rowling elmaradhatatlan. Nagyon sokat köszönhetek neki, mert mint mondtam, a Harry Potter volt életem legelső könyve, amit elolvastam. Ő benne, azt hiszem, valamiképpen felismerem önmagamat, hiszen akárcsak ő, én is képtelen vagyok két lábbal állni a földön. Nemrég láttam a filmet, ami az életét mutatta be, és hát… megmutatta nekem, hogy érdemes küzdeni az álmainkért. Az én álmom pedig ugyanaz, mint az övé: írni, írni és írni. :) Na meg persze soha sem szabad leszállni a földre. 
Ők kiemelt kedvencek, de nagyon sok író, és nagyon, de nagyon sok könyv van, ami írásra inspirál. És persze az ember egész életében tanul,ha akar, ha nem, így akárhány írótól olvasok, akármilyen könyvet, az mindenképp előre visz az írás terén. 

Sz: Akkor ezek szerint vannak olyan formák, vagy olvasott/látott dolgok, amelyeket tapasztalsz, esetleg használsz is, mint például az, ahogyan megfigyelted, milyen jól tudja leírni a karaktereket Jane Austen. Akaratlanul is megfigyeli az ember a stílust és valamilyen szinten, átvesszük. Mintául szolgál. Neked vannak bevált írói praktikáid, amelyeket szívesen alkalmazol az alkotás során? 
Zs: Én, legjobban a szabadban szeretek írni, amit sajnos a lassan távozó tél és a rossz idő most nagyon nem akar. Kint ülni a teraszon, hallgatni a madárcsicsergést, érezni a nap melegét a bőrömön, elég hozzá hogy oldalakat töltsön meg a gondolataimmal. Amit nem szeretek, írás közben zenét hallgatni, de nem a zenével van nálam a baj. Csak azzal, hogy annak a számnak egyszer vége lesz, és akkor abba kell hagynom az írást, hogy keressek egy másikat. Akkor aztán borul az egész, és jaj! A gondolat elrepült, az érzés elsuhant, és egyetlen nagyon nagy ellenségemet hagyja maga után: az ihlethiányt. Akkor persze már remekül hozza vissza az ihletet a zene, de írás közben, ott semmiképp nincs helye. A másik, amit írás közben szoktam, hogy képeket nézegetek. Olyanokat, amiket az internetről töltögettem le. Egy-egy kép megadja a kezdő lökést, a kellő gondolatot, na és akkor aztán órákat ülök a gép előtt egy huzamban, anyukám legnagyobb bosszúságára. :) Van, hogy csak ülök a gép előtt, és bámulok kifelé az ablakon, miközben a fejemben egymást kergetik a gondolatok. Nem arról van szó, hogy elakadtam, csak néha jó megállni, és gondolkodni. Ilyenkor mindig kicsit valahogy több lesz a történet, és még jobban tudom folytatni, mint ahogy elterveztem. Van, hogy egy másik, kerek egész történetötlet is születik ilyenkor, amit ugyancsak leírok, hogy aztán majd máskor legyen belőle valami. 

Sz:  Akkor ezek szerint, szeretsz elkalandozni, akár fejben, gondolatok által vagy inspiráció után keresgélve, és a kalandozás során szerzett tapasztalatokat beleépíteni a műbe. Ez szerintem az egyik legjobb módszer, amikor hasonló dolgokat keresünk, nézünk, olvasunk és próbálunk meríteni, ötletet szerezni. Sokszor nem elég a pihentetés, néha igenis, kell a külső munkálat, hogy az elakadt stádiumból tovább haladhassunk vagy esetleg, ha nem is konkrét ihlethiányról van szó, de tovább vihessük az elképzeléseinket. Mit gondolsz egy történet megalkotásáról, annak folyamatáról? Mesélnél róla? Magad is dolgozol történeten? 
Zs: Egy történetet megalkotni rettenet bonyolult dolog, rengeteget kell dolgozni rajta. Egy történetet nem szabad kívülállóként kezelni, mert akkor már borul a dolog, elveszti a varázsát. A részévé kell válni, együtt kell élni, lélegezni vele, hogy igazán a sajátunknak mondhassuk, igazán megismerjük. A legnagyobb félelmem, hogy elidegenedek a történetemtől, elvesztem a kapcsolatot a szereplőimmel, mert az olyan lenne, mintha kitépnék egy részemet. A legfontosabb pedig, hogy legyen egy konkrét elképzelésünk, még ha a végkifejletet nem is tudjuk igazán. Ebből nagyon sok tapasztalatom van, mert úgy vágtam bele a regényembe, hogy egy konkrétumom sem volt. Nem tudtam kik legyenek a szereplők, nem tudtam miről szóljon, mi legyen a helyszín. Nem ajánlom senkinek, hogy így kezdjen bele akár egy novellába, akár egy regénybe vagy bármilyen műfajba, mert nagyon nehéz. Hónapokig tartott, mire rájöttem, mit akarok, és akkor 30 oldal a kukában landolt. Elkezdtem újra, de aztán megint mást találtam ki, és az addigi akárhány oldal megint a süllyesztőben végezte. Most, ha belegondolok, hogy honnan indultam, csak mosolygok magamban, és a fejemet rázom, mert bele se gondoltam mit akarok igazán. Mennyi időt megspórolhattam volna, ha icipicit előre gondolkodok… 
És, igen, magam is dolgozom egy történeten. Konkrétabban regényen, azon belül is fantasy regényen, hiszen nagy kár lenne, ha nem használnám ki azokat a bolond kis képzelgéseimet, amik minden percben rám törhetnek. :) Az első regényemmel már kész is vagyok, ott virít az egyik mappában, és arra vár, hogy valaki elolvassa. Persze, a Nagy Első olvasó még várat magára, hiszen az emberek egyik legnagyobb problémája az időhiány. Így, amíg valaki el nem olvassa a regényt, addig nem merem elküldeni egy kiadónak, mert hát ez lenne a cél. De mindig, mikor belépek a könyvesboltba, megfogadom, hogy addig fogok dolgozni rajta, amíg elérem a célomat, és a könyvem ott virít majd a boltok polcain. Persze, nem reménykedhetek annyira, ez is csak egy bolond álomkép, ami koránt sem biztos, hogy megvalósul, dee azért már elkezdtem a második kötetet… :)

Sz: Csodállak a kitartásodért és, hogy ennyire lelkesen állsz az íráshoz. Ha ez megvan benne, biztosan sokra viheted még és talán, egyszer a te könyvedet is láthatjuk majd a polcokon :) légy mindig ilyen kitartó és céltudatos az álmaidért. Hogy dolgozol egy fantasy történeten, kimondottan csak ilyen témában szeretsz alkotni, ez áll közel hozzád a legjobban vagy másban is szívesen alkotsz? Próbálkoztál más stílussal?
Zs: A legközelebb a fantasy témák állnak hozzám közel, hiszen abban vagyok kicsivel tapasztaltabb, más nem is menne annyira. Nekem nagyon fontos, hogy legyen egy saját világom, és semmiképpen se kelljen két lábbal a földön állnom, és erre a legjobb műfaj, amit el tudok képzelni a fantasy, persze néha vissza kell fognom a saját fantáziámat is, nem akarok annyira lehetetlen dolgokban gondolkodni. Szeretném valósággá tenni azt, amit elképzeltem, arra pedig az, az egyik legjobb mód, hogy utánanézzek a legendáknak, népi hiedelmeknek, és ezekből táplálom a fantáziámat. Nem hiszek a véletlenekben. 
Amit szívesen olvasok, és egy nap majd talán ki is próbálok, az persze a romantika. Csak hát, tapasztalatlan tizennégy éves fejjel nem könnyű az ilyet csinálni, főleg hogy még sosem éreztem. Úgyhogy egyelőre maradok a jól bevált kedvencnél. 

Sz: A romantikus dolgokra is megér előbb-utóbb az ember, még akkor is, ha esetleg még nem volt szerelmes, és nincs hozzá fűződően emléke, érzése a szerelemmel kapcsolatban. Íróként sokszor olyan dolgokat is leírunk, amiket át sem élünk, de ez a legnagyszerűbb benne, hogy fantáziával bármit el lehet képzelni. Lehet, neked is csak idő kell mindehhez, hogy ráérezz, viszont megtörténhet, hogy előbb egy szerelemnek kell eljönnie az életedben, hogy írni tudj róla. Személy szerint, én is fantasy történetekkel kezdtem, és  hozzád hasonlóan, nekem is a Harry Potter adott egy olyan löketet, amely az írásra ösztönzött. Aztán, ahogy telnek az évek, múlnak felettünk, a nézőpontunk is változik. Talán, veled is így lesz és akkor a romantikus írásokban is kibontakoztathatod a tehetséged :)
Amikor írsz, könnyen jönnek a szavak, vagy megesik, hogy mondjuk totálisan elakadsz... s ha ez utóbbi, sokáig kell kutatnod a szavak és az ihlet után? 
Zs: Utálok elakadni. Mikor írok, a szereplőim a saját útjukat járják, saját maguk döntenek. Nem kell megterveznem, hogy mit mondjanak, mit tegyenek, mert valahogy… nem is nagyon tudom megfogalmazni ezt az érzést. Egyszerűen tudják, mit kell tenniük, én csupán leírom, és a saját jellemük határozzák meg a tetteiket. Bonyolult dolog ez, néha még én magam sem értem. De mikor elakadok, olyankor mintha megállna az élet. Senki nem tudja, mit csináljon, nem tudom hogyan tovább. olyankor sajnos akaratlanul is felkapom a vizet, berágok a szereplőimre, és egy ideig inkább abbahagyom az írást, és visszatérek az olvasáshoz. olyankor inkább szüneteltetem a történetet, mert nem akarom, hogy a dolog nyögvenyelőssé, vontatottá váljon. A legnagyobb rémálmom pedig az, hogy valaki sablonosnak találja a történetem, és ezt mindenképp szeretném elkerülni. Így, miután „összevesztem a történetemmel”, inkább valami más elfoglaltság után nézek, de az agyam folyamatosan a megoldást keresi. Így nagyon hamar megtalálom, mi a hiba, és alig egy fél óra alatt kibékülök a szereplőimmel, és folyik tovább a történet. Szerencsére nem kell kutatnom a szavak után, mert ha igazán belegondolok, rögtön megtalálom, mi a hiba, onnantól meg már könnyen megy a dolog. Ez az igen érdekes felfogás könnyen viszi magával a történetemet, így nekem már csak le kell írnom, ki kell találnom. A részleteket pedig kialakítják helyettem azok, akiket megteremtettem. :)

Sz: A távolságot mindig jó olykor-olykor megtartani a történettel és akkor olyan dolgokat is észrevehetünk, amelyek addig elkerülték a figyelmünket. Kicsit megfogalmazhatatlan a dolog. Belemerülünk az alkotásba és mégis, kiszakadunk valamelyest. Ahogy te is írtad, más elfoglaltság után nézel, de közben folyamatosan keresed a megoldást. Verssel vagy novellával próbálkoztál már?
Zs: Bevallom, verset írni még sohasem próbáltam. Szeretek verset olvasni, szeretem a hangzását, a dallamát, a rímelését, de azt hiszem, a vers nem azért vers, mert van benne egy két nehezen alakított rím, vagy szép szóvirág. A vers azért vers, mert akár három szóval más világba viszi azt, aki olvassa, mert a költője olyasmit tudott, amit mások nem, hogy aztán azt a tudást szimbólumok mögé rejtse. Mert egy érzést ad nekünk, egy gondolatot, és közben egy tökéletes dallamot ad hozzá. Azt hiszem, ez nekem nem biztos, hogy menne, ahhoz még tapasztalatlan vagyok. Talán majd, ha többet tanultam, többet tudok, majd megpróbálom, de még biztos nem. Addig inkább maradnék az epikus formánál, és novellát írok. De mindenképpen szeretnék egyszer majd verset is. Addig meg csak ámulva figyelem, hogy te mennyire ráéreztél a versérásra. :)

Sz: Kedves tőled :) Nekem sem ment igazán a verselés. Régebben nagyon kötöttem magam a rímekhez, próbáltam ahhoz mérni magam, de utána, inkább csak arra figyeltem, milyen dallamos, mennyire képesek a szimbólumok, utalások képeket megjeleníteni. Szerinte, ez sokkal fontosabb, minthogy a szótagszámot, vagy a sorok megfelelő rímelését számon tartsam. Nálam egy vers hangulatot ad. Lélegzik. Tele van szóközökkel tűzdelt sorokkal, melyek nem azért vannak, hogy töltsék a helyet, vagy éppen megszakítsák, szabdaltabbá tegyék a művet... azokban a kis helyekben, időkben szeretek helyet adni a gondolatoknak, hogy az olvasó egy pillanatra megálljon és elgondolkodjon, s közben érezhesse, ahogy a vers vele együtt lélegzik. Vele együtt történik az adott pillanat, ami a versben megjelenik. Én, valahogy így látom.
Hogy írtad, nem igazán olvasta még a műved az a bizonyos Első Olvasó, aki mindenki életében, munkásságában betoppan egyszer az írás során, ha jól értelmezem, így nem is blogolsz.
Zs: Nem, nem blogolok. Nem tudom, valahogy meg sem fordult a fejemben, hogy blogot indítsak, ezért nincsenek is tapasztalataim benne. Nem értek én ehhez. :) Sajnos, ez nem az én világom. 

Sz: Olvasol mostanában valamit? Van kedvenc könyved vagy olyan, amit szívesen ajánlanál másoknak? 
Zs: Jelenleg az Üvöltő Szeleket olvasom, immár sokadszorra. Szerintem nem kell magyarázni, mitől olyan nagyszerű az a könyv. Felváltva pedig Christopher Paolini Eragon-ját olvasom. Minden könyvesbolt kirakatában ott virított, nagyon felkapott lett, így gondoltam elolvasom. Hát, nem tudom mire számítottam, de biztos nem erre, de a legjobb értelemben. Nagyon jó könyv, igazán tetszik. Ajánlanám másoknak is, hiszen az írója is igen fiatalon kezdte, és irigylésre méltóan messzire jutott. 
Kedvenc könyvem… nos, van több is, jó sok. Igazából minden könyv a kedvencem, de hát persze ez nem a legjobb válasz, ha éppen valakit a konkrétumokra kíváncsi. Van viszont egy, amit kiemelek: Mervyn Peake Titus Groan-ja. Nem éppen a hétköznapi könyvek közé tartozik, de szerintem egy bravúros és fantasztikus történet. A Titus Groan egy olyan világot mutat be, ami tulajdonképpen hasonló a miénkhez, mégis teljesen más. Ajánlom mindenkinek olvasásra, mert megéri! Nincs benne semmi horrorisztikus mégis hátborzongató. Nem új könyv, először 1946-ban jelent meg, de én bátran állítanám mellé Tolkien vagy Dickens regényeit. 

Sz: Nos, én igazán köszönöm neked, hogy ennyi mindent megtudhattam rólad én is, és az olvasók is. Nagyon élveztem hallgatni a gondolataidat, és merem állítani, hogy a hozzáállásoddal, a kitartásoddal és a céltudatosságoddal még sok mindent elérhetsz. Az írás terén pedig, a legjobbakat kívánom, hogy mindig örömöd leld benne. Azért, picit csalódott vagyok, hogy nincs blogod... kíváncsi lettem volna rád, és szerintem mások is. 
Zs: Hát, tulajdonképpen… van egy blogom, beismerem, de nincs rajta semmi. Olyan szinten semmi, hogy az még a semminél is kevesebb. Szóval leginkább sehol, de ha valaki mégis szeretne tőlem olvasni (amin igazán meglepődnék, de ugyanakkor nagyon jó is esne, mert még senki sem érdeklődött bármiféle irományom után), annak nagyon szívesen küldök bármit, amit csak olvasni szeretne. :) Az a baj, hogy én tényleg nagyon nem értek az ilyesmihez, de tervezgetem, hogy felrakom blogra a könyvemet. De sajnos, míg nincs Első Olvasóm, addig ez nem valószínű.

Sz: Nos, akkor én mindenképp biztatni szeretnélek, hogy mutasd meg magad a világnak, hiszen... nem csalódhatsz és aki mer, az nyer. Ahhoz, hogy sikeres lehess, és egyszer valóra válhasson az álmod, egyszer el kell kezdeni és meg kell tenni az első lépést. Csak bátorítani tudlak és a legjobbakat kívánni. Én szívesen olvasnék tőled, úgyhogy lehet, számíthatsz majd tőlem egy mailre :) Őszintén örültem Neked, köszönöm beszélgetést, és remélem, a továbbiakban is az oldal olvasójaként, szívesen megmutatkozol majd egy-egy irománnyal :) Én kíváncsi lennék Rád! :)


Nincsenek megjegyzések: