2013. március 23., szombat

Láss a sorok mögé!

Ezennel egy új típusfeladatot hoztam számotokra, amelyre az eddigiekben még nem volt példa. Mivel volt igény az újításra, hogy újabb feladatokra is legyen példa, így próbáltam valami kreatívat keresni. Remélem, sikeres lesz, saját ötlet maga a példa, úgyhogy még számomra is új a dolog, s főleg kíváncsi vagyok, mi is fog belőle kisülni. Remélem, a legjobbak és remek alkotások kerülnek megírásra.
A feladat különösebben nem bonyolult, inkább jó átgondolást igényel. A téma versekre alapozott, többet is összeválogattam, amely megmozgathatja a fantáziátokat és nincs is más dolgotok, mint elolvasni őket, kiválasztani a legszimpatikusabbat és a vers mondanivalóját, annak tartalmát, esetleg annak cselekményét, komplett történetté alakítani olyan formában, mintha a történet és a vers egybe tartozna. Azon különbséggel, hogy míg a történet részletesen taglal és mesél, a vers mindezt, konklúzió formájában összefoglalja. Próbáltam sokatmondó alkotásokat választani, amelyek remélem, ihletet adnak majd számotokra. Bármi lehet maga a történet, rátok bízottak a szereplők, és a cselekmény is. A lényeg, hogy a vers alapján próbáljátok elképzelni a helyszínt, a karaktert, s egy esetleges cselekménnyel felruházni mindezt történet formájában, amely beleilleszkedik a vers hangulatába, színeibe, megfestett képzetvilágába.


1. vers - Robert Frost: A nemjárt út

Rőt fák közé két út vezetett, 
S csak egyre tehettem lábamat, 
Sokáig álltam, s míg lehetett, 
Szemmel követtem az egyiket, 
Míg el nem tűnt a bozót alatt;

- S a másik útra tértem, amely 
Ugyanolyan szép volt s jobb is talán, 
Mert járni való fű lepte el; 
Noha járt voltában semmivel 
Nem tett túl egyik a másikán, 

S mindkettejükre e hajnalon 
Láb nem taposta levél borult 
Az elsőt, ó, máskorra hagyom! 
De visszatérek-e, nem tudom, 
Ismerve, hogyan fut útba út. 

S így kezdem majd sóhajtva mesém 
Valahol sok hosszú év után
Két út vitt át a fák sürüjén, 
S a ritkábban járt lett az enyém, 
A különbség ebben állt csupán.

2. vers - Reményik Sándor: A menekülő

Ha menni kell, magammal sokat vinnék.
Az egész édes, megszokott világot.
Rámástul sok, sok kedves drága képet
és egy pár szál préselt virágot.
Vinnék sok írást, magamét, meg másét
sok holt betűbe zárt eleven lelket
s hogy mindenütt nyomomba szálljanak:
megüzenném a hulló leveleknek.

Vinném az erdőt, hol örökké jártam
hintám, amelyen legelőször szálltam
a keszkenőm, mivel rossz másba sírni
a tollam, mert nem tudok mással írni.
Vinném a házunk, mely hátamra nőtt
az utca kövét küszöbünk előtt!
Vinném... én Istenem, mi mindent vinnék!
Én Istenem, mi minden futna át
gyötrődő lelkem alagútjain.
Olvasgatnám az ablakok sorát
simogatnám a fecskefészkeket
s magamba színék minden verkliszót
mint bűbájos, mennyei éneket...

Utánam honvággyal tekintenének
az ajtók mind, és mind a pitvarok
szeretnék mindent, mindent magammal vinni
és mindent itt hagyok.

3. vers - Ingrid Sjöstrand: Néha csontvázról álmodok

Néha csontvázról álmodok,
csak elindul felém,
jön közelebb, egyre közelebb.
Nem bírom tovább, visítok
és felébredek.
- Csak álom volt -
mondja anya.Mintha sokat segítene,
hogy a szörnyûség itt belül van
és nem ott kívül.

4. vers - Szabó Lőrinc: Reggel

Szokatlanul nyugalmas most a reggel;
az úton csak vigyázva járhatunk, mert
a hajnali eső arany csigákat 
vert le a fákról. Tisztább vonalakban
sorakoznak fel a távoli dombok
és mikor a lassan melegedő föld
a hajnal könnyét már visszalehelte:
oly friss a szín, üveglelkünkön át oly
zenében úszik minden, mit a szem lát,
hogy e forró és nedves ragyogásban
levedlik rólunk az ember magánya
s nem is magunkat, nem idegeinket
érezzük zsongani: oly mély gyönyörré
sürűsödik az élet, hogy ilyenkor
hajam az erdő ruganyos hajával
összefolyik, karom ölelve nő a
kék láthatárba, mellem éke vérzi,
hangom a szél dala és az örök Nap
az én szemeimből nevet a földre.

5. vers - Varró Dániel: Eszedbe jut, hogy eszedbe ne jusson

Eszedbe jut, hogy eszedbe ne jusson
valahogy mégis elfelejteni,
leírod, aláhúzod, kiragasztod,
szamárfülecskét hajtogatsz neki,

kisimítod, odateszed a székre,
az ágy mellé, hogy szem előtt legyen,
leülsz, kötsz egy csomót a lepedőre,
elalszol, elfelejted, hirtelen

eszedbe jut, felugrasz, zsebre vágod,
a szíved közben összevissza ver,
sehogy sem hiszed el, hogy ott van nálad,

kihúzod, megtapogatod, de mindjárt
el is teszed, és ráhúzod a cipzárt -
mikor megnyugszol, akkor veszted el.

6. vers - Messzeség

Néha úgy érzem... menni kéne. 
Nézem a háztetőket,  figyelem az embereket,
tekintetem tükröződni látom...
s elfog egy furcsa érzés.
Nem jó itt. 
Behunyom a szemem.
Csak egy pillanatra.
A valóság a jelenhez láncol.
Apró keserűség bujkál gondolataim között,
tekintetem elidőzik, lélekben ábrándozok,
a fény árnyék-alakokat mozgat a házak falán,
galambok repülnek a messzi kékségbe.
Úgy velük tartanék. El innen.
Messzebb, mint amit ablak-szememben
viszont látok, s látni vélek.
Szívem nagyot dobban.
Ujjaim a hideg üvegre tapadnak.
Valami visszatart.
Önmagam engem néz.
Mozdulatlanul figyel.
Nem tudok repülni...
szomorú sóhaj-pára csupán,
mi röppenni képes lelkemből.
S már távolodnak is... eggyé válva a messzeséggel.

20 megjegyzés:

Dia.(: írta...

Sziasztok! Érdekes feladat volt!
Szabó Lőrinc -Reggel c. versét választottam.

Reggel

-Jones! Jones, ébredj! – ráztak fel a mély álmomból. Kellett pár másodperc, amíg az áthűlt végtagjaimat meg tudtam mozdítani. A kezemet végighúztam a nyirkos füvön és a harmatot az arcomra kentem, hogy kissé felfrissüljek. Kinyitottam a szemem. A tábor nagy része még aludt, egyedül a tábornokunk magyarázott hevesen valamit az ezredesnek, a félhomályban. Megszámolni sem tudom már, hányszor ébredtem így, fázva, remegve, bizonytalanul, kétségbe esve. Egyikünk sem tudott már különbséget tenni a hajnal és az alkony között.
-Benett, minek ébresztettél fel? – fordultam bosszúsan a mellettem fekvő bajtársamhoz. Az ezredes megmondta, hogy most pihenhetünk egy kicsit, magasan vagyunk, belátunk mindent! Napok óta most aludhattam volna két óránál többet, te meg felébresztesz a semmiért. -nyavalyogtam, akár egy nő. Benett elmosolyodott. Furcsa, de soha nem láttam őt mosolyogni a két év alatt, amit együtt szolgáltunk.
-A Führer halott. -mondta ki suttogva
Ahogy a hang elhagyta a száját, lágy, meleg szellő simogatta végig a tábort és egyszerre mindenki ébredezni kezdett. Hiába, ha az ember éveket vár egyetlen mondatra, azt akkor is meghallja, ha valaki csak elmutogatja.
-Tessék? -formáltam hangtalanul a szavakat
-Jól halottad. Halott. Mostanra már biztos megszállták Berlint. Nyertünk Jones. Vége van.
Az utolsó két szót már félig ájultan hallgattam. A tábornokunk közénk sétált, amire mindenki felpattant, hogy tisztelegjen. Ő volt a második ember, akit mosolyogni láttam a mai nap folyamán.
-Engedjék le a kezüket emberek. Mostantól én fogok maguknak tisztelegni. Kérem, jöjjenek utánam. -hagyta el csendesen a száját a kérés
A táborunk egy dombon feküdt, aminek most a szélén sorakoztunk fel. Az ezredes végigtekintett mind a 167-ünkön. Magas, szikár alakját körbevették a felkelő nap sugarai. A levegő hirtelen melegedett fel, megmutatta magát a késő nyár. Az ezredes percekig nem szólt semmit, csak bámult minket és várta, hogy eszébe jussanak a magasztos szavak. Közben én nem tudtam levenni a szemem, arról a csodáról, ami a háta mögött történt. A harmatcseppekben szivárványosan táncoltak a napsugarak. A fű vakító zöldjétől hunyorognom kellett, de egyáltalán nem bántam. Soha ilyen tisztán és élesen nem láttam még a minket körül ölelő hegyeket, dombokat. Az idegeim zsongtak, a kezem remegett és a legkisebb hangyát is észre vettem az alattunk elterülő völgy mélyén. A bajtársaim arcát fürkésztem a korai napfényben. A bőrük kipirult, és elvékonyodott üveg lelkükön át láttam a reggeli csodát. Az ezredes nem szólt semmit, nem jutottak eszébe a szavak. Hátat fordított nekünk, mint annyiszor az évek folyamán, de most belépett a sorba közénk.
-Emberek, láttak már ennél csodálatosabb reggelt?

Gabriella Fisher írta...

Szia Dia!
Elnézést, hogy belekontárkodok a pályázatba. Tudom, Szatti véleményét várod - ahogyan én is - de engedd meg, hogy pár szót írjak.
Egyszerűen csodálatos lett ez a novella, engem lebilincseltél. Nem nagyon szoktam megjegyzést fűzni az ilyen jellegű pályázatoknál, most kénytelen vagyok. Gratulációmat szeretném kifejezni feléd és a műved felé. Fantasztikus lett, engem lenyűgöztél!

Ella Fisher

Szatti írta...

Kedves Dia!

Nagyon tetszett a történeted! Ahogy Ella is megjegyezte, csodálatos volt, pont attól a kettősségtől, ahogy a novellád mély tartalmát összekapcsoltad a vers szépségével. Remek kontrasztot teremtettél, minden elismerésem. Igazán csodálatos lehet ilyen érzésekkel tekinteni a reggelre :)
Gratulálok neked és köszönöm a részvételed!

D.L.L. írta...

Szia Szatti!
Az első verset választottam, de külön címet adtam a történetnek:

Három nő vitája az életről

- Ismertek népdalokat, gyerekek? Nos, én tudok egyet. Hogy is volt? Két út van előttem, melyikre induljak? … Kettő a szeretőm, melyiktől búcsúzzak? ...
Azt hiszem, kicsikéim, ez a kérdés mindnyájatok életében felmerült legalább egyszer. Ráadásul nem számítottatok rá, mert a felnőttek azt mondták, egyszerre csak egy emberbe lehet valaki szerelmes. Pedig ők is voltak kettőbe, hajjaj, talán háromba is! Csak már elfelejtették.
Hogy mi ennek az oka? Egész egyszerűen az, drágáim, hogy tökéletes ember márpedig nincs. Amíg fiatal az ember, mindenkiben csak a jót keresi. De ha valakiben csak azt látjuk, ami nekünk tetszik, sok minden teljesen hiányozni fog. Ezeket a dolgokat keressük a másikban. Felnőni annyi, mint beérni kevesebbel, értékelni a jót a másikban, elfogadni a rosszat, és saját tetteinkkel pótolni a hiányosságot.
Azt hiszitek, ez jó? Miért siettek annyira felnőni? Az igaz szerelem nehéz. Rajta, szédítsetek meg magatok körül, akit csak tudtok! Válogassatok! Induljatok el egy úton, ha nem tetszik, most még visszafordulhattok. Éljetek, gyerekek, éljetek, amíg lehet.

- Jaj, ne tessék ilyeneket mondani nekik!
A szerelem nem a kor függvénye. Talán másképp éljük meg, de a természete ugyanaz. A szívek ugyanolyan törékenyek. Az út pedig… Visszafordulhatsz, de a másik ösvényen addigra nőhetnek új fák, amik beárnyékolják. Többé már nem lesz ugyan az.
Igen, éljetek, éljetek, amíg lehet, de ne úgy, hogy elpazaroljátok az időt, és szíveket törtök. Fontoljátok meg minden lépéseteket, próbáljátok az első kanyarig tartó, belátható szakaszból megismerni az egész ösvényt, mielőtt ráléptek!

- Ugyan, mit ér ez a sok mérlegelés? Ne válasszátok egyik utat se! Induljatok a sűrűbe, törjetek újakat! Van, aki fél ezt megtenni, azok számára kell kitaposnotok. Nektek pedig egy izgalmas kaland lehet, tele buktatókkal, és tévutakkal. De ha végigjártátok, és célhoz értetek, elmondhatjátok: éltetek.

Panna írta...

Sziasztok! A hatodik verset választottam.

Messzeség

Valahogy el kell innen szabadulnom! Bármi áron! Istenem milyen jó is lenne elszabadulni. Bárcsak ilyen egyszerű lenne ez az egész.
Ujjpercemet a hideg üveghez nyomom a bennem tomboló forróság enyhítése gyanánt, így kémlelem tovább a kint szunnyadó világot, amely végre megrekedt, s emiatt kis időre fellélegezhettem.
A távoli messzeségben csillagok ezrei hálózzák be a mostanra éjfeketébe burkolózott égboltot. Ráccsal körülövezett ablakon keresztül kényszerülik csodálni mindazt a szépséget, ami odakint lakozik. A szépséget, amelyet az emberek önzőségük, s vakságuk miatt képtelenek érzékelni. Képtelenek észrevenni milyen jó sorsuk van, hiszen ők velem ellentétben szabadok. Bevallom ugyanolyan vak voltam egykoron, mint ők; nem értékeltem azt az odaadást, s szeretetet, amit az engem körülvevő világtól kaptam. Ahogy a szabadságomat sem.
Minden elcsendesül a késői órák következtében, s csak remélni tudom, hogy fogvatartóim is hasonlóképen tesznek. A poros üvegen keresztül fürkészem a kinti apró mozgolódásokat, s elgondolkodva meredek egy alakra. Egy madár sziluettjét vélem felfedezni a messzi fák egyikén, ahogy károgó hangot kiadva megpihen egy gallyon. Sötét színű csőrén meg-megcsillan az utcai lámpák fénye, ahogy ide-oda pillantgatva kajtat táplálék után. Mintha érzékelné kíváncsi tekintetem, felém fordul. Szárnyait lomhán kitárja, apró csapásokkal a levegőbe emelkedik, majd tovaszáll. Bárcsak én is madár lehetnék, egyet gondolva máris továbbállhatnék...
A hozzám legközelebb eső lámpaoszlop eszeveszett pislákolásba kezd, ami miatt az apró üvegfelületen megpillantom csodálattal teli ábrázatom újra és újra. Szemem reményvesztetten mered tükörképemre, aki hasonló érzelmekkel néz vissza rám. Most szinte bárhol szívesebben lennék, csak kerülnék már el innen. mindenemet odaadnám, már ami megmaradt.
Kint hirtelenjében erőteljes szélvihar keletkezik, amint végig korbácsolja a fák lombkoronáját, aminek következtében susogó hangot hallat. A tetőként szolgáló textíliát a durva széllökések ostromolják. Szememet jólesően lehunyom, amint a fadeszkákon áthatoló fuvallat végig szánt a bőrömön. Jó ideig így maradok, míg egyszer csak elhal minden zaj, a szélvihar abbamarad. Szemeimet kinyitom, és újra a messzeség nyújtotta szabadságérzetbe temetkezek. A messzeség magával ragad, egészen megbabonáz.

Szatti írta...

Kedves Emmy!

Nagyon tetszett a történeted, bár annyira nem is történet, inkább gondolatmenet, bölcsesség :) igazán jól foglaltad össze a szerelem, másért érzett érzelmek kuszaságát, köszönöm a munkád és gratulálok! :)

Szatti írta...

Kedves Panna!

Nagyon tetszettek a gondolataid, a fogalmazásmódod és ahogy elképzeltetted a történeted. Örültem, amikor megláttam, melyik verset is választottad. Reméltem, hogy valakinél, erre is sor kerül majd, mert bátorkodtam a saját versemet is a feladatba helyezni, s kíváncsian vártam, milyen alkotás születik majd rá. Szóval, a Messzeség az én művem és örülök, hogy erre esett a választásod:)
Köszönöm, hogy írtál a feladatra, gratulálok a munkádhoz, remek lett!

Panna írta...

Nagyon szépen köszönöm!:)
Gratulálok a versedhez.:) Magával ragadó, és tényleg nagyon tetszett.:)

Tsu írta...

A menekülő

Megyek.
Az avar halkan zizegett a lábam alatt, a gyenge szél pedig táncoltatta a lehullott barna és sárga leveleket. Csak egy-két napsugár szökött át az ágak között, hogy megérinthesse a földet. Ősz volt.
A kezem megakadt a növények között. Galagonya- és sombokrok levelein simítottam végig, a tenyerem pedig néha-néha rátévedt egy tölgy vagy gyertyán sötét kérgére is. Durva volt és érdes.
Arra gondoltam, hogy mi lesz, ha már ezt nem érezhetem a kezem alatt.
Valahol odakint az emberek háborút vívtak egymással - értelmetlen okok miatt, mint a föld és a hatalom. Feleslegesen folyt a vér, és tudtam, hogy ennek én bármikor a részévé válhatok.
Elmegyek innen majd, messze. Távol a kis erdőtől, távol a reggeli rigófüttytől, Noémi érintésétől - távol innen. Elvezetnek majd, és talán sosem térek vissza. Soha többé...
Nem akartam. Annyira nem, hogy az már szinte fájt. Mégis tudtam, hogy muszáj lesz. Ez olyasmi volt, ami alól senki sem menthetett fel - menekülni pedig ostobaság és gyáva dolog lett volna. Az pedig nem leszek!
Ha már egyszer menni kell, megyek. A tenyerembe zárom a levelek és fák érdes érintését, beszívom az erdő illatát, megjegyzem a szél dalát és azt is, ahogy néha-néha végigsimít a bőrömön.
De nemcsak a természetet viszem magammal.
Noémi.
Ahogy rágondoltam, képe megjelent lelkiszemeim előtt és nem eresztett.
Láttam apró orrának ívét, világos bőrét, tengerkék szemeit, gesztenyebarna haját. Láttam, ahogy söpör, ahogy terít, ahogy halkan nevet, ahogy hozzám bújik és a nevemet suttogja. Ő volt az én szárnyak nélküli angyalom, aki a Földre szállt és mellém szegődött.
Őt pedig nem felejtem el sohasem.
Felnéztem az égre, amit kékre és sárgára festett az alkony. Éreztem, ahogy az arcom nedves lesz és könnycsepp csordul le az arcomon.
Annyi minden volt, amit itt kell hagynom és annyi dolog volt, amit nem éltem még meg.
Nem akartam, de valamikor mennem kellett.

Becksie. írta...

Sziasztok!
Néha csontvázzal álmodok.
Hideg van.Zihálok, a testemről lerugdosom a takarót,mélyeket lélegzem.A félelem beszipolyozza magát a szívembe,uralkodni kezd felettem, én pedig gyengülök.Gyengülök, egyre csak gyengülök,az erőm fogytán van, úgy érzem, másodperceim vannak hátra.Remegek, összevissza forgolódom, ezzel magam alatt összegyűrve a lepedőt.Össze-vissza rugdosok a lábammal, érthetetlen,össze nem függő szavakat mormolok,legalábbis más nem érti.
Pedig csak segítséget kérek.Az ajkaim rendíthetetlenül formálják az egyébként értelmetlen szavakat, pedig a tudom, hangosan kiált segítségért.Nem értem, nem értek semmit.Olyan valósnak tűnik! Az a sötét barlang, ahol egy furcsán, ezüstösen fénylő kis tó van, benne minden féle emberi csontok, koponyák.De nem csak ott, hanem barlang többi részén is.Lassan lépdelek, rendíthetetlenül megyek előre,nem érzek félelmet.Nincs tudatom, a lábaimat sem én irányítom.Felemel,előrelép, lerak. Felemel,előre lép,lerak. Puff,halk koppanás.Valaki van mögöttem, még egy árnyat is látok egy pillanat töredékére. Gyorsan megfordulok,de senki sincs ott, egyedül vagyok. Aztán újabb és újabb árnyak, a félelem csatlósai, az éjszaka gyermekei.
- Segítség- suttogja egy hang, de nincs ott senki. Tisztán hallom, érthetően, de nincs ott senki sem. Egyedül vagyok a barlangban,ezt tudom, jól-Segíts,kérlek, segíts!
Egyre hangosabb a suttogás,közeledek felé.A tó felé igyekszem, akaratlanul is belelépek.Megint hallom, megint azt mondja.Ugyan azt.
- Segíts!Gyere közelebb,a tóban vagyok!Ments meg, kérlek!- könyörög a hang,mely test nélkül létezik.Lábaim belelógatom a fénylő tóba,furcsa zizegő hangot hallok, és…nem történik semmi.
- Segíts!Gyere közelebb,a tóban vagyok!Ments meg,kérlek! Ments meg, kérlek!-ismétli,egyre többször és többször, a suttogás közeledik, mintha a fülembe susogná valaki. Szétnézek: egyedül vagyok.Teljesen egyedül.
A percek óráknak tűnnek,míg a fénylő tó partján ücsörgök egy kiálló sziklán.Egy kő felsérti a bőröm: a víz pirosas lesz lábam körül. Nem fáj. A vér egyre jobban kezd csurogni a kicsiny sebből, mely nem fáj, kicsit sem; a tó pedig egyre pirosabb lesz, lassan mélyül lefelé, egyre jobban.
A barlangi tó vize vérré válik. A csontok rémisztőnek tűnnek, vérszag kezd terjengeni a levegőben. Én még sem félek, csak nyugodt vagyok, mintha az óceán parton sütkéreznék. Csak ott nem suttog senki megállás nélkül a füledbe, hogy mentsd meg.
Már úgy érzem, megszoktam a susogást. Egyre több, különbözőbb hangok kérnek segítséget, már szinte nem is értem mit mondanak: érthetetlen susogás az egész. Én valahogy még is értem, mit mondanak. Úgy érzem, segítenem kell, az érzés erősebb lesz nálam, majd önkéntelenül vetem bele magam a vérfürdőbe, ami eddig több száz emberi csontnak, koponyának nyújtott szolgálatot. Mély levegőt veszek, majd alámerülök. Úszom egyre lentebb és lentebb, szívem mintha béklyóban lenne, sőt, mintha én is.A csontok velem együtt úsznak. Megyek lentebb, és lentebb,levegőm pedig egyre fogytán van. A suttogás megváltozik.
- Menj fel!Különben te is közénk fogsz tartozni.
Fel akarok menni.Hallgatni akarok a susogás szavára, de nem tudok akaratomhoz méltóan cselekedni. A testem magától megy egyre lejjebb, a levegőm pedig… már alig van. Fulladozni kezdek, rángatózom összevissza, agyammal szinte parancsolom testrészeimnek, hogy menjenek fel. Indulás, nyomás! De nem én irányítom már testemet. Egy rémült sikítás, ijedt tekintetek, bőröm kezd porladni, látom a húsom, a kezemen, a lábamon, a hasasamon… A hús is kezd leválni, kilátszik a csontom, ijedt vagyok. Félek, reszketek, remegek, majd egy hatalmas sikítás…
Egy csontváz jelenik meg előttem. Egyre csak úszik felém, közeledik, karjait kinyújtja, el akar kapni;mielőtt hozzám érni szemem hirtelen kicsapódik.
Anya meleg kezét érzem magamon, gyengéden simogat. Azt mondja, csak álmodtam.Azt mondta, nem lesz baj, ez a valóság, itt nincsenek szörnyek,biztonságba vagyok.
Amint ezt kimondja,akkor döbbenek rá: én magam vagyok a szörnyeteg.
A csontváz saját magam lelkének romló tükörképe volt.
Ez… már nem én vagyok.

Becksie. írta...

most tűnt fel, hogy elírtam egy részt.
"Pedig csak segítséget kérek. Az ajkaim rendíthetetlenül formálják az egyébként értelmetlen szavakat, pedig a tudom, hangosan kiált segítségért. "
itt a tudom, az tudatom lenne :)

Syro írta...

Szia!
Meglepetés :) Még magamat is megleptem gyorsaságommal. A hármasat választottam.

„Csak álom volt”

Bársonyos, langyos éjszakában andalogtunk Lash-el a tengerparton. Egymásba kapaszkodtunk, miközben hallgattuk a tenger morajlását és szerelmes csókokat váltottunk. A parkoló felé mentünk mikor három szellemalak majdnem fellökött minket, ahogy leszaladtak mellettünk a lépcsőn.

- Lassabban! - dorgáltam meg kedvesen a lepedőben futkosó gyerekeket, s boldog mosollyal kísérte tekintetem őket a másik feljáró felé, ahol felérve eltűntek a kocsik között.

- Szereted a gyerekeket – mosolygott rám kedvesem, s magához húzott, hogy csókot lophasson.

- Igen, nagyon – sóhajtottam, és mellkasához bújtam, onnan néztem fel rá.

- Tudod, megbeszéltük, a fősulit még be kell fejezned.

- Tudom, de attól még gondolhatok rájuk, nézhetem őket, ahogy játszanak – kacérkodtam vele, és elszakadva tőle előre szaladtam, mint egy gyerek. Néhány pillanattal később utánam eredt, és egészen hazáig játszottunk így. De ez most sokkal több volt, mintha csak tizenévesek lettünk volna, ez szerelmes évődés volt, s mire hazaértünk úgy izzott körülöttünk a levegő, hogy félő volt, meggyullad minden.
Az ajtón sikeresen bejutottunk, aztán már nem bírtunk magunkkal, a józanság legkisebb jelenléte sem volt megfigyelhető. A külvilág megszűnt számunkra, s csupán a másikra koncentráltunk, és hol vadul, hol kínzó lassúsággal fedeztük fel újra egymás testét.
Az órán a mutatók épp éjfélre álltak össze katonásan, mikor megborzongtam, és még szorosabban bújtam párom ölelésébe. Ez valamelyest enyhített szorongásomon, majd követtem az én mormotámat az álmok birodalmába.
Az álom mely magába fogadott ködszerű volt. Lombtalan fák meredeztek feketén az ég felé, mintha oszlopai lennének a fentnek és a lentnek. Mezítláb lépdeltem a kavicsos úton, s néhol egy-egy kereszt bukott elő a fehér masszából majd, mint fuldoklót a hullám a köd is elnyelte azokat. A távolból gyermeki nevetést, viháncolást hallottam. Ahogy egyre közelebb értem a hanghoz egy fekete hinta rajzolódott ki előttem, majd egy mászóka, csúszda, mérleghinta, de gyerek sehol. A padok üresen várták a megfáradt anyukákat.

- Hahó!- kiáltottam, de hangom tompán hatott, mintha falakba ütközne. A fehér égbolton fekete halálmadarak vonultak át és károgtak ocsmány hangon, s mintha mindegyik a nevemet ordította volna: Beth! Beth! A fülemre tapasztottam a kezem, hogy ne halljam őket, de nem segített. A fejemben voltak, ott zengett károgásuk.

Syro írta...

- Ne! Elég! - sikítottam. Térdre rogytam miközben rám tört a zokogás, s megtört alakom volt az egyetlen színfoltja ennek a fekete-fehér világnak.

- Ne sírj! - hallottam meg egy gyerekhangot, majd éreztem, hogy a blúzomat meghúzogatja valaki.

- Nem sírok – hazudtam, s igyekeztem a ruhám ujjával felitatni szememből az árulkodó nedvességet.

- Játsz velem! - kérte tőlem parancsolón. A kis türelmetlen - gondoltam magamban. Még töröltem egyet a szememen és megfordultam.

Eszelős sikítás hagyta el a számat és azonnal menekülni akartam, de képtelen voltam felállni csak kúszni tudtam hátrafelé, és Ő ott állt előttem. Egy szörnyeteg, aki vánszorogva elindult felém. Egy gyerek tépett, foltos rongyokban. Fejéről sötét csíkok folytak le az arcán, az egyik szeme felfelé nézett, a másik helyén férgek tolongtak. Egyik kezével felém nyúlt, két ujján cafatokban lógott a bőr, s csak a csontok látszottak. A bal lábfeje rendellenesen a másik felé fordult, s úgy sántikált kitartóan.

- Játsz velem! - jött most már a torz hang a szájából egy jó adag undorító bogár kíséretben. Én meg közben folyamatosan sikítottam, bőgtem, és fel akartam ébredni, de képtelen voltam rá.

- Beth! Játsz velem! - hörögte.

- Nem! - és már moccanni sem tudtam hiába akartam távolabb kerülni ettől a förmedvénytől.

- Beth! Ébredj! - valaki rángatott és szólongatott – Kellj fel! - hallottam az ismerős hangot. A halottas tájat pedig szép lassan elnyelte a fehér köd és a homályból előbukkant Lash kontúrja, majd a kép kiélesedett. Mikor már teljesen ébren voltam, és tudtam, hogy mindez csupán egy álom volt, zokogásba törtem ki. Kedvesem féltőn, óvón karjaiba zárt és ringatott, csitítgatott. Simogatta a hátam, nyugtatni próbált, s átkozta azokat a hülye egykori szomszédaimat. Volt is miért.
Tíz éves koromban történt halloweenen éjszakáján. A szomszéd gyerekekkel elmentünk csokit gyűjteni, majd levágtuk az utat a temetőn keresztül. A köd nagyon sűrű volt és ők szándékosan előrerohantak, engem meg otthagytak. Másnap az egyik gondnok talált rám, kis híján elvitte a szíve a látványomtól. Elsírt festék, szakadt, koszos ruha, fehér haj.
Az orvos, azt mondta anyámnak, hogy a hajam vissza fog barnulni, és néhány év múlva már nem is fogok emlékezni rá, mintha mi sem történt volna. Még abban a hónapban elköltöztünk ide Glass Beach-re.
Mindez tizenöt éve történt, a rémálmok szerencsére már nem mindennaposak, mondhatni ritkák, havi egy, kettő. És hogy elfelejtettem volna azt az éjszakát? Soha, nem fogom, mert akárhányszor tükörbe nézek, a fehér hajam nem engedi, és az emlékek is előjönnek anyám nyugtatónak szánt szavaival együtt: „Csak álom volt”

Szatti írta...

Kedves Tsu!

Magával ragadó volt a történeted, átérződött a vers címének mondanivalója, jól vezetted előre a történetet, igazán tetszett! Gratulálok neked és köszönöm, hogy részt vettél a feladaton!

Szatti írta...

Kedves Becksie!

Nagyon tetszett a történet, ahogy fokozatosan bontakozott ki. A tudomot értettem :) kikövetkeztettem, semmi gond a tévedés. Nagyon jól fogalmaztál, tetszett a lezárás is, a vers meg abszolút kedvencem. Örülök, hogy ezt választottad :)

Puszi, szép napot!

Szatti írta...

Drága Syro!

Örülök, hogy már is betoppantál, jóval a határidő lejárta előtt :D és mindig örülök, hogy a hosszabbítással még több remek művet olvashatok, közöttük a tiédet is :) nagyszerű volt a történet, jól vezetted elő és az álom leírása is nagyon tetszett. Gratulálok a munkádhoz. Elgondolkodtató volt, kicsit ijesztő, magam elé képzeltem, mintha egy horror jelenete lenne az álom :) nagyon jól elkaptad. Köszönöm, hogy írtál és puszi neked!

Jega írta...

Sziasztok! Ehhez a különleges feladathoz a Messzeség c. verset választottam. Nagyon megérintett.
Elvágyódás
A messzeség vágya kísért kora gyermekkorom óta. Kezdetben csak a nyíló ajtót figyeltem, nem tűrtem a bezártságot. Nagyapám alföldi tanyáján, mindennap kibontottam a léckerítést és kíváncsi szemmel bámulva a világot, bukdácsoltam a tanyák közötti homokos utakon. Valaki mindig megtalált, jól megszidott, de később csak legyintettek, csavargó természete van ennek a lánynak, mint némely kutyának, mondták. Gyermekkorom sok furcsa ajándékot adott, például tudtam repülni álmomban. Ha veszély fenyegetett a földön, vagy kíváncsi lettem a madár látta tájra, hát repültem. Csodálatos volt, de rég elvesztettem e képességem, nem emlékszem mikor, egyszer nem tudtam elmenekülni, csak ennyi maradt meg belőle. Ma már tudom, hogy a csavargásaim, a repülés, nem volt más csak a megismerés vágya, mely űzött az ismeretlen felé. A könyvek és a mozi vittek el a vágyott idegen álomba, a kíváncsiság hajtott a könyvtárba és tett megszállott mozi látogatóvá. A csöpp kis dohos szagú falusi mozi, a nyikorgó székeivel, mindig maga volt az utazás. Végül elfogytak az iskolai könyvtár útleírásai, a világ minden részéről olvastam már, és ezzel vége lett a gyermekkori, nyugtalan, világ megismerési vágynak, de a messzeség nimbusza örök kísértő maradt.
Álmaimban útra keltem felnőttként is, ismeretlen állomásokon jártam, idegen utcákon rúgtam a port. A mindennapok egyhangúsága az elvágyódás keserű kínját adta büntetésül. Néha, ha belefáradtam az élet taposó malmának örökös forgásába, egy lakatlan sziget nyugalmát kívántam, ahol az örök nyár boldogít, béke van, a civilizáció teljes hiánya, nincs telefon, nincs gond, csak a tenger soha nem szűnő mormolása, lüktető hullámzása, mely az időtlen létezés érzését nyújtja. Álmodoztam sokszor egy nagy utazásról, az igazi szabadságról, melyben, ha kedvem támad valahol a letelepedésre, bárhol megállhatok, és kipakolhatom a motyómat az út szélére
A sors kegyelméből, és egy hirtelen indíttatásból, befizettem egy Jordán utat. Már az érkezés is mellbevágott, főleg az éjszakai forróság a kihalt repülőtéren, a távolban egy ütött kopott busz várt ránk. Másnap a bazár előhozta az Ezeregyéjszaka meséinek emlékét, a forró, cukortól sűrű menta tea, a beduin nők fehér kendője, amit az arab bazáros boszorkányos gyorsasággal a fejemre tekert.
Ám a csoda csak az után jött, amikor a Nebo hegyre felértem, előttem egy kétezer éves keresztény templom magasodott, s letekintve, alant a holt-tenger, és az ígéret földje. Ugyanazt látom, mint hajdan Mózes, a felismeréstől megremegett a gyomrom. Ismeretlen, megmagyarázhatatlan érzés kerített hatalmába. Megindító volt érezni, hogy Arábiai Lawrence is ezt a varázslatos, sivatagi naplementét látta hajdan, amit ma itt én.
Ma, öregen, még mindig az ablak előtt állok, nézem a hullámzó tavacskát, figyelem a madarak tavaszi táncát, az ablak sarkában lakó pókot, de sokszor azt látom, amit látni akarok, hullámzó tengert, égbe magasodó hegyeket, hallom a vonat zakatolását. Kezem a hideg üveget tapintja, egy ráncos arc visszanéz rám, és én visszazuhanok a valóságba.

Hikari94 írta...

Szia Szatti! A harmadik verset választottam én is.

James

Az esőcseppek kopogtak a háztetőn, úgy esett, mintha dézsából öntötték volna. Az ég kiengedte erőteljes baritonját egy dörgés formájában, amit villámok kísértek. A fényes égi jelenségek néhány másodpercig tartottak, de az egész szobám vakító fehér lett, mikor villámlott. Nem tudtam aludni, Jamesen járt az eszem. Akármilyen pózba feküdtem, bármerre fordultam hasztalan volt az egész. A digitális órámra tekintettem 23:21-et mutatott. Nagyot sóhajtottam, majd nézni kezdtem a plafont. Próbáltam számolni és a kedvenc színeimet sorolni, hátha az lecsendesíti az elmémet, ám hasztalanul próbálkoztam. James arca kísértett és nem hagyott aludni. Eszembe jutott az ötlet, hogy be kéne vennem egy altatót, de hamar elvetettem ezt a gondolatot. Úgy sem vettem volna hasznát. Ismét egy villámlás törte meg a gondolataimat, majd az ablakra tekintettem és megláttam, hogy valaki állt az ablakom előtt. Felültem az ágyban és kiejtettem halkan, alig hallhatóan a nevét: James. Egy ideig néztem az ablakot, de senki nem állt ott. Rájöttem, hogy csak képzelegtem, ezért a fal felé fordultam és a fejemre húztam a takaróm. Hallottam a szívem heves dobogását és a szuszogásomat. Próbáltam ellazulni és megnyugodni. A pilláim idővel egyre nehezebbek lettek, nem tudtam ébren maradni...

Anya hangja repített vissza a valóságba. Lerúgtam magamról a takarót, verejtékeztem és könnyek csordultak végig az arcomon.

Csak álom volt – simította meg anya a nedves hajamat.

Nem válaszoltam neki semmit, csak az ablak felé néztem, miközben eszembe jutott a rémálom, amelyet néha álmodtam. Egy csontváz jött felém. Rettegtem tőle, sikoltottam mikor közeledett. Anya pedig mindannyiszor átjött a szomszéd szobából, hogy megnyugtasson. Pedig sosem tudta, hogy akkor gyötörtek rémálmok, mikor James-et véltem látni az ablakban. Engem üldözött. A belső félelmem vetült ki úgy, hogy láttam őt az ablakban. Magam elé bámultam. Eszembe jutottak a baleset képei. Az esős éjszaka, mikor megcsúszott az autó, ahogy kisiklott, majd ahogy egy fának csapódott. Egy buliról igyekeztünk haza, ahova James-szel mentem. A barátnője megcsalta őt a szeme láttára. Ő pedig ivott, majd részegen ült autóba. Mindezt pedig végig néztem, szóltam neki, de mégsem tettem semmit, nem viselkedtem határozottan. Sosem bocsátottam meg magamnak, az elmém űzött velem kegyetlen tréfát, mert a lelkem nem talált megnyugvást. Sosem felejtettem el, hogy én voltam a felelős a bátyám haláláért.

Szatti írta...

Kedves Jega!

Nagyon tetszett a történeted, ahogy a főszereplőd gondolatban elkalandozott és ilyen mélyen megélte mindazt, amit elképzelt. Nagyon tetszett a fogalmazásmód is, mint mindig :) gratulálok neked!

Szatti írta...

Kedves Hikari!

Igazán igaz volt a történeted olyan szempontból, hogy bárkivel történhet hasonló, és sajnos, azok a dolgok, amelyeket lezárulatlanul hagyunk, kísértenek minket, hol nappal, hol éjszaka, az álmaink által. Átjött mindaz, amit megfogalmazni szerettél volna, köszönöm, hogy írtál és gratulálok a művedhez! :)