2013. március 2., szombat

Vendégírónk, Syro alkotása zenére - Emma



A hajnal kedvesen köszöntött be az ablakon, s megcirógatta Emma arcocskáját. Ő még aludni akart, fészkelődött egy keveset, és feljebb húzta hercegnőmintás takaróját. A mai nap más volt, és hogy ebből Ő mennyit érzett, nem tudhatta senki.
         Kis idő múlva édesanyja nyitott be szobájába a megszokottnál nagyobb hévvel, majd megtorpant. Az elmúlt hetek nagyon megviselték az asszonyt testileg-lelkileg. Látszott kissé beesett arcán, szemei alatt éktelenkedő fekete karikákon, és a szükségtelenül leadott kilókon. A lendület és az indulat, mellyel lányát kívánta felkelteni egy pillanat alatt elszállt. Állt a szoba közepén és  nézte az alvó tüneményt, mely a világot jelentette számára, és képtelen volt megszólalni. Olyan gyorsan történt minden, hogy szinte már el is felejtette mekkora békét hozott lánya saját tomboló lelkébe. Mióta megszületett Emma, teljesen megváltozott: minden értelmet nyert és megtalálta helyét a világban. De most... ez a szép világ kezdett szétesni, és úgy érezte képtelen megállítani a katasztrófát.
         Halkan odasétált a kiságyhoz és leült a szélére vigyázva, nehogy felverje, és csak csodálta az alvó gyermeket. Irigyelte a gondtalanságát, hogy a világ problémái nem érnek el hozzá. Bárcsak ő is még kisgyermek lehetne, gondolta, s érezte, hogy szemei megtelnek könnyel, de megacélozta lelkét és visszaszorította az áruló könnyeket.
- Ébresztő – suttogta, azonban Emma inkább először bebújt a takaró alá, majd onnan hirtelen előbukkant és boldogan kacagott a tréfán. Édesanyja is vele együtt nevetett, bár inkább sírt volna. A szívdobbanásnyi vidámság mázsás súlyoktól szabadította meg, fellélegezhetett egy kicsit, de e pillanat, mint a lopott csók varázsa eltűnt. Magára kellett kényszerítenie a boldogság hamis álarcát, hogy megkímélje a fájdalmától lányát. Fájt, hogy hazudnia kell, de megtette. Hallgatott, mert nem tudta, hogyan mondhatná el a gyermeknek, hogy a dédimama, akit imádott, már soha többé nem ölelheti magához.
         Majdnem két óra telt el mire elkészültek. Emma kedvenc fehér ruhácskáját és szandálját vette fel, mint mindig, ha a dédiékkel találkozott. Barna göndör fürtjei keretezték gyönyörű arcocskáját, melyen epeszín ajkait most durcásan húzott össze, de égszínkék szemei mégis boldogságról árulkodtak.
- Anya! Én megvagyok! - toppantott egyet várakozóan a bejárati ajtónál, s élénken figyelte az emeletről leszűrődő hangokat.
- Bogó is kész van! - szorította magához kedvenc játékát egy bohócot, és remélte, ha már mindketten készen vannak, akkor biztos hamarabb megérkeznek apáék.

De szép is a gyermeki tudatlanság - tűnődött Carol a tükör előtt, ahol azon igyekezett közel egy órája, hogy eltüntesse a szeme alatti sötét karikákat, és a rá-rátörő sírás nyomait.

         Régmúlt emlékek bukkantak elő elméjében olyanok, amiket mára megtanult értékelni. Eszébe jutott az első alkalom, mikor Amerikába jöttek a szüleivel, akkor költöztek ide Európából. Tíz éves volt, és először találkozott a számára teljesen idegen nagyszüleivel, furcsa érzés volt. Két évvel később azonban végleg  hozzájuk költözött, de nem önszántából. Egy tragédia elvette tőle azokat, akik a mindenét jelentették ezen a világon, a szüleit. Akkor úgy gondolta, soha nem fogja azokat az idős embereket úgy szeretni, mint az anyját vagy az apját. Tévedett. Az elmúlt húsz év rácáfolt gyermeteg gondolataira, s míg belőle is anya nem lett, addig ők jelentették számára a biztos pontot az életében.
         Kinézett az emeleti ablakon, belátta az egész utcát, egyik saroktól a másikig. A házuk előtt négy fenyőfa állt, mindig is úgy tekintett rájuk, mint a ház őreire, és nem egyszer gondolatban még meg is kérte őket, mikor elment otthonról, hogy vigyázzanak a házra. Az előkertet tarka virágok százai díszítették a szivárvány minden színében. Itt-ott egy-egy gombakalapos törpe figyelt vidám arcocskával. Mennyit játszott velük gyerekként, hány magányos órát töltött azzal, hogy nekik mesélt, mikor senki más nem foglalkozott vele. Aztán mikor elköltözött a nagyszüleitől, neki adták őket, mondván boldogságot hordoznak, valójában csak emlékeket, de azok nagyon kedvesek voltak a számára. Így mikor rájuk nézett mindig jobb kedve lett.
         A feljárón egy ezüst színű egyterű állt, mellé parkolt le az érkező Lincoln.  Utasait, a házba lépve Emma üdvözölte először: apja nyakába ugrott, majd a mögötte nehézkesen közeledő dédipapához sietett. Megfogta az idős ráncos kezet és elindult vele a hátsó kert irányába. Azonnal az öreg tölgy felé mentek, a papa mindig oda ült le. Szerette a kert békéjét, az itató körül a madarakat, de legfőképpen az állandóan csacsogó gyereket.
         Emma büszkén mutatta a kis virágos kertjét, amit ő maga gondozott. Locsolgatta, de a gazt nem szedte ki, mert neki az is szép virág volt. Az idős férfi felismerte a színűk alapján őket, tudta, hogy ezeknek a virágoknak a magjait még szeretett felesége adta a kicsi lánynak, hogy tavasszal elültethesse őket, így egy darab az ő kertjükből mindig vele lesz. A gondolattól, hogy már nem érhette meg ezt a látványt, elszorult a szíve, s megfáradt szemeibe könny szökött, s ráncoktól barázdált arcán végigcsurgott, hogy utána elnyelhesse a föld.
- Ne sírj, dédipapa – kérte Emma.
- Tudod a felnőttek néha sírni szoktak, mikor elmegy valaki, akit nagyon szerettek – nézett az ártatlan tengerkék szemekbe.
- Akkor is, ha az angyalokhoz ment? - érdeklődött kíváncsian Emma. Erre nem tudott mit felelni, csak magához intette a lányt, s szorosan megölelte.
- Honnan veszed, hogy az angyalokhoz ment? - törölgette reszkető kezével sós könnyeit az öreg.
- Ő mondta, mikor elment velük, és megkért, hogy ne legyek szomorú, mert ő jó helyen lesz – és mintha nem is zajlott volna le ez a komoly beszélgetés, elszaladt a pillangókkal fogócskázni. Az anyja és az apja pár méterre álltak tőlük, és megdöbbenve hallgatták a meglepő párbeszédet, nem tudták, hogy honnan vehette a történetet.
- Én nem mondtam el neki, papa. Honnan tudta? - kérdezte szipogva Carol.
- Onnan, hogy Ő még Isten tenyerén él, s a mindenség a játszótere. Remélem sokáig megtartja ebben a kegyben az Úr, s óvja majd egy életen át.
Az öreg többet nem szólt csak nézte a gyermeket, és végtelen boldogság töltötte el, hisz maga körül látta az élet körforgását, s nem csak érezte, de tudta is, hogy ez így van rendjén.



3 megjegyzés:

Helga írta...

Nagyon megható és szép történet.Köszönöm!:)

Anne Wolf írta...

Huhh, ez gyönyörű lett!
Olvasás közben bekapcsoltam a zenét, így még inkább át jött a hangulat.
A végén kicsit elpityeredtem, mert eszembe jutott a saját nagypapám...
Köszönöm Syro, hogy olvashattam ezt a gyönyörűséget!

Syro írta...

Nagyon szépen köszönöm a véleményeteket Helga és Anne Wolf, és örülök, hogy tetszett :)